A nagy Gatsby

F. Scott Fitzgerald

1. fejezet

Fiatalabb, sebezhetőbb koromban apám adott egy tanácsot, amelyen azóta is újra meg újra eltűnődöm.

„Valahányszor kedved támad bárkit is bírálni – mondta nekem –, jusson eszedbe, hogy ezen a világon nem mindenkinek jutottak olyan előnyök, mint neked.”

Többet nem mondott, de a magunk tartózkodó módján mindig is szokatlanul közlékenyek voltunk egymással, és megértettem, hogy ennél jóval többre gondol. Emiatt hajlok rá, hogy minden ítélettel kivárjak; ez a szokásom sok különös természetű embert megnyitott előttem, de jó néhány megrögzött unalmas alaknak is áldozatul ejtett. A rendellenes elme hamar fölfedezi ezt a tulajdonságot egy normális emberben, és rögtön rá is tapad; így esett, hogy az egyetemen igaztalanul politikusnak bélyegeztek, mert szilaj, ismeretlen férfiak titkos bánatába voltam beavatva. Többnyire kéretlenül avattak bizalmukba – gyakran színleltem alvást, elfoglaltságot vagy elutasító komolytalanságot, ha valamilyen félreérthetetlen jelből rájöttem, hogy a láthatáron már ott remeg egy bizalmas vallomás; a fiatal férfiak bizalmas vallomásai ugyanis, vagy legalábbis a szavak, amelyekbe öntik őket, rendszerint utánérzések, és nyilvánvaló elhallgatások csúfítják őket. Az ítélkezéstől való tartózkodás határtalan reményt feltételez. Még most is tartok egy kissé attól, hogy elszalasztok valamit, ha megfeledkezem róla, hogy – amint apám sznob módon sejtette, s én sznob módon elismétlem – az elemi tisztesség iránti érzéket születésünkkor egyenlőtlenül mérik ki.

És miután így eldicsekedtem a türelmemmel, most bevallom, hogy annak is van határa. Az ember viselkedése épülhet szilárd sziklára vagy vizenyős mocsárra, de egy bizonyos ponton túl már nem érdekel, mire épül. Amikor tavaly ősszel hazatértem Keletről, úgy éreztem, azt szeretném, hogy az egész világ egyenruhát öltsön, és mindörökre valamiféle erkölcsi vigyázzban álljon; nem kívántam több féktelen kiruccanást, amelynek során beavatottként pillanthatok az emberi szívbe. Egyedül Gatsbyt, ennek a könyvnek a névadóját nem érintette ez az ellenérzés – Gatsbyt, aki mindazt képviselte, amit őszintén megvetek. Ha a személyiség sikerült gesztusok szakadatlan sora, akkor volt benne valami káprázatos, valami felfokozott érzékenység az élet ígéretei iránt, mintha rokonságban állt volna azokkal a bonyolult műszerekkel, amelyek tízezer mérföldnyire is érzékelik a földrengést. Ennek a fogékonyságnak semmi köze sem volt ahhoz a petyhüdt befolyásolhatósághoz, amelyet az „alkotói temperamentum” névvel szokás fölmagasztalni – kivételes tehetsége volt a reményhez, olyan romantikus készenlét élt benne, amilyennel még senki másban nem találkoztam, és valószínűleg nem is fogok soha többé. Nem – Gatsbyvel végül is nem volt semmi baj; az, ami Gatsbyt emésztette, az álmai nyomában szállongó förtelmes por fordított el egy időre az emberek meddő bánatától és hamar kifulladó ujjongásától.

Családom tagjai három nemzedék óta jómódú, tekintélyes polgárai ennek a középnyugati városnak. A Carraway család afféle nemzetség, s a családi hagyomány úgy tartja, hogy Buccleuch hercegeitől származunk, de a mi águnk igazi alapítója nagyapám fivére volt: ötvenegyben érkezett ide, a polgárháborúba mást küldött maga helyett, és megalapította azt a vasáru-nagykereskedést, amelyet ma apám vezet.

Nagyapámnak ezt a fivérét sohasem láttam, de állítólag hasonlítok rá – különösen, ha az apám irodájában függő, meglehetősen marcona arcképét vesszük alapul. New Havenben végeztem 1915-ben, éppen negyedszázaddal apám után, és nem sokkal később részt vettem abban a megkésett germán népvándorlásban, amelyet Nagy Háború néven ismerünk. Olyannyira élveztem az ellenhadjáratot, hogy hazatérve nem találtam a helyem. A Középnyugat most már nem a világ meleg középpontjának tűnt, hanem a mindenség foszlott peremének – ezért elhatároztam, hogy Keletre megyek, és kitanulom a kötvénykereskedést. Minden ismerősöm kötvényekkel foglalkozott, így azt gondoltam, még egy nőtlen embert csak eltart ez a szakma. Nagynénéim és nagybátyáim mind megvitatták a dolgot, mintha egyetemre előkészítő iskolát választanának nekem, és végül igen komoly, tétova arccal azt mondták: „Hát – i-igen.” Apám vállalta, hogy egy évig fedezi a költségeimet, és különféle késedelmek után huszonkettő tavaszán megérkeztem Keletre, mint akkor hittem, végleg.

