Hárman a vasút mentén

E. Nesbit

1. fejezet: A kezdetek

Eleinte még nem voltak a vasút gyermekei. Nem hiszem, hogy valaha is gondoltak volna a vasútra azon túl, hogy azzal lehet eljutni a Maskelyne and Cook’sba, a pantomim-előadásra, az állatkertbe meg Madame Tussaud panoptikumába. Egészen hétköznapi külvárosi gyerekek voltak, és Apával meg Anyával egy egészen hétköznapi, vörös téglás homlokzatú villában laktak. A bejárati ajtót színes üveg díszítette, a járólappal burkolt folyosót hallnak hívták, volt hideg-meleg vizes fürdőszoba, villanycsengők, franciaablakok, sok mindent fehérre festettek, és megvolt benne „minden modern kényelem”, ahogy az ingatlanügynökök mondják.

Hárman voltak. Roberta volt a legidősebb. Persze az anyáknak sosincs kedvencük, de ha Anyának lett volna, talán Roberta lett volna az. Utána következett Peter, aki mérnök szeretett volna lenni, ha felnő; a legkisebb pedig Phyllis volt, akit csupa jó szándék vezérelt.

Anya nem azzal töltötte minden idejét, hogy unalmas hölgyeknél tett unalmas látogatásokat, vagy otthon üldögélt unottan, és várta, hogy unalmas hölgyek látogassák meg. Szinte mindig otthon volt, és szívesen játszott a gyerekekkel, olvasott nekik, és segített a házi feladatukban. Ezenkívül történeteket is írt nekik, amíg iskolában voltak, és tea után felolvasta őket. A születésnapjukra pedig mindig mókás verseket költött, meg más nagy alkalmakra is, például az új kiscicák keresztelőjére, a babaház újrabútorozására, vagy arra az időre, amikor a mumpszból lábadoztak.

Ennek a három szerencsés gyereknek mindig megvolt mindene, amire szüksége lehetett: szép ruhák, meleg kandallótűz, gyönyörű gyerekszoba rengeteg játékkal és Lúdanyó-mintás tapétával. Volt egy kedves, vidám dajkájuk, és egy James nevű kutyájuk, aki egészen az övék volt. És volt egy egyszerűen tökéletes apjuk is – sohasem volt mogorva, sohasem volt igazságtalan, és mindig készen állt a játékra –, de legalábbis ha éppen nem állt készen rá, annak mindig igen jó oka volt. Ezt aztán olyan érdekesen és mulatságosan magyarázta el a gyerekeknek, hogy biztosra vették: nem tehet róla.

Bizonyára azt gondoljátok, hogy nagyon boldognak kellett lenniük. Azok is voltak, de hogy mennyire boldogok, azt csak akkor tudták meg, amikor véget ért a szép élet a Red Villában, és egészen másfajta életet kellett élniük.

A szörnyű változás egészen váratlanul jött.

Peternek születésnapja volt – a tizedik. A többi ajándék mellett kapott egy olyan tökéletes játékmozdonyt is, amilyet még álmotokban sem tudnátok elképzelni. A többi ajándék is elbűvölő volt, de egyik sem volt olyan elbűvölő, mint a mozdony.

A mozdony pontosan három napig őrizte meg hiánytalanul minden varázsát. Aztán – vagy Peter tapasztalatlansága, vagy Phyllis kissé tolakodó jó szándéka, vagy valami más ok miatt – egyszer csak nagy durranással felrobbant. James úgy megijedt, hogy kiment, és egész nap nem is jött vissza. Noé bárkájának minden emberfigurája, amely a szerkocsiban utazott, darabokra tört, de másnak nem esett baja, csak a szegény kis mozdonynak meg Peter lelkének. A többiek azt mondták, sírt miatta – de hát a tízéves fiúk természetesen nem sírnak, bármilyen szörnyű tragédiák sötétítik is el a sorsukat. Azt mondta, azért piros a szeme, mert náthás. Ez igaznak is bizonyult, bár Peter még nem tudta, hogy igaz, amikor mondta: másnap ágyba kellett feküdnie, és ott is kellett maradnia. Anya már attól kezdett félni, hogy talán kanyaró bujkál benne, amikor Peter egyszer csak felült az ágyban, és kijelentette:

„Utálom a kását – utálom az árpavizet – utálom a tejbe áztatott kenyeret. Fel akarok kelni, és valami rendes ételt akarok enni.”

