Fran­kens­tein

Mary Wollstonecraft Shelley

1. fejezet: I. levél

Mrs. Saville-nek, Angliába.

Szentpétervár, 17–. december 11.

Örömmel fogod hallani, hogy semmi baj nem kísérte annak a vállalkozásnak a kezdetét, amelyre oly baljós előérzetekkel tekintettél. Tegnap érkeztem ide; első dolgom, hogy megnyugtassam kedves testvéremet: jól vagyok, és egyre jobban bízom vállalkozásom sikerében.

Már jóval északabbra vagyok Londonnál; ahogy Pétervár utcáit járom, érzem, amint hideg északi szellő játszik az arcomon, felélénkít és gyönyörűséggel tölt el. Megérted ezt az érzést? Ez a szellő azokról a vidékekről érkezett, amelyek felé tartok, s máris ízelítőt ad e jeges tájakból. Ez az ígéretet hozó szél fellelkesít, s ábrándjaim egyre szenvedélyesebbek, egyre elevenebbek lesznek. Hiába próbálom meggyőzni magam arról, hogy a sark a fagy és a sivárság birodalma; képzeletemben mindig a szépség és a gyönyörűség tájaként jelenik meg. Ott, Margaret, a nap örökké látható; széles korongja épp csak a látóhatárt súrolja, és szüntelen ragyogást áraszt. Ott – mert engedelmeddel, testvérem, némi hitelt adok az előttem járt hajósoknak – ott nincs helye hónak és fagynak; s a nyugodt tengeren hajózva olyan földre vihet bennünket a szél, amely csodáival és szépségével felülmúlja a lakható földgolyó minden eddig felfedezett vidékét. Természeti alkotásai és sajátságai talán éppúgy példa nélkül állnak, ahogy az égitestek jelenségei kétségkívül páratlanok e felfedezetlen, néptelen tájakon. Mi mindent remélhet az ember az örök világosság országában! Ott talán felfedezem azt a csodálatos erőt, amely az iránytű tűjét vonzza, s ezernyi csillagászati megfigyelést foglalhatok rendszerbe: csupán erre az utazásra van szükség, hogy látszólagos szabálytalanságaik egyszer s mindenkorra összhangba kerüljenek. Égő kíváncsiságomat a világ egy olyan részének látványa elégíti majd ki, ahová még soha senki nem jutott el, s olyan földre léphetek, amelyen emberi láb még sohasem hagyott nyomot. Ezek a kilátások csábítanak, s elég erősek ahhoz, hogy legyőzzék a veszélytől vagy haláltól való minden félelmemet, és arra indítsanak, hogy olyan örömmel vágjak neki ennek a fáradságos útnak, amilyet egy gyermek érez, amikor szünidei pajtásaival kis csónakba száll, és szülőföldje folyóján felfelé indul felfedezőútra. De még ha mindezek a feltevések tévesek is, nem vitathatod, hogy felbecsülhetetlen szolgálatot teszek majd az egész emberiségnek az utolsó nemzedékig azzal, hogy a sark közelében átjárót fedezek fel azokhoz az országokhoz, amelyekbe ma csak sok hónap alatt lehet eljutni; vagy azzal, hogy kifürkészem a mágnes titkát, amire – ha egyáltalán lehetséges – csak az enyémhez hasonló vállalkozás adhat módot.

Ezek a gondolatok eloszlatták a nyugtalanságot, amellyel levelemet kezdtem, s érzem, hogy szívemet az égig emelő lelkesedés hevíti; mert semmi sem nyugtatja meg annyira az elmét, mint egy szilárd cél – egy pont, amelyre a lélek az értelem szemét függesztheti. Kora ifjúságom óta ez az expedíció a legkedvesebb álmom. Szenvedélyesen olvastam azoknak a különféle utazásoknak a leírásait, amelyeket abban a reményben tettek, hogy a sarkot övező tengereken át eljutnak a Csendes-óceán északi részére. Talán emlékszel, hogy jó Thomas bácsink egész könyvtára a felfedezőutak teljes történetét felölelő kötetekből állt. Taníttatásomat elhanyagolták, az olvasást azonban szenvedélyesen szerettem. Éjjel-nappal ezeket a köteteket bújtam, s ahogy egyre alaposabban megismertem őket, csak mélyült bennem a bánat, amelyet gyermekként éreztem, amikor megtudtam, hogy apám halálos ágyán megtiltotta nagybátyámnak, hogy tengerészpályára engedjen.