A kézenfekvő megoldás az lett volna, hogy a városban keresek szállást, de meleg idő járt, és épp csak magam mögött hagytam a tágas gyepek és barátságos fák vidékét, így nagyszerű ötletnek tűnt, amikor az irodában egy fiatalember azt javasolta, hogy béreljünk közösen házat valamelyik kisvárosban, ahonnan bejárhatunk dolgozni. Meg is találta a házat, egy viharvert papundeklibungalót, havi nyolcvanért, de az utolsó pillanatban a cég Washingtonba rendelte, én pedig egyedül költöztem ki vidékre. Volt egy kutyám – legalábbis néhány napig, amíg el nem szökött –, egy öreg Dodge-om és egy finn asszonyom, aki bevetette az ágyamat, reggelit főzött, és finn bölcsességeket mormolt maga elé az elektromos tűzhely fölött.

Úgy egy napig magányosnak éreztem magam, aztán egy reggel megállított az úton egy férfi, aki nálam is újabb jövevény volt.

„Merre kell menni West Egg faluba?” – kérdezte tanácstalanul.

Útba igazítottam. És ahogy továbbmentem, már nem voltam magányos. Útikalauz voltam, nyomkereső, első telepes. Csak úgy mellékesen rám ruházta a környék polgárjogát.

Így aztán a napsütéssel és a fákon nagy csomókban kirobbanó lombbal, amely úgy nőtt, ahogy a gyorsított filmeken nőnek a dolgok, újra elfogott az ismerős bizonyosság, hogy a nyárral elölről kezdődik az élet.

Először is annyi olvasnivaló akadt, és annyi pompás egészséget meríthettem az üde, lélegzetadó levegőből. Vettem egy tucat könyvet bankügyletekről, hitelről és befektetési értékpapírokról; vörösben és aranyban sorakoztak a polcomon, akár a pénzverdéből frissen kikerült pénz, és azt ígérték, hogy föltárják a ragyogó titkokat, amelyeket csak Midász, Morgan és Maecenas ismert. És az a nemes szándék is élt bennem, hogy rajtuk kívül még sok más könyvet elolvasok. Az egyetemen eléggé irodalmi beállítottságú voltam – egyik évben egy sor igen komoly és közhelyes vezércikket írtam a Yale News számára –, és most mindezt vissza akartam hozni az életembe, hogy újra valamennyi szakember legkorlátoltabbikává, „sokoldalúan művelt emberré” váljak. Ez nem puszta szellemeskedés – az életet végső soron sokkal eredményesebben lehet egyetlen ablakból szemlélni.

A véletlen úgy hozta, hogy Észak-Amerika egyik legkülönösebb településén béreltem házat. Azon a karcsú, féktelen szigeten feküdt, amely New Yorktól pontosan kelet felé nyúlik el – s ahol egyéb természeti különösségek között két szokatlan földalakzat is található. A várostól húsz mérföldnyire két hatalmas tojás nyúlik be a nyugati félteke leginkább megszelídített sós vizébe, a Long Island-i tengerszoros nagy, vizes baromfiudvarába; körvonaluk egyforma, és csak egy, az illendőség kedvéért közéjük ékelt öböl választja el őket. Nem tökéletes oválisok – akárcsak a Kolumbusz-történet tojásának, mindkettőnek laposra nyomódott az a vége, amelyen áll –, de külső hasonlóságuk bizonyára örökös ámulatba ejti a fölöttük repülő sirályokat. A szárnyatlanok számára érdekesebb jelenség, hogy alakjukat és méretüket leszámítva mindenben különböznek.

West Eggben laktam, a kettő közül a – nos, a kevésbé divatosban, bár ez igen felületes megjelölése annak a bizarr és nem is kevéssé baljós ellentétnek, amely köztük feszült. Házam a tojás legcsücskén állt, mindössze ötven yardra a tengerszorostól, két hatalmas birtok közé szorulva, amelyekért idényenként tizenkétezret vagy tizenötezret kértek. A tőlem jobbra álló épület minden mércével mérve kolosszális alkotás volt – valamelyik normandiai Hôtel de Ville pontos utánzata, egyik oldalán toronnyal, vékony, zsenge borostyánszakáll alatt vadonatújan, márvány úszómedencével, több mint negyven acre gyeppel és kerttel. Gatsby palotája volt. Vagy inkább, mivel Mr. Gatsbyt nem ismertem, egy palota volt, amelyben egy ilyen nevű úriember lakott. Az én házam csúfság volt, de apró csúfság, és átsiklottak fölötte, így aztán ráláthattam a vízre, részben a szomszédom gyepére is, és élvezhettem a milliomosok megnyugtató közelségét – mindezt havi nyolcvan dollárért.

Az illendőség kedvéért közéjük ékelt öböl túlpartján a divatos East Egg fehér palotái ragyogtak a víz mentén, és a nyár története igazából azon az estén kezdődik, amikor átautóztam oda, hogy Tom Buchananéknél vacsorázzam. Daisyvel egy nemzedék eltéréssel másod-unokatestvérek voltunk, Tomot pedig az egyetemről ismertem. Közvetlenül a háború után két napot töltöttem náluk Chicagóban.