„Mit szeretnél?” – kérdezte Anya.

„Galambpástétomot – felelte Peter mohón. – Egy nagy galambpástétomot. Egy nagyon nagyot.”

Anya hát megkérte a szakácsnőt, hogy készítsen egy nagy galambpástétomot. A pástétom elkészült. És amikor elkészült, megsütötték. És amikor megsült, Peter evett belőle. Ettől aztán javult a náthája. Anya verset költött a mulattatására, amíg a pástétom készült. Az eleje arról szólt, milyen szerencsétlen, de derék fiú Peter, aztán így folytatódott:

Volt egy mozdonya, szerette

Egész szívével-lelkével,

S ha volt kívánsága e földön,

Az volt: ne romoljék el.

Egy nap – barátaim, készüljetek,

Most jön a legszörnyűbb eset –

Egy csavar hirtelen megbolondult,

S a kazán széjjelrepedt!

Bús arccal fölemelte,

S Anyához vitte el,

Bár maga sem hihette,

Hogy Anya újat készíthet.

Akik a sínen odavesztek,

Azokkal, úgy tűnt, nem törődött,

Hisz többet ért neki a mozdony,

Mint ott az összes ember együtt.

S most már láthatjátok, miért

Lett a mi Peterünk beteg:

Galambpástétommal nyugtatja lelkét,

Hogy kínzó bánatát ölje meg.

Meleg takarókba bújik,

S későig alszik ágyán,

Eltökélte: így lesz úrrá

Nyomorúságos sorsán.

S ha kissé piros a szeme,

Mentsége rá a nátha;

Kínáld pástétommal: biztos lehetsz,

Sose mond nemet rája.

Apa három-négy napig vidéken volt. Peter most már minden reményét Apába vetette, tőle várta beteg mozdonya gyógyulását, mert Apának bámulatosan ügyes keze volt. Mindenfélét meg tudott javítani. Sokszor volt már a fa hintaló állatorvosa; egyszer meg is mentette az életét, amikor már senki sem bízott emberi segítségben, mindenki lemondott a szegény jószágról, és még az asztalos is azt mondta, nem látja, mit tehetne. És Apa javította meg a bababölcsőt is, amikor senki más nem boldogult vele; egy kis enyvvel, néhány fadarabbal meg egy zsebkéssel pedig elérte, hogy Noé bárkájának minden állata ugyanolyan szilárdan álljon a lábán, mint azelőtt, ha ugyan nem szilárdabban.

Peter hősies önzetlenséggel egy szót sem szólt a mozdonyáról, amíg Apa meg nem vacsorázott, és el nem szívta a vacsora utáni szivarját. Az önzetlenség Anya ötlete volt – de Peter hajtotta végre. És bizony jó adag türelem kellett hozzá.

Végül Anya így szólt Apához: „Na, kedvesem, ha már egészen kipihented magad, és kényelmesen elhelyezkedtél, szeretnénk elmesélni a nagy vasúti szerencsétlenséget, és kikérni a tanácsodat.”

„Rendben – mondta Apa. – Halljuk!”

Peter elmesélte hát a szomorú történetet, és behozta, ami a mozdonyból megmaradt.

„Hm” – mondta Apa, miután nagyon alaposan megvizsgálta a mozdonyt.

A gyerekek visszafojtották a lélegzetüket.

„Semmi remény?” – kérdezte Peter halkan, bizonytalan hangon.

„Remény? De még mennyi! Rengeteg – felelte Apa vidáman. – Csakhogy a reményen kívül más is kell hozzá: mondjuk egy kis keményforrasztás, vagy némi forrasztóón, meg egy új szelep. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt egy esős napra hagyjuk. Más szóval: rászánom a szombat délutánt, ti pedig mindannyian segíthettek.”

„A lányok is tudnak segíteni a mozdonyjavításban?” – kérdezte Peter kétkedve.

„Hát persze hogy tudnak. A lányok éppen olyan ügyesek, mint a fiúk, ezt ne felejtsd el! Mit szólnál hozzá, ha mozdonyvezető lehetnél, Phil?”

