Ház a ha­tár­vi­dé­ken

William Hope Hodgson

1. fejezet: A kézirat megtalálása

Írország távoli nyugati vidékén egy Kraighten nevű apró falucska fekszik. Egy alacsony domb tövében áll, egymagában. Körös-körül messzire nyúlik a sivár, teljesen barátságtalan pusztaság; itt-ott, egymástól nagy távolságra, egy-egy rég elhagyott kunyhó romjaira bukkanhat az ember – zsúptető nélkül meredező, csupasz falakra. Az egész táj kopár és lakatlan; a föld is alig borítja az alatta rejlő sziklát, amelyben oly bővelkedik a vidék, s amely helyenként hullámszerű gerincekben tör elő a talajból.

Bármilyen elhagyatott volt is ez a hely, a barátommal, Tonnisonnal mégis úgy döntöttünk, hogy ott töltjük a szabadságunkat. Az előző évben, egy hosszú gyalogtúra során merő véletlenségből vetődött oda, s felismerte, milyen lehetőségeket kínál a horgásznak a falu szélén elfolyó kis, névtelen folyó.

Említettem, hogy a folyónak nincs neve; hozzátehetem, hogy az eddig átnézett térképek egyikén sem szerepelt sem a falu, sem a vízfolyás. Mintha teljesen elkerülték volna a figyelmet: egy átlagos útikönyvből annyit sem tudhat meg róluk az ember, hogy egyáltalán léteznek. Ezt részben talán az magyarázza, hogy a legközelebbi vasútállomás, Ardrahan, mintegy negyven mérföldnyire van.

Meleg kora este volt, amikor a barátommal Kraightenbe érkeztünk. Előző éjjel jutottunk el Ardrahanba, ott a falu postáján bérelt szobákban aludtunk, másnap reggel pedig idejében útnak indultunk, az ott szokásos kétkerekű kocsik egyikén, bizonytalanul kapaszkodva.

Egész nap tartott az utunk az elképzelhető leghepehupásabb csapásokon, így aztán alaposan elfáradtunk, és kissé rosszkedvűek is voltunk. Ám mielőtt ételre vagy pihenésre gondolhattunk volna, fel kellett vernünk a sátrat, és el kellett helyeznünk a holminkat. Munkához láttunk hát a kocsisunk segítségével, s hamarosan állt a sátor egy kis földdarabon, közvetlenül a falu mellett, egészen közel a folyóhoz.

Miután minden holminkat elraktuk, útjára bocsátottuk a kocsist, mivel a lehető leggyorsabban vissza kellett érnie, s megmondtuk neki, hogy két hét múlva jöjjön el megint hozzánk. Erre az időre elegendő élelmet hoztunk magunkkal, vizet pedig a folyóból meríthettünk. Tüzelőre nem volt szükségünk, mert a felszerelésünkhöz egy kis petróleumfőző is tartozott, az idő pedig szép és meleg volt.

Tonnison ötlete volt, hogy sátorozzunk, ahelyett, hogy az egyik kunyhóban vennénk ki szállást. Mint mondta, nincs abban semmi mulatság, ha az ember olyan szobában alszik, ahol az egyik sarokban népes, életerős ír család lakik, a másikban meg disznóól van, miközben odafönt egy csapzott, éjszakázó baromfisereg osztogatja részrehajlás nélkül az áldásait, s az egész helyet olyan sűrű tőzegfüst tölti be, hogy az ember már attól majd kitüsszögi a lelkét, ha csak a fejét bedugja az ajtón.

Tonnison ekkorra meggyújtotta a főzőt, és éppen szalonnát szeletelt a serpenyőbe; fogtam hát a vízforraló kannát, és lementem a folyóhoz vízért. Útközben egy kis csoport falubeli mellett kellett egészen közel elhaladnom; kíváncsian néztek, de egyáltalán nem barátságtalanul, bár egyikük sem mert megszólalni.

