A félelem völgye

Arthur Conan Doyle

1. fejezet: A figyelmeztetés

„Azt gondolnám, hogy –” – mondtam.

„A helyében én is gondolkodnék” – jegyezte meg türelmetlenül Sherlock Holmes.

Azt hiszem, kevés nálam türelmesebb halandó akad; de bevallom, bosszantott ez a gúnyos közbeszólás.

„Igazán, Holmes – mondtam szigorúan –, néha kissé próbára teszi az ember türelmét.”

Túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy nyomban feleljen a szemrehányásomra. Kezére támasztott fejjel ült érintetlen reggelije előtt, és azt a papírszeletet bámulta, amelyet az imént húzott ki a borítékból. Aztán magát a borítékot vette kézbe, a fény felé tartotta, és igen gondosan megvizsgálta a külsejét meg a zárófülét.

„Ez Porlock írása – mondta elgondolkodva. – Aligha kételkedhetem benne, hogy Porlock írása, bár eddig mindössze kétszer láttam. Jellegzetes a görög e, felül azzal a különös kacskaringóval. Ha viszont Porlock írt, akkor csakis a legnagyobb fontosságú ügyről lehet szó.”

Inkább önmagához beszélt, mint hozzám; szavai azonban felkeltették az érdeklődésemet, és eloszlott a bosszúságom.

„Ki hát az a Porlock?” – kérdeztem.

„Porlock, Watson, nom-de-plume, puszta azonosító jel; mögötte azonban egy ravasz, megfoghatatlan ember rejtőzik. Egy korábbi levelében nyíltan közölte velem, hogy nem a saját nevét használja, és felszólított, próbáljak csak rátalálni ennek a nagyvárosnak a nyüzsgő milliói között. Porlock nem önmagáért fontos, hanem azért a nagy emberért, akivel kapcsolatban áll. Képzelje el a kalauzhalat a cápa mellett, a sakált az oroszlán mellett – bármilyen jelentéktelen lényt valami félelmetes társaságában: és nem csupán félelmetesről van szó, Watson, hanem gonoszról is – a legnagyobb mértékben gonoszról. Ezért kerül a látókörömbe. Hallotta már, hogy Moriarty professzorról beszéltem?”

„A híres tudós bűnöző, aki a gazemberek között éppolyan közismert, mint –”

„Még elpirulok, Watson!” – mormolta Holmes szerénykedve.

„Azt akartam mondani: amilyen ismeretlen a nagyközönség előtt.”

„Talált! Határozottan talált! – kiáltotta Holmes. – Valami váratlanul hamiskás humor kezd kibontakozni önben, Watson; meg kell tanulnom védekezni ellene. A törvény szemében azonban rágalmazást követ el, ha Moriartyt bűnözőnek nevezi – és éppen ez benne a nagyszerű, a bámulatos! Minden idők legnagyobb cselszövője, minden ördögi gaztett szervezője, az alvilág irányító elméje, egy elme, amely nemzetek sorsát fordíthatta volna jóra vagy rosszra – ez az ember ő! Csakhogy annyira nem vetül rá a közgyanú árnyéka, annyira nem érheti bírálat, oly bámulatosan irányít mindent és marad a háttérben, hogy az iménti szavaiért bíróság elé citálhatná önt, és az ön egész évi nyugdíjával távozhatna, solatium gyanánt megtépázott becsületéért. Hát nem ő az Egy kisbolygó dinamikája ünnepelt szerzője? Ez a könyv a tiszta matematika oly elvont magasságaiba emelkedik, hogy állítólag a tudományos sajtóban egyetlen ember sem akadt, aki képes lett volna megbírálni. Ilyen embert rágalmazna meg? Mocskos szájú orvos és megrágalmazott professzor – ez volna kettejük szerepe! Ez a lángész, Watson. De ha a kisebb emberek megkímélnek, biztosan eljön még a mi napunk.”

„Bárcsak tanúja lehetnék! – kiáltottam áhítatosan. – De ön a Porlock nevű férfiról beszélt.”

„Ó, igen – az úgynevezett Porlock egy láncszem, nem messze attól a nagy embertől, akihez a lánc kapcsolódik. Porlock nem egészen ép láncszem – ezt csak magunk közt mondom. Amennyire eddig megvizsgálhattam, ő a lánc egyetlen gyenge pontja.”

