Dorian Gray arcképe

Oscar Wilde

1. fejezet

A műtermet a rózsák dús illata töltötte be, s amikor a könnyű nyári szél megmozdult a kert fái között, a nyitott ajtón át beáradt az orgona nehéz illata vagy a rózsaszínben virágzó galagonya finomabb illata.

A perzsa nyeregtáskákból rakott dívány sarkában heverésző Lord Henry Wotton, aki szokása szerint számolatlanul szívta a cigarettát, éppen csak látta megcsillanni egy aranyeső mézédes, mézszínű virágait; a fa remegő ágai mintha alig bírták volna el tulajdon lángoló szépségük terhét. A hatalmas ablak elé feszített hosszú vadselyem függönyökön időnként átrebbent a repülő madarak szeszélyes árnyéka, egy-egy pillanatra japános hatást keltve, s azokat a sápadt, jádearcú tokiói festőket juttatva eszébe, akik a szükségképpen mozdulatlan művészet eszközeivel igyekeznek érzékeltetni a gyorsaságot és a mozgást. A magas, kaszálatlan fűben utat törő vagy a szerteszét kúszó lonc porlepte, aranyozott kürtjei körül egyhangú makacssággal keringő méhek komor zümmögése mintha még nyomasztóbbá tette volna a csendet. London tompa moraja olyan volt, mint egy távoli orgona búgó basszushangja.

A szoba közepén, függőleges festőállványra erősítve, egy rendkívüli szépségű fiatalember egész alakos arcképe állt; előtte, kissé távolabb maga a művész, Basil Hallward ült, akinek néhány évvel ezelőtti hirtelen eltűnése annak idején akkora izgalmat keltett a közönség körében, és annyi különös találgatásra adott alkalmat.

Ahogy a festő a kecses, szép alakot nézte, amelyet oly avatott kézzel örökített meg, örömteli mosoly futott át az arcán, s mintha ott is akart volna maradni. De hirtelen felpattant, lehunyta a szemét, és ujjait a szemhéjára tette, mintha valami különös álmot igyekezne az agyába zárni, mert attól félt, hogy felébred belőle.

„Ez a legjobb műved, Basil, a legjobb, amit valaha alkottál – mondta bágyadtan Lord Henry. – Jövőre feltétlenül el kell küldened a Grosvenorba. Az Akadémia túlságosan nagy és túlságosan közönséges. Ahányszor ott jártam, vagy olyan sokan voltak, hogy nem láthattam a képeket, ami borzasztó volt, vagy olyan sok kép volt, hogy nem láthattam az embereket, ami még borzasztóbb. Igazán csak a Grosvenor jöhet szóba.”

„Azt hiszem, nem küldöm el sehová – felelte, s azzal a furcsa mozdulattal vetette hátra a fejét, amelyen annak idején nevettek a barátai Oxfordban. – Nem, sehová sem küldöm el.”

Lord Henry felvonta a szemöldökét, és csodálkozva nézett rá az erős, ópiumos cigarettájából szeszélyes csigavonalakban felszálló vékony, kék füstkoszorúkon át. „Nem küldöd el sehová? Kedves barátom, miért? Van rá valami okod? Milyen különös fickók vagytok ti, festők! A hírnévért bármit megtesztek a világon. Amint megszereztétek, mintha már el is akarnátok hajítani. Ez ostobaság tőletek, mert csak egyvalami rosszabb annál, ha beszélnek az emberről: ha nem beszélnek róla. Egy ilyen arckép Anglia valamennyi fiatalembere fölé emelne, az öregeket pedig ugyancsak iriggyé tenné, ha az öregek egyáltalán képesek bármiféle érzelemre.”

„Tudom, hogy kinevetsz – felelte –, de ezt igazán nem állíthatom ki. Túlságosan sokat vittem bele magamból.”

Lord Henry elnyújtózott a díványon, és nevetett.

„Igen, tudtam, hogy ezt teszed; de attól még igaz.”

