Ka­rá­cso­nyi ének

Charles Dickens

1. fejezet: Marley szelleme

Kezdjük azzal, hogy Marley halott volt. Ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér. Temetésének anyakönyvi bejegyzését aláírta a lelkész, az egyházfi, a temetkezési vállalkozó és a legközelebbi gyászoló. Scrooge írta alá. A börzén pedig Scrooge neve mindenre elegendő biztosíték volt, amihez csak az aláírását adta. Az öreg Marley olyan halott volt, mint az ajtószeg.

De vigyázat! Nem állítom, hogy személyes tapasztalatból tudnám, mi olyan különösen halott egy ajtószegen. Magam inkább a koporsószeget tartanám a vaskereskedés leghalottabb portékájának. Csakhogy ebben a hasonlatban őseink bölcsessége rejlik; szentségtelen kezemmel nem bolygatom meg, különben oda az ország. Engedtessék meg tehát, hogy nyomatékosan megismételjem: Marley olyan halott volt, mint az ajtószeg.

Vajon Scrooge tudta, hogy halott? Hogyne tudta volna! Hogyan is lehetett volna másként? Ki tudja, hány évig voltak üzlettársak. Scrooge volt az egyedüli végrendeleti végrehajtója, egyedüli hagyatékkezelője, egyedüli jogutódja, a hagyaték fennmaradó részének egyedüli örököse, egyedüli barátja és egyedüli gyászolója. De még Scrooge-ot sem sújtotta le annyira ez a szomorú esemény, hogy a temetés napján ne bizonyult volna kiváló üzletembernek, s ne ünnepelte volna meg egy vitathatatlanul előnyös üzletkötéssel.

Marley temetésének említése visszavezet oda, ahonnan elindultam. Semmi kétség: Marley halott volt. Ezt világosan meg kell értenünk, különben semmi csodálatos nem lehet az elbeszélendő történetben. Ha nem volnánk tökéletesen meggyőződve arról, hogy Hamlet apja meghalt, mielőtt a színdarab elkezdődött, semmivel sem volna különösebb, hogy éjszaka, keleti szélben sétálgat a tulajdon várfokán, mint ha bármely más középkorú úr meggondolatlanul kisétálna sötétedés után valami széljárta helyre – mondjuk a Szent Pál-székesegyház templomkertjébe –, hogy szó szerint elképessze a fia gyönge elméjét.

Scrooge sohasem festette le az öreg Marley nevét. Évekkel később is ott állt a raktárház ajtaja fölött: Scrooge és Marley. A céget Scrooge és Marley néven ismerték. Az üzlet új ügyfelei néha Scrooge-nak szólították Scrooge-ot, néha Marleynek, de mindkét névre hallgatott. Neki egyre ment.

Ó, de szűkmarkú, de könyörtelen hajcsár volt ez a Scrooge! Nyúzó, facsaró, harácsoló, kuporgató, mindent megkaparintó, kapzsi vén bűnös! Kemény és éles, mint a kovakő, amelyből még soha semmiféle acél nem csiholta ki a nagylelkűség tüzét; titkolózó, magába zárkózó, magányos, mint az osztriga. A benne lakozó hideg megdermesztette öreg vonásait, megcsípte hegyes orrát, összeaszalta arcát, merevvé tette járását; vörösre festette a szemét, kékre vékony ajkát; és metszően kihallatszott reszelős hangjából. Dér ült a fején, a szemöldökén és kemény szőrű állán. Mindig magával hordozta a maga alacsony hőmérsékletét; a kánikulában is jégveremmé hűtötte az irodáját, s karácsonykor egyetlen foknyit sem engedett föl belőle.

A külső meleg és hideg alig hatott Scrooge-ra. Semmi meleg nem melegíthette föl, semmiféle téli idő nem hűthette le. Nem fújt nála zordabb szél, nem hullott céljához makacsabbul ragaszkodó hó, nem zuhogott könyörgésre süketebb eső. A rossz időjárás nem tudott kifogni rajta. A leghevesebb eső, hó, jég és havas eső is csupán egyetlen tekintetben dicsekedhetett előnnyel vele szemben. Azok gyakran bőkezűen szórták áldásukat, Scrooge sohasem.

Soha senki nem állította meg az utcán, hogy derűs arccal így szóljon hozzá: „Kedves Scrooge, hogy van? Mikor látogat meg?” Koldus nem könyörgött neki egy kis alamizsnáért, gyerek nem kérdezte tőle, hány óra, férfi vagy nő egész életében egyetlenegyszer sem tudakolta Scrooge-tól, merre jut el ide vagy oda. Még a vakok kutyái is mintha ismerték volna; ha meglátták közeledni, behúzták gazdájukat valamelyik kapualjba vagy udvarba, aztán úgy csóválták a farkukat, mintha ezt mondanák: „Jobb, ha nincs szemed, mint ha rossz szemmel nézel másokra, világtalan gazdám!”

De mit bánta ezt Scrooge? Éppen ezt szerette. Úgy furakodni az élet zsúfolt ösvényein, hogy közben minden emberi együttérzést kellő távolságra parancsol magától: ez volt Scrooge számára az, amit a beavatottak úgy neveznek, hogy „csemege”.

Történt egyszer – az év megannyi szép napja közül éppen szenteste –, hogy az öreg Scrooge szorgosan dolgozott az irodájában. Hideg, zord, csípős idő volt, ráadásul ködös; hallotta, amint odakint az udvaron zihálva járnak-kelnek az emberek, mellüket verdesik a kezükkel, és a kövezeten topognak, hogy fölmelegedjenek. A City órái épp csak elütötték a hármat, de már egészen sötét volt – egész nap sem világosodott ki –, s a szomszédos irodák ablakaiban vörhenyes foltokként lobogtak a gyertyák a szinte tapintható, barna levegőben. A köd minden résen és kulcslyukon beömlött, odakint pedig olyan sűrű volt, hogy bár az udvar igen keskeny volt, a szemközti házak puszta árnyalakoknak látszottak. A mindent eltakaró, lassan leereszkedő szennyes felhő láttán azt hihette volna az ember, hogy a természet itt lakik a közelben, és nagyban főzi a sörét.