„Akkor mindig piszkos lenne az arcom, nem? – kérdezte Phyllis minden lelkesedés nélkül. – És alighanem el is törnék valamit.”

„Én oda lennék érte – mondta Roberta. – Szerinted lehetek mozdonyvezető, ha nagy leszek, Apuci? Vagy akár kazánfűtő?”

„Úgy érted, fűtő – mondta Apuci, és közben húzogatta, csavargatta a mozdonyt. – Hát, ha még akkor is ezt szeretnéd, amikor felnősz, majd meglátjuk, hogyan csinálhatnánk belőled fűtőnőt. Emlékszem, amikor kisfiú voltam…”

Ebben a pillanatban kopogtak a bejárati ajtón.

„Ki az ördög lehet az? – mondta Apa. – Az angol ember háza persze a vára, de azért igazán örülnék, ha vizesárokkal meg felvonóhíddal építenék az ikervillákat.”

Bejött Ruth – ő volt a szobalány, és vörös volt a haja –, és azt mondta, két úr szeretne beszélni a ház urával.

„Bevezettem őket a könyvtárszobába, uram” – mondta.

„Biztosan a tiszteletesnek szánt ajándékra gyűjtenek – mondta Anya –, vagy a kórus nyaralási alapjára. Rázd le őket gyorsan, kedvesem. Úgy széttöri az estét az ilyesmi, és a gyerekeknek is mindjárt le kell feküdniük.”

De Apa, úgy látszik, egyáltalán nem tudta gyorsan lerázni az urakat.

„Bárcsak lenne vizesárkunk meg felvonóhidunk! – mondta Roberta. – Akkor, ha nem akarunk látni valakit, csak felhúznánk a felvonóhidat, és többé senki sem juthatna be. Ha még sokáig maradnak, Apa biztosan elfelejti azt, amikor kisfiú volt.”

Anya egy új mesével próbálta múlatni az időt, egy zöld szemű királykisasszonyról, de nehezen ment, mert hallották Apa és az urak hangját a könyvtárszobából. Apa hangja hangosabb volt, és másképpen szólt, mint általában azokhoz, akik ajándékra vagy nyaralási alapra jöttek gyűjteni.

Aztán megszólalt a könyvtárszoba csengője, és mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott.

„Most mennek el – mondta Phyllis. – Azért csengetett, hogy kísérjék ki őket.”

Ruth azonban nem kísért ki senkit, hanem ő maga jött be, és a gyerekek úgy látták, furcsán néz ki.

„Asszonyom – mondta –, az úr kéri, hogy tessék egy pillanatra átmenni a dolgozószobába. Olyan, mint egy halott, asszonyom; azt hiszem, rossz hírt kapott. Jobb, ha felkészül a legrosszabbra, asszonyom – talán meghalt valaki a családban, vagy csődbe ment egy bank, vagy…”

„Elég lesz, Ruth – mondta Anya szelíden. – Elmehet.”

Aztán Anya átment a könyvtárszobába. Megint beszéltek egy darabig. Aztán újra megszólalt a csengő, és Ruth bérkocsit hozatott. A gyerekek csizmák lépteit hallották kifelé menet, majd le a lépcsőn. A bérkocsi elhajtott, és becsukódott a bejárati ajtó. Aztán Anya bejött. Drága arca olyan fehér volt, mint a csipkegallérja, a szeme nagyon nagynak és csillogónak látszott. A szája mintha csak egy halványpiros vonal lett volna – az ajka elvékonyodott, és egyáltalán nem volt olyan az alakja, mint máskor.

„Ideje lefeküdni – mondta. – Ruth majd ágyba dug benneteket.”

„De megígérted, hogy ma este sokáig fennmaradhatunk, mert Apa hazajött” – mondta Phyllis.

„Apát elszólították – dolga akadt – mondta Anya. – Gyerünk, drágáim, menjetek rögtön.”

Megcsókolták, és elindultak. Roberta még ott maradt, hogy még egyszer átölelje Anyát, és odasúgja neki:

„Ugye nem rossz hírt hoztak, Anyuci? Nem halt meg senki, vagy…”

„Senki sem halt meg – nem – felelte Anya, és szinte mintha eltolta volna magától Robertát. – Ma este nem mondhatok el neked semmit, kicsikém. Menj, kedvesem, menj most.”

