Az időgép

H. G. Wells

1. fejezet

Az Időutazó (az egyszerűség kedvéért nevezzük így) egy nehezen érthető kérdést fejtegetett előttünk. Szürke szeme ragyogott és csillogott, rendszerint sápadt arca kipirult, felélénkült. Fényesen lobogott a tűz, és az ezüstliliomokba foglalt izzólámpák szelíd fénye megcsillant a poharainkban felvillanó, majd tovatűnő buborékokon. Székeink – az ő szabadalmai – inkább öleltek és simogattak bennünket, semhogy pusztán tűrték volna, hogy rájuk üljünk; az a fényűző, vacsora utáni hangulat uralkodott, amelyben a gondolat könnyedén kalandozik, megszabadulva a pontosság béklyóitól. Így adta elő nekünk a dolgot – szikár mutatóujjával jelezve az egyes pontokat –, miközben mi csak ültünk, és ráérősen csodáltuk, milyen komolyan fejtegeti ezt az új paradoxont (legalábbis mi annak véltük), s milyen termékeny az elméje.

„Kövessék figyelmesen a gondolatmenetemet. Kénytelen leszek vitába szállni egy-két csaknem általánosan elfogadott nézettel. Az iskolában tanult geometria például téves elképzelésre épül.”

„Nem kíván tőlünk egy kicsit sokat mindjárt kezdetnek?” – kérdezte Filby, egy vörös hajú, vitatkozó természetű ember.

„Nem kérem, hogy bármit is kellő indok nélkül fogadjanak el. Hamarosan egyetértenek majd velem annyiban, amennyi a gondolatmenetemhez szükséges. Azt persze tudják, hogy a matematikai vonal, a nulla vastagságú vonal nem létezik a valóságban. Ezt tanították, ugye? Ahogyan a matematikai sík sem létezik. Ezek puszta elvonatkoztatások.”

„Ez rendben is van” – mondta a Pszichológus.

„De a kocka sem létezhet valóságosan, ha csupán hosszúsága, szélessége és vastagsága van.”

„Ezzel már nem értek egyet – mondta Filby. – Természetesen létezhet térbeli test. Minden valóságos dolog –”

„A legtöbben így gondolják. De várjon csak egy pillanatot. Létezhet-e pillanatnyi kocka?”

„Nem értem” – mondta Filby.

„Létezhet-e a valóságban olyan kocka, amelynek egyáltalán nincs időtartama?”

Filby elgondolkodott. „Nyilvánvaló – folytatta az Időutazó –, hogy minden valóságos testnek négy irányban kell kiterjednie: kell lennie Hosszúságának, Szélességének, Vastagságának és – Időtartamának. Csakhogy testi mivoltunk egy természetes gyarlósága miatt, amelyre mindjárt magyarázatot adok, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Valójában négy dimenzió van: három, amelyet a Tér három síkjának nevezünk, és egy negyedik, az Idő. Mégis hajlamosak vagyunk alaptalan különbséget tenni az első három dimenzió és az utóbbi között, mivel történetesen tudatunk életünk kezdetétől a végéig szakaszosan, egy irányban halad ez utóbbi mentén.”

„Ez – szólalt meg egy egészen fiatal férfi, miközben görcsös igyekezettel próbálta újra meggyújtani a szivarját a lámpa fölött –, ez… valóban nagyon világos.”

„Mármost igen figyelemreméltó, hogy ez ilyen sokak figyelmét elkerüli – folytatta az Időutazó, kissé felvidulva. – Valójában ezt értjük a Negyedik Dimenzión, bár néhányan, akik a Negyedik Dimenzióról beszélnek, nem tudják, hogy éppen erre gondolnak. Ez csupán az Idő szemlélésének egy másik módja. Az Idő és a Tér három dimenziójának bármelyike között csupán annyi a különbség, hogy tudatunk az Idő mentén halad. De néhány ostoba ember teljesen félreértette ezt az elgondolást. Mindnyájan hallották, miket mondanak erről a Negyedik Dimenzióról?”

„Én ugyan nem” – mondta a Vidéki Polgármester.