Scrooge irodájának ajtaja nyitva állt, hogy szemmel tarthassa az írnokát, aki odébb, egy nyomorúságos kis cellában, afféle tartályban leveleket másolt. Scrooge kandallójában igen kicsi tűz égett, az írnokéban azonban még annál is annyival kisebb, hogy egyetlen szem szénnek látszott. Nem tehetett rá, mert Scrooge a saját szobájában tartotta a szenesládát; s valahányszor az írnok belépett a lapáttal, a gazdája megjósolta, hogy kénytelenek lesznek megválni egymástól. Az írnok tehát fölvette fehér sálját, és a gyertyánál próbált melegedni; ez a kísérlete azonban, mivel nem volt túlságosan élénk a képzelőereje, kudarcot vallott.

„Boldog karácsonyt, bácsikám! Isten éltessen!” – kiáltotta egy vidám hang. Scrooge unokaöccsének hangja volt; olyan gyorsan termett előtte, hogy Scrooge ebből értesült először a jöveteléről.

„Eh! – mondta Scrooge. – Humbug!”

Úgy fölhevült ez az unokaöcs a ködben és fagyban való szapora gyaloglástól, hogy csak úgy sugárzott róla a melegség; szép arca kipirult, szeme csillogott, lehelete pedig csak úgy gomolygott.

„A karácsony humbug, bácsikám? – kérdezte Scrooge unokaöccse. – Ezt biztosan nem gondolod komolyan!”

„De igen – mondta Scrooge. – Boldog karácsonyt! Mi jogod van boldognak lenni? Mi okod van boldognak lenni? Hiszen elég szegény vagy.”

„No de – felelte vidáman az unokaöcs –, neked mi jogod van búslakodni? Mi okod van mogorvának lenni? Hiszen elég gazdag vagy.”

Scrooge-nak hirtelenjében nem jutott eszébe jobb válasz, hát megint azt mondta: „Eh!”, s megtoldotta ezzel: „Humbug!”

„Ne mérgelődj, bácsikám!” – mondta az unokaöcs.

„Mi mást tehetnék – felelte a nagybácsi –, ha ilyen bolond világban élek? Boldog karácsonyt! Ördög vigye a boldog karácsonyt! Mi neked a karácsony ideje, ha nem az, amikor pénz nélkül fizetheted a számláidat; amikor megállapíthatod, hogy egy évvel öregebb lettél, de egy órányival sem gazdagabb; amikor lezárod a könyveidet, és kiderül, hogy kerek tizenkét hónap minden egyes tétele ellened szól? Ha az én akaratom érvényesülne – mondta Scrooge fölháborodva –, minden tökfilkót, aki azzal jár-kel, hogy »Boldog karácsonyt!«, megfőzetnék a saját pudingjával együtt, és magyalfa karót döfetnék a szívébe, úgy temettetném el. Bizony azt tenném!”

„Bácsikám!” – kérlelte az unokaöcs.

„Unokaöcsém! – felelte szigorúan a nagybácsi. – Ünnepeld a magad módján a karácsonyt, engem pedig hagyj a magam módján ünnepelni.”

„Ünnepelni! – ismételte Scrooge unokaöccse. – Hiszen te nem ünnepled.”

„Hát akkor hagyj békén vele – mondta Scrooge. – Váljék egészségedre! Sok hasznod volt belőle eddig is!”

„Bizonyára sok mindenből meríthettem volna jót, amiből nem származott hasznom – felelte az unokaöcs –, többek közt a karácsonyból is. De egyet biztosan tudok: valahányszor eljött a karácsony ideje – eltekintve a szent nevét és eredetét megillető tisztelettől, ha ugyan bármi, ami hozzá tartozik, elválasztható ettől –, én mindig jó időszaknak tartottam; a kedvesség, a megbocsátás, a jótékonyság, az öröm idejének; az egész hosszú esztendőben az egyetlen időszaknak, amikor férfiak és nők mintha közös megegyezéssel, önként föltárnák bezárt szívüket, és az alattuk állókra valóban úgy gondolnának, mint útitársaikra a sír felé, nem pedig mint másféle teremtményekre, akik más úton járnak. És ezért, bácsikám, bár egyetlen morzsányi aranyat vagy ezüstöt sem hozott soha a zsebembe, hiszem, hogy javamra vált, és javamra fog válni; és azt mondom: Isten áldja meg!”

A tartályban az írnok önkéntelenül tapsolni kezdett. Nyomban ráeszmélt, hogy illetlenül viselkedik, megpiszkálta a tüzet, és örökre kioltotta az utolsó halovány szikrát.

„Még egy hangot halljak magától – mondta Scrooge –, és azzal ünnepli meg a karácsonyt, hogy elveszíti az állását! Maga aztán hatásos szónok, uram – tette hozzá az unokaöccse felé fordulva. – Csodálom, hogy nem megy a parlamentbe.”

„Ne haragudj, bácsikám. Gyere! Ebédelj holnap nálunk.”

Scrooge azt mondta, hogy előbb látná őt… Igen, bizony ezt mondta. Végig is mondta a kifejezést: előbb látná őt a pokolban.

„De miért? – kiáltotta Scrooge unokaöccse. – Miért?”