Amikor a teli kannával visszatértem, odamentem hozzájuk, s egy barátságos biccentés után, amelyet hasonlóképpen viszonoztak, csak úgy mellékesen a horgászat felől érdeklődtem; válasz helyett azonban csupán némán rázták a fejüket, és bámultak rám. Megismételtem a kérdést, ezúttal főként a mellettem álló termetes, szikár férfihoz fordulva; de megint csak nem kaptam választ. Ekkor a férfi az egyik társához fordult, s szaporán mondott valamit egy számomra érthetetlen nyelven; nyomban az egész társaság hadarni kezdett, amiről néhány pillanat múlva úgy sejtettem, hogy színtiszta ír beszéd lehet. Közben sűrűn pillantgattak felém. Úgy egy percig beszélhettek így egymás közt, azután a férfi, akit megszólítottam, felém fordult, és mondott valamit. Arckifejezéséből azt sejtettem, hogy most ő kérdez engem; ám ezúttal nekem kellett megráznom a fejemet, és jeleznem, hogy nem értem, mit szeretnének tudni; így álltunk hát, egymást nézve, míg meg nem hallottam Tonnison hangját, aki rám kiáltott, hogy siessek már azzal a kannával. Mosolyogva biccentettem, és otthagytam őket; a kis csoport minden tagja mosollyal és biccentéssel válaszolt, bár arcuk még mindig értetlenségről árulkodott.

Ahogy a sátor felé mentem, megállapítottam magamban, hogy ennek a néhány, vadonban álló kunyhónak a lakói nyilván egy szót sem tudnak angolul; amikor pedig ezt elmondtam Tonnisonnak, megjegyezte, hogy tud róla, sőt az ország e részén ez egyáltalán nem szokatlan: az emberek gyakran úgy élnek és halnak meg elszigetelt falucskáikban, hogy soha nem kerülnek kapcsolatba a külvilággal.

„Bárcsak még indulás előtt megkértük volna a kocsist, hogy tolmácsoljon nekünk” – jegyeztem meg, amikor leültünk enni. „Olyan furcsa, hogy az itteniek még azt sem tudják, miért jöttünk.”

Tonnison egyetértően hümmentett, azután egy ideig hallgatott.

Később, amikor már némiképp elvertük az éhünket, beszélgetni kezdtünk, megterveztük a másnapot; majd egy kis pipázás után lehajtottuk a sátor nyílását takaró vásznat, és lefekvéshez készülődtünk.

„Ugye nem kell attól tartanunk, hogy azok az odakintiek elemelnek valamit?” – kérdeztem, miközben a takaróinkba burkolóztunk.

Tonnison azt mondta, nem hinné, legalábbis amíg a közelben vagyunk; s mint kifejtette, a sátrat kivéve mindent elzárhatunk abba a nagy ládába, amelyet élelmiszereink tárolására hoztunk magunkkal. Egyetértettem vele, s hamarosan mindketten elaludtunk.

Másnap kora reggel felkeltünk, és elmentünk úszni a folyóba; utána felöltöztünk és megreggeliztünk. Azután előszedtük és átvizsgáltuk a horgászfelszerelésünket; mire ezzel végeztünk, a reggeli is leülepedett kissé a gyomrunkban, így mindent biztonságba helyeztünk a sátorban, és nekivágtunk arrafelé, amerre a barátom előző látogatásakor felderítette a terepet.

Egész nap jókedvűen horgásztunk, közben folyamatosan haladtunk felfelé a folyó mentén, s estére olyan szép zsákmány gyűlt a kosarunkba, amilyet már régen nem láttam. Visszatérve a faluba jót lakmároztunk a napi fogásból, majd néhány szebb halat félretettünk reggelire, a többit pedig odaajándékoztuk a falubeliek kis csoportjának, amely tisztes távolságban gyűlt össze, hogy megnézze, mit csinálunk. Rendkívül hálásnak látszottak, és valósággal elhalmoztak bennünket azzal, amit ír áldásnak véltem.

Így telt el néhány nap; pompásan horgásztunk, s kiváló étvágyunkkal méltóképpen meg is becsültük a zsákmányt. Örömmel tapasztaltuk, milyen barátságosak velünk a falubeliek, s semmi jelét nem láttuk annak, hogy távollétünkben hozzá mertek volna nyúlni a holminkhoz.