„Mindössze arról van szó, hogy a Térnek, ahogyan matematikusaink értelmezik, három dimenziója van, amelyet Hosszúságnak, Szélességnek és Vastagságnak nevezhetünk, és mindig meghatározható három, egymásra páronként merőleges síkhoz viszonyítva. De néhány bölcselkedő ember feltette a kérdést: miért éppen három dimenzió – miért ne volna még egy irány, amely merőleges a másik háromra? –, sőt meg is próbálkoztak egy négydimenziós geometria kidolgozásával. Simon Newcomb professzor körülbelül egy hónapja fejtette ezt ki a New York-i Matematikai Társaság előtt. Tudják, hogyan ábrázolhatunk egy mindössze kétdimenziós sík felületen egy háromdimenziós testet; nos, hasonlóképpen gondolják azt is, hogy háromdimenziós modellekkel ábrázolni tudnának egy négydimenziós testet – ha meg tudnák oldani a perspektíva kérdését. Értik?”

„Azt hiszem” – mormolta a Vidéki Polgármester; aztán szemöldökét összevonva magába mélyedt, s közben úgy mozgott az ajka, mintha titokzatos szavakat ismételgetne. „Igen, azt hiszem, most már értem” – mondta egy idő múlva, és egy futó pillanatra felderült.

„Nos, annyit elárulhatok, hogy egy ideje már foglalkozom a Négy Dimenzió geometriájával. Némelyik eredményem különös. Például itt van egy férfi arcképe nyolcéves korából, egy másik tizenöt, egy harmadik tizenhét, egy negyedik huszonhárom éves korából, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy ezek mind mintegy metszetei, háromdimenziós ábrázolásai az illető négydimenziós lényének, amely állandó és változhatatlan.

„A tudomány emberei – folytatta az Időutazó, miután kellő időt hagyott ennek megemésztésére – nagyon is jól tudják, hogy az Idő csupán a Tér egyik fajtája. Itt van egy ismeretterjesztő ábra, egy időjárási feljegyzés. Ez a vonal, amelyet az ujjammal végigkövetek, a barométer ingadozásait mutatja. Tegnap ilyen magasan állt, tegnap éjjel süllyedt, aztán ma reggel ismét emelkedett, majd így, lassacskán felért idáig. A higany ugyebár nem a Tér valamelyik általánosan elismert dimenziójában írta le ezt a vonalat? Pedig kétségtelenül leírta, amiből arra kell következtetnünk, hogy ez a vonal az Idő dimenziója mentén húzódott.”

„De ha az Idő valójában csupán a Tér negyedik dimenziója – mondta az Orvos, a tűzben egy széndarabra meredve –, miért tekintjük most is, és miért tekintettük mindig valami másnak? És miért nem mozoghatunk az Időben is úgy, ahogyan a Tér többi dimenziójában?”

Az Időutazó elmosolyodott. „Biztos benne, hogy szabadon mozoghatunk a Térben? Jobbra és balra mehetünk, hátra és előre is elég szabadon, és az emberek mindig is így jártak-keltek. Elismerem, hogy két dimenzióban szabadon mozoghatunk. De mi a helyzet fölfelé és lefelé? Ott már korlátoz bennünket a nehézségi erő.”

„Nem egészen – mondta az Orvos. – Vannak léggömbök is.”

„Csakhogy a léggömbök előtt, az alkalmi ugrásokat és a felszín egyenetlenségeit leszámítva, az ember nem mozoghatott szabadon függőleges irányban.”

„Azért egy kicsit mégis tudott föl-le mozogni” – mondta az Orvos.

„Lefelé könnyebben, sokkal könnyebben, mint fölfelé.”

„Az Időben viszont egyáltalán nem mozoghatunk, nem szakadhatunk el a jelen pillanattól.”

„Kedves uram, éppen ebben téved. Éppen ebben tévedett az egész világ. Folyton elszakadunk a jelen pillanattól. Anyagtalan és kiterjedés nélküli szellemi létünk a bölcsőtől a sírig egyenletes sebességgel halad az Idő dimenziója mentén. Éppúgy, ahogy lefelé haladnánk, ha ötven mérfölddel a Föld felszíne fölött kezdődne a létünk.”

„A nagy nehézség azonban éppen ez – vágott közbe a Pszichológus. – A Tér minden irányában tudunk mozogni, az Időben viszont nem.”