„Miért nősültél meg?” – kérdezte Scrooge.

„Mert szerelmes lettem.”

„Mert szerelmes lettél! – morogta Scrooge, mintha az egész világon ez volna az egyetlen dolog, ami még a boldog karácsonynál is nevetségesebb. – Jó napot!”

„De bácsikám, azelőtt sem látogattál meg, hogy ez megtörtént. Miért hozod föl most indoknak arra, hogy ne gyere?”

„Jó napot” – mondta Scrooge.

„Nem akarok tőled semmit; nem kérek tőled semmit; miért ne lehetnénk jóban?”

„Jó napot!” – mondta Scrooge.

„Szívből sajnálom, hogy ilyen hajthatatlan vagy. Köztünk soha nem volt olyan viszály, amelyben én is részes lettem volna. De a karácsony tiszteletére megpróbáltam, és a karácsonyi jókedvemet mindvégig megőrzöm. Hát boldog karácsonyt, bácsikám!”

„Jó napot” – mondta Scrooge.

„És boldog új évet!”

„Jó napot!” – mondta Scrooge.

Az unokaöccse mindennek ellenére egyetlen haragos szó nélkül távozott a szobából. A külső ajtónál megállt, hogy az írnoknak is elmondja ünnepi jókívánságait; az írnok pedig, bár fázott, melegebb szívű volt Scrooge-nál, mert szívélyesen viszonozta őket.

„Tessék, itt a másik – dörmögte Scrooge, aki meghallotta. – Az írnokom, heti tizenöt shillinggel, feleséggel, gyerekekkel, és boldog karácsonyról beszél. Bevonulok a Bedlam bolondházába.”

Ez az elmeháborodott, miközben kiengedte Scrooge unokaöccsét, két másik embert engedett be. Jókora termetű, kellemes megjelenésű urak voltak, és most levett kalappal álltak Scrooge irodájában. Könyveket és iratokat tartottak a kezükben, s meghajoltak előtte.

„Ha nem tévedek, ez a Scrooge és Marley cég – mondta egyikük, a listájára pillantva. – Mr. Scrooge-hoz vagy Mr. Marleyhez van szerencsém?”

„Mr. Marley hét éve halott – felelte Scrooge. – Hét évvel ezelőtt, éppen ezen az éjszakán halt meg.”

„Bizonyára méltón képviseli nagylelkűségét az életben maradt üzlettársa” – mondta az úr, és átnyújtotta megbízólevelét.

Bizony méltón képviselte; hiszen rokon lelkek voltak. A baljóslatú „nagylelkűség” szó hallatán Scrooge összeráncolta a homlokát, megrázta a fejét, és visszaadta a megbízólevelet.

„Az esztendőnek ebben az ünnepi szakában, Mr. Scrooge – mondta az úr, tollat véve a kezébe –, a szokottnál is kívánatosabb, hogy némileg gondoskodjunk a szegényekről és nincstelenekről, akik most különösen sokat szenvednek. Sok ezren nélkülözik a legszükségesebbeket; százezrek nélkülözik az élet legegyszerűbb kényelmeit, uram.”

„Nincsenek börtönök?” – kérdezte Scrooge.

„Börtön van bőven” – mondta az úr, és ismét letette a tollat.

„És a szegénygondozó társulások dologházai? – faggatta Scrooge. – Működnek még?”

„Működnek. Még mindig – felelte az úr. – Bár mondhatnám, hogy már nem.”

„A taposómalom és a szegénytörvény tehát teljes erővel működik?” – kérdezte Scrooge.

„Egyiknek sincs híja tennivalóban, uram.”

„Ó! Abból, amit először mondott, már attól féltem, történt valami, ami megakasztotta hasznos tevékenységüket – mondta Scrooge. – Nagy örömmel hallom.”

„Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy ezek aligha nyújtanak keresztényi vigaszt testnek vagy léleknek a sokaság számára – felelte az úr –, néhányan pénzt próbálunk gyűjteni, hogy húst, italt és némi fűtenivalót vehessünk a szegényeknek. Azért ezt az időszakot választjuk, mert ilyenkor érezhető a legfájóbban az Ínség, s ilyenkor örvendezik a Bőség. Mennyit írhatok a neve mellé?”

„Semmit!” – felelte Scrooge.

„Névtelen kíván maradni?”

„Azt kívánom, hogy hagyjanak békén – mondta Scrooge. – Ha már azt kérdezik, mit kívánok, uraim, hát ezt válaszolom. Magam sem mulatok karácsonykor, és nem engedhetem meg magamnak, hogy dologtalanokat mulattassak. Hozzájárulok az említett intézmények fenntartásához – épp elégbe kerülnek –, akinek rosszul megy a sora, menjen oda.”

„Sokan nem mehetnek oda; és sokan inkább meghalnának.”

„Ha inkább meghalnának – mondta Scrooge –, hát tegyék meg, és csökkentsék a népességfelesleget. Különben is – már megbocsássanak – én erről nem tudok.”

„De tudhatna róla” – jegyezte meg az úr.

„Nem az én dolgom – felelte Scrooge. – Elég, ha az ember a maga dolgához ért, és nem avatkozik a máséba. Engem a magamé szüntelenül lefoglal. Jó napot, uraim!”

Az urak világosan látták, hogy hiába erőltetnék tovább a dolgot, és visszavonultak. Scrooge jobb véleménnyel volt önmagáról, mint azelőtt, s a szokottnál tréfásabb kedvében folytatta munkáját.