„Túlságosan sokat magadból! Szavamra, Basil, nem is tudtam, hogy ilyen hiú vagy; pedig igazán semmi hasonlóságot nem látok közted, a te markáns, erőteljes arcoddal és szénfekete hajaddal, meg e között az ifjú Adonis között, akit mintha elefántcsontból és rózsaszirmokból formáltak volna. Hiszen, kedves Basil, ő valóságos Narcissus, te pedig – nos, persze, a te arcod értelmet tükröz, meg a többi. De a szépség, az igazi szépség ott ér véget, ahol az értelmes arckifejezés kezdődik. Az értelem már önmagában is egyfajta túlzás, és minden arc harmóniáját tönkreteszi. Mihelyt az ember leül gondolkodni, csupa orr lesz, vagy csupa homlok, vagy más efféle szörnyűség. Nézd meg bármelyik értelmiségi pálya sikeres férfiait. Milyen tökéletesen förtelmesek! Az egyházat persze kivéve. Csakhogy az egyházban nem gondolkodnak. Egy püspök nyolcvanévesen is azt hajtogatja, amit tizennyolc éves fiúként a szájába adtak, s ennek természetes következményeként mindig elragadó a külseje. A te titokzatos ifjú barátod, akinek a nevét sosem árultad el nekem, de akinek az arcképe valósággal megbabonáz, sosem gondolkodik. Ebben egészen biztos vagyok. Valami agyatlan, gyönyörű teremtmény lehet, akinek télen mindig itt kellene lennie, amikor nincsenek virágok, amelyekben gyönyörködhetnénk, és nyáron is mindig itt kellene lennie, amikor valami olyasmire vágyunk, ami lehűti az elménket. Ne hízelegj magadnak, Basil: a legkevésbé sem hasonlítasz rá.”

„Nem értesz engem, Harry – felelte a művész. – Persze hogy nem hasonlítok rá. Ezt nagyon jól tudom. Sőt sajnálnám, ha hasonlítanék rá. Megvonod a vállad? Az igazat mondom. Minden testi és szellemi kiválóságot valami végzet kísér, olyasféle végzet, amely a történelem során mintha folyton a királyok tétova lépteit üldözné. Jobb nem különbözni embertársainktól. A csúnyáknak és az ostobáknak van a legjobb dolguk ezen a világon. Kényelmesen üldögélhetnek, és tátott szájjal bámulhatják a színjátékot. Ha a győzelmet nem is ismerik, legalább a vereséget sem kell megismerniük. Úgy élnek, ahogyan mindannyiunknak élnünk kellene – háborítatlanul, közönyösen, nyugtalanság nélkül. Nem döntenek romlásba másokat, és őket sem dönti soha romlásba idegen kéz. A te rangod és vagyonod, Harry; az én eszem, olyan, amilyen – a művészetem, bármennyit érjen is; Dorian Gray szépsége – mindannyian szenvedni fogunk azért, amit az istenek adtak nekünk, rettenetesen szenvedni.”

„Dorian Gray? Így hívják?” – kérdezte Lord Henry, és a műtermen át Basil Hallward felé indult.

„Igen, így hívják. Nem akartam elárulni neked.”

„De miért nem?”

„Ó, nem tudom megmagyarázni. Ha valakit nagyon kedvelek, soha senkinek nem mondom meg a nevét. Mintha ezzel odaadnék belőle egy darabot. Megszerettem a titkolózást. Úgy tetszik, ez az egyetlen, ami titokzatossá vagy csodálatossá teheti számunkra a modern életet. A leghétköznapibb dolog is elragadó, ha az ember titokban tartja. Mostanában, ha elutazom Londonból, sosem mondom meg az otthoniaknak, hová megyek. Ha megmondanám, odalenne minden örömöm. Meglehet, ostoba szokás, de valahogy úgy érzem, sok romantikát visz az ember életébe. Gondolom, ezért rettenetesen ostobának tartasz?”