„De egyetlen lánc sem erősebb a leggyengébb szeménél.”

„Pontosan, kedves Watson! Ezért olyan rendkívül fontos Porlock. A tisztesség valami kezdetleges vágya vezeti, s ebben okosan ösztökéli egy-egy kerülő utakon hozzá eljuttatott tízfontos bankjegy is; így aztán egyszer-kétszer előzetes értesülésekkel szolgált, amelyek értékesnek bizonyultak – mégpedig a legértékesebb fajtából valóknak, mert előre jelzik és megakadályozzák a bűnt, ahelyett, hogy a megtorlását segítenék. Nem kétlem, hogy ha megvolna a rejtjel kulcsa, erről a közlésről is kiderülne, hogy az említett természetű.”

Holmes ismét kisimította a papírt a még használatlan tányérján. Felálltam, fölé hajoltam, és a különös feliratot bámultam, amely így szólt:

534 C2 13 127 36 31 4 17 21 41

Douglas 109 293 5 37 Birlstone

26 Birlstone 9 47 171

„Mit szól ehhez, Holmes?”

„Nyilvánvalóan titkos értesülést próbál így közölni.”

„De mit ér a rejtjeles üzenet kulcs nélkül?”

„Ebben az esetben semmit.”

„Miért mondja, hogy »ebben az esetben«?”

„Mert sok olyan titkosírás van, amelyet éppoly könnyen elolvasok, mint a személyes hirdetések rovatának titkos értelmű közleményeit: az efféle kezdetleges eljárások elszórakoztatják az elmét, de nem fárasztják. Ez azonban más. Nyilvánvalóan valamely könyv egyik oldalának szavaira utal. Amíg meg nem mondják, melyik oldalról és melyik könyvről van szó, tehetetlen vagyok.”

„De miért szerepel benne »Douglas« és »Birlstone«?”

„Nyilván azért, mert ezek a szavak nem voltak benne a kérdéses oldalon.”

„Akkor miért nem nevezte meg a könyvet?”

„Veleszületett éles esze, kedves Watson, az az önben rejlő ravaszság, amely annyi örömet szerez barátainak, bizonyára visszatartaná attól, hogy a kulcsot meg az üzenetet ugyanabban a borítékban küldje el. Ha rossz kézbe kerül, önnek vége. Így viszont mindkettőnek rossz kézbe kell kerülnie ahhoz, hogy baj származzék belőle. A második postát már meg kellett volna kapnunk, és meglepne, ha nem hozna újabb levelet a magyarázattal, vagy – ami még valószínűbb – magát a kötetet, amelyre ezek a számok utalnak.”

Holmes számítása néhány percen belül be is igazolódott: megjelent Billy, az inasgyerek, kezében éppen azzal a levéllel, amelyet vártunk.

„Ugyanaz az írás – jegyezte meg Holmes, miközben felnyitotta a borítékot –, és még alá is van írva! – tette hozzá diadalmas hangon, ahogy széthajtotta a levelet. – Nohát, Watson, haladunk.” Amikor azonban végigfutotta a tartalmát, elborult a homloka.

„Ejnye, ez nagy csalódás! Attól tartok, Watson, minden reményünk szertefoszlik. Remélem, a Porlock nevű férfinak nem esik bántódása.”

„»Kedves Mr. Holmes!« [Így ír:]

»Ebben az ügyben nem megyek tovább. Túlságosan veszélyes – gyanakszik rám. Látom, hogy gyanakszik rám. Egészen váratlanul állított be hozzám, amikor ezt a borítékot már meg is címeztem, hogy elküldjem önnek a rejtjel kulcsát. Sikerült eltakarnom. Ha meglátta volna, nagy bajba kerültem volna. De a szeméből gyanakvást olvastam ki. Kérem, égesse el a rejtjeles üzenetet, most már úgysem veheti hasznát.

Fred Porlock.«”

Holmes egy ideig csak ült, ujjai közt csavargatta a levelet, és összevont szemöldökkel bámult a tűzbe.

„Végül is – szólalt meg aztán – talán nincs az egész mögött semmi. Lehet, hogy csupán a rossz lelkiismerete játszik vele. Tudja magáról, hogy áruló, s talán ezért olvasott vádat a másik tekintetébe.”