Közben úgy megsűrűsödött a köd és a sötétség, hogy emberek szaladgáltak lobogó fáklyákkal, s ajánlkoztak, hogy a kocsikba fogott lovak előtt járva mutatják az utat. Láthatatlanná vált egy templom ősi tornya, amelynek zsémbes vén harangja mindig olyan ravaszul lesett le Scrooge-ra a fal gótikus ablakából; most odafönt a felhők közt ütötte az órákat és a negyedeket, s utána még remegve zengett, mintha vacogna a foga megfagyott fejében. A hideg kegyetlenné vált. A főutcán, az udvar sarkán munkások javították a gázcsöveket, és egy vaskosárban nagy tüzet raktak; rongyos férfiak és fiúk csoportja gyűlt köréje, mámorosan melengették a kezüket, és hunyorogtak a lángok előtt. A magára maradt utcai vízcsapból túlcsorduló víz egyszeriben megdermedt, és embergyűlölő jéggé vált. A boltok ragyogása, ahol a kirakati lámpák melegében magyalágak és bogyók pattogtak, pirospozsgásra festette az arra haladók sápadt arcát. A baromfikereskedések és fűszerüzletek pompás tréfává változtak: olyan ragyogó látványossággá, hogy szinte lehetetlen volt elhinni, bármi közük lehet az adásvétel olyan unalmas alapelveihez. A főpolgármester a hatalmas Mansion House erődjében utasította ötven szakácsát és komornyikját, hogy úgy ünnepeljék meg a karácsonyt, ahogy egy főpolgármester háza népéhez illik; és még az a kis szabó is a másnapi pudingját keverte padlásszobájában, akit az előző hétfőn öt shillingre bírságolt, mert részegen, vérszomjasan garázdálkodott az utcán, miközben sovány felesége a kisbabával útnak eredt marhahúst venni.

Még sűrűbb köd, még nagyobb hideg! Hasító, mindent átjáró, harapós hideg. Ha a jó Szent Dunstan megszokott fegyverei helyett csak egy csipetnyi ilyen időjárással csípte volna meg a Gonosz Szellem orrát, az aztán igazán teli torokból bömbölt volna. Egy apró gyerekorr gazdája, akinek orrát úgy rágta és csócsálta az éhes hideg, ahogy kutya a csontot, lehajolt Scrooge kulcslyukához, hogy karácsonyi énekkel örvendeztesse meg; de már az első szavakra:

„Isten áldja meg, víg uram,

ne bántsa semmi bú!”

Scrooge olyan lendülettel kapta föl a vonalzót, hogy az énekes rémülten elmenekült, átengedve a kulcslyukat a ködnek és a még annál is rokonabb lelkű fagynak.

Végre elérkezett az iroda bezárásának órája. Scrooge kelletlenül lekászálódott magas székéről, s ezzel szótlanul is elismerte a tényt a tartályban várakozó írnok előtt, aki nyomban eloltotta a gyertyáját, és föltette a kalapját.

„Gondolom, holnap az egész napot kéri?” – mondta Scrooge.

„Ha nincs ellenére, uram.”

„Ellenemre van – mondta Scrooge –, és nem is tisztességes. Ha levonnék érte fél koronát, fogadni mernék, hogy úgy érezné, rosszul bánok magával.”

Az írnok halványan elmosolyodott.

„És mégis – mondta Scrooge –, azt nem tartja rossz bánásmódnak velem szemben, ha a semmiért kifizetek egy napi bért.”

Az írnok megjegyezte, hogy csak egyszer van ilyen az évben.

„Hitvány ürügy arra, hogy minden december huszonötödikén kilopják az ember zsebéből a pénzt! – mondta Scrooge, s állig begombolta a nagykabátját. – De gondolom, meg kell kapnia az egész napot. Másnap reggel annál korábban legyen itt.”

Az írnok megígérte; Scrooge pedig egy mordulással távozott. Az iroda egy szempillantás alatt bezárult, az írnok pedig, fehér sáljának hosszú végeivel a dereka alatt csüngve – mert nagykabáttal nem dicsekedhetett –, a szenteste tiszteletére hússzor is végigcsúszott a Cornhill egyik csúszkáján, egy sor fiú után, aztán ahogy csak bírt, hazarohant Camden Townba szembekötősdit játszani.

Scrooge elköltötte bús vacsoráját a megszokott bús fogadójában; elolvasta az összes újságot, az este hátralévő részét pedig bankkönyvével múlatta, majd hazament lefeküdni. Abban a lakásban lakott, amely egykor elhunyt üzlettársáé volt. Komor szobasor volt ez egy udvar mélyén álló, fenyegető épülettömegben; a háznak olyan kevés keresnivalója volt ott, hogy az ember szinte önkéntelenül is azt képzelte: még fiatal ház korában szaladt oda, amikor a többi házzal bújócskázott, aztán elfelejtette, merre lehet kijutni. Mostanra eléggé megöregedett, s eléggé sivár is volt; mert Scrooge-on kívül senki sem lakott benne, minden más helyiséget irodának adtak bérbe. Az udvar olyan sötét volt, hogy még Scrooge is, aki minden kövét ismerte, kénytelen volt kézzel tapogatózni. A köd és a fagy úgy megülte a ház öreg, fekete kapuját, mintha maga az Időjárás Géniusza telepedett volna gyászos töprengésbe a küszöbén.

Mármost tény, hogy az ajtón lévő ajtókopogtatóban semmi különös nem volt, azon kívül, hogy igen nagy volt. Az is tény, hogy Scrooge, amióta csak itt lakott, reggel-este látta; s az is, hogy aligha akadt ember London Cityjében, akiben kevesebb lett volna abból, amit képzelőerőnek neveznek, mint Scrooge-ban, beleértve – merész kijelentés! – a városi tanácsot, az elöljárókat és a céhek teljes jogú tagjait is. Tartsuk észben azt is, hogy Scrooge egyetlen gondolatot sem szentelt Marleynek azóta, hogy azon a délutánon utoljára említette hét éve halott üzlettársát. Aztán magyarázza meg nekem, aki tudja, miként történhetett, hogy amikor Scrooge bedugta kulcsát az ajtó zárjába, az ajtókopogtatóban minden átmenet nélkül – nem ajtókopogtatót látott, hanem Marley arcát.