„Szó sincs róla – felelte Lord Henry –, szó sincs róla, kedves Basil. Úgy látom, elfelejted, hogy nős vagyok, és a házasság egyetlen varázsa, hogy benne mindkét félnek feltétlenül hazugságban kell élnie. Én sosem tudom, hol van a feleségem, a feleségem pedig sosem tudja, mit csinálok. Amikor találkozunk – időnként azért találkozunk, ha együtt megyünk valahová vacsorázni, vagy leutazunk a herceghez –, a legképtelenebb történeteket adjuk elő egymásnak a legkomolyabb arccal. A feleségem nagyon ért hozzá – igazság szerint sokkal jobban, mint én. Ő sosem keveri össze az időpontokat, én viszont mindig. De amikor mégis rajtakap, egyáltalán nem csap patáliát. Néha szeretném, ha csapna; de ő csak nevet rajtam.”

„Utálom, ahogy a házaséletedről beszélsz, Harry – mondta Basil Hallward, a kertbe nyíló ajtó felé sétálva. – Azt hiszem, valójában nagyon jó férj vagy, csak mélységesen szégyelled a saját erényeidet. Különös fickó vagy. Sosem mondasz semmi erkölcsöset, és sosem teszel semmi rosszat. A cinizmusod csupán póz.”

„A természetesség is csak póz, méghozzá a legbosszantóbb póz, amit ismerek” – kiáltotta nevetve Lord Henry; s a két fiatalember együtt kiment a kertbe, és kényelmesen elhelyezkedett egy hosszú bambuszpadon, egy magas babérbokor árnyékában. A napfény végigsiklott a fényes leveleken. A fűben fehér százszorszépek remegtek.

Egy kis hallgatás után Lord Henry elővette az óráját. „Attól tartok, mennem kell, Basil – mormolta –, de mielőtt elmegyek, ragaszkodom hozzá, hogy válaszolj egy kérdésemre, amelyet korábban tettem fel.”

„Miféle kérdésre?” – kérdezte a festő, szemét a földre szegezve.

„Nagyon jól tudod.”

„Nem tudom, Harry.”

„Nos, megmondom. Azt akarom, hogy magyarázd meg, miért nem akarod kiállítani Dorian Gray arcképét. Az igazi okot akarom hallani.”

„Az igazi okot mondtam meg.”

„Nem azt mondtad meg. Azt mondtad, azért, mert túlságosan sok van benne belőled. Ez bizony gyerekesség.”

„Harry – mondta Basil Hallward, egyenesen az arcába nézve –, minden érzéssel festett arckép a művész arcképe, nem a modellé. A modell puszta véletlen, puszta alkalom. Nem őt tárja fel a festő; inkább maga a festő fedi fel önmagát a színekkel borított vásznon. Azért nem állítom ki ezt az arcképet, mert attól félek, saját lelkem titkát mutattam meg benne.”

Lord Henry nevetett. „És mi az?” – kérdezte.

„Elmondom” – szólt Hallward; arcára azonban tanácstalanság ült.

„Kíváncsian várom, Basil” – folytatta társa, rápillantva.

„Ó, igazán nincs sok mesélnivalóm, Harry – felelte a festő –, és attól tartok, aligha fogod megérteni. Talán el sem fogod hinni.”

Lord Henry elmosolyodott, lehajolt, letépett egy rózsaszín szirmú százszorszépet a fűből, és szemügyre vette. „Biztos vagyok benne, hogy megértem – felelte, szemét az apró, fehér tollakkal övezett aranykorongra szegezve –, elhinni pedig bármit elhiszek, feltéve, hogy teljességgel hihetetlen.”

A szél néhány virágot lerázott a fákról, s az orgona súlyos virágfürtjei, sűrű csillagaikkal, ide-oda ringtak a bágyadt levegőben. Egy szöcske cirpelni kezdett a fal mellett, s mint egy kék fonál, hosszú, vékony szitakötő lebegett el barna fátyolszárnyain. Lord Henry úgy érezte, mintha hallaná Basil Hallward szívdobogását, és tűnődött, mi következik.

