A fekete nyíl

Robert Louis Stevenson

1. fejezet: A Nap fogadóban, Kettleyben

Sir Daniel és emberei azon az éjszakán Kettleyben és környékén szálltak meg, meleg szállásokon, éber őrjáratok védelmében. Tunstall lovagja azonban nem ismert pihenést a pénzszerzésben; még most is, amikor olyan vállalkozás küszöbén állt, amely felemelhette vagy romlásba dönthette, éjfél után egy órával is talpon volt, hogy megszorongassa szegény szomszédait. Sokat üzletelt vitatott örökségekkel; rendszerint megvásárolta a legkevésbé esélyes igénylő jogát, aztán behízelegte magát a király körül élő nagyuraknál, és pártfogásukkal igazságtalan, neki kedvező ítéleteket szerzett; ha pedig ezt túlságosan körülményesnek találta, fegyverrel foglalta el a vitatott uradalmat, és befolyására meg Sir Oliver jogi furfangjára bízta, hogy meg is tartsa, amit elragadott. Kettley is ilyen hely volt; nemrég került a markába, bérlői még mindig ellenálltak, s azért vezette erre a csapatát, hogy megfélemlítse az elégedetleneket.

Hajnali két órára Sir Daniel már a fogadó ivójában ült, közvetlenül a kandalló mellett, mert ebben az órában hideg volt Kettley lápvidékén. A könyöke mellett egy pottle fűszeres sör állt. Rostélyos sisakját levetette; kopasz fővel, sovány, sötét arcát fél kezére támasztva ült ott, jó melegen vérvörös köpenyébe burkolózva. A terem túlsó végében vagy tucatnyi embere őrizte az ajtót, vagy aludt a padokon; hozzá valamivel közelebb egy tizenkét-tizenhárom évesnek látszó fiú hevert a földön, köpenybe takarózva. A Nap fogadó gazdája a nagyúr előtt állt.

„Jól figyelj, fogadós gazda! – mondta Sir Daniel. – Csak kövesd a parancsaimat, és mindig pártfogó urad leszek. Megbízható embereket akarok elöljáróknak, főkapitánynak pedig Adam-a-More-t; erre különösen ügyelj. Ha másokat választanak, neked abból semmi hasznod nem lesz; sőt keservesen ráfizetsz. Akik Walsinghamnek fizettek földbért, azokat alaposan megsarcolom – téged is, fogadós gazda.”

„Lovag uram – mondta a gazda –, a holywoodi keresztre esküszöm, hogy csak kényszerből fizettem Walsinghamnek. Dehogy, lovag cimborám, nem szeretem én a gaz Walsinghaméket; szegények voltak, akár a tolvajok, lovag cimborám. Nekem olyan nagyúr kell, mint kegyelmed. Bizony; kérdezze csak meg a szomszédokat: én szilárdan kitartok Brackley mellett.”

„Meglehet – mondta Sir Daniel szárazon. – Akkor hát kétszer fizetsz.”

A fogadós arca iszonyúan eltorzult; ám e zabolátlan időkben könnyen érhette efféle balszerencse a bérlőt, s talán még örült is, hogy ilyen könnyen megválthatta a békességét.

„Hozd ide azt az embert, Selden!” – kiáltotta a lovag.

Egyik fegyveres szolgája erre odavezetett egy szegény, alázatosan görnyedező öregembert, aki sápadt volt, mint a gyertyaviasz, és egész testében rázta a mocsárláz.

„Hé, te! – szólt Sir Daniel. – A neved?”

„Ha úgy tetszik kegyelmednek – felelte az ember –, Condallnak hívnak – shorebyi Condallnak, kegyelmed szolgálatára.”

„Rossz híreket hallottam felőled – felelte a lovag. – Árulásban sántikálsz, gazfickó; az országot járod, és hazugságokat terjesztesz; több ember halála miatt is súlyos gyanú terhel. Hát hogy mersz ilyet, fickó? De majd én elbánok veled.”

