Óz cso­dá­la­tos földje

L. Frank Baum

1. fejezet: Tip tökfejet készít

A gillikinek országában, Oz földjének északi részén élt egy Tip nevű fiú. A neve ennél hosszabb volt, hiszen az öreg Mombi gyakran kijelentette, hogy teljes nevén Tippetariusnak hívják; de senkitől sem várták el, hogy ilyen hosszú szót mondjon ki, amikor a „Tip” éppúgy megfelelt.

A fiú egyáltalán nem emlékezett a szüleire, mert egészen kicsi korában hozták a Mombi néven ismert öregasszonyhoz, hogy felnevelje, akinek a híre, sajnálattal kell mondanom, korántsem volt a legjobb. A gillikineknek ugyanis okuk volt azt gyanítani, hogy varázslással foglalkozik, ezért csak vonakodva érintkeztek vele.

Mombi tulajdonképpen nem volt boszorkány, mert a Jó Boszorkány, aki Oz földjének azon a részén uralkodott, megtiltotta, hogy rajta kívül más boszorkány is legyen a birodalmában. Tip gyámja tehát, bármennyire vágyott is arra, hogy varázsoljon, tudta, hogy a törvény szerint csak varázslónő lehet, vagy legfeljebb mágusnő.

Tipnek kellett fát hordania az erdőből, hogy az öregasszony tüzelhessen a fazeka alatt. A kukoricaföldeken is dolgozott, kapált és kukoricát fosztott; etette a disznókat, és fejte a négyszarvú tehenet, amelyre Mombi különösen büszke volt.

De azért ne higgye senki, hogy egyfolytában dolgozott, mert úgy érezte, az megártana neki. Ha az erdőbe küldték, Tip gyakran madártojásokért mászott a fákra, vagy azzal szórakozott, hogy a fürge fehér nyulakat kergette, esetleg meghajlított gombostűkkel horgászott a patakokban. Aztán sebtében összeszedett egy karra való fát, és hazavitte. Amikor pedig a kukoricaföldeken kellett volna dolgoznia, s a magas szárak eltakarták Mombi elől, Tip gyakran a tasakospatkányok üregeiben ásogatott, vagy ha úgy tartotta kedve – hanyatt feküdt a kukoricasorok között, és szundított egyet. Így aztán, mivel ügyelt rá, hogy ne merítse ki az erejét, olyan erős és szívós lett, amilyen egy fiú csak lehet.

Mombi különös varázslatai gyakran megrémítették a szomszédait, akik rejtelmes hatalma miatt félénken, mégis tisztelettel bántak vele. Tip azonban nyíltan gyűlölte, és nem is próbálta leplezni az érzéseit. Sőt, olykor kevesebb tiszteletet tanúsított az öregasszony iránt, mint illett volna, hiszen mégiscsak ő volt a gyámja.

Mombi kukoricaföldjein aranyvörös tökök hevertek a zöld kukoricaszárak sorai közt; azért ültették és ápolták őket nagy gonddal, hogy télen a négyszarvú tehén ehessen belőlük. Egy nap azonban, amikor a kukoricát már mind levágták és kazalba rakták, Tip a tököket hordta az istállóba, és közben az jutott eszébe, hogy készít egy „töklámpást”, és megpróbálja megijeszteni vele az öregasszonyt.

Kiválasztott hát egy szép, nagy tököt – egy fényes, narancsvörös példányt –, és faragni kezdte. Kése hegyével két kerek szemet, egy háromszögletű orrot és egy holdsarló alakú szájat vájt bele. Az elkészült arcot szépnek ugyan nem lehetett mondani, de olyan nagy, széles mosoly ült rajta, és annyi vidámság sugárzott róla, hogy még Tip is elnevette magát, miközben gyönyörködve nézte a művét.

A gyereknek nem voltak játszótársai, így azt sem tudta, hogy a fiúk gyakran kivájják a „töklámpás” belsejét, és az így keletkezett üregbe égő gyertyát tesznek, hogy még ijesztőbb legyen az arca; de támadt egy saját ötlete, amely éppoly hatásosnak ígérkezett. Elhatározta, hogy készít egy emberalakot, amelynek ez a tök lesz a feje, és olyan helyre állítja, ahol az öreg Mombi szembetalálkozik vele.