„Ebben rejlik nagy felfedezésem csírája. De téved, ha azt mondja, hogy nem mozoghatunk az Időben. Ha például nagyon élénken felidézek egy eseményt, visszatérek abba a pillanatba, amikor megtörtént: szórakozott leszek, ahogy önök mondják. Egy pillanatra visszaugrom. Persze semmi módunk rá, hogy hosszabb ideig ott is maradjunk, ahogyan a vadembernek vagy az állatnak sincs módja rá, hogy hat láb magasságban a talaj fölött maradjon. E tekintetben azonban a civilizált ember jobb helyzetben van, mint a vadember. Léggömbön felemelkedhet a nehézségi erő ellenében, hát miért ne remélhetné, hogy idővel képes lesz megállítani vagy felgyorsítani sodródását az Idő dimenziója mentén, sőt akár meg is fordulhat, hogy az ellenkező irányba induljon?”

„Ugyan, ez – kezdte Filby – mind csak –”

„Miért ne?” – kérdezte az Időutazó.

„Ellenkezik a józan ésszel” – mondta Filby.

„Miféle ésszel?” – kérdezte az Időutazó.

„Érvekkel a feketéről is bebizonyíthatja, hogy fehér – mondta Filby –, de engem soha nem fog meggyőzni.”

„Lehet, hogy nem – mondta az Időutazó. – De most már kezdik érteni, mi a célja a Négy Dimenzió geometriájával kapcsolatos kutatásaimnak. Már régen felmerült bennem egy gép homályos gondolata –”

„Amellyel utazni lehet az Időben!” – kiáltott fel az Igen Fiatal Ember.

„Amely a vezető szándéka szerint egyformán haladhat a Tér és az Idő bármely irányába.”

Filby beérte azzal, hogy nevetett.

„De kísérleti bizonyítékom is van” – mondta az Időutazó.

„Ez roppant kényelmes volna a történésznek – jegyezte meg a Pszichológus. – Például vissza lehetne utazni, és ellenőrizni lehetne a hastingsi csata elfogadott leírását!”

„Nem gondolja, hogy feltűnést keltene? – kérdezte az Orvos. – Őseink nemigen tűrték az anakronizmusokat.”

„Egyenesen Homérosz és Platón ajkáról leshetnénk el a görög nyelvet” – vélte az Igen Fiatal Ember.

„Akkor aztán biztosan megbuktatnák az elővizsgán. A német tudósok olyan sokat tökéletesítettek a görög nyelven.”

„Aztán ott van a jövő – mondta az Igen Fiatal Ember. – Gondoljanak csak bele! Az ember befektethetné minden pénzét, hagyhatná kamatozni, aztán előresiethetne!”

„Hogy aztán egy szigorúan kommunista alapokra épült társadalomra találjon” – mondtam én.

„Ilyen vad, képtelen elméletet!” – kezdte a Pszichológus.

„Igen, nekem is annak tűnt, és ezért nem is beszéltem róla soha, amíg –”

„Kísérleti bizonyíték! – kiáltottam fel. – Ezt akarja igazolni?”

„A kísérletet!” – kiáltott fel Filby, akinek már kezdett elfáradni az agya.

„Akárhogy is, lássuk azt a kísérletet – mondta a Pszichológus –, bár persze az egész humbug.”

Az Időutazó mosolyogva végignézett rajtunk. Aztán, arcán még mindig halvány mosollyal, kezét mélyen a nadrágzsebébe dugva, lassan kiment a szobából; hallottuk papucsa csoszogását a laboratóriumába vezető hosszú folyosóról.

A Pszichológus ránk nézett. „Vajon mije lehet?”

„Valami bűvésztrükk” – mondta az Orvos, és Filby mesélni próbált egy bűvészről, akit Burslemben látott; de még a bevezetőjét sem fejezhette be, az Időutazó már vissza is tért, Filby anekdotája pedig dugába dőlt.