A férje, sportban elért egyéb sikerei mellett, az egyik legerősebb szélsőjátékos volt, aki valaha amerikai futballt játszott New Havenben – a maga módján országos híresség, egyike azoknak a férfiaknak, akik huszonegy évesen valamely szűk területen olyan csúcsra érnek, hogy ahhoz képest minden későbbi történésük lehangoló visszaesésnek hat. Családja mérhetetlenül gazdag volt – már az egyetemen is megszólták, amiért olyan szabadon szórta a pénzt –, de most úgy hagyta ott Chicagót és költözött Keletre, hogy attól szinte elállt az ember lélegzete: például pólólovak egész csapatát hozta magával Lake Forestből. Nehéz volt felfogni, hogy az én nemzedékemből valaki elég gazdag lehet ilyesmihez.

Hogy miért jöttek Keletre, nem tudom. Egy évet Franciaországban töltöttek minden különösebb ok nélkül, aztán nyughatatlanul sodródtak ide-oda, amerre csak együtt gazdagoskodtak és pólóztak az emberek. Ez végleges költözés, mondta Daisy a telefonban, de én nem hittem neki – Daisy szívébe nem láttam bele, mégis úgy éreztem, Tom örökké továbbsodródik majd, kissé sóváran keresve valamely visszahozhatatlan futballmérkőzés drámai kavargását.

Így történt, hogy egy meleg, szeles estén átautóztam East Eggbe két régi barátomhoz, akiket valójában alig ismertem. Házuk még díszesebb volt, mint vártam: derűs, vörös-fehér, György-kori gyarmati stílusú palota, kilátással az öbölre. A gyep a parton kezdődött, és negyed mérföldön át futott a bejárati ajtó felé, napórákon, téglával kirakott sétautakon és lángoló kerteken ugrott át – végül a házhoz érve, mintha nekifutásának lendülete hajtaná, ragyogó indákban kúszott föl a falra. A homlokzatot franciaablakok sora tagolta; most visszavert aranyfény izzott bennük, sarkig tárva álltak a meleg, szeles délután előtt, Tom Buchanan pedig lovaglóruhában, szétvetett lábbal állt a bejárati tornácon.

Megváltozott a New Haven-i évek óta. Most erős termetű, szalmaszőke, harmincéves férfi volt, meglehetősen kemény metszésű szájjal és fölényes modorral. Két csillogó, gőgös szeme uralkodott az arcán, és olyan benyomást keltett, mintha állandóan támadóan előrehajolna. Még lovaglóruhájának nőies hivalkodása sem rejthette el testének roppant erejét – mintha úgy kitöltötte volna fényes csizmáit, hogy a szárukon megfeszült a fűzés, és látni lehetett, amint vállának mozdulására hatalmas izomköteg moccan vékony zakója alatt. Roppant erőkifejtésre képes test volt – kegyetlen test.

Nyers, rekedt tenorhangja még inkább erősítette az ingerlékenység benyomását. Volt benne egy csöpp apáskodó megvetés, még azok iránt is, akiket kedvelt – New Havenben pedig akadtak férfiak, akik szívük mélyéből gyűlölték.

„Csak azért még ne hidd, hogy ezekben a kérdésekben az én szavam a döntő – mintha ezt mondta volna –, mert erősebb vagyok nálad, és különb férfi.” Ugyanahhoz a végzős diáktársasághoz tartoztunk, és bár sohasem voltunk bizalmas viszonyban, mindig az volt a benyomásom, hogy jó véleménnyel van rólam, és valami rá jellemző, nyers, dacos vágyakozással szeretné, ha kedvelném.

Néhány percig a napos tornácon beszélgettünk.

„Szép helyem van itt” – mondta, és nyugtalanul villant körbe a szeme.

Karomnál fogva megfordított, és széles, lapos kezével végigmutatott a ház előtt elterülő tájon; mozdulata végigsöpört egy süllyesztett olaszkerten, fél acre dús, átható illatú rózsán és egy pisze orrú motorcsónakon, amely a part előtt bukdácsolt a dagály vizén.

„Demaine-é volt, az olajiparosé.” Ismét megfordított, udvariasan és hirtelen. „Menjünk be.”

Magas előcsarnokon át egy világos, rózsaszín helyiségbe jutottunk, amelyet két végén franciaablakok kötöttek törékenyen a házhoz. Az ablakok félig nyitva álltak, és fehéren ragyogtak a kinti friss fű előtt, amely mintha egy kissé be is nőtt volna a házba. Szellő járt át a szobán, az egyik végén befújta, a másikon kifújta a függönyöket, akár halvány zászlókat, fölcsavarta őket a mennyezet cukormázas menyasszonyi tortája felé, aztán végigfodrozódott a borvörös szőnyegen, árnyékot vetve rá, ahogy a szél a tengerre.

A szoba egyetlen teljesen mozdulatlan tárgya egy óriási kanapé volt, amelyen két fiatal nő lebegett, mintha kikötött léggömbön ültek volna. Mindketten fehérben voltak, ruhájuk fodrozódott és lebegett, mintha a ház körüli rövid repülés után épp most fújta volna vissza őket a szél. Néhány pillanatig bizonyára csak álltam ott, és hallgattam a függönyök csapkodását, csattanását meg egy kép nyögését a falon. Aztán dörrenés hallatszott: Tom Buchanan becsukta a hátsó ablakokat, a bennrekedt szél elhalt a szobában, a függönyök, a szőnyegek és a két fiatal nő pedig léggömbként lassan leereszkedtek a padlóra.

