A ki­rály­kis­asszony és a manó

George MacDonald

1. fejezet: Miért szól mese a királykisasszonyról

Volt egyszer egy kis hercegnő, akinek az apja egy hegyekkel és völgyekkel teli, hatalmas ország királya volt. Palotája az egyik hegyen épült, s igen pompás és szép volt. Itt született a hercegnő, akit Irene-nek hívtak, de nem sokkal a születése után, mivel az anyja nem volt valami erős, elküldték egy másik hegy oldalában álló nagy házba, hogy vidéki emberek neveljék fel. Ez a félig vár, félig parasztház nagyjából félúton állt a hegy lába és a csúcsa között.

A hercegnő kedves kis teremtés volt; amikor a történetem kezdődik, úgy hiszem, nagyjából nyolcéves lehetett, de nagyon gyorsan cseperedett. Szép volt az arca, világos a bőre, két szeme pedig mintha az éjszakai ég egy-egy darabkája lett volna, kékjükben egy-egy feloldódott csillaggal. Azt hihette volna az ember, hogy ez a két szem tudja is, honnan való, olyan gyakran fordult az ég felé. Gyermekszobájának kék, csillagos mennyezetét úgy készítették el, hogy a lehető legjobban hasonlítson az égboltra. De kétlem, hogy az igazi csillagos eget valaha is látta volna, s ennek az okát jobb, ha mindjárt el is mondom.

E hegyek mélye tele volt üregekkel: hatalmas barlangokkal és kanyargós járatokkal; némelyikben víz folyt, mások a szivárvány minden színében tündököltek, ha fényt vittek beléjük. Nem sokat tudtak volna róluk, ha nem lettek volna ott bányák: hatalmas, mély aknák, belőlük kiágazó hosszú vágatokkal és járatokkal, amelyeket azért ástak, hogy hozzáférjenek a hegyekben oly bőven rejlő érchez. A bányászok ásás közben sok ilyen természetes barlangra bukkantak. Néhánynak messze odébb, valamelyik hegy oldalában vagy egy szakadékban kijárata is volt.

Nos, ezekben a föld alatti barlangokban különös lények népe lakott; egyesek gnómoknak, mások manóknak, megint mások koboldoknak nevezték őket. Az országban az a monda járta, hogy hajdan a föld színén éltek, és nagyon hasonlítottak a többi emberre. De valami okból – hogy miért, arra a mondák többféle magyarázatot is adtak – a király olyan adókat vetett ki rájuk, amelyeket túl súlyosnak tartottak, vagy olyan szokások követését várta el tőlük, amelyek nem voltak ínyükre, vagy így vagy úgy szigorúbban kezdett bánni velük, és keményebb törvényeket szabott nekik; ennek az lett a következménye, hogy mindannyian eltűntek az ország színéről. A monda szerint azonban nem más országba költöztek, hanem mind a föld alatti barlangokban kerestek menedéket; onnan csak éjjel jöttek elő, s akkor is ritkán mutatkoztak nagyobb számban, és sohasem sok ember előtt egyszerre. Azt beszélték, hogy még éjjel is csak a hegyek legritkábban járt és legnehezebben járható részein gyűlnek össze a szabad ég alatt. Akik megpillantottak közülük egyet-egyet, azt mondták, hogy a nemzedékek során nagyon megváltoztak; s ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a napfénytől elzárva, hideg, nedves és sötét helyeken éltek. Most már nem egyszerűen csúnyák voltak: az arcuk és az alakjuk is vagy egyenesen irtózatos, vagy nevetségesen torz volt. Azt mondták, hogy még a legféktelenebb képzelet tollal vagy ceruzával papírra vetett szüleménye sem múlhatta felül külsejük bizarrságát. Én azonban azt gyanítom, hogy akik ezt állították, a koboldok némelyik állati társát nézték koboldnak – de erről majd később. Maguk a koboldok nem különböztek annyira az emberektől, mint e leírás alapján gondolná az ember. S ahogy a testük egyre torzult, úgy nőtt a tudásuk és a leleményességük, s most már olyasmire is képesek voltak, amiről egyetlen halandó sem tudta elképzelni, hogy lehetséges. Csakhogy a ravaszságukkal együtt a rosszaságuk is nőtt, s abban lelték legfőbb örömüket, hogy bosszantsák a fölöttük lévő, szabad ég alatti emeleten élő embereket, minden módon, amit csak ki tudtak eszelni. Maradt még bennük annyi egymás iránti szeretet, hogy ne legyenek puszta kegyetlenségből kegyetlenek azokhoz, akik az útjukba kerültek; de az őseiktől örökölt haragot oly buzgón táplálták azok iránt, akik egykori birtokaikon éltek, különösen pedig annak a királynak a leszármazottai iránt, aki elűzette őket, hogy minden alkalmat megragadtak a gyötrésükre, éppoly különös módokon, amilyen különösek maguk a kiötlők voltak; s bár törpék és torz testűek voltak, erejük nem maradt el ravaszságuktól. Idővel saját királyuk és kormányuk is lett; ezek legfőbb dolga a maguk egyszerű ügyeinek intézésén túl az volt, hogy azon törjék a fejüket, hogyan okozhatnának bajt a szomszédaiknak. Most már bizonyára világos, miért nem látta még soha a kis hercegnő az éjszakai eget. Túlságosan féltek a koboldoktól ahhoz, hogy olyankor kiengedjék a házból, akárhány kísérő ment volna is vele; és jó okuk volt rá, amint majd látni fogjuk.

---