„A másik alatt, gondolom, Moriarty professzort érti.”

„Nem mást! Ha abból a társaságból valaki azt mondja: »ő«, tudhatja, kire gondol. Valamennyiük fölött egyetlen »Ő« áll.”

„De hát mit tehet?”

„Hm! Messzire vezet ez a kérdés. Ha Európa egyik legkiválóbb elméjével áll szemben, mögötte pedig a sötétség minden hatalma felsorakozik, a lehetőségek száma végtelen. Porlock barátunk mindenesetre nyilvánvalóan az eszét is elvesztette a rémülettől – hasonlítsa csak össze a levél írását a borítékon láthatóval; a borítékot, mint írja, még e baljós látogatás előtt címezte meg. Az egyik tiszta és határozott. A másik alig olvasható.”

„De miért írt egyáltalán Porlock? Miért nem hagyta egyszerűen annyiban?”

„Mert attól tartott, hogy ebben az esetben tudakozódni kezdek utána, s ezzel esetleg bajt hozok rá.”

„Kétségkívül – mondtam. – Hát persze.” Kézbe vettem az eredeti rejtjeles üzenetet, s összevont szemöldökkel tanulmányoztam. „Dühítő a gondolat, hogy ezen a papírdarabkán talán valami fontos titok rejlik, s emberi ésszel lehetetlen kifürkészni.”

Sherlock Holmes félretolta érintetlen reggelijét, és rágyújtott bűzös pipájára, legmélyebb töprengéseinek társára. „Vajon csakugyan? – szólalt meg, hátradőlt, és a mennyezetet nézte. – Talán vannak olyan mozzanatok, amelyek elkerülték machiavellista elméjének figyelmét. Vegyük szemügyre a kérdést a tiszta ész fényénél. Ez az ember egy könyvre utal. Ebből indulunk ki.”

„Meglehetősen bizonytalan kiindulópont.”

„Lássuk hát, szűkíthetjük-e a kört. Most, hogy ráösszpontosítok, már kevésbé látszik megoldhatatlannak. Milyen támpontjaink vannak erről a könyvről?”

„Semmilyenek.”

„No, no, azért ennyire csak nem állunk rosszul. A rejtjeles üzenet elején egy jókora szám, 534 áll, nem igaz? Munkahipotézisként elfogadhatjuk, hogy az 534 annak az oldalnak a száma, amelyre az üzenet utal. Könyvünk tehát máris terjedelmes könyvvé vált, s ezzel bizonyára nyertünk valamit. Milyen további támpontunk van e terjedelmes könyv jellegéről? A következő jel: C2. Mit gondol erről, Watson?”

„Kétségkívül a második fejezet.”

„Azt aligha, Watson. Abban bizonyára egyetért velem, hogy ha az oldalszám megvan, a fejezet száma lényegtelen. Abban úgyszintén, hogy ha az 534. oldalon még csak a második fejezetnél járunk, az elsőnek valóban elviselhetetlenül hosszúnak kellett lennie.”

„Hasáb!” – kiáltottam fel.

„Ragyogó, Watson. Ma reggel csak úgy sziporkázik. Ha nem hasábot jelent, akkor nagyon tévedek. Így hát, mint látja, kezd kirajzolódni előttünk egy terjedelmes, kéthasábosan nyomtatott könyv, amelynek mindkét hasábja jó hosszú, hiszen az üzenetben az egyik szó a kétszázkilencvenhármas számot viseli. Vajon eljutottunk már az értelem adta lehetőségek határáig?”

„Attól tartok, igen.”

„Igazságtalan önmagához. Még egy sziporkát, kedves Watson – még egy ragyogó ötletet! Ha ritka kötetet használt volna, elküldte volna nekem. Ehelyett azt tervezte, mielőtt meghiúsult a terve, hogy ebben a borítékban küldi el az útbaigazítást. Ezt írja a levelében. Ez arra vall, hogy olyan könyvről van szó, amelyről úgy vélte, magam is könnyen hozzájutok. Neki megvolt – és úgy képzelte, nekem is megvan. Egyszóval, Watson, igen elterjedt könyvről van szó.”