A kettő közül a fiatalabbat nem ismertem. Teljes hosszában elnyúlt a dívány rá eső végén, tökéletesen mozdulatlanul, kissé fölemelt állal, mintha valamit egyensúlyozna rajta, ami könnyen leeshet. Ha a szeme sarkából észrevett is, semmi jelét nem adta – sőt, meglepetésemben kis híján bocsánatot mormoltam, amiért belépésemmel megzavartam.

A másik lány, Daisy, megpróbált fölkelni – kötelességtudó arccal kissé előrehajolt –, aztán fölnevetett, bolondos, elbűvölő kis nevetéssel, én is elnevettem magam, és beljebb léptem a szobába.

„M-megbénultam a boldogságtól.”

Megint nevetett, mintha valami nagyon szellemeset mondott volna, és egy pillanatig fogta a kezemet, fölnézett az arcomba, s ezzel azt ígérte, hogy a világon senkit sem akar annyira látni, mint engem. Ez volt a szokása. Félhangon tudtomra adta, hogy az egyensúlyozó lány vezetékneve Baker. (Hallottam már azt a véleményt, hogy Daisy csak azért beszél ilyen halkan, hogy közelebb hajoljanak hozzá; mellékes bírálat volt, és mit sem vont le a varázsából.)

Mindenesetre Miss Baker ajka megrebbent, szinte észrevehetetlenül biccentett felém, aztán gyorsan újra hátrabillentette a fejét – az egyensúlyozott tárgy nyilván megingott egy kissé, és ráijesztett. Megint valami bocsánatkérés tolult az ajkamra. Annak látványa, hogy valaki tökéletesen megvan önmagában, szinte mindig ámuló hódolatot vált ki belőlem.

Visszanéztem az unokatestvéremre, aki mély, borzongató hangján kérdezgetni kezdett. Olyan hang volt ez, amelynek minden emelkedését és süllyedését követi a fül, mintha minden megszólalása soha többé el nem játszott hangsor volna. Arca szomorú volt és gyönyörű, csupa ragyogás: ragyogó szem, ragyogó, szenvedélyes száj, de hangjában olyan izgalom rezgett, amelyet az érte valaha vonzódó férfiak nehezen tudtak elfelejteni: daloló parancs, elsuttogott „Figyelj”, ígéret, hogy nemrég még vidám, izgalmas dolgokat művelt, s hogy a következő órát is vidám, izgalmas dolgok lengik körül.

Elmeséltem, hogy Keletre menet egy napra megálltam Chicagóban, és egy tucat ember küldte velem szeretetteljes üdvözletét.

„Hiányzom nekik?” – kiáltotta elragadtatva.

„Az egész város vigasztalan. Minden autón feketére festették a bal hátsó kereket gyászkoszorú gyanánt, és egész éjjel szüntelen jajszó hallatszik az északi part mentén.”

„Milyen pompás! Menjünk vissza, Tom. Holnap!” Aztán minden összefüggés nélkül hozzátette: „Látnod kellene a kicsit.”

„Szívesen megnézném.”

„Most alszik. Hároméves. Még sohasem láttad?”

„Sohasem.”

„Pedig látnod kellene. Olyan –”

Tom Buchanan, aki eddig nyugtalanul járkált a szobában, megállt, és a vállamra tette a kezét.

„Mivel foglalkozol, Nick?”

„Kötvényekkel.”

„Melyik cégnél?”

Megmondtam neki.

„Sose hallottam róluk” – jegyezte meg határozottan.

Ez bosszantott.

„Majd fogsz – feleltem kurtán. – Ha itt maradsz Keleten, fogsz róluk hallani.”

„Ó, én itt maradok Keleten, ne félj – mondta, Daisyre pillantva, majd újra rám, mintha valami többre is figyelne. – Istenverte bolond lennék, ha máshol laknék.”

Ekkor Miss Baker megszólalt: „Abszolút!” Olyan hirtelen mondta, hogy összerezzentem – ez volt az első szó, amely elhagyta a száját, amióta beléptem a szobába. Nyilván éppúgy meglepte önmagát, mint engem, mert ásított, aztán gyors, ügyes mozdulatok egész sorával talpra állt.

„Elgémberedtem – panaszkodott. – Amióta az eszemet tudom, azon a kanapén fekszem.”

„Ne rám nézz – vágott vissza Daisy. – Egész délután próbállak rávenni, hogy menjünk be New Yorkba.”

„Nem, köszönöm – mondta Miss Baker a tálalóból épp behozott négy koktélnak. – Én most teljes gőzzel edzek.”

Házigazdája hitetlenkedve nézett rá.

„Még hogy te edzel!” Úgy hajtotta föl az italát, mintha csak egy csepp lett volna a pohár fenekén. „Fel nem foghatom, hogy tudsz te egyáltalán bármit is elvégezni.”