„A történet mindössze ennyi – szólalt meg egy idő múlva a festő. – Két hónappal ezelőtt elmentem Lady Brandon egyik zsúfolt estélyére. Tudod, nekünk, szegény művészeknek időről időre mutatkoznunk kell az előkelő társaságban, csak hogy emlékeztessük a közönséget: nem vagyunk vademberek. Ahogy egyszer mondtad, frakkban és fehér nyakkendővel bárki civilizált ember hírébe kerülhet, még egy tőzsdeügynök is. Nos, úgy tíz perce voltam a teremben, terebélyes, agyoncicomázott főúri özvegyekkel és unalmas akadémikusokkal beszélgettem, amikor hirtelen megéreztem, hogy valaki néz. Félig megfordultam, és akkor láttam először Dorian Grayt. Amikor találkozott a tekintetünk, éreztem, hogy elsápadok. Különös rémület fogott el. Tudtam, hogy olyan valakivel kerültem szemtől szembe, akinek puszta személyisége olyannyira megbabonázó, hogy ha engedem, egész valómat, egész lelkemet, sőt magát a művészetemet is elnyeli. Nem akartam, hogy bármi kívülről befolyásolja az életemet. Magad is tudod, Harry, mennyire független természet vagyok. Mindig a magam ura voltam; legalábbis az voltam mindaddig, amíg meg nem ismertem Dorian Grayt. Aztán – de nem tudom, hogyan magyarázzam meg neked. Mintha valami azt súgta volna, hogy életem rettenetes válságának küszöbén állok. Különös érzésem támadt, hogy a sors páratlan örömöket és páratlan bánatokat tartogat számomra. Félni kezdtem, és megfordultam, hogy elhagyjam a termet. Nem a lelkiismeret vitt rá, hanem valamiféle gyávaság. Nem tartom érdememnek, hogy megpróbáltam elmenekülni.”

„A lelkiismeret és a gyávaság tulajdonképpen egy és ugyanaz, Basil. Lelkiismeret – ez a cég neve. Ennyi az egész.”

„Én nem hiszek ebben, Harry, és nem hiszem, hogy te hinnél benne. De bármi vezérelt is – meglehet, a büszkeség, mert akkoriban nagyon büszke voltam –, annyi bizonyos, hogy átverekedtem magam az ajtóig. Ott persze Lady Brandonba ütköztem. »Csak nem akar ilyen hamar megszökni, Mr. Hallward?« – sikította. Ismered azt a furcsán éles hangját?”

„Igen; mindenben páva, csak szépségben nem” – mondta Lord Henry, hosszú, ideges ujjaival darabokra tépdesve a százszorszépet.

„Nem tudtam lerázni. Odavezetett királyi családok tagjaihoz, csillagokat és térdszalagrendet viselő urakhoz, óriási diadémos, papagájorrú idős hölgyekhez. A legkedvesebb barátjaként emlegetett. Korábban mindössze egyszer találkoztam vele, de ő a fejébe vette, hogy hírességként fog mutogatni. Azt hiszem, valamelyik képem akkoriban nagy sikert aratott, legalábbis fecsegtek róla az egypennys lapokban, s a tizenkilencedik században ez a halhatatlanság mércéje. Egyszerre szemtől szemben találtam magam a fiatalemberrel, akinek a személyisége oly különösen felkavart. Egészen közel álltunk egymáshoz, szinte összeértünk. A tekintetünk ismét találkozott. Vakmerőség volt tőlem, de megkértem Lady Brandont, hogy mutasson be neki. Talán mégsem volt olyan nagy vakmerőség. Egyszerűen elkerülhetetlen volt. Minden bemutatás nélkül is megszólítottuk volna egymást. Biztos vagyok benne. Dorian később maga mondta. Ő is érezte, hogy a sors úgy rendelte, meg kell ismernünk egymást.”

„És hogyan jellemezte Lady Brandon ezt a csodálatos fiatalembert? – kérdezte a társa. – Tudom, szokása rövid jellemzést adni valamennyi vendégéről. Emlékszem, egyszer odavezetett egy harcias, vörös arcú öregúrhoz, aki tele volt aggatva rendjelekkel és szalagokkal, s tragikus suttogással, amelyet bizonyára a teremben mindenki tökéletesen hallott, a legmeghökkentőbb részleteket sziszegte a fülembe. Én egyszerűen elmenekültem. Szeretem magam felfedezni az embereket. De Lady Brandon pontosan úgy bánik a vendégeivel, mint az árverező a portékájával. Vagy addig magyarázza őket, míg nem marad belőlük semmi, vagy mindent elmond róluk, csak azt nem, amit az ember tudni szeretne.”

