A kincses sziget

Robert Louis Stevenson

1. fejezet: A Benbow admirális fogadóban

Mivel Trelawney földbirtokos, dr. Livesey és a többi úr megkért, hogy elejétől végéig, minden részletében írjam meg a Kincses-sziget történetét, és ne hallgassak el semmit, csupán a sziget pontos fekvését, azt is csak azért, mert még mindig maradt ott ki nem ásott kincs, az Úr 17⁠—. esztendejében tollat ragadok, és visszatérek ahhoz az időhöz, amikor apám vezette a Benbow admirális fogadót, és a barna bőrű öreg tengerész, arcán a szablyavágás hegével, először megszállt a fedelünk alatt.

Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna: nehéz léptekkel közeledett a fogadó ajtajához, mögötte kézikocsin tolták a tengerészládáját; magas, erős, testes, dióbarna bőrű férfi volt; kátrányos hajfonata piszkos kék kabátja vállára lógott; keze csupa repedés és sebhely, körmei feketék és töredezettek, egyik arcán pedig keresztben húzódott a szablyavágás szennyes, kékesfehér hege. Emlékszem, ahogy végignézett az öblön, közben magában fütyörészett, aztán rázendített arra a régi tengerészdalra, amelyet később oly gyakran énekelt:

„Tizenöt ember a holt ládáján,

Jó-hó-hó, meg egy palack rum!”

azon a magas, öregesen reszkető hangon, amely mintha a járgányrudak mellett formálódott volna, s ott is tört volna meg. Aztán megkopogtatta az ajtót a magával hozott, emelőrúdforma bottal, és amikor apám megjelent, nyersen egy pohár rumot kért. Amikor kihozták neki, lassan, ínyenc módjára itta, hosszan ízlelgetve, s közben egyre a sziklákat meg odafent a cégérünket nézegette.

„Jó kis öböl ez – mondja végül –, és kellemes helyen áll ez a kocsma. Sok a vendég, cimbora?”

Apám azt felelte, nem, sajnos nagyon kevés.

„No, akkor – mondta – itt lesz a fekhelyem. Hé, te, pajtás!” – kiáltott a kézikocsit toló embernek. „Húzódj ide mellém, és segíts felvinni a ládámat. Itt maradok egy darabig – folytatta. – Egyszerű ember vagyok: nekem rum kell, meg szalonna és tojás, meg odafönt az a földfok, hogy onnan lessem a hajókat. Hogy minek szólíthatsz? Szólíthatsz kapitánynak. Ó, már értem, mire gondolsz – tessék!” Ezzel három-négy aranypénzt dobott a küszöbre. „Majd szólj, ha ezt feléltem” – mondta, s közben olyan zord volt a tekintete, mint egy hajóparancsnoké.

És valóban: bármilyen ócska ruhát hordott és bármilyen durván beszélt is, egyáltalán nem látszott olyasvalakinek, aki közmatrózként hajózott; inkább hajóstisztnek vagy kapitánynak nézte volna az ember, aki megszokta, hogy engedelmeskednek neki, különben odacsap. A kézikocsis ember elmondta, hogy előző reggel a postakocsi a Royal George fogadónál tette le; azután megérdeklődte, milyen fogadók vannak a part mentén, s mivel, gondolom, jókat hallott a miénkről, meg azt, hogy félreeső helyen áll, a többi közül ezt választotta szállásául. Ennyit tudtunk csak meg a vendégünkről.

Rendszerint igen szótlan ember volt. Egész nap az öböl körül vagy a sziklákon kószált, réztávcsővel a kezében; esténként végig a fogadószoba egyik sarkában ült a tűz mellett, és jó erős, vízzel kevert rumot ivott. Ha szóltak hozzá, többnyire nem felelt; csak hirtelen, vad tekintettel felnézett, és úgy fújt az orrán, akár egy ködkürt; mi is meg a hozzánk betérők is hamar megtanultuk, hogy békén hagyjuk. Mindennap, amikor megjött a sétájáról, megkérdezte, haladtak-e el tengerészek az úton. Eleinte azt hittük, azért kérdezősködik, mert magafajta emberek társaságára vágyik; végül azonban kezdtük észrevenni, hogy elkerülni szeretné őket. Ha tengerész szállt meg a Benbow admirális fogadóban (mert olykor akadt ilyen, aki a parti úton tartott Bristol felé), a kapitány a függönyös ajtón át bekémlelt hozzá, mielőtt belépett volna a fogadószobába; és ha ilyen vendég volt jelen, mindig olyan csendben maradt, mint az egér. Előttem legalábbis nem volt titok a dolog, hiszen bizonyos értelemben osztoztam a félelmeiben.

