Alice Cso­da­or­szág­ban

Lewis Carroll

1. fejezet: Le a nyúl üregébe

Alice már nagyon unni kezdte, hogy a lánytestvére mellett üldögél a parton, és nincs semmi dolga: egyszer-kétszer belepillantott a könyvbe, amelyet a testvére olvasott, de sem kép, sem párbeszéd nem volt benne. „És mire jó egy könyv képek meg párbeszédek nélkül?” – gondolta Alice.

Így hát azon töprengett magában (már amennyire tudott, mert a nagy melegtől nagyon álmosnak és tompának érezte magát), hogy a százszorszépfüzér készítésének öröme megéri-e azt a fáradságot, hogy felkeljen és százszorszépeket szedjen, amikor hirtelen egy rózsaszín szemű Fehér Nyúl szaladt el közvetlenül mellette.

Ebben nem volt semmi olyan nagyon különös; Alice azt sem találta olyan nagyon szokatlannak, hogy hallotta, amint a Nyúl azt mondja magában: „Jaj nekem! Jaj nekem! Elkésem!” (amikor később végiggondolta, eszébe jutott, hogy ezen bizony csodálkoznia kellett volna, de akkor az egész teljesen természetesnek tűnt); amikor azonban a Nyúl csakugyan elővett egy órát a mellényzsebéből, megnézte, aztán tovább sietett, Alice talpra ugrott, mert hirtelen eszébe villant, hogy sosem látott még olyan nyulat, amelynek mellényzsebe lett volna, vagy órája, amit elővehet belőle, és a kíváncsiságtól égve átrohant utána a mezőn, s szerencsére épp idejében érkezett, hogy lássa, amint lebújik egy nagy nyúlüregbe a sövény alatt.

Egy pillanattal később Alice már bújt is le utána; eszébe sem jutott, hogyan a csudába fog megint kijutni onnan.

A nyúlüreg egy darabig egyenesen haladt, akár egy alagút, aztán hirtelen lefelé fordult, olyan hirtelen, hogy Alice-nek egy pillanatnyi ideje sem maradt azon gondolkodni, hogyan állhatna meg: máris azon kapta magát, hogy egy nagyon mély kútba zuhan.

Vagy a kút volt nagyon mély, vagy ő zuhant nagyon lassan, mert lefelé menet bőven volt ideje körülnézni és azon töprengeni, mi történik majd ezután. Először megpróbált lenézni, hogy lássa, hová fog érkezni, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is kivegyen; aztán szemügyre vette a kút oldalait, és észrevette, hogy tele vannak szekrényekkel és könyvespolcokkal; itt-ott akasztókon függő térképeket és képeket látott. Ahogy elhaladt az egyik polc mellett, levett róla egy üveget; „Narancslekvár” volt ráírva, de nagy csalódására üres volt. Nem akarta leejteni az üveget, mert félt, hogy megöl vele valakit; sikerült hát betennie az egyik szekrénybe, amikor elzuhant mellette.

„Nahát! Egy ilyen zuhanás után meg sem kottyan majd, ha legurulok a lépcsőn! Milyen bátornak fognak tartani otthon! Hiszen egy szót sem szólnék, még akkor sem, ha a háztetőről esnék le!” – gondolta magában Alice. (Ez nagy valószínűséggel igaz is volt.)

Lefelé, lefelé, lefelé. Hát soha nem ér véget ez a zuhanás? „Vajon hány mérföldet estem eddig?” – mondta hangosan. „Már valahol a Föld középpontja közelében járhatok. Lássuk csak: az négyezer mérföld mélyen van, azt hiszem –” (mert hát Alice már több ilyesmit is tanult a tanulószobában tartott órákon, és bár ez nem volt különösebben jó alkalom arra, hogy a tudásával dicsekedjen, hiszen senki sem hallgatta, azért jó gyakorlás volt elismételni) „– igen, nagyjából ennyi lehet a távolság – de vajon milyen szélességi vagy hosszúsági fokon járok?” (Alice-nek fogalma sem volt róla, mi a szélességi fok, sem arról, mi a hosszúsági fok, de úgy gondolta, jó ilyen szép, tekintélyes szavakat kimondani.)