„Szegény Lady Brandon! Szigorú vagy hozzá, Harry!” – mondta Hallward kedvetlenül.

„Kedves barátom, szalont akart alapítani, de csupán vendéglőt sikerült nyitnia. Hogy is csodálhatnám? De mondd, mit mondott Mr. Dorian Grayről?”

„Ó, valami olyasmit, hogy: »Elragadó fiú – szegény drága anyjával valósággal elválaszthatatlanok voltunk. Már egészen elfelejtettem, mivel foglalkozik ez a fiú – attól tartok, ő – nem foglalkozik semmivel – ó, de igen, zongorázik – vagy talán hegedül, kedves Mr. Gray?« Egyikünk sem tudta megállni nevetés nélkül, s nyomban összebarátkoztunk.”

„A nevetés korántsem rossz kezdete egy barátságnak, befejezésnek pedig messze a legjobb” – mondta az ifjú lord, és letépett egy újabb százszorszépet.

Hallward megrázta a fejét. „Nem érted, mi a barátság, Harry – mormolta. – Vagy, ha már itt tartunk, mi az ellenségeskedés. Mindenkit kedvelsz; vagyis mindenki közömbös neked.”

„Rettenetesen igazságtalan vagy! – kiáltotta Lord Henry, hátrabillentve a kalapját, s felnézett az apró felhőkre, amelyek mint fényes fehér selyem kibomlott motringjai úsztak a nyári ég türkizkék boltozatán. – Igen, rettenetesen igazságtalan. Nagyon is különbséget teszek az emberek között. A barátaimat a szép külsejükért, az ismerőseimet a jó jellemükért, az ellenségeimet a jó eszükért választom. Az ember nem lehet elég körültekintő az ellenségei megválasztásában. Egyetlen ostoba sincs köztük. Mind értelmes férfiak, következésképpen mind becsülnek engem. Nagyon hiú vagyok, hogy ezt mondom? Azt hiszem, meglehetősen hiú.”

„Azt meghiszem, Harry. De a te osztályozásod szerint én csupán ismerős lehetek.”

„Kedves öreg Basil, te sokkal több vagy egy ismerősnél.”

„És sokkal kevesebb egy barátnál. Afféle fivér, gondolom?”

„Ó, a fivérek! Nem kedvelem a fivéreket. A bátyám nem akar meghalni, az öcséim pedig mintha mást sem tennének.”

„Harry!” – kiáltott fel Hallward összevont szemöldökkel.

„Kedves barátom, nem beszélek egészen komolyan. De nem tehetek róla: utálom a rokonaimat. Gondolom, azért van, mert egyikünk sem viseli el, ha másoknak ugyanazok a hibáik vannak, mint nekünk. Nagyon is együtt érzek az angol demokráciával, amikor az ellen dühöng, amit a felsőbb osztályok bűneinek nevez. A tömegek úgy érzik, hogy a részegségnek, az ostobaságnak és az erkölcstelenségnek az ő külön tulajdonuknak kellene lennie, s ha bármelyikünk bolondot csinál magából, akkor az ő vadaskertjükben orvvadászik. Amikor szegény Southwark a válóperes bíróság elé került, igazán pompás volt a felháborodásuk. Pedig nem hiszem, hogy a proletariátusnak akár tíz százaléka is tisztességesen élne.”

„Egyetlen szavaddal sem értek egyet, sőt, Harry, biztos vagyok benne, hogy te sem.”