Miss Bakert néztem, és azon tűnődtem, miféle dolgokat szokott „elvégezni”. Szívesen néztem. Karcsú, kis mellű lány volt, egyenes tartását még inkább kiemelte azzal, hogy vállát, akár egy fiatal kadét, hátraszegte. Sápadt, bájos, elégedetlen arcából a napfénytől fáradt, szürke szeme udvariasan viszonozta kíváncsi pillantásomat. Most eszembe jutott, hogy láttam már valahol, vagy legalábbis a képét.

„Maga West Eggben lakik – jegyezte meg megvetően. – Ismerek ott valakit.”

„Nem ismerek ott egyetlen –”

„Gatsbyt csak ismeri.”

„Gatsby? – kérdezte Daisy sürgetően. – Miféle Gatsby?”

Mielőtt felelhettem volna, hogy a szomszédom, bejelentették, hogy tálalva van; Tom Buchanan parancsoló mozdulattal az enyém alá fúrta feszes karját, és úgy terelt ki a szobából, mintha dámabábut tolna át egy másik mezőre.

Karcsún, bágyadtan, kezüket könnyedén csípőjükre téve a két fiatal nő előttünk ment ki a rózsaszín tornácra, amely a naplementére nyílt; az asztalon négy gyertya pislákolt a lecsendesedő szélben.

„Minek ide gyertya?” – méltatlankodott Daisy homlokráncolva. Ujjaival elcsippentette a lángjukat. „Két hét múlva lesz az év leghosszabb napja.” Ragyogva nézett végig rajtunk. „Ti is mindig várjátok az év leghosszabb napját, aztán lemaradtok róla? Én mindig várom az év leghosszabb napját, aztán lemaradok róla.”

„Terveznünk kellene valamit” – mondta ásítva Miss Baker, és úgy ült le az asztalhoz, mintha ágyba bújna.

„Jól van – mondta Daisy. – Mit tervezzünk?” Tanácstalanul felém fordult: „Mit szoktak tervezni az emberek?”

Mielőtt felelhettem volna, ámuló tekintettel a kisujjára meredt.

„Nézzétek! – panaszkodott. – Megsérült.”

Mind odanéztünk – az ujjízülete kék-zöld volt.

„Ezt te csináltad, Tom – mondta vádlón. – Tudom, hogy nem akartad, de attól még megtetted. Ez jár nekem, amiért egy ilyen vadállathoz mentem feleségül, egy ilyen nagy, hatalmas, tagbaszakadt férfipéldányhoz –”

„Utálom ezt a szót, hogy »tagbaszakadt« – tiltakozott Tom ingerülten. – Még tréfából is.”

„Tagbaszakadt” – ismételte makacsul Daisy.

Daisy és Miss Baker néha egyszerre beszélt, feltűnés nélkül, évődő összefüggéstelenséggel, amely mégsem vált egészen csacsogássá, és olyan hűvös volt, mint fehér ruhájuk meg minden vágytól mentes, személytelen szemük. Itt voltak, elfogadták Tomot meg engem, és csak annyi udvarias, kellemes erőfeszítést tettek, amennyi a szórakoztatáshoz vagy a szórakozáshoz kellett. Tudták, hogy hamarosan vége a vacsorának, nem sokkal később pedig az estének is, és könnyedén elteszik majd az egészet. Ez élesen különbözött a Nyugaton megszokottól, ahol egyik szakaszból a másikba hajszolták az estét, a vége felé, folyton csalódó várakozással, vagy egyszerűen ideges rettegéssel magától a pillanattól.

„Civilizálatlannak érzem magam melletted, Daisy – vallottam be a második pohár dugóízű, de meglehetősen tekintélyes bordói vörösbor mellett. – Nem tudnál a termésről beszélni, vagy valami ilyesmiről?”

Semmi különöset nem akartam mondani ezzel, de megjegyzésem váratlan visszhangra talált.

„Darabjaira hull a civilizáció – tört ki Tom hevesen. – Borzasztóan pesszimistán látok már mindent. Olvastad ettől a Goddardtól A színes birodalmak felemelkedését?”

„Nem” – feleltem, hangjától meglehetősen meglepődve.

„Pedig nagyszerű könyv, mindenkinek el kellene olvasnia. Az a lényege, hogy ha nem vigyázunk, a fehér fajt el fogják – teljesen el fogják árasztani. Ez mind tudományos dolog; be van bizonyítva.”

„Tom egyre mélyebb gondolkodó – mondta Daisy szórakozottan szomorú arccal. – Mélyenszántó könyveket olvas, csupa hosszú szóval. Mi is volt az a szó, amit mi –”

„Ezek a könyvek mind tudományosak – erősködött Tom, türelmetlenül rápillantva. – Ez az ember az egészet kidolgozta. Nekünk, az uralkodó fajnak kell résen lennünk, különben a többi faj veszi át az uralmat.”

„Le kell törnünk őket” – suttogta Daisy, ádázul kacsingatva a lángoló nap felé.

„Kaliforniában kellene élned –” – kezdte Miss Baker, de Tom nehézkesen megmoccant a székén, és ezzel félbeszakította.