Roberta hát elment.

Ruth kifésülte a lányok haját, és segített nekik levetkőzni. (Ezt szinte mindig Anya csinálta.) Miután lecsavarta a gázlámpát, és kiment tőlük, Petert még felöltözve találta a lépcsőn: ott várta.

„Te, Ruth, mi történt?” – kérdezte.

„Ne kérdezz, és akkor én sem hazudok neked – felelte a vörös hajú Ruth. – Elég hamar megtudod majd.”

Késő éjjel Anya feljött, és álmukban megcsókolta mind a három gyereket. A csókra csak Roberta ébredt fel, de lapult, mint egy kisegér, és nem szólt semmit.

„Ha Anya nem akarja, hogy tudjuk, hogy sírt – mondta magában, miközben hallotta a sötétben, hogy Anya lélegzete el-elakad –, hát akkor nem fogunk tudni róla. Ennyi.”

Amikor másnap reggel lementek reggelizni, Anya már elment otthonról.

„Londonba” – mondta Ruth, aztán magukra hagyta őket a reggelivel.

„Valami szörnyű baj van – mondta Peter, és feltörte a tojását. – Ruth tegnap este azt mondta, elég hamar megtudjuk majd.”

„Te megkérdezted?” – kérdezte Roberta megvetően.

„Igenis megkérdeztem! – felelte Peter dühösen. – Lehet, hogy te le tudtál feküdni úgy, hogy nem érdekelt, aggódik-e Anya, de én nem. Hát csak hogy tudd!”

„Szerintem nem kellene a cselédektől kérdezgetnünk olyasmit, amit Anya nem mond el” – mondta Roberta.

„Jól van, Miss Szenteskedő – mondta Peter. – Csak prédikálj.”

„Én nem vagyok szenteskedő – mondta Phyllis –, de most szerintem Bobbie-nak van igaza.”

„Hát persze. Neki mindig igaza van. Legalábbis szerinte” – mondta Peter.

„Jaj, ne! – kiáltott fel Roberta, és letette a tojáskanalát. – Ne legyünk undokok egymással. Biztosan valami rettenetes csapás készül. Ne tetézzük még mi is!”

„Csak azt szeretném tudni, ki kezdte?” – mondta Peter.

Roberta erőt vett magán, és így felelt:

„Azt hiszem, én, de…”

„Na ugye” – mondta Peter diadalmasan. De mielőtt iskolába indult volna, hátba vágta a nővérét a két válla között, és azt mondta, fel a fejjel.

A gyerekek hazajöttek az egyórai ebédre, de Anya nem volt otthon. És teaidőben sem volt otthon.

Csaknem hét óra volt, mire megjött; olyan betegnek és fáradtnak látszott, hogy a gyerekek úgy érezték, semmit sem kérdezhetnek tőle. Lerogyott egy karosszékbe. Phyllis kihúzta kalapjából a hosszú tűket, Roberta lehúzta róla a kesztyűt, Peter pedig kioldotta Anya sétacipőjét, és odahozta neki a puha, bársonyos papucsát.

Amikor már megivott egy csésze teát, és Roberta kölnit csepegtetett szegény fájó fejére, Anya így szólt:

„Most szeretnék mondani nektek valamit, drágáim. Azok a férfiak tegnap este nagyon rossz hírt hoztak, és Apa egy ideig távol lesz. Nagyon aggódom emiatt, és szeretném, ha mindannyian segítenétek nekem, és nem nehezítenétek meg a dolgomat.”

„Mintha olyat tennénk!” – mondta Roberta, és az arcához szorította Anya kezét.

„Azzal nagyon sokat segíthettek – mondta Anya –, ha jók és vidámak lesztek, és nem veszekedtek, amíg nem vagyok itthon – Roberta és Peter bűntudatos pillantást váltott –, mert sokat kell majd távol lennem.”

„Nem fogunk veszekedni. Igazán nem” – mondták mindannyian. És komolyan is gondolták.