Kedden érkeztünk Kraightenbe, nagy felfedezésünket pedig a rákövetkező vasárnap tettük. Addig mindig a folyón felfelé mentünk; ezen a napon azonban félretettük horgászbotjainkat, s némi ennivalót magunkhoz véve hosszú barangolásra indultunk az ellenkező irányba. Meleg volt, mi pedig komótosan baktattunk; dél körül megálltunk ebédelni egy nagy, lapos sziklán a folyópart közelében. Utána még üldögéltünk és pipáztunk egy darabig, s csak akkor indultunk tovább, amikor meguntuk a tétlenséget.

Talán még egy órát barangoltunk, csendesen, fesztelenül beszélgetve erről-arról; többször megálltunk, míg útitársam – aki művészember is egy kicsit – futó vázlatokat készített a vad táj egy-egy megkapó részletéről.

S akkor minden előjel nélkül hirtelen véget ért a folyó, amelyet oly magabiztosan követtünk – eltűnt a földben.

„Te jó ég! – mondtam. – Ki gondolt volna ilyesmire?”

Ámulva bámultam, azután Tonnisonhoz fordultam. Kifejezéstelen arccal nézte azt a helyet, ahol a folyó eltűnt.

Egy pillanat múlva megszólalt.

„Menjünk még egy kicsit; lehet, hogy megint előbukkan – mindenesetre érdemes utánajárni.”

Egyetértettem, s ismét továbbindultunk, bár meglehetősen céltalanul, hiszen egyáltalán nem voltunk bizonyosak benne, merrefelé is kellene folytatnunk a keresést. Úgy egy mérföldet mehettünk, amikor Tonnison, aki kíváncsian fürkészte a környéket, megállt, és kezével beárnyékolta a szemét.

„Nézd! – mondta egy pillanat múlva. – Nem köd az, vagy valami hasonló, ott jobbra – amott, azzal a nagy szikladarabbal egy vonalban?” És a kezével is arrafelé mutatott.

Merőn néztem arrafelé, s egy perc múltán mintha láttam volna valamit, de nem voltam benne bizonyos; ezt meg is mondtam.

„Mindenesetre odamegyünk, és vetünk rá egy pillantást” – felelte a barátom. Elindult az imént mutatott irányba, én pedig követtem. Nemsokára bokrok közé jutottunk, majd egy idő múlva egy magas, sziklatömbökkel teleszórt partoldal tetejére értünk, ahonnan bokrok és fák vadonára tekintettünk le.

„Mintha oázisra bukkantunk volna ebben a kősivatagban” – mormogta Tonnison, érdeklődve nézelődve. Azután elhallgatott, és egy pontra szegezte a tekintetét; én is odanéztem, mert valahonnan a fákkal borított lapály közepe tájáról hatalmas oszlopban szállt magasra a ködszerű vízpermet a csendes levegőben; rásütött a nap, és megszámlálhatatlan szivárvány támadt rajta.

„De gyönyörű!” – kiáltottam fel.

„Igen – felelte elgondolkodva Tonnison. – Vízesés lehet ott, vagy valami olyasmi. Talán a mi folyónk bukkant újra napvilágra. Menjünk, nézzük meg.”

Leereszkedtünk a lejtős partoldalon, és beértünk a fák és bokrok közé. A bokrok összegabalyodtak, a fák fölénk borultak, így a hely kellemetlenül komor volt; de nem annyira sötét, hogy ne vegyem észre: a fák közül sok a gyümölcsfa, s itt-ott még halványan kivehetők a réges-rég abbamaradt művelés nyomai. Így ötlött fel bennem, hogy egy hatalmas, ősrégi kert elvadult növényzetén vágjuk át magunkat. Ezt meg is mondtam Tonnisonnak, ő pedig egyetértett velem abban, hogy feltevésemnek valóban van alapja.