Lord Henry végigsimított hegyes, barna szakállán, s bojtos ébenfa sétapálcájával megkocogtatta lakkcsizmája orrát. „Milyen angol vagy te, Basil! Már másodszor teszed ezt a megjegyzést. Ha az ember egy eszmét vet fel egy igazi angolnak – ami mindig vakmerő vállalkozás –, annak eszébe sem jut megfontolni, hogy az eszme helyes-e vagy helytelen. Csak azt tartja fontosnak, hogy az ember maga hisz-e benne. Csakhogy egy eszme értékének semmi köze ahhoz, mennyire őszinte az, aki kimondja. Sőt valószínű, hogy minél kevésbé őszinte az illető, annál tisztábban szellemi természetű lesz az eszme, mert akkor sem szükségletei, sem vágyai, sem előítéletei nem színezik. De nem akarok politikáról, szociológiáról vagy metafizikáról vitatkozni veled. Jobban szeretem az embereket az elveknél, az elvtelen embereket pedig mindennél jobban szeretem a világon. Mesélj még Mr. Dorian Grayről. Milyen gyakran látod?”

„Mindennap. Nem lehetnék boldog, ha nem látnám mindennap. Feltétlenül szükségem van rá.”

„Milyen különös! Azt hittem, a művészeteden kívül soha nem fogsz szeretni semmit.”

„Nekem most már ő jelenti az egész művészetet – mondta komolyan a festő. – Néha azt gondolom, Harry, hogy a világtörténelemben csupán két jelentős korszak van. Az elsőt egy új művészi kifejezőeszköz megjelenése jelzi, a másodikat egy új, a művészetet ihlető személyiség megjelenése. Amit az olajfestés feltalálása jelentett a velenceieknek, azt jelentette Antinoosz arca a kései görög szobrászatnak, s azt jelenti majd egyszer nekem Dorian Gray arca. Nem pusztán arról van szó, hogy őt festem, őt rajzolom, róla készítek vázlatokat. Persze mindezt megtettem. De ő sokkal több nekem egy modellnél, egy arckép alanyánál. Nem mondom, hogy elégedetlen vagyok azzal, amit róla alkottam, vagy hogy a szépsége olyan, amit a művészet nem tud kifejezni. Nincs semmi, amit a művészet ne tudna kifejezni, s tudom, hogy amit Dorian Gray megismerése óta alkottam, az jó munka, életem legjobb munkája. De valami különös módon – vajon megértesz-e? – a személyisége egészen új alkotásmódot sugallt nekem, egészen újfajta stílust. Másként látom a dolgokat, másként gondolok rájuk. Most oly módon tudom újrateremteni az életet, amely korábban rejtve maradt előttem. »A forma álma a gondolat napjaiban« – ki is mondta ezt? Elfelejtettem; de Dorian Gray ezt jelentette nekem. Ennek a fiúnak már a puszta látványa – mert nekem alig több egy fiúnál, pedig valójában már elmúlt húszéves –, már a puszta látványa – ó! Vajon felfogod, mi mindent jelent ez? Tudtán kívül egy új iskola körvonalait rajzolja ki előttem, egy olyan iskoláét, amelyben benne lesz a romantikus szellem minden szenvedélye, a görög szellem minden tökéletessége. A lélek és a test harmóniája – mennyi mindent jelent ez! Mi őrültségünkben elválasztottuk a kettőt, s kitaláltunk egy közönséges realizmust és egy üres eszményiséget. Harry! Ha tudnád, mit jelent nekem Dorian Gray! Emlékszel arra a tájképemre, amelyért Agnew olyan óriási összeget kínált, de amelytől nem akartam megválni? Az egyik legjobb művem. És miért? Mert miközben festettem, Dorian Gray ott ült mellettem. Valami finom hatás áradt át belőle belém, s életemben először láttam meg az egyszerű erdei tájban azt a csodát, amelyet mindig kerestem, és sosem találtam.”

„Basil, ez rendkívüli! Látnom kell Dorian Grayt.”

Hallward felkelt a padról, és fel-alá sétált a kertben. Egy idő múlva visszatért. „Harry – mondta –, Dorian Gray számomra egyszerűen művészi motívum. Te talán semmit sem látnál benne. Én mindent látok benne. Soha nincs annyira jelen a műveimben, mint amikor a képmása egyáltalán nem szerepel rajtuk. Mint mondtam, egy új alkotásmódot sugall nekem. Felfedezem bizonyos vonalak ívében, bizonyos színek szépségében és finomságaiban. Ennyi az egész.”