Egy nap félrevont, és megígérte, hogy minden hónap elsején ad egy négypennys ezüstérmét, csak „éber szemmel lessem, nem bukkan-e fel egy féllábú tengerész”, és azonnal szóljak, amint megjelenik. Sokszor előfordult, hogy amikor eljött a hónap elseje, és kértem tőle a fizetségemet, csak fújt rám az orrán át, és addig meredt rám, míg lesütöttem a szemem; de még a hét vége előtt mindig jobb belátásra tért, odahozta a négypennys ezüstérmémet, és újra meghagyta, hogy figyeljem, nem bukkan-e fel „a féllábú tengerész”.

Hogy mennyit kísértett álmomban ez az alak, azt aligha kell elmondanom. Viharos éjszakákon, amikor a szél a ház mind a négy sarkát megrázta, és a hullámverés az öböl mentén bömbölve csapott fel a sziklákra, ezerféle alakban láttam, ezernyi ördögi arckifejezéssel. Hol térdnél volt levágva a lába, hol csípőnél; hol meg valami szörnyeteg volt, akinek sohasem volt egynél több lába, az is a teste közepén. Amikor láttam, ahogy árkon-bokron át utánam szökell és rohan, az volt a legszörnyűbb lidércnyomás. Mindent egybevetve, ezekkel az iszonyú képzelgésekkel ugyancsak drágán megfizettem a havi négypennys ezüstérmémért.

Bár a féllábú tengerész gondolatától ennyire rettegtem, magától a kapitánytól mégis sokkal kevésbé féltem, mint bárki más, aki ismerte. Voltak esték, amikor jóval több vízzel kevert rumot ivott, mint amennyit a feje elbírt; ilyenkor néha csak üldögélt, és senkivel sem törődve énekelte régi, vad, istentelen tengerészdalait; máskor azonban mindenkinek rendelt egy-egy pohárral, s az egész reszkető társaságot arra kényszerítette, hogy a történeteit hallgassa, vagy kórusban kísérje az énekét. Sokszor hallottam, hogy csak úgy rengett a ház a „Jó-hó-hó, meg egy palack rum!”-tól; minden szomszédunk torkaszakadtából fújta, halálos rettegésben, egymást túlharsogva, nehogy magára vonja a figyelmét. Mert ha így rájött a kedve, nála zsarnokibb ivócimborát keresve sem talált volna az ember; az asztalra csapott, hogy mindenki elhallgasson; dühbe gurult egy-egy kérdéstől, olykor meg éppen attól, hogy senki sem kérdezett, s ebből arra következtetett, hogy a társaság nem figyel a történetére. És senkit sem engedett ki a fogadóból, amíg álmosra nem itta magát, s el nem támolygott lefeküdni.

Az emberek a történeteitől féltek a legjobban. Szörnyű történetek voltak ezek: akasztásokról, pallón járatásról, tengeri viharokról, a Dry Tortugas-szigetekről, meg a spanyol gyarmatok partvidékén elkövetett vad tettekről és az ottani vad tájakról. Abból, amit mesélt, úgy tűnt, a legelvetemültebb emberek közt élhette le az életét, akiket Isten valaha a tengerre engedett; s az a nyelv, amelyen előadta ezeket a történeteket, egyszerű falusi népünket csaknem annyira megbotránkoztatta, mint az elbeszélt gaztettek. Apám folyton azt mondogatta, hogy tönkre fog menni a fogadónk, mert az emberek hamarosan nem jönnek többé, hogy itt zsarnokoskodjanak rajtuk, megalázzák őket, és reszketve küldjék őket ágyba; én azonban igazán hiszem, hogy a jelenléte hasznunkra vált. Akkor féltek az emberek, de utólag visszagondolva inkább kedvükre volt a dolog; jóleső izgalmat vitt a csendes vidéki életbe; akadt egy csapat fiatalabb férfi is, akik úgy tettek, mintha csodálnák: „igazi tengeri farkasnak”, „valódi vén tengeri medvének” s más effélének nevezték, és azt mondták, az ilyen emberek tették Angliát félelmetessé a tengeren.

Egyvalami miatt csakugyan úgy látszott, hogy tönkre fog tenni bennünket: hétről hétre, végül már hónapról hónapra is nálunk maradt, úgyhogy az egész összeg rég elfogyott, apámnak mégsem volt soha elég bátorsága ahhoz, hogy újabb fizetséget követeljen. Ha mégis szóba hozta, a kapitány olyan hangosan fújt az orrán, hogy az már bömbölésnek is beillett, és szegény apámat a tekintetével valósággal kikergette a szobából. Láttam, amint egy-egy ilyen visszautasítás után a kezét tördelte, és biztos vagyok benne, hogy az örökös bosszúság és rettegés, amelyben élt, jócskán siettette korai, szomorú halálát.