„Nagyságos, tiszteletre méltó uram! – kiáltott fel az ember. – Itt valami keveredés történt, már engedelmet kérek kegyelmedtől. Én csak szegény magánember vagyok, nem ártottam senkinek.”

„Az alseriff igen csúnyákat mondott rólad – szólt a lovag. – Azt mondta: »Fogjátok el nekem azt a shorebyi Tyndalt.«”

„Condall, jó uram; szegény fejemet Condallnak hívják” – mondta a szerencsétlen.

„Condall vagy Tyndal, egyre megy – felelte Sir Daniel hűvösen. – Mert igaz szavamra, itt vagy, és nagyon is kétlem, hogy becsületes ember vagy. Ha menteni akarod a nyakadat, írj nekem tüstént egy húsz fontra szóló adóslevelet.”

„Húsz fontra, jó uram! – kiáltott fel Condall. – Hiszen ez kész őrület! Az egész vagyonom nem ér hetven shillinget.”

„Condall vagy Tyndal – felelte Sir Daniel vigyorogva –, megkockáztatom ezt a veszteséget. Írj csak húszat, s ha már beszedtem tőled, amennyit tudok, pártfogó urad leszek, és elengedem a többit.”

„Jaj, jó uram, ezt nem tehetem; nem tudok írni” – mondta Condall.

„Ó, jaj! – felelte a lovag. – Akkor hát nincs mit tenni. Pedig szívesen megkíméltelek volna, Tyndal, ha a lelkiismeretem engedte volna. Selden, vidd ki szépen ezt a vén méregzsákot a legközelebbi szilfához, és gyöngéden akaszd fel a nyakánál fogva, hadd lássam, amikor ellovagolok. Isten veled, jó Condall úr, kedves Tyndal úr; lóhalálában igyekszel a Paradicsomba; hát akkor Isten veled!”

„Dehogyis, nyájas jó uram – felelte Condall, alázatos mosolyt erőltetve arcára –, ha kegyelmed ilyen erélyes, ami igen jól is áll kegyelmednek, akkor minden csekély tudásomat összeszedve teljesítem szíves parancsát.”

„Barátom – szólt Sir Daniel –, most már negyvenet írsz. Ugyan! Túl furfangos vagy te ahhoz, hogy hetven shillingből élj. Selden, ügyelj rá, hogy szabályosan állítsa ki nekem, és tanúkkal is hitelesíttesd, ahogy kell.”

Sir Daniel pedig – aki igen vidám lovag volt, egész Angliában nem akadt nála vidámabb – kortyolt egyet fűszeres forralt söréből, és mosolyogva hátradőlt.

Eközben a földön fekvő fiú mocorogni kezdett, aztán nemsokára felült, és riadtan nézett körül.

„Ide hozzám!” – szólt Sir Daniel; s amikor a másik parancsára felállt, és lassan odament hozzá, hátradőlt, és hangos nevetésre fakadt. „A szent keresztre! – kiáltotta. – Markos egy legény!”

A fiú arca bíborvörösre gyúlt haragjában, s sötét szeméből gyűlölet villant a lovag felé. Most, hogy felállt, nehezebb volt biztosan megállapítani a korát. Arckifejezése valamivel idősebbnek mutatta, bőre azonban oly sima volt, mint egy kisgyereké; csontozata és teste szokatlanul vékony volt, járása pedig kissé esetlen.

„Hívatott, Sir Daniel – mondta. – Azért, hogy nevessen a nyomorúságomon?”

„Ugyan, hagyj már nevetni! – mondta a lovag. – Kedves méregzsákom, hadd nevessek, kérlek. Ha látnád magad, fogadom, te nevetnél elsőnek.”

„Jól van! – kiáltott fel a fiú, és elvörösödött. – Ezért is felelni fog kegyelmed, amikor a másikért felel. Nevessen csak, amíg teheti!”