„Aztán – folytatta Anya – azt szeretném, ha engem sem kérdezgetnétek erről a bajról, és mást sem.”

Peter összehúzta magát, és a cipőjével csoszogott a szőnyegen.

„Ezt is megígéritek, ugye?” – kérdezte Anya.

„Én megkérdeztem Ruthot – mondta Peter hirtelen. – Nagyon sajnálom, de megkérdeztem.”

„És mit mondott?”

„Azt mondta, elég hamar megtudom majd.”

„Nektek semmit sem kell tudnotok erről – mondta Anya. – Hivatali ügy, és ti a hivatali ügyeket úgysem értitek, igaz?”

„Nem – felelte Roberta. – A kormánnyal kapcsolatos?” Apa ugyanis egy kormányhivatalban dolgozott.

„Igen – mondta Anya. – Most pedig ideje lefeküdni, drágáim. És ti ne aggódjatok. Végül minden jóra fordul.”

„Akkor te se aggódj, Anya – mondta Phyllis –, mi pedig olyan jók leszünk, mint a kisangyalok.”

Anya felsóhajtott, és megcsókolta őket.

„Holnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy elkezdünk jók lenni” – mondta Peter, miközben felfelé mentek a lépcsőn.

„Miért nem most?” – kérdezte Roberta.

„Most nincs miben jónak lenni, te buta” – mondta Peter.

„Megpróbálhatnánk először jók lenni belül – mondta Phyllis –, és nem csúfolódni.”

„Ki csúfolódik? – kérdezte Peter. – Bobbie nagyon jól tudja, hogy amikor azt mondom: »buta«, az pontosan olyan, mintha azt mondanám: »Bobbie«.”

„Na szép – mondta Roberta.”

„Nem, nem arra gondolok, amire te. Csak azt mondom, hogy ez egy… hogy is mondja Apa?… a becézés csírája! Jó éjszakát.”

A lányok a szokásosnál gondosabban hajtogatták össze a ruháikat – más módja nem jutott eszükbe annak, hogyan lehetnének jók.

„Te – mondta Phyllis, és kisimította a köténykéjét –, régebben azt mondtad, olyan unalmas minden, nem történik semmi olyasmi, mint a könyvekben. Hát most történt valami.”

„Én sohasem akartam, hogy olyasmi történjen, amitől Anya boldogtalan lesz – mondta Roberta. – Minden csupa borzalom.”

Még hetekig minden csupa borzalom maradt.

Anya szinte mindig távol volt. Az étkezések unalomban és piszokban teltek. A kisegítő cselédlányt elküldték, Emma néni pedig látogatóba jött. Emma néni sokkal idősebb volt Anyánál. Külföldre készült nevelőnőnek. Folyton a ruháit készítgette, csúnya, fakó ruhákat, amelyek mindig szanaszét hevertek mindenütt, és úgy tűnt, a varrógép egyre csak berreg – egész nap és az éjszaka nagy részében. Emma néni hitt benne, hogy a gyerekeknek tudniuk kell, hol a helyük. Ők pedig kamatostul viszonozták ezt a bókot. Szerintük Emma néni helye bárhol lehetett, csak ott nem, ahol ők voltak. Így aztán alig látták. Jobban szerették a cselédek társaságát, mert ők mulatságosabbak voltak. A szakácsnő, ha jókedvében volt, mókás dalokat tudott énekelni, a takarítólány pedig, ha éppen nem volt megsértődve rájuk, utánozni tudta a frissen tojt tyúk hangját, egy pezsgősüveg kibontását, és úgy tudott nyávogni, mint két verekedő macska. A cselédek sohasem mondták el a gyerekeknek, milyen rossz hírt hoztak az urak Apának. De folyton célozgattak rá, hogy ha akarnák, sok mindent elmondhatnának – és ez nem volt kellemes.

Egy nap Peter csapdát állított a fürdőszoba ajtaja fölött, és amikor Ruth átment alatta, a csapda pompásan működött. A vörös hajú szobalány elkapta Petert, és fültövön vágta.

„Rossz véged lesz, te utálatos kis ördögfióka! – mondta dühösen. – Ha nem térsz jó útra, oda jutsz, ahová a drágalátos Apád, ezt megmondom neked kereken!”