Marley arcát. Nem burkolta áthatolhatatlan árnyék, mint az udvar többi tárgyát, hanem bús fény derengett körülötte, mint romlott homár körül a sötét pincében. Nem volt haragos vagy vad, hanem úgy nézett Scrooge-ra, ahogy Marley szokott; kísérteties szemüvege föl volt tolva kísérteties homlokára. Haja különösen mozgott, mintha lehelet vagy forró levegő borzolná; szeme azonban, bár tágra nyílt, tökéletesen mozdulatlan maradt. Ettől és ólomszürke színétől volt iszonyatos; de az iszonyat mintha az arc akarata ellenére, hatalmán kívül álló okból telepedett volna rá, nem pedig a saját kifejezéséhez tartozott volna.

Scrooge mereven nézte a tüneményt, s az ismét ajtókopogtató lett.

Valótlanság volna azt mondani, hogy nem rezzent össze, vagy hogy nem futott végig az ereiben valami rettenetes érzés, amelyet kisgyermekkora óta nem ismert. De újra megfogta a kulcsot, amelyet az imént elengedett, határozottan elfordította, belépett, és meggyújtotta a gyertyáját.

Azért egy pillanatra megtorpant, mielőtt becsukta az ajtót; és előbb óvatosan benézett mögé, mintha félig-meddig arra számítana, hogy Marleynek az előcsarnokba meredő hajfonata rémíti meg. De az ajtó hátán nem volt más, csak az ajtókopogtatót rögzítő csavarok és anyák, így hát azt mondta: „Ugyan, ugyan!”, és becsapta.

Dörrenése mennydörgésként visszhangzott végig a házon. Odafönt minden szobának, odalent a borkereskedő pincéiben minden hordónak mintha külön visszhangja lett volna. Scrooge nem az az ember volt, akit a visszhang megijeszt. Bereteszelte az ajtót, átment az előcsarnokon, és fölindult a lépcsőn; mégpedig lassan, menet közben a gyertyája kanócát igazgatva.

Lehet csak úgy odavetve beszélni arról, hogy egy derék öreg lépcsőn akár hatlovas hintóval is föl lehet hajtani, vagy hogy egy silány új törvényen ugyanilyen fogattal is át lehet jutni; én azonban azt állítom, hogy azon a lépcsőn egy halottaskocsit is föl lehetett volna vinni, mégpedig keresztben, a hámfával a fal, az ajtajával a korlát felé: és könnyűszerrel. Olyan széles volt, hogy még maradt is volna hely; talán ezért képzelte Scrooge, hogy egy magától mozgó halottaskocsi halad előtte a homályban. Féltucat utcai gázlámpa sem világította volna meg valami jól a bejáratot, elképzelhető tehát, milyen sötét volt Scrooge faggyúgyertyájának fényénél.

Scrooge ment fölfelé, s egy cseppet sem törődött vele. A sötétség olcsó, Scrooge pedig szerette. De mielőtt becsukta volna lakása súlyos ajtaját, végigjárta a szobáit, hogy megnézze, minden rendben van-e. Épp annyira emlékezett még az arcra, hogy ezt szükségesnek érezze.

Nappali, hálószoba, lomkamra. Minden a maga rendjén. Senki az asztal alatt, senki a pamlag alatt; kis tűz a kandallóban; kanál és tál odakészítve; a tűzhely lapján kis lábasban zabnyák – Scrooge náthás volt. Senki az ágy alatt; senki a faliszekrényben; senki a hálóköntösében, amely gyanús tartásban lógott a falon. A lomkamrában minden a régi. Ócska tűzellenző, ócska cipők, két halkosár, háromlábú mosdóállvány és egy piszkavas.

Tökéletesen megnyugodva becsukta az ajtót, és bezárkózott; kétszer is ráfordította a kulcsot, ami nem volt szokása. Miután így biztosította magát a meglepetések ellen, levette nyakkendőjét; fölvette hálóköntösét, papucsát és hálósapkáját; aztán leült a tűz elé, hogy elfogyassza a zabnyákját.

Igazán nyomorúságos tűz volt; ilyen metsző éjszakán semmit sem ért. Egészen közel kellett húzódnia és föléje görnyednie, mire ebből a maréknyi tüzelőből a melegség legcsekélyebb érzetét is ki tudta csikarni. A kandalló régi volt, valaha régen egy holland kereskedő építtette; körös-körül különös holland csempék borították, szentírási jelenetekkel. Voltak rajtuk Káinok és Ábelek, fáraólányok, Sába királynői, a levegőn át pehelydunnákhoz hasonló felhőkön alászálló angyali küldöttek, Ábrahámok, Baltazárok, mártásoscsónakokban tengerre szálló apostolok, alakok százai, hogy magukra vonják a gondolatait; és mégis, a hét éve halott Marley arca úgy jött közéjük, mint a hajdani próféta vesszeje, s elnyelte valamennyit. Ha minden sima csempe eleinte üres lett volna, de képes arra, hogy gondolatainak szétszórt töredékeiből képet formáljon a felszínén, mindegyiken az öreg Marley feje jelent volna meg.

„Humbug!” – mondta Scrooge, és átment a szobán.