Az Időutazó csillogó, rendkívül finom kidolgozású fémvázat tartott a kezében, alig nagyobbat egy kis óránál. Volt benne elefántcsont és valamilyen átlátszó, kristályos anyag. Most pedig egészen pontosnak kell lennem, mert ami ezután következik – hacsak el nem fogadjuk az ő magyarázatát –, teljességgel megmagyarázhatatlan. Fogta a szobában itt-ott álló kis nyolcszögletű asztalok egyikét, és a tűz elé állította, úgy, hogy két lába a kandalló előtti szőnyegre került. Erre az asztalra helyezte a szerkezetet. Aztán odahúzott egy széket, és leült. Az asztalon ezenkívül csak egy kis ernyős lámpa állt, amelynek erős fénye a modellre hullott. Talán egy tucat gyertya is égett szerte a szobában, kettő sárgaréz gyertyatartóban a kandallópárkányon, több pedig falikarokban, úgyhogy a szobát ragyogó fény árasztotta el. Én a tűzhöz legközelebb eső alacsony karosszékben ültem, és előrehúztam a székemet, úgyhogy csaknem az Időutazó és a kandalló közé kerültem. Filby mögötte ült, és a válla fölött figyelt. Az Orvos és a Vidéki Polgármester jobbról, a Pszichológus balról figyelte az Időutazót, oldalnézetből. Az Igen Fiatal Ember a Pszichológus mögött állt. Mindnyájan résen voltunk. Hihetetlennek tűnik számomra, hogy ilyen körülmények között bármiféle trükkel be lehetett volna csapni bennünket, bármilyen agyafúrtan eszelték és bármilyen ügyesen hajtották is végre.

Az Időutazó ránk nézett, majd a szerkezetre. „Nos?” – kérdezte a Pszichológus.

„Ez a kis jószág – mondta az Időutazó, az asztalra könyökölve, két kezét a készülék fölött egymáshoz szorítva – csak egy modell. Egy időutazásra szolgáló gép tervét mutatja, amelyet én készítettem. Láthatják, hogy furcsán ferdének tűnik, és hogy ez a rúd különösen csillog, mintha valamiképpen nem is volna valóságos.” Ujjával rámutatott az említett részre. „Aztán itt van egy kis fehér vezérlőkar, és itt egy másik.”

Az Orvos felállt a székéből, és belekémlelt a szerkezetbe. „Gyönyörű munka” – mondta.

„Két évbe telt elkészíteni” – vágott vissza az Időutazó. Aztán, amikor mindnyájan követtük az Orvos példáját, így szólt: „Most azt szeretném, ha világosan megértenék: ha ezt a vezérlőkart átbillentjük, a gép a jövőbe siklik, a másik pedig megfordítja a mozgás irányát. Ez a nyereg az időutazó ülésének felel meg. Mindjárt megnyomom a vezérlőkart, és a gép elindul. Eltűnik, átkerül a jövőbe, és nyoma vész. Jól nézzék meg. Nézzék meg az asztalt is, és győződjenek meg róla, hogy nincs benne semmi csalás. Nem akarom veszni hagyni ezt a modellt, hogy aztán sarlatánnak nevezzenek.”

Talán egyperces szünet következett. A Pszichológus mintha szólni akart volna hozzám, de aztán meggondolta magát. Ekkor az Időutazó kinyújtotta az ujját a vezérlőkar felé. „Nem – mondta hirtelen. – Adja ide a kezét.” A Pszichológushoz fordult, megfogta a kezét, és szólt neki, hogy nyújtsa ki a mutatóujját. Így aztán maga a Pszichológus indította el az időgép modelljét véget nem érő útjára. Mindnyájan láttuk, ahogy a vezérlőkar elfordult. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy semmi csalás nem történt. Szél fuvallt, és a lámpa lángja felszökkent. A fuvallat elfújta a kandallópárkány egyik gyertyáját, a kis gép pedig hirtelen megperdült, elmosódott, s talán egy másodpercig kísértetként derengett, halványan csillogó sárgaréz és elefántcsont örvényeként; aztán nem volt sehol – eltűnt! A lámpán kívül semmi sem maradt az asztalon.

Egy percig mindenki hallgatott. Aztán Filby azt mondta, hogy őt vigye el az ördög.

A Pszichológus felocsúdott kábulatából, és hirtelen benézett az asztal alá. Az Időutazó erre vidáman felnevetett. „Nos?” – kérdezte, a Pszichológust idézve. Aztán felállt, a kandallópárkányon álló dohánytartóhoz lépett, és nekünk háttal kezdte tömni a pipáját.

Egymásra meredtünk. „Mondja csak – szólalt meg az Orvos –, komolyan gondolja ezt? Komolyan hiszi, hogy az a gép elutazott az időben?”