Nemsokára megint megszólalt. „Vajon egyenesen átesem a Földön? Milyen mulatságos lesz azok közé az emberek közé kerülni, akik fejjel lefelé járnak! Az antipátiák, azt hiszem –” (ezúttal örült is neki, hogy nem hallgatta senki, mert ez egyáltalán nem hangzott a megfelelő szónak) „– de meg kell majd kérdeznem tőlük, hogy hívják az országot, ugye. Tessék mondani, asszonyom, ez itt Új-Zéland vagy Ausztrália?” (és beszéd közben megpróbált pukedlizni – képzeld csak, pukedlizni, miközben zuhansz a levegőben! Szerinted neked sikerülne?) „És milyen tudatlan kislánynak tart majd az az asszony, ha ezt megkérdezem! Nem, ezt semmiképp sem kérdezhetem meg: talán látom majd valahol kiírva.”

Lefelé, lefelé, lefelé. Nem volt mit csinálnia, így Alice hamarosan megint beszélni kezdett. „Nagyon fogok hiányozni Dinah-nak ma este, gondolom!” (Dinah volt a macska.) „Remélem, teaidőben nem feledkeznek meg a csészealjnyi tejéről. Drága Dinah! Bárcsak itt lennél velem idelent! Attól tartok, egerek nincsenek a levegőben, de egy denevért elcsíphetnél, az pedig nagyon hasonlít az egérre, tudod. De vajon esznek a macskák denevért?” Ekkorra Alice már elég álmos lett, és álmatagon azt ismételgette magának: „Esznek a macskák denevért? Esznek a macskák denevért?”, néha meg azt, hogy „Esznek a denevérek macskát?”, mert hát egyik kérdésre sem tudott felelni, így nemigen számított, melyik irányból teszi fel. Érezte, hogy elszenderedik, és már éppen azt kezdte álmodni, hogy kéz a kézben sétál Dinah-val, és nagy komolyan azt mondja neki: „No, Dinah, mondd meg az igazat: ettél már valaha denevért?”, amikor hirtelen – puff! puff! – egy kupac gallyra és száraz levélre pottyant, és a zuhanás véget ért.

Alice-nek semmi baja sem esett, és egy pillanat alatt talpra ugrott: felnézett, de odafönt minden sötét volt; előtte egy másik hosszú folyosó húzódott, és még látta a Fehér Nyulat, amint sietett rajta. Egy pillanatot sem vesztegethetett: Alice szélsebesen nekilódult, és még épp idejében hallotta, amint a Nyúl egy saroknál befordulva azt mondja: „Jaj, a fülem és a bajszom, de későre jár!” Alice szorosan a nyomában fordult be a sarkon, de a Nyulat már nem látta sehol: egy hosszú, alacsony teremben találta magát, amelyet a mennyezetről függő lámpák sora világított meg.

A teremben körös-körül ajtók sorakoztak, de mind kulcsra volt zárva; s miután Alice az egyik oldalon végigment, a másikon pedig visszajött, és valamennyi ajtót megpróbálta kinyitni, szomorúan lépdelt a terem közepén, azon tűnődve, hogyan jut ki innen valaha is.

Egyszer csak rábukkant egy kis háromlábú asztalra, amely teljes egészében tömör üvegből készült; egy apró aranykulcson kívül nem volt rajta semmi, és Alice-nek először az jutott eszébe, hogy talán a terem valamelyik ajtajához való; de jaj! Vagy a zárak voltak túl nagyok, vagy a kulcs túl kicsi, mindenesetre egyik ajtót sem nyitotta ki. Amikor azonban másodszor is körbejárt, egy alacsonyan függő függönyre bukkant, amelyet addig nem vett észre, mögötte pedig egy kis ajtó volt, úgy tizenöt hüvelyk magas: kipróbálta a zárban a kis aranykulcsot, és nagy örömére beleillett!

Alice kinyitotta az ajtót, és látta, hogy egy kis folyosóra nyílik, alig nagyobbra egy patkánylyuknál: letérdelt, és a folyosón át a legszebb kertbe pillantott, amelyet valaha is láttál. Ó, hogy szeretett volna kijutni abból a sötét teremből, és a színpompás virágágyások meg a hűvös szökőkutak között sétálgatni, de még a fejét sem tudta átdugni az ajtónyíláson. „És ha a fejem átférne is, nem sok hasznát venném a vállam nélkül. Ó, bárcsak összecsukódhatnék, mint egy távcső! Azt hiszem, menne is, ha tudnám, hogyan kezdjek hozzá” – gondolta szegény Alice. Mert hát mostanában annyi szokatlan dolog történt, hogy Alice kezdte úgy gondolni, nagyon kevés dolog akad, ami valóban lehetetlen.

Nem látszott sok értelme a kis ajtó mellett várakozni, így visszament az asztalhoz, félig-meddig abban reménykedve, hogy talál rajta még egy kulcsot, vagy legalább egy könyvet arról, hogyan lehet az embereket távcső módjára összecsukni: ezúttal egy kis üveget talált rajta („Ez bizony az előbb még nem volt itt” – mondta Alice), s az üveg nyakán papírcímke volt, rajta gyönyörű, nyomtatott nagybetűkkel ez: „Igyál meg”.