„Amit mond, valóban hihetően hangzik.”

„Így hát egy terjedelmes, kéthasábosan nyomtatott, közkézen forgó könyvre szűkítettük a keresést.”

„A Biblia!” – kiáltottam diadalmasan.

„Jó, Watson, jó! De ha szabad megjegyeznem, még nem egészen elég jó! Ha a magam részéről el is fogadom a bókot, alig van könyv, amelyről kevésbé hinném, hogy ott hever Moriarty valamelyik cinkosának a keze ügyében. Ráadásul a Szentírásnak annyiféle kiadása van, hogy aligha tételezhette fel két példányról, hogy az oldalszámozásuk megegyezik. Ez nyilván olyan könyv, amelynek minden példányát egyformán tördelik. Biztosan tudja, hogy az ő 534. oldala pontosan megegyezik az én 534. oldalammal.”

„De ennek igen kevés könyv felelhet meg.”

„Pontosan. Éppen ez ment meg bennünket. Már csak az egyforma tördelésű könyvek között kell keresnünk, amelyekről feltételezhető, hogy bárkinél megvannak.”

„A Bradshaw!”

„Akadnak nehézségek, Watson. A Bradshaw nyelve feszes és tömör, de szókincse korlátozott. A benne található szavak aligha alkalmasak tetszőleges tartalmú üzenetek megfogalmazására. A Bradshaw-t kizárjuk. A szótár, tartok tőle, ugyanezért nem jöhet szóba. Mi marad hát?”

„Egy almanach!”

„Kitűnő, Watson! Nagyon tévednék, ha most nem tapintott volna rá a megoldásra. Egy almanach! Nézzük, milyen érvek szólnak a Whitaker’s Almanac mellett. Közkézen forog. Megvan benne a kellő számú oldal. Kéthasábos. Eleinte ugyan tartózkodó a szavakkal, de a vége felé, ha jól emlékszem, igencsak bőbeszédűvé válik.” Felvette az íróasztaláról a kötetet. „Itt az 534. oldal második hasábja: tekintélyes szövegtömb, s amint látom, Brit India kereskedelméről és erőforrásairól szól. Jegyezze fel a szavakat, Watson! A tizenharmadik: »marátha«. Tartok tőle, ez nem valami biztató kezdet. A százhuszonhetedik: »kormány«; ennek legalább van értelme, bár nemigen vág a magunk és Moriarty professzor dolgaihoz. Próbáljuk tovább. Mit tesz a marátha kormány? Ó, jaj! A következő szó: »sertéssörte«. Végünk van, jó Watson! Ennek befellegzett!”

Tréfás hangon beszélt, de bozontos szemöldökének rángása elárulta csalódottságát és ingerültségét. Tehetetlenül és kedvetlenül ültem, a tűzbe bámulva. A hosszú csendet Holmes hirtelen felkiáltása törte meg; egy szekrényhez rohant, és egy másik sárga fedelű kötettel a kezében fordult vissza.

„Most fizetjük meg az árát, Watson, hogy túlságosan naprakészek vagyunk! – kiáltotta. – Megelőzzük korunkat, s ezért a szokásos büntetés jár. Január hetedike lévén, nagyon helyesen beszereztük az új almanachot. Nagyon is valószínű, hogy Porlock a régiből állította össze az üzenetét. Ha megírta volna a magyarázó levelet, bizonyára ezt is közli velünk. Lássuk, mit tartogat az 534. oldal. A tizenharmadik szó: »Ott«, ez sokkal ígéretesebb. A százhuszonhetedik: »van« – »Ott van« – Holmes szeme csillogott az izgalomtól, vékony, ideges ujjai megrándultak, ahogy a szavakat számolta – »veszély«. Ha! Ha! Nagyszerű! Írja, Watson. »Ott van veszély – lehet – jön – nagyon – hamar – egy.« Aztán a név: »Douglas« – »gazdag – vidéki – most – lakik – Birlstone – udvarház – Birlstone – bizonyosság – van – sürgős.« Nos, Watson! Mit szól a tiszta észhez és a gyümölcséhez? Ha a zöldséges tartana babérkoszorút, elküldeném érte Billyt.”