Milyen vad hely volt ez, milyen nyomasztó és komor! Menet közben valahogy egyre erősebben éreztem a régi kert néma magányát és elhagyatottságát, s borzongás fogott el. Könnyen elképzelhette az ember, hogy holmi lények lapulnak az összegabalyodott bokrok közt; s mintha már a hely levegőjében is lett volna valami kísérteties. Azt hiszem, Tonnison is megérezte ezt, bár nem szólt semmit.

Hirtelen megtorpantunk. Távoli hang szűrődött át a fák között. Tonnison előrehajolt, és hallgatózott. Most már tisztábban hallottam; szakadatlan, érdes hang volt – afféle búgó morajlás, amely mintha messziről jött volna. Furcsa, leírhatatlan kis nyugtalanságot éreztem. Miféle helyre kerültünk? Útitársamra pillantottam, hogy lássam, ő mit gondol a dologról, de arcán csak tanácstalanságot láttam; azután, ahogy figyeltem a vonásait, lassan megjelent rajtuk a felismerés, és bólintott.

„Ez vízesés – kiáltott fel meggyőződéssel. – Most már felismerem a hangját.” És nagy lendülettel kezdett utat törni a bokrok közt a zaj irányába.

Ahogy előrehaladtunk, a hang egyre tisztábban hallatszott, jelezve, hogy egyenesen felé tartunk. A morajlás egyre hangosabban és közelebbről hallatszott, mígnem – mint Tonnisonnak meg is jegyeztem – úgy tűnt, már szinte a lábunk alól jön; pedig még mindig fák és bokrok vettek körül bennünket.

„Vigyázz! – kiáltott oda Tonnison. – Nézz a lábad elé!” Aztán hirtelen kiértünk a fák közül egy nagy, nyílt térségre, ahol hat lépésnyire sem előttünk roppant szakadék szája tátongott; mintha a mélyéből tört volna fel a zaj azzal a szüntelenül felszálló, ködszerű permettel együtt, amelyet a távoli partoldal tetejéről láttunk.

Egy teljes percig némán álltunk, értetlenül bámultuk a látványt; azután a barátom óvatosan a mélység pereméhez lépett. Követtem, és együtt néztünk le a kavargó permeten át egy roppant, habzó vízzuhatagra, amely majdnem száz lábbal alattunk sugárban tört elő a szakadék oldalából.

„Te jó ég!” – mondta Tonnison.

Én hallgattam, meglehetősen megilletődve. Olyan váratlanul fenséges és kísérteties volt a látvány; bár ez utóbbi vonása inkább csak később hatott rám.

Kisvártatva felnéztem, s átpillantottam a szakadék túlsó oldalára. Ott láttam valamit a permet közt a magasba nyúlni: egy nagy rom töredékének látszott; megérintettem Tonnison vállát. Összerezzent, és felém pillantott, én pedig arrafelé mutattam. Tekintetével követte az ujjamat, s amint megpillantotta a tárgyat, hirtelen izgalom villant a szemében.

„Gyere! – kiáltotta túl a dübörgést. – Megnézzük. Van valami különös ebben a helyben; érzem minden porcikámmal.” Elindult a kráterszerű mélység pereme mentén. Ahogy közelebb értünk hozzá, láttam, hogy első benyomásom nem csalt. Kétségtelenül valamilyen romba dőlt épület darabja volt; de most kivettem, hogy nem magán a szakadék peremén épült, ahogy először hittem, hanem egy hatalmas, a mélység fölé mintegy ötven vagy hatvan lábnyira benyúló sziklanyúlvány csaknem legkülső végén ült. A csipkés romtömeg valójában szó szerint a levegőben függött.

Amikor vele szembe értünk, kiléptünk az előrenyúló sziklanyelvre, és meg kell vallanom, elviselhetetlen rémület fogott el, amikor arról a szédítő magaslatról letekintettem az alattunk tátongó ismeretlen mélységbe – abba a mélységbe, ahonnan szüntelenül a zuhanó víz mennydörgése és a permet leple szállt fel.