Néhányszor föl-alá járt, aztán ismét leült. Ahogy hátrahajtotta fejét a karosszékben, pillantása véletlenül egy csengőn akadt meg; egy használaton kívüli csengőn, amely a szobában függött, és valamilyen rég elfeledett rendeltetéssel az épület legfelső emeletének egyik helyiségével állt összeköttetésben. Nagy meglepetéssel és különös, megmagyarázhatatlan rettegéssel látta, hogy miközben nézi, a csengő mozogni kezd. Eleinte olyan szelíden lengett, hogy alig adott hangot; hamarosan azonban hangosan megcsendült, s vele együtt a ház valamennyi csengője is.

Fél percig vagy egy percig tarthatott, de egy órának tűnt. A csengők egyszerre hallgattak el, ahogy egyszerre is szólaltak meg. Mélyen odalent csörömpölés követte őket, mintha valaki nehéz láncot vonszolna végig a borkereskedő pincéjének hordóin. Scrooge-nak ekkor eszébe jutott: hallotta már, hogy a kísértetjárta házakban láncokat vonszolnak a kísértetek.

A pinceajtó döngve föltárult, s ekkor sokkal hangosabban hallotta a zajt az alsó szinteken; aztán jött fölfelé a lépcsőn; aztán egyenesen az ajtaja felé.

„Ez akkor is humbug! – mondta Scrooge. – Nem hiszem el.”

Mégis elsápadt, amikor az megtorpanás nélkül áthaladt a súlyos ajtón, s a szeme láttára belépett a szobába. Jövetelére föllobbant a halódó láng, mintha ezt kiáltaná: „Ismerem! Marley kísértete!”, aztán ismét lelohadt.

Ugyanaz az arc: pontosan ugyanaz. Marley a hajfonatával, megszokott mellényében, feszes nadrágjában és csizmájában; a csizma bojtjai éppúgy meredeztek, mint a hajfonata, a kabátszárnyai és a haja. A lánc, amelyet maga után húzott, a derekára volt csatolva. Hosszú volt, és farok módjára tekeredett köré; pénzesládákból, kulcsokból, lakatokból, főkönyvekből, okiratokból és súlyos erszényekből állt, mind acélból kovácsolva – mert Scrooge alaposan szemügyre vette. A teste átlátszó volt: Scrooge, miközben nézte, a mellényén át meglátta kabátjának két hátsó gombját.

Scrooge sokszor hallotta már, hogy Marleynak nincs szíve, de eddig sohasem hitte el.

Nem, még most sem hitte el. Bár keresztüllátott az árnyalakon, s ott látta maga előtt állni; bár érezte halálhideg szemének dermesztő hatását, s még a fejére és álla alá kötött, összehajtott kendő szövetét is megfigyelte – ezt a kötést eddig észre sem vette –, még mindig hitetlenkedett, és küzdött az érzékei ellen.

„No lám! – mondta Scrooge ugyanolyan maró gúnnyal és hidegen, mint máskor. – Mit akarsz tőlem?”

„Sokat!” Marley hangja volt; ehhez nem fért kétség.

„Ki vagy?”

„Azt kérdezd, ki voltam.”

„Hát ki voltál? – kérdezte Scrooge fölemelt hangon. – Egy árnyhoz képest fölöttébb pontos vagy.” Azt akarta mondani, hogy „árnyalatnyira pontos”, de ezt a fordulatot illőbbnek találta.

„Életemben az üzlettársad voltam, Jacob Marley.”

„Le tudsz… le tudsz ülni?” – kérdezte Scrooge, kétkedve nézve rá.

„Le tudok.”

„Hát ülj le.”

Scrooge azért kérdezte, mert nem tudta, vajon egy ennyire átlátszó kísértet képes lehet-e helyet foglalni egy széken; s úgy érezte, ha ez lehetetlennek bizonyulna, az kínos magyarázkodást tehetne szükségessé. A Kísértet azonban leült a kandalló túlsó oldalán, mintha egészen hozzá volna szokva.

„Nem hiszel bennem” – jegyezte meg a Kísértet.

„Nem” – mondta Scrooge.

„Miféle bizonyítékot kívánsz a valóságos létezésemre a saját érzékeiden kívül?”

„Nem tudom” – mondta Scrooge.

„Miért kételkedsz az érzékeidben?”

„Mert – mondta Scrooge – egy semmiség is megzavarhatja őket. Egy kis gyomorrontás, és máris csalnak. Lehetsz egy emésztetlen falat marhahús, egy csepp mustár, egy morzsa sajt, egy darabka félig főtt krumpli. Akármi vagy is, több közöd van a sülthöz, mint a sírhoz!”

Scrooge nemigen szokott tréfálkozni, s most sem érzett a szíve mélyén semmiféle tréfás kedvet. Az igazság az, hogy szellemességgel próbálta elterelni a saját figyelmét és elfojtani a rettegését; mert a rémalak hangjától még a velő is megrendült a csontjaiban.

Scrooge úgy érezte, ha csak egyetlen pillanatig is némán kellene ülnie, és bámulnia azt a merev, üveges szempárt, az végképp tönkretenné. Volt valami rettenetes abban is, hogy a rémalakot saját pokoli légkör vette körül. Scrooge maga nem érezte, de nyilvánvalóan így volt; mert bár a Kísértet tökéletesen mozdulatlanul ült, haja, kabátszárnyai és bojtjai továbbra is úgy lebegtek, mintha kemencéből kiáramló forró pára kavargatná őket.

„Látod ezt a fogpiszkálót?” – kérdezte Scrooge, az imént említett okból gyorsan újabb támadásba lendülve; azt kívánta, bár csak egyetlen másodpercre is elterelhetné magáról a látomás kőmerev tekintetét.

„Látom” – felelte a Kísértet.

„Nem is nézel rá” – mondta Scrooge.