A különös üzenetet bámultam, amelyet a térdemen tartott, nagyalakú írópapírra firkantottam, miközben Holmes megfejtette.

„Ez az ember aztán furcsán, összevissza fejezi ki magát!” – mondtam.

„Ellenkezőleg, egészen kiváló munkát végzett – felelte Holmes. – Ha az ember egyetlen hasábban keresi a mondanivalójához szükséges szavakat, aligha remélheti, hogy mindent megtalál, amit szeretne. Óhatatlanul a címzett eszére kell bíznia egyet s mást. Az értelme tökéletesen világos. Valami gaztettet terveznek egy bizonyos Douglas ellen, bárki legyen is: gazdag vidéki úriember, és a megjelölt helyen lakik. Porlock bizonyos benne – a »bizonyosság« volt a legközelebbi szó, amelyet a »bizonyos« helyett talált –, hogy sürgős a dolog. Íme, az eredményünk – és igazán szakszerű kis elemzéssel jutottunk hozzá!”

Holmes a vérbeli művész személytelen örömével örült sikerültebb munkáinak, ahogy komoran búslakodott, ha elmaradt attól a magas színvonaltól, amelyre törekedett. Még mindig halkan nevetgélt sikerén, amikor Billy kitárta az ajtót, és bevezette a szobába MacDonald felügyelőt a Scotland Yardtól.

A nyolcvanas évek végén jártunk, Alec MacDonald pályafutásának elején: még korántsem szerezte meg azt az országos hírnevet, amelynek ma örvend. Fiatal tagja volt a nyomozói karnak, de már bíztak benne; a rábízott ügyek közül többnek a megoldásával kitűnt. Magas, csontos alakja kivételes testi erőt ígért, míg hatalmas koponyája és mélyen ülő, fénylő szeme nem kevésbé világosan tanúskodott éles eszéről, amely bozontos szemöldöke alól is kivillant. Hallgatag, precíz ember volt, komor természettel és kemény aberdeeni kiejtéssel.

Pályafutása során Holmes már kétszer segítette sikerhez, s egyetlen jutalma a feladat okozta szellemi öröm volt. A skót ezért mély vonzalommal és tisztelettel viseltetett amatőr kollégája iránt, s ezt azzal mutatta ki, hogy minden nehézségével őszintén Holmeshoz fordult tanácsért. A középszer nem ismer önmagánál különbet; a tehetség azonban nyomban felismeri a lángészt, és MacDonaldnak éppen elég tehetsége volt a hivatásához, hogy belássa: semmi megalázó nincs abban, ha olyasvalakitől kér segítséget, aki mind képességeivel, mind tapasztalataival már ekkor egyedülálló volt Európában. Holmes nem könnyen kötött barátságot, de a termetes skótot elnéző jóindulattal kezelte, s elmosolyodott, amikor meglátta.

„Ön aztán korán kelő madár, Mr. Mac – mondta. – Sok szerencsét a kukacfogáshoz. Attól tartok, ez azt jelenti, hogy valami gazság van a dolog mögött.”

„Ha az »attól tartok« helyett azt mondaná, hogy »remélem«, azt hiszem, közelebb járna az igazsághoz, Mr. Holmes – felelte a felügyelő sokatmondó vigyorral. – Nos, talán egy kortyocska elűzné ezt a nyirkos reggeli hideget. Nem, köszönöm, nem gyújtok rá. Igyekeznem kell tovább, hiszen egy ügy első órái a legértékesebbek, s ezt senki sem tudja jobban önnél. De – de –”

A felügyelő hirtelen elhallgatott, és teljes döbbenettel meredt az asztalon heverő papírra. Arra a lapra nézett, amelyre a talányos üzenetet firkantottam.

„Douglas! – dadogta. – Birlstone! Mi ez, Mr. Holmes? Ember, hiszen ez boszorkányság! Honnan a csudából vette ezeket a neveket?”

„Egy rejtjeles üzenetből, amelyet dr. Watsonnal volt alkalmunk megfejteni. De miért – mi baj van ezekkel a nevekkel?”

A felügyelő kábult csodálkozással nézett egyikünkről a másikunkra. „Csak annyi – mondta –, hogy a birlstone-i udvarházban lakó Mr. Douglast az éjjel borzalmas módon meggyilkolták!”

---