„Az az elképzelés, hogy mi az északi fajhoz tartozunk. Én is, te is, te is, és –” Leheletnyi tétovázás után egy apró biccentéssel Daisyt is közénk sorolta, ő pedig megint rám kacsintott. „És mi hoztunk létre mindent, amiből a civilizáció áll – hát, a tudományt, a művészetet meg mindazt. Világos?”

Volt valami szánalmas az összpontosításában, mintha a réginél is erősebb önelégültsége már nem lett volna elég neki. Amikor szinte rögtön ezután odabent megcsörrent a telefon, és a komornyik elhagyta a tornácot, Daisy kihasználta a pillanatnyi megszakítást, és felém hajolt.

„Elmondok egy családi titkot – suttogta lelkesen. – A komornyik orráról szól. Akarsz hallani a komornyik orráról?”

„Ezért jöttem át ma este.”

„Nos, nem volt mindig komornyik; régebben ezüstöt tisztogatott egy New York-i háznál, ahol kétszáz személyes ezüst étkészlet volt. Reggeltől estig fényesítenie kellett, míg végül az orrát is kezdte kikezdeni –”

„Egyre rosszabb lett a helyzet” – vetette közbe Miss Baker.

„Igen. Egyre rosszabb lett a helyzet, míg végül ott kellett hagynia az állását.”

Az utolsó napfény egy pillanatra romantikus gyöngédséggel hullott ragyogó arcára; ahogy hallgattam, hangjának engedve lélegzet-visszafojtva hajoltam előre – aztán elhalványult a ragyogás, és minden fény lassan, sajnálkozva elhagyta őt, mint a gyerekek egy kedves utcát alkonyatkor.

A komornyik visszajött, és közel hajolva Tom fülébe mormolt valamit, mire Tom összevonta a szemöldökét, hátratolta a székét, és szó nélkül bement. Mintha távolléte megélénkített volna benne valamit, Daisy újra előrehajolt, hangja ragyogott és dalolt.

„Olyan jó az asztalomnál látni téged, Nick. Egy – egy rózsára emlékeztetsz, egy valóságos rózsára. Ugye?” Megerősítésért Miss Bakerhez fordult: „Egy valóságos rózsára?”

Ez nem volt igaz. A leghalványabban sem hasonlítok rózsára. Csak rögtönzött, de felkavaró melegség áradt belőle, mintha a szíve próbálna eljutni hozzád, elrejtőzve azoknak az elfulladó, borzongató szavaknak az egyikében. Aztán hirtelen az asztalra dobta a szalvétáját, elnézést kért, és bement a házba.

Miss Bakerrel kurta, szándékosan semmitmondó pillantást váltottunk. Épp meg akartam szólalni, amikor éberen fölegyenesedett, és figyelmeztető hangon azt mondta: „Pszt!” A szomszéd szobából fojtott, szenvedélyes mormolás hallatszott, Miss Baker pedig szégyenkezés nélkül előrehajolt, hogy hallgatózzon. A mormolás már-már érthetővé rezdült, aztán elhalkult, izgatottan fölerősödött, végül teljesen megszűnt.

„Az a Mr. Gatsby, akiről beszélt, a szomszédom –” – kezdtem.

„Ne beszéljen. Hallani akarom, mi történik.”

„Történik valami?” – kérdeztem ártatlanul.

„Azt akarja mondani, hogy nem tudja? – kérdezte Miss Baker őszintén meglepődve. – Azt hittem, mindenki tudja.”

„Én nem tudom.”

„Hát – mondta tétován. – Tomnak van valami nője New Yorkban.”

„Van valami nője?” – ismételtem értetlenül.

Miss Baker bólintott.

„Annyi tisztesség lehetne abban a nőben, hogy vacsoraidőben ne telefonáljon Tomnak. Nem gondolja?”

Még alig fogtam fel, mire gondol, máris ruhasuhogás és bőrcsizma ropogása hallatszott, és Tom meg Daisy ismét ott volt az asztalnál.

„Nem volt mit tenni!” – kiáltotta Daisy feszült vidámsággal.

Leült, fürkészve Miss Bakerre pillantott, aztán rám, és folytatta: „Kinéztem egy percre, és odakint nagyon romantikus minden. Van egy madár a gyepen, szerintem csakis csalogány lehet, a Cunard vagy a White Star Line egyik hajóján jött át. Csak énekel és énekel –” Hangja dalolt: „Romantikus, ugye, Tom?”

„Nagyon romantikus – mondta, aztán csüggedten hozzám: – Ha vacsora után még elég világos lesz, szeretnélek levinni az istállókhoz.”

Odabent élesen felcsörrent a telefon, és ahogy Daisy határozottan megrázta a fejét Tom felé, az istállók témája, sőt minden beszédtéma a semmibe foszlott. Az asztalnál töltött utolsó öt perc töredékei közül arra emlékszem, hogy fölöslegesen újra meggyújtották a gyertyákat, és éreztem, hogy legszívesebben szembenéznék mindenkivel, ugyanakkor minden tekintetet kerülni szeretnék. Nem sejthettem, mire gondol Daisy és Tom, de kétlem, hogy akár Miss Baker is, aki mintha már egészen magáévá tette volna a kétkedés valamiféle szívós válfaját, teljesen ki tudta volna verni a fejéből az ötödik vendég éles, fémes sürgetését. Bizonyos vérmérsékletű emberek talán izgalmasnak találták volna a helyzetet – az én ösztönöm azt diktálta, hogy azonnal telefonáljak a rendőrségre.