Amíg nálunk lakott, a kapitány a ruházatán semmit sem változtatott, mindössze néhány harisnyát vett egy házalótól. Kalapja felhajtott karimája az egyik oldalon lekonyult, s attól a naptól úgy is hagyta, pedig szeles időben ugyancsak a terhére volt. Emlékszem, milyen volt a kabátja, amelyet odafönt a szobájában maga foltozgatott, s amely a végén már csupa folt volt. Soha nem írt, nem kapott levelet, és a szomszédokon kívül senkivel sem beszélt, de többnyire velük is csak akkor, ha lerészegedett a rumtól. A nagy tengerészládát egyikünk sem látta még nyitva.

Mindössze egyetlenegyszer szálltak szembe vele; ez már az ittléte vége felé történt, amikor szegény apámon nagyon elhatalmasodott a sorvadás, amely végzett vele. Dr. Livesey egy késő délután eljött a beteghez, evett egy keveset az ebédből, amellyel anyám kínálta, aztán bement a fogadószobába, hogy elszívjon egy pipát, amíg lehozzák a lovát a falucskából, mert a régi Benbow admirális fogadóban nem volt istálló. Utánamentem, s emlékszem, feltűnt, mennyire elütött a takaros, derűs orvos, hófehér hajporával, csillogó fekete szemével és kellemes modorával a szeles falusiaktól, kivált pedig a mi mocskos, testes, csipás szemű, madárijesztőforma kalózunktól, aki a rumtól már egészen kábultan ült, két karját az asztalra fektetve. Egyszer csak ő – mármint a kapitány – rázendített örökös nótájára:

„Tizenöt ember a holt ládáján,

Jó-hó-hó, meg egy palack rum!

„A többit ital s ördög vitte el –

Jó-hó-hó, meg egy palack rum!”

Eleinte azt hittem, hogy „a holt ládája” éppen az ő nagy ládája odafent, az emeleti elülső szobában, és ez a gondolat rémálmaimban összekeveredett a féllábú tengerészével. Ekkorra azonban már régóta egyikünk sem törődött különösebben a dallal; azon az estén csupán dr. Livesey-nek volt új, és megfigyeltem, hogy nem volt rá kellemes hatással, mert egy pillanatra egészen haragosan nézett föl, mielőtt tovább beszélt volna az öreg Taylorral, a kertésszel a reuma egy új gyógymódjáról. Közben a kapitány lassanként felvidult a maga muzsikájától, és végül a jól ismert módon csapott maga előtt az asztalra – mindnyájan tudtuk, ez azt jelenti: csend legyen. Rögtön elhallgatott mindenki, kivéve dr. Livesey-t; ő ugyanúgy folytatta, mint addig, tiszta, kedves hangon beszélt, és egy-két szavanként szaporán szívott a pipáján. A kapitány egy darabig dühösen meredt rá, újra lecsapta a tenyerét, még dühösebben meredt rá, végül pedig egy förtelmes káromkodás kíséretében ráförmedt: „Csend legyen odalent a fedélzetközben!”

„Hozzám beszélt, uram?” – kérdezte az orvos; s miután a durva alak újabb káromkodással megerősítette, hogy igen, így felelt: „Csak egyet mondok magának, uram: ha továbbra is rumot iszik, a világ hamarosan megszabadul egy igen mocskos gazembertől!”

Rettenetes volt az öreg dühe. Talpra ugrott, előrántott és kinyitott egy tengerészbicskát, majd a nyitott kést a tenyerén egyensúlyozva azzal fenyegetőzött, hogy a falhoz szegezi az orvost.

Az orvos még csak meg sem mozdult. Éppúgy a válla fölött szólt hátra hozzá, mint az imént, és ugyanazon a hangon, meglehetősen hangosan, hogy az egész szoba hallja, de teljes nyugalommal és rendületlenül:

„Ha ebben a pillanatban nem teszi zsebre azt a kést, a becsületemre ígérem, hogy a törvényszék következő ülésszakán felakasztják.”

Ezután a tekintetükkel vívtak párbajt; a kapitány azonban hamar megadta magát, eltette a fegyverét, és visszaült a helyére, morogva, akár egy megvert kutya.

„És most, uram – folytatta az orvos –, mivel már tudom, hogy efféle alak is akad a körzetemben, számíthat rá, hogy éjjel-nappal magán tartom a szemem. Nem csupán orvos vagyok, hanem békebíró is; és ha csak egyetlen panasz is a fülembe jut maga ellen, ha másról sem szól, mint egy olyan faragatlanságról, amilyet ma este megengedett magának, hathatós intézkedésekkel elérem, hogy felkutassák és elűzzék innen. Ennyi elég legyen.”

Nem sokkal később dr. Livesey lova megérkezett az ajtó elé, és az orvos ellovagolt; a kapitány azonban aznap este hallgatott, és utána még sok estén át.

---