„Nono, kedves rokonom – felelte Sir Daniel némi komolysággal –, ne hidd, hogy egyébért gúnyolódom veled, mint jókedvemben, ahogy rokonok és bizalmas jó barátok között szokás. Ezer fontot érő házasságot szerzek én neked, ugyan már! És nagy becsben tartalak. Igaz, durván ragadtalak el, mert ezt kívánták az idők; de mostantól jó szívvel gondoskodom rólad, és örömmel szolgállak. Mrs. Shelton leszel – Lady Shelton, becsületemre! Mert a fiú szép reményekre jogosít. Ej, egy jóízű nevetéstől csak nem riadsz meg; elűzi a búskomorságot. Aki nevet, nem gazember, kedves rokonom. Jó fogadós gazda, tálalj most ételt rokonomnak, John úrnak. Ülj le, édesem, és egyél.”

„Nem – mondta John úr –, egy falatot sem eszem. Mivel kegyelmed erre a bűnre kényszerít, böjtölni fogok a lelkem üdvéért. De kérem, jó fogadós gazda, legyen olyan szíves, adjon egy kupa tiszta vizet; szívességéért igazán nagy hálával tartozom majd.”

„Felmentést kapsz, ugyan már! – kiáltotta a lovag. – Meggyóntatnak majd rendesen, hitemre! Nyugodj hát meg, és egyél!”

A fiú azonban makacs maradt, megivott egy kupa vizet, aztán ismét szorosan magára tekerte a köpenyét, és egy távoli sarokba ült, ahol búslakodva töprengett.

Egy-két óra múlva megálljt kiáltottak az őrszemek, fegyvercsörgés, lódobogás verte fel a falut; aztán egy csapat állt meg a fogadó ajtaja előtt, és a sárral összefröcskölt Richard Shelton megjelent a küszöbön.

„Isten oltalmazzon, Sir Daniel!” – mondta.

„Nocsak! Dickie Shelton! – kiáltotta a lovag; Dick nevének hallatára a másik fiú kíváncsian átpillantott feléjük. – Mit csinál Bennet Hatch?”

„Kérem kegyelmedet, lovag uram, olvassa el Sir Oliver levelét, amelyben mindenről részletes beszámolót talál – felelte Richard, s átnyújtotta a pap írását. – Azután pedig, ha úgy tetszik kegyelmednek, legjobb lesz minél gyorsabban Risinghambe indulnia; mert idejövet találkoztunk egy emberrel, aki levelekkel vágtatott eszeveszetten, s azt mondta, Lord Risingham uramat erősen szorongatják, és a grófnak égető szüksége volna kegyelmed jelenlétére.”

„Mit mondasz? Erősen szorongatják? – felelte a lovag. – No, akkor hát ülve fogunk sietni, jó Richard. Ahogy most szegény Angliában állnak a dolgok, az halad a legbiztosabban, aki a leglassabban lovagol. Azt mondják, a késlekedés veszedelmet szül; pedig inkább ez a nyughatatlan tettvágy viszi romlásba az embert; jegyezd meg, Dick. De előbb hadd lássam, miféle barmokat hoztál. Selden, fáklyát ide az ajtóhoz!”

Sir Daniel nagy léptekkel kiment a falu utcájára, és egy fáklya vörös fényénél szemügyre vette új csapatát. Szomszédnak sem szerették, úrnak sem; hadvezérként azonban nagyon szerették azok, akik zászlaja alatt lovagoltak. Lendülete, kipróbált bátorsága, az, hogy előre gondoskodott a katonák kényelméről, sőt még durva tréfái is kedvére voltak a vértzekés, könnyű sisakos, vakmerő legényeknek.

„No, a szent keresztre! – kiáltotta. – Miféle nyomorult korcsok ezek? Van köztük, aki olyan görbe, mint egy íj, más meg olyan sovány, mint egy lándzsa. Barátaim, ti lovagoltok majd az ütközet élén; titeket könnyen nélkülözhetek, barátaim. Azt a vén gazembert nézzétek ott a tarka lovon! Egy kétéves birka is katonásabban festene egy disznó hátán! Hahó! Clipsby, hát te is itt vagy, vén patkány? Tőled aztán könnyű szívvel megválnék; te mégy majd legelöl, célkarikát festetek a vértzekédre, hogy jobb célpontja légy az íjászoknak; hallod-e, majd te mutatod nekem az utat.”