Ezek az ábrándok elhalványultak, amikor először olvastam azoknak a költőknek a műveit, akiknek ihletett sorai elbűvölték s az égig emelték lelkemet. Magam is költő lettem, és egy éven át a magam teremtette paradicsomban éltem; azt képzeltem, hogy én is helyet kaphatok abban a szentélyben, ahol Homérosz és Shakespeare nevét szent tisztelet övezi. Jól ismered kudarcomat, s tudod, milyen nehezen viseltem a csalódást. De éppen akkor örököltem meg unokatestvérem vagyonát, és gondolataim visszatértek korábbi medrükbe.

Hat év telt el azóta, hogy elhatároztam mostani vállalkozásomat. Még most is emlékszem az órára, amelytől fogva e nagy vállalkozásnak szenteltem magam. Azzal kezdtem, hogy hozzászoktattam testemet a megpróbáltatásokhoz. Több expedícióra is elkísértem a bálnavadászokat az Északi-tengerre; önként tűrtem a hideget, az éhezést, a szomjúságot és a kialvatlanságot; nappal gyakran az egyszerű matrózoknál is keményebben dolgoztam, éjszakáimat pedig a matematika, az orvostudomány elmélete és a természettudomány azon ágainak tanulmányozására szántam, amelyekből egy tengeri kalandor a legtöbb gyakorlati hasznot merítheti. Kétszer még másodtisztnek is elszegődtem egy Grönland vizein járó bálnavadászhajóra, s nagy elismerést arattam. Meg kell vallanom, egy kis büszkeség töltött el, amikor kapitányom felajánlotta nekem a hajó második legmagasabb tisztségét, és a legnagyobb nyomatékkal kérlelt, hogy maradjak; oly nagyra becsülte szolgálataimat.

És most, kedves Margaret, nem érdemlem-e meg, hogy elérjek valamilyen nagy célt? Kényelemben és fényűzésben tölthettem volna életemet; én azonban a dicsőséget választottam mindazon csábítások helyett, amelyeket a gazdagság állított utamba. Ó, bárcsak egy bátorító hang igennel felelne! Bátorságom és elszántságom szilárd; reményeim azonban ingadoznak, és gyakran csüggedés vesz erőt rajtam. Hosszú és nehéz útra készülök, amelynek váratlan megpróbáltatásai minden lelkierőmet igénybe veszik majd: nemcsak másokba kell lelket öntenem, hanem olykor önmagamat is bátorítanom kell, amikor ők csüggednek.

Ez a legalkalmasabb időszak az utazásra Oroszországban. Szánjaikon sebesen repülnek a havon; kellemes így utazni, véleményem szerint sokkal élvezetesebb, mint egy angol postakocsin. Nem túl nagy a hideg, ha az ember prémekbe burkolózik – már én is így öltözöm; hiszen nagy különbség van aközött, hogy az ember a fedélzeten járkál, vagy órákig mozdulatlanul ül, amikor mozgás híján valósággal megfagy a vér az ereiben. Semmi kedvem a Szentpétervár és Arhangelszk közti postaúton veszíteni életemet.

Két vagy három hét múlva indulok az utóbbi városba; ott szándékozom hajót bérelni, amit könnyen megtehetek, ha a tulajdonos helyett kifizetem a biztosítási díjat, és a bálnavadászathoz szokott matrózok közül annyit felfogadni, amennyit szükségesnek látok. Június előtt nem szándékozom tengerre szállni; és hogy mikor térek vissza? Ó, drága testvérem, hogyan felelhetnék erre a kérdésre? Ha sikerrel járok, sok-sok hónap, talán évek is eltelnek, mire újra találkozhatunk. Ha kudarcot vallok, hamarosan viszontlátsz, vagy soha többé.

Isten veled, drága jó Margaretem. Árassza rád áldásait az ég, s óvjon meg engem, hogy újra meg újra kifejezhessem hálámat minden szeretetedért és jóságodért.

Szerető fivéred,

R. Walton.

---