A lovak, mondanom sem kell, többé nem kerültek szóba. Tom és Miss Baker néhány lábnyi alkonnyal kettejük között visszasétált a könyvtárszobába, mintha egy nagyon is kézzelfogható test mellett készülnének virrasztani, én pedig, nyájasan érdeklődőnek és kissé nagyothallónak igyekezve látszani, követtem Daisyt az egymásba nyíló verandák során át az elülső tornácra. Mély homályában egymás mellé ültünk egy fonott kanapéra.

Daisy a tenyerébe fogta az arcát, mintha gyönyörű formáját tapintaná ki, tekintete pedig lassan kivándorolt a bársonyos alkonyatba. Láttam, hogy zaklatott érzelmek kerítették hatalmukba, ezért föltettem néhány kérdést a kislányáról, amelyekről azt gondoltam, megnyugtatják majd.

„Nem ismerjük egymást valami jól, Nick – mondta hirtelen. – Még ha unokatestvérek vagyunk is. Nem jöttél el az esküvőmre.”

„Még nem jöttem haza a háborúból.”

„Ez igaz.” Tétovázott. „Tudod, nagyon rossz időket éltem át, Nick, és elég cinikus vagyok már mindennel szemben.”

Nyilván volt rá oka. Vártam, de nem mondott többet, így egy pillanat múlva elég erőtlenül megint a kislányáról kezdtem beszélni.

„Gondolom, beszél, és – eszik, meg minden.”

„Ó, igen.” Szórakozottan nézett rám. „Figyelj, Nick; hadd mondjam el, mit mondtam, amikor megszületett. Akarod hallani?”

„Nagyon is.”

„Ebből megtudod, hogy érzek most már a – dolgok iránt. Nos, még egyórás sem volt, Tom meg isten tudja, hol járt. Amikor föleszméltem az éteres altatásból, tökéletesen elhagyatottnak éreztem magam, és rögtön megkérdeztem az ápolónőt, fiú-e vagy lány. Azt mondta, lány, én pedig elfordítottam a fejem, és sírtam. »Jól van – mondtam –, örülök, hogy lány. És remélem, bolond lesz – ezen a világon az a legjobb, ami egy lányból lehet, egy szép kis bolond.«”

„Tudod, szerintem amúgy is minden rettenetes – folytatta meggyőződéssel. – Mindenki így gondolja – a leghaladóbb gondolkodású emberek. És én tudom. Mindenütt jártam, mindent láttam, mindent megcsináltam.” Szeme dacosan villant körbe, eléggé úgy, mint Tomé, és borzongató gúnnyal nevetett. „Világlátott – istenem, de világlátott vagyok!”

Amint elhalt a hangja, és többé nem kényszerített rá, hogy figyeljek és higgyek neki, megéreztem szavainak alapvető őszintétlenségét. Nyugtalanná tett, mintha az egész este valamiféle csel lett volna, hogy érzelmi hozzájárulást csikarjanak ki belőlem. Vártam, és csakugyan: egy pillanat múlva leplezetlenül önelégült mosollyal nézett rám gyönyörű arcán, mintha igazolta volna tagságát egy meglehetősen előkelő titkos társaságban, amelyhez Tommal mindketten tartoztak.

Odabent fényben virult a bíborvörös szoba. Tom és Miss Baker a hosszú kanapé két végében ült, és Miss Baker a Saturday Evening Post lapjairól olvasott fel neki – halk, hangsúlytalan szavai megnyugtató dallammá folytak össze. A lámpafény, amely fényesen csillogott Tom csizmáján, de tompán derengett Miss Baker avarsárga haján, végigcsillant a papíron, ahogy a lány karjában megrebbentek a karcsú izmok, és lapozott.

Amikor beléptünk, fölemelt kezével egy pillanatra csöndre intett bennünket.

„Folytatása következik – mondta, és az asztalra dobta a folyóiratot – a legközelebbi számunkban.”

Teste nyugtalan térdmozdulattal követelt magának figyelmet, aztán fölállt.

„Tíz óra – jegyezte meg, láthatólag a mennyezetről olvasva le az időt. – Ennek a jó kislánynak ideje ágyba bújnia.”

„Jordannek holnap versenye van – magyarázta Daisy –, odaát, Westchesterben.”

„Ó – hát maga Jordan Baker.”

Most már tudtam, miért ismerős az arca – kellemes, megvető kifejezése nézett rám az Asheville, Hot Springs és Palm Beach sportéletét bemutató sok mélynyomású képről. Hallottam róla valamilyen történetet is, egy rosszalló, kellemetlen történetet, de hogy mi volt az, rég elfelejtettem.

„Jó éjszakát – mondta halkan. – Kelts fel nyolckor, jó?”

„Ha föl is kelsz.”

„Fölkelek. Jó éjszakát, Mr. Carraway. Nemsokára találkozunk.”