„Bármelyik utat megmutatom kegyelmednek, Sir Daniel, csak azt nem, hogyan kell pártot váltani” – felelte Clipsby rendületlenül.

Sir Daniel nagyot hahotázott.

„No, ezt jól megmondtad! – kiáltotta. – Éles a nyelved, annyi szent! Ezért a tréfás mondásért megbocsátok neked. Selden, etesd meg őket, embert, állatot egyaránt.”

A lovag visszament a fogadóba.

„Most pedig, Dick barátom – mondta –, láss neki. Van itt jó sör meg szalonna. Egyél, amíg én olvasok.”

Sir Daniel felbontotta a levelet, s ahogy olvasta, elkomorult az arca. Miután végzett, ült még egy darabig, és eltöprengett. Aztán szúrósan nézett gyámoltjára.

„Dick – szólalt meg –, láttad ezt az ócska rigmust?”

A fiú igennel felelt.

„Apád neve is benne van – folytatta a lovag –, s valami eszelős azzal vádolja szegény méregzsákunkat, a plébánost, hogy ő ölte meg.”

„Nagyon buzgón tagadta” – felelte Dick.

„Úgy? – csattant fel a lovag. – Rá se hederíts! Eljár a szája; fecseg, mint a veréb. Majd egyszer, ha időt szakíthatok rá, Dick, magam mondom el neked bővebben ezeket a dolgokat. Volt egy bizonyos Duckworth, akit ugyancsak vádoltak vele; de zavaros idők jártak, és nem lehetett igazságot szerezni.”

„Az Árokházban történt?” – kockáztatta meg Dick dobogó szívvel.

„Az Árokház és Holywood között történt – felelte Sir Daniel nyugodtan; ám közben lopva, sötét gyanakvással pillantott Dick arcára. – És most – folytatta a lovag – siess az evéssel; visszamégy Tunstallba egy levéllel tőlem.”

Dicknek ugyancsak megnyúlt az arca.

„Kérem kegyelmedet, Sir Daniel – kiáltotta –, küldjön egyet az aljanépből! Könyörgök, hadd menjek az ütközetbe! Tudok én odavágni, ígérem kegyelmednek.”

„Azt nem is kétlem – felelte Sir Daniel, s íráshoz telepedett. – De itt, Dick, nem szerezhetsz dicsőséget. Kettleyben várok, amíg biztos híreket nem kapok a háborúról, aztán lóra ülök, és a győzteshez csatlakozom. Ne mondd, hogy gyávaság; ez csupán bölcsesség, Dick; mert ezt a szegény országot annyira ide-oda hányják a lázadások, s a király nevével és személyével is oly gyakran más rendelkezik, hogy senki sem lehet biztos a holnapban. Iszákos meg Szeleburdi berohan, Lord Jótanács uram ellenben félreül, és vár.”

Ezzel Sir Daniel hátat fordított Dicknek, s a hosszú asztal túlsó végében, félrehúzott szájjal nekifogott a levélírásnak, mert ez a Fekete Nyíl-ügy ugyancsak a begyében volt.

Közben az ifjú Shelton jó étvággyal reggelizett tovább, amikor érintést érzett a karján, és egy nagyon halk hang a fülébe suttogott.

„Semmi jelt ne adj, könyörgök – mondta a hang –, de irgalomból mondd meg, merre juthatok egyenesen Holywoodba. Kérlek, jó fiú, vigasztalj meg egy veszélyben forgó, végső szorultságba jutott szegény lelket, s legalább ennyivel segíts, hogy nyugalomra találhassak.”

„Indulj a szélmalom melletti ösvényen – felelte Dick ugyanolyan halkan –, az elvezet a Till révjéhez; ott kérdezősködj újra.”

S fejét sem fordítva folytatta az evést. Szeme sarkából azonban észrevette, amint a John úrnak nevezett fiú lopva kisurran az ivóból.