Roberta elismételte ezt Anyának, és másnap Ruthot elküldték.

Aztán eljött az a nap, amikor Anya hazajött, lefeküdt, és két napig ágyban maradt. Eljött az orvos is, a gyerekek pedig boldogtalanul lopakodtak a házban, és azon töprengtek, vajon nem jön-e el a világ vége.

Egy reggel Anya lejött reggelizni, nagyon sápadtan, az arcán olyan ráncokkal, amelyek azelőtt nem voltak ott. Mosolygott, ahogy tőle telt, és azt mondta:

„Na, kicsikéim, most már minden elrendeződött. Elköltözünk ebből a házból, és vidéken fogunk lakni. Egy olyan édes, kedves kis fehér házban. Tudom, hogy szeretni fogjátok.”

Lázas csomagolással telt el a következő hét – nemcsak ruhákat csomagoltak, mint amikor a tengerpartra indul az ember, hanem székeket és asztalokat is: a felső részüket zsákvászonnal, a lábukat szalmával burkolták be.

Mindenféle olyan holmit is becsomagoltak, amit nem szokás magunkkal vinni a tengerpartra. Edényeket, takarókat, gyertyatartókat, szőnyegeket, ágykereteket, lábasokat, sőt még a kandallóvédő rácsokat és a kandallószerszámokat is.

A ház olyan volt, mint egy bútorraktár. Azt hiszem, a gyerekek nagyon élvezték. Anyának sok dolga volt, de most már azért jutott ideje arra, hogy beszélgessen velük, olvasson nekik, sőt még egy kis verset is költött Phyllisnek, hogy felvidítsa, amikor a kislány elesett egy csavarhúzóval, és beleszúrta a kezébe.

„Ezt nem csomagolod be, Anya?” – kérdezte Roberta, és a gyönyörű, vörös teknőcpáncél- és sárgaréz berakással díszített szekrényre mutatott.

„Nem vihetünk el mindent” – mondta Anya.

„De mintha csupa csúnya holmit vinnénk” – mondta Roberta.

„A hasznosakat visszük – felelte Anya. – Egy darabig azt kell játszanunk, hogy szegények vagyunk, csibécském.”

Amikor a zöld posztókötényes férfiak minden csúnya, hasznos holmit becsomagoltak, és elvittek egy bútorszállító kocsin, a két lány, Anya meg Emma néni a két vendégszobában aludt, ahol csupa szép bútor volt. Mindegyikük ágyát elvitték már. Peternek a szalon kanapéján vetettek ágyat.

„Ez aztán a mókázás! – mondta, és örömében fészkelődött, miközben Anya betakargatta. – Úgy szeretek költözni! Bárcsak minden hónapban költöznénk!”

Anya felnevetett.

„Én nem! – mondta. – Jó éjszakát, Peterkin.”

Amikor elfordult, Roberta meglátta az arcát. Sohasem felejtette el.

„Ó, Anya – suttogta magának, miközben bebújt az ágyba –, milyen bátor vagy! Mennyire szeretlek! Micsoda bátorság kell ahhoz, hogy nevetni tudj, amikor így érzed magad!”

Másnap ládákat töltöttek meg, ládákat és még több ládát; aztán késő délután megérkezett a bérkocsi, hogy kivigye őket az állomásra.

Emma néni kikísérte őket. Ők úgy érezték, hogy ők búcsúztatják őt, és örültek neki.

„De jaj, azok a szegény kis külföldi gyerekek, akiknek a nevelőnője lesz! – súgta Phyllis. – Semmi pénzért nem lennék a helyükben!”

Eleinte élvezték, hogy kinézhetnek az ablakon, de ahogy sötétedni kezdett, egyre álmosabbak lettek. Senki sem tudta, mióta utaznak már a vonaton, amikor arra ébredtek, hogy Anya gyengéden megrázza őket, és azt mondja:

„Ébredjetek, kedveseim. Megérkeztünk.”

Fázva és szomorúan ébredtek fel, aztán dideregve álltak a huzatos peronon, amíg a csomagokat kirakták a vonatból. A mozdony ezután pöfögve-szuszogva újra munkához látott, és elhúzta a vonatot. A gyerekek nézték, ahogy a kalauzkocsi zárjelző lámpái eltűnnek a sötétben.