„Természetesen” – mondta az Időutazó, lehajolva, hogy meggyújtson egy gyújtóforgácsot a tűznél. Aztán pipagyújtás közben megfordult, hogy megnézze a Pszichológus arcát. (A Pszichológus, hogy megmutassa, nem zökkent ki a nyugalmából, vett egy szivart, és anélkül próbálta meggyújtani, hogy a végét levágta volna.) „Mi több, odabenn – mutatott a laboratórium felé – már csaknem kész egy nagy gépem is, és ha összeállt, magam is útra akarok kelni rajta.”

„Azt akarja mondani, hogy az a gép elutazott a jövőbe?” – kérdezte Filby.

„A jövőbe vagy a múltba – nem tudom biztosan, melyikbe.”

Egy idő múlva a Pszichológusnak támadt egy ötlete. „Ha ment valahová, akkor a múltba kellett mennie” – mondta.

„Miért?” – kérdezte az Időutazó.

„Mert feltételezem, hogy nem mozdult el a térben, és ha a jövőbe utazott, akkor egész idő alatt itt kellene lennie, hiszen ezen az időn is át kellett haladnia.”

„De ha a múltba utazott – mondtam én –, látnunk kellett volna, amikor először beléptünk ebbe a szobába; meg múlt csütörtökön, amikor itt voltunk; meg az azt megelőző csütörtökön; és így tovább!”

„Komoly ellenvetések” – jegyezte meg a Vidéki Polgármester, pártatlan képpel az Időutazó felé fordulva.

„Egyáltalán nem” – mondta az Időutazó, majd a Pszichológushoz szólt: „Gondolkozzék csak. Ön meg tudja magyarázni. Érzékelési küszöb alatti benyomásról van szó, tudja, felhígult benyomásról.”

„Természetesen” – mondta a Pszichológus, és megnyugtatott bennünket: „Ez egyszerű lélektani kérdés. Eszembe juthatott volna. Elég világos, és pompás támasza a paradoxonnak. Nem láthatjuk, és nem is érzékelhetjük ezt a gépet, ahogyan egy forgó kerék küllőjét vagy egy levegőben repülő lövedéket sem. Ha ötvenszer vagy százszor gyorsabban halad az időben, mint mi, ha egy percet tesz meg, mialatt mi egy másodpercet, akkor az általa keltett benyomás természetesen csupán egyötvenede vagy egyszázada lesz annak, amit akkor keltene, ha nem utazna az időben. Ez elég világos.” Elhúzta a kezét ott, ahol az imént a gép állt. „Látják?” – kérdezte nevetve.

Úgy egy percig csak ültünk, és az üres asztalt bámultuk. Aztán az Időutazó megkérdezte, mit gondolunk minderről.

„Ma este elég hihetőnek hangzik – mondta az Orvos –, de várjon csak holnapig. Várja meg a reggel józanságát.”

„Volna kedvük megnézni magát az időgépet?” – kérdezte az Időutazó. Ezzel kezébe vette a lámpát, és végigvezetett bennünket a hosszú, huzatos folyosón a laboratóriumába. Élénken emlékszem a remegő fényre, különös, széles fejének árnyképére, az árnyak táncára, arra, ahogyan mindnyájan követtük, zavarodottan, de hitetlenkedve, s arra, ahogyan ott, a laboratóriumban megpillantottuk a szemünk láttára eltűnt kis szerkezet nagyobb változatát. Egyes részei nikkelből, mások elefántcsontból voltak, és voltak olyanok is, amelyeket egész bizonyosan hegyikristályból reszeltek vagy fűrészeltek ki. A szerkezet nagyjából készen volt, de a csavart kristályrudak még befejezetlenül hevertek a munkapadon néhány tervrajz mellett; az egyiket kézbe vettem, hogy közelebbről megvizsgáljam. Kvarcnak látszott.

„Nézze csak – mondta az Orvos –, teljesen komolyan gondolja? Vagy ez valami trükk – mint az a kísértet, amit tavaly karácsonykor mutatott nekünk?”

„Ezen a gépen – mondta az Időutazó, magasra emelve a lámpát – felfedezőútra akarok indulni az időben. Világos? Soha életemben nem gondoltam még semmit ilyen komolyan.”

Egyikünk sem tudta igazán, mire vélje a dolgot.

Az Orvos válla fölött találkozott a tekintetem Filbyével, ő pedig ünnepélyesen rám kacsintott.

---