„Nocsak – gondolta Dick –, hiszen ez is olyan fiatal, mint én. »Jó fiúnak« nevez? Ha tudtam volna, inkább hagytam volna felakasztani ezt a szolgát, semhogy útbaigazítsam. No, ha a lápon át megy, talán utolérem, és meghúzom a fülét.”

Fél órával később Sir Daniel átadta Dicknek a levelet, és meghagyta, hogy siessen az Árokházba. Dick távozása után mintegy fél órával pedig lóhalálában megérkezett egy futár Lord Risingham uramtól.

„Sir Daniel – mondta a futár –, igaz szavamra, nagy dicsőségtől esik el kegyelmed! Ma reggel még virradat előtt újrakezdődött a harc, s elővédjüket megvertük, jobb szárnyukat szétszórtuk. Már csak a derékhad tartja magát. Ha itt volnának kegyelmed pihent emberei, mind a folyóba kergetnénk őket. No, lovag uram! Utoljára akar kegyelmed megérkezni? Ez nem öregbíti a jó hírét.”

„Dehogy! – kiáltotta a lovag. – Éppen indulóban voltam. Selden, fúvasd meg a trombitajelet! Uram, egy szempillantás, és kegyelmeddel tartok. Még két órája sincs, hogy embereim nagyobb része befutott, futár uram. Hát mit kíván? Jó abrak a sarkantyú, de a csatamén mégis belepusztult. Szaporán, fiúk!”

Ekkorra már vidáman zengett a trombitajel a reggeli levegőben, s Sir Daniel emberei mindenfelől a főutcára özönlöttek, és a fogadó előtt sorakoztak fel. Fegyverben aludtak, csatalovaikat felnyergelve tartották, s tíz perc múlva száz páncélos vitéz és íjász állt rendben, indulásra készen, takaros felszereléssel, feszes fegyelemben. Többségük Sir Daniel szederpiros és kék színeit viselte, s ez még mutatósabbá tette soraikat. A legjobban felfegyverzett emberek lovagoltak legelöl; messze hátul, az oszlop végén, már látótávolon túl követte őket az előző éjszaka érkezett szánalmas erősítés. Sir Daniel büszkén tekintett végig a sorokon.

„Ezek a legények aztán jó szolgálatot tesznek a bajban” – mondta.

„Csakugyan derék legények – felelte a futár. – Annál inkább fájlalom, hogy kegyelmed nem indult el korábban.”

„No – mondta a lovag –, hát mit kíván? A lakoma elejére, a csetepaté végére, futár uram” – s nyeregbe szállt. „Nocsak! Mi ez? – kiáltotta. – John! Joanna! De hát, a szent keresztre! Hol van? Fogadós, hol az a lány?”

„Lány, Sir Daniel? – kiáltott fel a fogadós. – Dehogy, uram, én nem láttam lányt.”

„Hát akkor az a fiú, te vén tökfej! – kiáltotta a lovag. – Nem láttad, hogy lány? A szederpiros köpenyes – aki vízzel reggelizett, gazfickó – hol van?”

„Hát a szentek áldjanak meg bennünket! John úrnak nevezte kegyelmed – mondta a gazda. – Én semmi rosszra nem gondoltam. Elment. Láttam a fiút – a lányt –, láttam a lányt az istállóban jó egy órája; éppen egy szürke lovat nyergelt.”

„No, a szent keresztre! – kiáltotta Sir Daniel. – Ötszáz fontot ért nekem az a lány, sőt még többet!”

„Lovag uram – jegyezte meg a futár keserűen –, miközben kegyelmed itt ötszáz font miatt ordítozik, másutt éppen Anglia fölött nyerik el vagy veszítik el az uralmat.”

„Jól mondja – felelte Sir Daniel. – Selden, válj ki hat számszeríjásszal; hajtsd fel nekem a lányt. Nem bánom, mibe kerül; de amikor visszatérek, az Árokházban találjam. A fejeddel felelsz érte. Most pedig, futár uram, indulunk.”

A csapat szapora ügetésben megindult, Selden pedig hat emberével ott maradt Kettley utcáján a bámészkodó falusiak között.

---