„Akkor miért nem állítod ki az arcképét?” – kérdezte Lord Henry.

„Mert akaratlanul is kifejeztem benne valamit mindebből a különös művészi bálványimádásból, amelyről persze sosem kívántam neki beszélni. Semmit sem tud róla. Soha nem is fog megtudni róla semmit. De a világ megsejthetné, én pedig nem tárom fel a lelkemet az emberek sekélyes, fürkésző tekintete előtt. A szívem soha nem kerül a mikroszkópjuk alá. Túlságosan sok van benne belőlem, Harry – túlságosan sok belőlem!”

„A költők nem olyan aggályosak, mint te. Tudják, milyen hasznos a szenvedély a könyvkiadásban. Manapság egy összetört szív sok kiadást megér.”

„Gyűlölöm is őket érte! – kiáltott fel Hallward. – Szép dolgokat kell alkotnia a művésznek, de a maga életéből semmit sem szabad beléjük vinnie. Olyan korban élünk, amikor az emberek úgy bánnak a művészettel, mintha az önéletrajz egyik formájának szánták volna. Elveszítettük az elvont szépérzékünket. Egy nap majd megmutatom a világnak, mi az; s éppen ezért a világ soha nem fogja látni Dorian Grayről festett arcképemet.”

„Azt hiszem, tévedsz, Basil, de nem vitatkozom veled. Csak a szellemileg elveszettek vitatkoznak. Mondd, Dorian Gray nagyon szeret téged?”

A festő néhány pillanatig gondolkodott. „Kedvel engem – felelte kis szünet után. – Tudom, hogy kedvel. Persze rettenetesen hízelgek neki. Különös örömöm telik abban, hogy olyasmiket mondok neki, amelyekről tudom: később megbánom, hogy kimondtam. Rendszerint elragadó velem, és elüldögélünk a műteremben, ezer dologról beszélgetve. Néha azonban borzasztóan tapintatlan, és mintha valóságos öröme telne abban, hogy fájdalmat okoz nekem. Olyankor úgy érzem, Harry, hogy egész lelkemet odaadtam valakinek, aki úgy bánik vele, mint egy virággal, amelyet a kabátjára tűzhet, egy kis dísszel, amely a hiúságát legyezgeti, egy nyári napra való ékességgel.”

„A nyári napok, Basil, gyakran hosszúra nyúlnak – mormolta Lord Henry. – Talán te unsz rá hamarabb, mint ő terád. Szomorú erre gondolni, de kétségtelen, hogy a zsenialitás tartósabb a szépségnél. Ezért fáradozunk mindannyian annyit azon, hogy túlműveljük magunkat. A létért folyó vad küzdelemben szeretnénk valamit, ami megmarad, ezért limlommal és tényekkel tömjük tele a fejünket, abban az ostoba reményben, hogy megtarthatjuk a helyünket. A tökéletesen tájékozott ember – ez a modern eszmény. És a tökéletesen tájékozott ember elméje iszonyatos valami. Olyan, akár egy régiségbolt: csupa szörnyeteg és por, és mindennek magasabb az ára, mint amennyit valójában ér. Én mégis azt hiszem, te unsz rá előbb. Egy nap ránézel a barátodra, s kissé elrajzoltnak tűnik majd, vagy nem fog tetszeni a színtónusa, vagy valami ilyesmi. Magadban keserű szemrehányásokat teszel neki, és komolyan azt gondolod, hogy nagyon rosszul bánt veled. Amikor legközelebb meglátogat, tökéletesen hűvös és közömbös leszel hozzá. Nagy kár lesz érte, mert te magad változol meg tőle. Amit elmondtál, valóságos románc, mondhatni a művészet románca, s bármiféle románcban az a legrosszabb, hogy olyan prózaivá teszi az embert.”

„Harry, ne beszélj így. Amíg élek, Dorian Gray személyisége fog uralkodni rajtam. Nem érezheted, amit én érzek. Túlságosan gyakran változol.”