„Persze hogy találkoztok – erősítette meg Daisy. – Sőt, azt hiszem, összehozok egy házasságot. Gyere át gyakran, Nick, és én majd valahogy – ó – összehozlak benneteket. Tudod – véletlenül bezárlak benneteket az ágyneműs szekrénybe, kilöklek egy csónakkal a tengerre, meg effélék –”

„Jó éjszakát – kiáltott vissza Miss Baker a lépcsőről. – Egy szót sem hallottam.”

„Rendes lány – mondta Tom egy pillanat múlva. – Nem volna szabad hagyniuk, hogy így szaladgáljon szerte az országban.”

„Kiknek nem volna szabad?” – kérdezte Daisy hűvösen.

„A családjának.”

„A családja egyetlen nagynéniből áll, aki úgy ezeréves. Különben is, Nick majd vigyáz rá, ugye, Nick? Sok hétvégét fog itt kint tölteni a nyáron. Szerintem a családi környezet nagyon jó hatással lesz rá.”

Daisy és Tom egy pillanatig némán nézett egymásra.

„New Yorkból való?” – kérdeztem gyorsan.

„Louisville-ből. Ott töltöttük együtt fehér lánykorunkat. A mi gyönyörű, fehér –”

„Bizalmasan elbeszélgettél egy kicsit Nickkel a verandán?” – kérdezte Tom hirtelen, követelőző hangon.

„Elbeszélgettem?” Rám nézett. „Valahogy nem emlékszem, de azt hiszem, az északi fajról beszéltünk. Igen, biztosan. Csak úgy odalopakodott közénk a téma, és mire észbe kaptunk –”

„Ne higgy el mindent, amit hallasz, Nick” – tanácsolta.

Könnyedén azt feleltem, hogy semmit sem hallottam, és néhány perc múlva fölálltam, hogy hazamenjek. Kikísértek az ajtóhoz, és egymás mellett álltak a fény derűs négyszögében. Amikor beindítottam a motort, Daisy parancsolón odakiáltott: „Várj!”

„Elfelejtettem megkérdezni valamit, pedig fontos. Úgy hallottuk, eljegyeztél egy Nyugaton élő lányt.”

„Így van – erősítette meg Tom jóindulatúan. – Úgy hallottuk, eljegyeztél valakit.”

„Rágalom. Túl szegény vagyok hozzá.”

„De hát hallottuk – erősködött Daisy, és meglepett, ahogy ismét kinyílt, akár egy virág. – Három embertől hallottuk, úgyhogy igaznak kell lennie.”

Persze tudtam, mire céloznak, de még csak távolról sem voltam vőlegény. Az, hogy a szóbeszéd már kihirdette a házasságunkat, az egyik oka volt annak, hogy Keletre jöttem. Régi barátnőjével nem szakíthat az ember pusztán híresztelések miatt, másfelől viszont nem akartam hagyni, hogy a pletyka házasítson meg.

Érdeklődésük kissé meghatott, s ettől gazdagságuk is kevésbé távolinak tűnt – mindazonáltal zavartan és némi undorral hajtottam el. Úgy éreztem, Daisynek ki kellene rohannia a házból, a gyerekkel a karjában – de szemlátomást esze ágában sem volt ilyesmi. Ami Tomot illeti, az, hogy „van valami nője New Yorkban”, igazából kevésbé volt meglepő, mint az, hogy letörte egy könyv. Valami arra késztette, hogy avítt eszmék szélét rágcsálja, mintha erőtől duzzadó testi önteltsége már nem táplálná parancsoló szívét.

Már javában nyár volt az út menti vendéglők tetején és az országúti garázsok előtt, ahol új, piros benzinkútoszlopok álltak fénytócsákban, s amikor hazaértem West Egg-i birtokomra, beálltam a kocsival a félszer alá, és egy darabig az udvaron ültem egy magára hagyott gyephengeren. A szél elült, hangos, fényes éjszakát hagyva maga után; a fákban szárnyak csapkodtak, és szakadatlan orgonaszó zúgott, ahogy a föld teli fújtatója élettel fújta tele a békákat. Egy mozgó macska árnyképe imbolygott át a holdfényen, s ahogy utána fordítottam a fejem, megláttam, hogy nem vagyok egyedül – ötven lábnyira tőlem egy alak jött elő a szomszédom palotájának árnyékából, és most zsebre dugott kézzel szemlélte a csillagok ezüstborsát. Ráérős mozdulataiban és abban, ahogy biztosan megvetette lábát a gyepen, volt valami, amiből arra gondoltam, hogy maga Mr. Gatsby az, aki kijött megállapítani, mekkora rész illeti meg környékünk égboltjából.

Elhatároztam, hogy odaszólok neki. Miss Baker említette a vacsoránál, ennyi elég is lesz a bemutatkozáshoz. De nem szóltam oda, mert egyszerre megéreztem rajta, hogy jólesik neki az egyedüllét – különös mozdulattal a sötét víz felé nyújtotta mindkét karját, és bár messze voltam tőle, megesküdtem volna rá, hogy remeg. Önkéntelenül a tenger felé pillantottam – és semmi mást nem tudtam kivenni, csak egyetlen zöld fényt, aprón és messze, talán egy móló végén. Amikor újra Gatsbyt kerestem a szememmel, már eltűnt, és megint egyedül voltam a nyugtalan sötétségben.

---