A romhoz érve óvatosan átkapaszkodtunk a túloldalára, s ott leomlott kövek és törmelék halmára bukkantunk. Magát a romot most tüzetesen szemügyre vettem, s úgy láttam, valami roppant építmény külső falának egy darabja lehetett, olyan vastag volt, és olyan szilárdan épült; de hogy mit keresett ilyen helyen, arról fogalmam sem volt. Hol volt a ház, a vár, vagy bármi egyéb épület többi része?

Visszamentem a fal külső oldalára, majd onnan a szakadék pereméhez; Tonnisont a külső oldalon hagytam, ahol módszeresen turkált a kő- és törmelékhalomban. Vizsgálni kezdtem a talaj felszínét a mélység pereménél, hátha maradt ott más nyoma is annak az épületnek, amelyhez a romdarab nyilvánvalóan tartozott. Ám bármilyen gondosan fürkésztem is a földet, semmi jelét nem láttam annak, hogy valaha épület állt volna azon a helyen, s ettől minden eddiginél tanácstalanabb lettem.

Aztán kiáltást hallottam Tonnison felől; izgatottan a nevemet kiabálta, én pedig késedelem nélkül végigsiettem a sziklanyúlványon a romhoz. Arra gondoltam, nem sérült-e meg, azután felötlött bennem, hogy talán talált valamit.

Odaértem az omladozó falhoz, és átkapaszkodtam a túloldalára. Tonnison egy kis gödörben állt, amelyet a törmelékbe ásott: éppen a piszkot söpörgette valamiről, ami egy erősen meggyűrődött, siralmas állapotú könyvnek látszott; közben egy-két másodpercenként kinyitotta a száját, hogy elordítsa a nevemet. Amint meglátta, hogy megjöttem, átnyújtotta a szerzeményét, és szólt, hogy tegyem a tarisznyámba, ahol védve lesz a nedvességtől, míg ő folytatja a kutatást. Megtettem, előbb azonban még végigpergettem ujjaim közt a lapjait, és láttam, hogy sűrűn borítja őket a gondos, régies kézírás, amely jól olvasható volt, kivéve egy részen, ahol sok lap csaknem teljesen tönkrement: sárosak és gyűröttek voltak, mintha azon a részen visszahajtották volna a könyvet. Tonnisontól megtudtam, hogy valóban így talált rá, s a kárt valószínűleg a nyitott részére omló kövek okozták. Furcsamód a könyv meglehetősen száraz volt; ezt annak tulajdonítottam, hogy olyan védetten feküdt a romok alá temetve.

Miután a kötetet biztonságba helyeztem, munkához láttam, és segítettem Tonnisonnak az önként vállalt ásatásban; ám bár több mint egy órán át keményen dolgoztunk, s a felhalmozódott köveket és törmeléket mind átforgattuk, csupán néhány törött fadarabra bukkantunk, amelyek íróasztal vagy asztal részei lehettek; felhagytunk hát a kutatással, és a sziklán visszamentünk a szárazföld biztonságába.

Ezután teljesen körbejártuk a roppant szakadékot, s megállapíthattuk, hogy csaknem szabályos kört alkot; csupán a benyúló, rom koronázta sziklanyúlvány bontotta meg a szimmetriáját.

A mélység, ahogy Tonnison mondta, leginkább egy óriási kútra vagy veremre emlékeztetett, amely függőlegesen ereszkedik le a Föld gyomrába.

Még egy ideig nézelődtünk, azután észrevettük, hogy a szakadéktól északra egy nyílt terület húzódik, s arrafelé vettük utunkat.

Itt, a roppant verem szájától néhány száz yardnyira, egy nagy, csöndes vizű tóra bukkantunk – csöndes volt, kivéve egy helyen, ahol szünet nélkül bugyborékolás és gurgulázás hallatszott.

Most, hogy eltávolodtunk a kilövellő vízzuhatag zajától, már anélkül is hallottuk egymás szavát, hogy torkunk szakadtából kellett volna kiabálnunk; megkérdeztem hát Tonnisont, mi a véleménye erről a helyről – elmondtam neki, hogy nekem nem tetszik, s minél hamarabb kijutunk innen, annál jobban örülök majd.