„De attól még látom” – mondta a Kísértet.

„No hát! – felelte Scrooge. – Csak le kell nyelnem ezt, és életem hátralévő részében lidércek egész hada üldözhet, mind a saját teremtményem. Humbug, mondom neked: humbug!”

Erre a szellem iszonyatos kiáltást hallatott, és olyan gyászos, rémítő csörömpöléssel rázta meg a láncát, hogy Scrooge görcsösen kapaszkodott a székébe, nehogy ájultan leforduljon róla. De mennyivel nagyobb lett a rémülete, amikor az árnyalak levette a fejéről a kötést, mintha túl meleg volna idebent a viseléséhez, s alsó állkapcsa leesett a mellére!

Scrooge térdre rogyott, és arca előtt összekulcsolta a kezét.

„Irgalom! – mondta. – Rettenetes jelenés, miért háborgatsz?”

„Te, akinek csak a földi dolgokon jár az esze! – felelte a Kísértet. – Hiszel bennem, vagy nem?”

„Hiszek – mondta Scrooge. – Kénytelen vagyok. De miért járnak szellemek a földön, és miért jönnek hozzám?”

„Minden embertől megköveteltetik – felelte a Kísértet –, hogy a benne lakozó lélek embertársai közé járjon, s messze földeket bebarangoljon; s ha az a lélek életében nem kél útra, halála után erre ítéltetik. Arra kárhozik, hogy bolyongjon a világban – ó, jaj nekem! –, és tanúja legyen annak, amiben nem részesülhet, pedig részesülhetett volna benne a földön, s boldogsággá változtathatta volna!”

A rémalak ismét fölkiáltott, megrázta a láncát, és árnyszerű kezét tördelte.

„Meg vagy bilincselve – mondta Scrooge reszketve. – Mondd meg, miért!”

„Azt a láncot viselem, amelyet életemben kovácsoltam – felelte a Kísértet. – Szemről szemre, yardról yardra készítettem; önszántamból csatoltam magamra, és önszántamból viseltem. Ismeretlen talán előtted ez a minta?”

Scrooge egyre jobban reszketett.

„Vagy tudni akarod – folytatta a Kísértet –, milyen súlyos és milyen hosszú az az erős lánctekercs, amelyet te magad cipelsz? Hét szentestével ezelőtt éppilyen nehéz és éppilyen hosszú volt. Azóta is dolgoztál rajta. Hatalmas súlyú lánc!”

Scrooge körülpillantott a padlón, arra számítva, hogy ötven-hatvan öl vaslánc veszi körül; de semmit sem látott.

„Jacob! – mondta könyörögve. – Öreg Jacob Marley, beszélj még! Vigasztalj meg, Jacob!”

„Nem adhatok vigaszt – felelte a Kísértet. – Az más tájakról érkezik, Ebenezer Scrooge, más szolgák hozzák, másféle embereknek. Nem is mondhatom el mindazt, amit szeretnék. Már csak nagyon keveset szabad mondanom. Nem pihenhetek, nem állhatok meg, sehol sem időzhetek. A lelkem soha nem járt az irodánkon túl – jól figyelj! –, életemben a lelkem soha nem kalandozott túl pénzváltó odúnk szűk határain; és fárasztó utak várnak rám!”

Scrooge-nak szokása volt, hogy valahányszor elgondolkodott, nadrágja zsebébe dugta a kezét. A Kísértet szavain tűnődve most is így tett, de a szemét nem emelte föl, és térdelve maradt.

„Nagyon lassan haladhattál, Jacob” – jegyezte meg Scrooge üzleties hangon, bár alázattal és tisztelettel.

„Lassan!” – ismételte a Kísértet.

„Hét éve halott – tűnődött Scrooge. – És azóta folyton úton vagy?”

„Szüntelenül – mondta a Kísértet. – Se pihenés, se békesség. A lelkiismeret-furdalás szakadatlan gyötrelme.”

„Gyorsan utazol?” – kérdezte Scrooge.

„A szél szárnyán” – felelte a Kísértet.

„Jó nagy területet bejárhattál hét év alatt” – mondta Scrooge.

Ennek hallatán a Kísértet újra fölkiáltott, és olyan iszonyatosan csörgette a láncát az éjszaka halotti csöndjében, hogy a városnegyed joggal jelenthette volna föl csendháborításért.

„Ó, én fogoly, megkötözött, kétszeresen vasra vert rab! – kiáltotta az árnyalak. – Nem tudtam, hogy halhatatlan lények e földért végzett szakadatlan munkájának egész korszakai kell hogy az örökkévalóságba tűnjenek, mire mindaz a jó kibontakozik, amelyre e föld képes! Nem tudtam, hogy minden keresztény lélek, ha jósággal munkálkodik a maga kis körében, bármi legyen is az, túl rövidnek találja földi életét ahhoz a rengeteg jóhoz, amit tehetne! Nem tudtam, hogy semmilyen hosszú bűnbánat nem tehet jóvá egyetlen eltékozolt lehetőségekkel teli életet! Pedig ilyen voltam! Ó, ilyen voltam én!”

„De hát mindig jó üzletember voltál, Jacob” – dadogta Scrooge, aki kezdte magára vonatkoztatni az elhangzottakat.

„Üzlet! – kiáltotta a Kísértet, ismét a kezét tördelve. – Az emberiség volt az én dolgom. A közjó volt az én dolgom; a jótékonyság, az irgalom, a türelem és a jóindulat: mind az én dolgom volt. Üzleti ügyleteim csupán egyetlen vízcseppet jelentettek kötelességeim mindent átfogó óceánjában!”

Kinyújtott karral fölemelte a láncát, mintha az volna minden hiábavaló bánatának az oka, aztán súlyosan visszahajította a földre.