Ez volt az első vonat, amelyet a gyerekek azon a vasútvonalon láttak, amely idővel annyira a szívükhöz nőtt. Akkor még nem sejtették, mennyire megszeretik majd a vasutat, milyen hamar válik új életük középpontjává, és miféle csodákat, miféle változásokat hoz nekik. Csak dideregtek és tüsszögtek, és remélték, nem kell sokat gyalogolni az új házig. Peter orra olyan hideg volt, amilyenre még soha nem emlékezett. Roberta kalapja félrecsúszott, a gumija pedig mintha jobban szorította volna, mint máskor. Phyllis cipőfűzője kioldódott.

„Gyertek – mondta Anya. – Gyalog kell mennünk. Itt nincsenek bérkocsik.”

Sötétben, sáros úton gyalogoltak. A gyerekek meg-megbotlottak az egyenetlen úton, Phyllis pedig egyszer figyelmetlenségében beleesett egy pocsolyába, és vizesen, boldogtalanul emelték ki belőle. Az út mentén nem voltak gázlámpák, és felfelé kellett menni. A szekér lépésben haladt, ők pedig a kerekek alatt ropogó kavics hangját követték. Ahogy a szemük hozzászokott a sötéthez, már halványan ki tudták venni az előttük imbolygó ládahalmot.

Ki kellett nyitni egy széles kaput, hogy a szekér átférjen, azon túl pedig mintha mezőkön vitt volna át az út – és most már lefelé haladtak. Nemsokára valami nagy, sötét, otromba tömeg tűnt fel jobbra.

„Ott a ház – mondta Anya. – Vajon miért csukta be a zsalugátereket?”

„Ki csukta be?” – kérdezte Roberta.

„Az asszony, akit felfogadtam, hogy takarítson ki, rakja helyükre a bútorokat, és készítsen vacsorát.”

Egy alacsony fal állt ott, mögötte fák.

„Az a kert” – mondta Anya.

„Inkább olyan, mint egy pecsenyesütő tepsi, tele fekete káposztával” – mondta Peter.

A szekér továbbhaladt a kert fala mellett, megkerülte a házat, aztán zörögve befordult egy macskaköves udvarra, és megállt a hátsó ajtónál.

Egyik ablakban sem égett világosság.

Mindannyian dörömböltek az ajtón, de nem jött senki.

A kocsis azt mondta, Mrs. Viney alighanem hazament.

„Tudja, jócskán késett a vonatjuk” – mondta.

„De nála van a kulcs – mondta Anya. – Most mit csináljunk?”

„Ó, biztosan a küszöb alá tette – mondta a kocsis. – Errefelé így szokás.” Leemelte a lámpást a szekeréről, és lehajolt.

„Úgy bizony, itt is van” – mondta.

Kinyitotta az ajtót, bement, és letette a lámpását az asztalra.

„Van valahol gyertyája?” – kérdezte.

„Nem tudom, mi hol van.” Anya hangja valamivel kevésbé volt derűs a szokottnál.

A kocsis gyufát gyújtott. Volt az asztalon egy gyertya, azt meggyújtotta. Vékonyka fényénél a gyerekek egy nagy, csupasz, kőpadlós konyhát láttak. Nem volt függöny, sem szőnyeg a kandalló előtt. A szoba közepén az otthoni konyhaasztal állt. A székek az egyik sarokban voltak, a fazekak, lábasok, seprűk meg a cserépedények a másikban. Nem égett tűz, a fekete tűzrács mögött hideg, élettelen hamu látszott.

Miután a kocsis behordta a ládákat, és éppen indult volna kifelé, valami surrogó, szaladgáló nesz hallatszott, mintha a ház falainak belsejéből jönne.

„Jaj, mi ez?” – kiáltották a lányok.

„Csak a patkányok” – mondta a kocsis. Aztán elment, becsukta az ajtót, és az ettől támadt hirtelen huzat elfújta a gyertyát.

„Jaj – mondta Phyllis –, bárcsak ne jöttünk volna ide!” Azzal felborított egy széket.

„Csak a patkányok!” – mondta Peter a sötétben.

---