Válaszul bólintott, és lopva hátrapillantott az erdőre. Megkérdeztem, látott-e vagy hallott-e valamit. Nem felelt; némán állt, mintha hallgatózna, és én is csendben maradtam.

Hirtelen megszólalt.

„Figyelj!” – mondta élesen. Ránéztem, azután a fák és bokrok közé, önkéntelenül is visszafojtva a lélegzetemet. Eltelt egy perc feszült csendben, mégsem hallottam semmit, s Tonnisonhoz fordultam, hogy ezt megmondjam; de éppen amikor szóra nyitottam a számat, különös jajgatás hallatszott a balra eső erdőből. … Mintha a fák között lebegett volna; zizegtek a megmozduló levelek, azután csend.

Egyszer csak megszólalt Tonnison, és a vállamra tette a kezét. „Menjünk innen” – mondta, s lassan elindult afelé, ahol a körülöttünk álló fák és bokrok a legritkásabbnak látszottak. Ahogy követtem, hirtelen észrevettem, hogy alacsonyan áll a nap, s nyirkos hideg érződik a levegőben.

Tonnison nem szólt többet, csak haladt tovább. Már a fák között jártunk, s idegesen körülpillantottam; de nem láttam semmit a mozdulatlan ágakon és fatörzseken meg a kusza bokrokon kívül. Mentünk előre, és a csendet csak a lábunk alatt olykor megroppanó gallyak hangja törte meg. Ám a csend ellenére is iszonyú érzésem támadt, hogy nem vagyunk egyedül; olyan szorosan mentem Tonnison nyomában, hogy ügyetlenségemben kétszer is belerúgtam a sarkába, bár ő egy szót sem szólt. Eltelt egy perc, aztán még egy, s elértük az erdő szélét, végre kiértünk a vidék kopár sziklái közé. Csak ekkor tudtam lerázni magamról a nyomasztó rettegést, amely a fák között a nyomomban járt.

Egyszer, ahogy távolodtunk, mintha megint távoli jajgatás hallatszott volna, s azt mondtam magamban: a szél az – pedig leheletnyi szellő sem járt az esti levegőben.

Nemsokára Tonnison beszélni kezdett.

„Ide hallgass – mondta határozottan. – A világ minden kincséért sem éjszakáznék azon a helyen. Van valami szentségtelen – ördögi – ebben a helyben. Egy pillanat alatt megéreztem, közvetlenül azután, hogy megszólaltál. Úgy tűnt, tele az erdő förtelmes lényekkel – érted!”

„Igen” – feleltem, és visszanéztem a hely felé; de egy dombhát eltakarta előlünk.

„Ott a könyv” – mondtam, és a tarisznyámba nyúltam.

„Biztonságban van nálad?” – kérdezte hirtelen támadt aggodalommal.

„Igen” – feleltem.

„Talán megtudunk belőle valamit, ha visszaérünk a sátorhoz – folytatta. – Jó lesz sietnünk is; még messze vagyunk, és most már nem szeretném, ha idekint érne bennünket a sötét.”

Két órával később értünk a sátorhoz, s nyomban nekiláttunk vacsorát készíteni, mert a déli ebéd óta semmit sem ettünk.

Vacsora után elpakoltuk az edényeket, és pipára gyújtottunk. Ekkor Tonnison megkért, hogy vegyem elő a kéziratot a tarisznyámból. Elő is vettem, s mivel egyszerre nem tudtunk mindketten olvasni belőle, azt javasolta, hogy olvassam fel. „És aztán nehogy átugord a könyv felét” – figyelmeztetett, mert ismerte a szokásaimat.

Pedig ha tudta volna, mit tartalmaz, rájött volna, milyen fölösleges az ilyen tanács, legalábbis most az egyszer. És ott, kis sátrunk bejáratában ülve, belekezdtem a Ház a határvidéken különös történetébe (mert ez volt a kézirat címe); ez olvasható a következő lapokon.

---