„Ó, kedves Basil, éppen ezért tudom érezni. A hűségesek a szerelemnek csak a köznapi oldalát ismerik; a szerelem tragédiáit a hűtlenek ismerik.” Lord Henry pedig egy kecses ezüsttokon gyufát gyújtott, és öntudatos, elégedett arccal cigarettázni kezdett, mintha egyetlen mondatban összefoglalta volna az egész világot. A borostyán zöldre lakkozott levelei között csicsergő verebek motoztak, a kék felhőárnyékok pedig úgy kergették egymást a füvön, mint a fecskék. Milyen kellemes volt a kertben! És milyen elragadók mások érzelmei! – sokkal elragadóbbak a gondolataiknál, vélte. Az ember saját lelke és a barátai szenvedélyei – ezek az élet lenyűgöző dolgai. Csendes derűvel képzelte maga elé azt az unalmas ebédet, amelyről lemaradt, mert ilyen sokáig maradt Basil Hallwardnál. Ha elment volna a nagynénjéhez, bizonyosan találkozott volna ott Lord Goodbodyval, és az egész társalgás a szegények élelmezéséről és a mintaszerű munkásszállások szükségességéről folyt volna. Mindegyik társadalmi osztály olyan erények fontosságát prédikálta volna, amelyek gyakorlására a maga életében nem volt szüksége. A gazdagok a takarékosság értékéről beszéltek volna, a dologtalanok pedig ékesszólóan fejtegették volna a munka méltóságát. Milyen pompás volt megmenekülni mindettől! Ahogy a nagynénjére gondolt, mintha eszébe jutott volna valami. Hallwardhoz fordult, és azt mondta: „Kedves barátom, most jut eszembe.”

„Mi jutott eszedbe, Harry?”

„Hogy hol hallottam Dorian Gray nevét.”

„Hol volt az?” – kérdezte Hallward, kissé összevonva a szemöldökét.

„Ne nézz ilyen mérgesen, Basil. A nagynénémnél, Lady Agathánál. Azt mondta, felfedezett egy csodálatos fiatalembert, aki majd segít neki az East Enden, s Dorian Graynek hívják. Meg kell mondanom, arról egy szót sem szólt, hogy jóképű. A nők nem tudják értékelni a szép külsőt; legalábbis a jó nők nem. Azt mondta, nagyon komoly és szép lelkű. Nyomban magam elé képzeltem egy szemüveges, lelapuló hajú, rettenetesen szeplős teremtményt, aki óriási lábán trappol mindenfelé. Bárcsak tudtam volna, hogy a te barátod!”

„Én nagyon örülök, hogy nem tudtad, Harry.”

„Miért?”

„Nem akarom, hogy megismerd.”

„Nem akarod, hogy megismerjem?”

„Nem.”

„Mr. Dorian Gray a műteremben van, uram” – mondta a kertbe kilépő komornyik.

„Most már be kell mutatnod neki!” – kiáltotta nevetve Lord Henry.

A festő a szolgájához fordult, aki ott állt, és hunyorgott a napfényben. „Kérje meg Mr. Grayt, hogy várjon, Parker; néhány pillanat múlva bemegyek.” A férfi meghajolt, és végigment a kerti úton.

Aztán a festő Lord Henryre nézett. „Dorian Gray a legkedvesebb barátom – mondta. – Egyszerű, szép lélek. A nagynénédnek teljesen igaza volt abban, amit róla mondott. Ne rontsd el. Ne próbálj hatni rá. A befolyásod ártana neki. Tágas a világ, és sok csodálatos ember él benne. Ne vedd el tőlem az egyetlen embert, akinek a művészetem minden varázsát köszönheti, bármennyi legyen is az: művészként tőle függ az életem. Ne feledd, Harry, bízom benned.” Nagyon lassan beszélt; szavai mintha szinte akarata ellenére szakadtak volna fel belőle.

„Micsoda ostobaságokat beszélsz!” – mondta mosolyogva Lord Henry, s karon fogta Hallwardot, és szinte magával vezette a házba.

---