Szép, szép, hogy azt írják: „Igyál meg”, de az okos kis Alice ezt nem akarta elkapkodni. „Nem, előbb megnézem, rajta van-e, hogy »méreg«, vagy nincs” – mondta; olvasott ugyanis több kedves kis történetet olyan gyerekekről, akik megégtek, akiket vadállatok faltak fel, vagy akikkel más kellemetlen dolgok estek meg, mind csak azért, mert nem akarták észben tartani a barátaiktól tanult egyszerű szabályokat: például azt, hogy a vörösen izzó piszkavas megéget, ha túl sokáig fogod; meg azt, hogy ha késsel nagyon mélyen belevágsz az ujjadba, az többnyire vérzik; azt pedig sohasem felejtette el, hogy ha sokat iszol egy „méreg” feliratú üvegből, az előbb-utóbb szinte biztosan megárt.

Ezen az üvegen azonban nem volt „méreg” felirat, így Alice meg merte kóstolni, és mivel nagyon ízlett neki (valójában a cseresznyés pite, a sodó, az ananász, a sült pulyka, a karamella és a forró vajas pirítós ízének valamiféle keveréke volt), nagyon hamar megitta az egészet.

„Milyen furcsa érzés!” – mondta Alice. „Biztosan úgy csukódom össze, mint egy távcső.”

És valóban így volt: most már csak tíz hüvelyk magas volt, és felderült az arca, amikor arra gondolt, hogy most már épp akkora, hogy a kis ajtón át bejusson abba a gyönyörű kertbe. Előbb azonban várt pár percet, hogy kiderüljön, zsugorodik-e még tovább: ettől kissé tartott. „Mert ugye az lehet a vége, hogy teljesen kialszom, mint egy gyertya. Vajon milyen lennék akkor?” – mondta magának Alice. Megpróbálta elképzelni, milyen egy gyertya lángja, miután a gyertyát elfújták, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna ilyesmit.

Egy idő múlva, mivel nem történt semmi több, úgy döntött, nyomban bemegy a kertbe; de – jaj, szegény Alice! – amikor odaért az ajtóhoz, rájött, hogy megfeledkezett a kis aranykulcsról, és amikor visszament érte az asztalhoz, kiderült, hogy sehogy sem éri el: az üvegen át nagyon jól látta, és minden erejével azon volt, hogy felmásszon az asztal egyik lábán, de az túlságosan csúszós volt; s amikor a próbálkozástól teljesen elfáradt, szegény kis teremtés leült és sírva fakadt.

„Ugyan már, semmi értelme így sírni!” – mondta magának Alice, meglehetősen élesen. „Azt tanácsolom, azonnal hagyd abba!” Általában nagyon jó tanácsokat adott magának (bár nagyon ritkán fogadta meg őket), és olykor olyan keményen megszidta magát, hogy könny szökött a szemébe; arra is emlékezett, hogy egyszer megpróbálta fülön csapni magát, mert becsapta saját magát egy krokettjátszmában, amelyet önmaga ellen játszott, mert ez a különös gyerek nagyon szeretett úgy tenni, mintha két ember volna. „De most hiába tennék úgy, mintha két ember volnék! Hiszen már egy rendes emberre is alig futja belőlem!” – gondolta szegény Alice.

Hamarosan megakadt a szeme egy kis üvegdobozon, amely az asztal alatt hevert: kinyitotta, és egy egészen pici süteményt talált benne, amelyen gyönyörű, mazsolából kirakott betűkkel ez állt: „Egyél meg”. „No, megeszem” – mondta Alice. „Ha nagyobbra növök tőle, elérem a kulcsot; ha meg kisebb leszek, átbújhatok az ajtó alatt; szóval így is, úgy is bejutok a kertbe, és nekem aztán mindegy, melyik lesz!”

Evett egy falatot, és aggodalmasan kérdezte magától: „Merre? Merre?” Közben a feje búbján tartotta a kezét, hogy érezze, merre növekszik, és nagyon meglepte, hogy ugyanakkora maradt: persze általában ez történik, ha az ember süteményt eszik, de Alice már annyira hozzászokott, hogy csupa szokatlan dologra számítson, hogy egészen unalmasnak és ostobának találta, ha az élet a megszokott módon folyik tovább.

Így hát nekilátott, és nagyon hamar megette az egész süteményt.

---