„Akkor aztán – mondta magában Tip nevetve – hangosabban visít majd, mint a barna koca, amikor meghúzom a farkát, és jobban reszket a félelemtől, mint én tavaly, amikor váltólázam volt!”

Bőven volt ideje elvégezni ezt a munkát, mert Mombi elment egy faluba – mint mondta, élelmiszert vásárolni –, s az út legalább két napig tartott.

Fogta hát a fejszéjét, kiment az erdőbe, és kiválasztott néhány erős, egyenes facsemetét, amelyeket kivágott, majd megtisztított minden gallyuktól és levelüktől. Ezekből akarta elkészíteni az emberalak karját, lábát és lábfejét. A törzséhez vastag kéreglapot hántott le egy nagy fáról, és sok fáradsággal nagyjából megfelelő méretű hengerré formálta, a széleit facsapokkal tűzve össze. Azután munka közben vidáman fütyörészve gondosan kialakította a végtagok ízületeit, és a késével formára faragott facsapokkal a törzshöz erősítette őket.

Mire ezzel a nagy munkával végzett, sötétedni kezdett, s Tipnek eszébe jutott, hogy meg kell fejnie a tehenet, és meg kell etetnie a disznókat. Felemelte hát a faembert, és hazavitte magával.

Este Tip a konyhai tűz fényénél gondosan lekerekítette az ízületek minden élét, az érdes részeket pedig ügyesen és takarosan simára dolgozta. Ezután a falhoz állította a figurát, és gyönyörködött benne. Még egy felnőtt férfihoz képest is feltűnően magasnak látszott; de egy kisfiú szemében ez előnynek számított, s Tip cseppet sem bánta, hogy ekkorára sikerült az alkotása.

Másnap reggel, amikor Tip újra szemügyre vette a munkáját, látta, hogy elfelejtett nyakat készíteni a bábunak, amellyel a tökfejet a törzséhez erősíthetné. Kiment hát megint a közeli erdőbe, és levágott néhány darabot egy fáról, hogy ezekkel fejezze be a munkáját. Amikor visszatért, keresztlécet erősített a törzs felső végére, és középen átlyukasztotta a lécet, hogy a nyak függőlegesen megálljon benne. A nyaknak szánt fadarab felső végét is kihegyezte, és amikor minden készen állt, Tip feltette a tökfejet, jól rányomta a nyakra, és úgy találta, hogy igen jól illik rá. A fejet kedve szerint forgathatta erre vagy arra, a karok és a lábak ízületei pedig lehetővé tették, hogy olyan helyzetbe állítsa a bábut, amilyenbe csak akarta.

„Na, ez aztán – jelentette ki Tip büszkén – igazán remek ember, és ettől bizonyára jó néhányat sikít majd az öreg Mombi! De sokkal élethűbb volna, ha rendesen fel volna öltöztetve.”

Nem ígérkezett könnyű feladatnak ruhát találni; Tip mégis bátran átkutatta a nagy ládát, amelyben Mombi minden emléktárgyát és kincsét őrizte, és a legalján egy lila nadrágra, egy piros ingre és egy fehér pettyes rózsaszín mellényre bukkant. Ezeket odavitte az emberéhez, és bár a ruhák nem illettek rá valami jól, sikerült úgy felöltöztetnie a figurát, hogy hetykén festett. Mombi néhány kötött harisnyája és Tip egy pár jócskán elnyűtt cipője tette teljessé az ember öltözékét, Tip pedig olyan boldog volt, hogy kisfiús elragadtatásában ugrándozva táncolt és hangosan nevetett.

„Nevet kell adnom neki!” – kiáltotta. „Egy ilyen remek ember nem maradhat név nélkül. Azt hiszem – tette hozzá egy pillanatnyi gondolkodás után –, a »Jack Pumpkinhead« nevet adom a fickónak!”

---