„A múló esztendőnek ebben a szakában – mondta a rémalak – szenvedek a legtöbbet. Miért jártam lesütött szemmel embertársaim tömegében, s miért nem emeltem föl soha a tekintetemet arra az áldott csillagra, amely a napkeleti bölcseket egy szegény hajlékhoz vezette? Nem voltak szegény otthonok, ahová engem elvezetett volna a fénye?”

Scrooge-ot nagyon megrémítette, hogy a rémalak így folytatja, és heves reszketés fogta el.

„Hallgass meg! – kiáltotta a Kísértet. – Az időm már majdnem lejárt.”

„Meghallgatlak – mondta Scrooge. – De ne bánj velem ilyen keményen! Ne szónokolj, Jacob! Könyörgök!”

„Nem mondhatom el, miként lehetséges, hogy számodra látható alakban jelenek meg előtted. Sok-sok napon át ültem melletted láthatatlanul.”

Nem volt kellemes gondolat. Scrooge megborzongott, és letörölte homlokáról a verejtéket.

„Ez nem csekély része a vezeklésemnek – folytatta a Kísértet. – Azért vagyok itt ma éjjel, hogy figyelmeztesselek: neked még van lehetőséged és reményed, hogy elkerüld a sorsomat. Ezt a lehetőséget és reményt én szereztem neked, Ebenezer.”

„Mindig jó barátom voltál – mondta Scrooge. – Köszönöm!”

„Három Szellem fog meglátogatni” – folytatta a Kísértet.

Scrooge-nak majdnem olyan mélyre leesett az álla, mint az imént a Kísértetnek.

„Ez az a lehetőség és remény, amelyet említettél, Jacob?” – kérdezte elcsukló hangon.

„Ez.”

„Én… én azt hiszem, inkább nem kérném” – mondta Scrooge.

„Látogatásuk nélkül – mondta a Kísértet – nem remélheted, hogy elkerülöd az utat, amelyen én járok. Az elsőt holnap várd, amikor a harang egyet üt.”

„Nem fogadhatnám őket egyszerre, hogy túlessek rajta, Jacob?” – pendítette meg Scrooge.

„A másodikat a következő éjszakán várd, ugyanabban az órában. A harmadikat az azután következő éjszakán, amikor a tizenkettedik ütés utolsó rezdülése is elhalt. Arra készülj, hogy engem többé nem látsz; és a magad érdekében jól vigyázz, hogy el ne felejtsd, ami köztünk történt!”

E szavak után a rémalak fölvette kendőjét az asztalról, és ugyanúgy a feje köré kötötte, mint azelőtt. Scrooge ezt a fogak éles koccanásából tudta, ahogy a kötés összehúzta az állkapcsokat. Ismét föl merte emelni a szemét, és természetfölötti látogatóját egyenesen állva látta maga előtt; lánca a karjára és a karja köré volt tekerve.

A jelenés hátrálva távolodott tőle; minden lépésére egy kicsit följebb emelkedett az ablak, úgyhogy mire a rémalak odaért, már tárva-nyitva állt. Intett Scrooge-nak, hogy jöjjön közelebb, és az engedelmeskedett. Amikor két lépésre voltak egymástól, Marley kísértete fölemelte a kezét, figyelmeztetve, hogy ne jöjjön közelebb. Scrooge megállt.

Nem annyira engedelmességből, mint inkább meglepetésében és félelmében; mert amikor a kéz fölemelkedett, zavaros zajokat hallott a levegőben; siralom és megbánás összefüggéstelen hangjait; kimondhatatlanul bánatos, önvádló jajongást. A rémalak egy pillanatig hallgatta, aztán bekapcsolódott a gyászos siratóba; és kisuhant a zord, sötét éjszakába.

Scrooge az ablakhoz ment utána: kíváncsiságában mindenre elszánva. Kinézett.

A levegő tele volt árnyalakokkal, amelyek nyugtalan sietséggel bolyongtak ide-oda, és közben nyögtek. Valamennyi láncokat viselt, akárcsak Marley kísértete; néhány össze is volt láncolva egymással – ezek talán bűnös kormányok voltak –, szabad azonban egy sem volt. Sokukat még életükből személyesen ismerte Scrooge. Az egyik öreg kísértettel, aki fehér mellényt viselt, s bokájára óriási vasszekrény volt erősítve, igen jó ismeretségben állt; ez most keservesen sírt, mert nem tudott segíteni egy szerencsétlen asszonyon és kisgyermekén, akiket odalent, egy kapu küszöbén látott. Nyomorúságuk nyilvánvalóan mindnyájuknak abból fakadt, hogy szerettek volna jótékonyan beleavatkozni az emberek dolgaiba, de örökre elvesztették hozzá a képességüket.

Hogy ezek a lények foszlottak-e köddé, vagy a köd burkolta be őket, azt nem tudta volna megmondani. De ők és szellemi hangjuk egyszerre enyésztek el; és az éjszaka ismét olyan lett, amilyen akkor volt, amikor hazafelé tartott.

Scrooge becsukta az ablakot, és megvizsgálta az ajtót, amelyen a Kísértet bejött. Kétszer volt ráfordítva a kulcs, ahogy saját kezűleg bezárta, s a reteszekhez sem nyúlt senki. Megpróbálta kimondani, hogy „Humbug!”, de az első szótagnál elakadt. És mivel az átélt izgalmak, vagy a nap fáradalmai, vagy a láthatatlan világba vetett pillantása, vagy a Kísértet unalmas beszéde, vagy a késői óra miatt nagy szüksége volt pihenésre, egyenesen az ágyába ment, le sem vetkőzött, és nyomban elaludt.

---