Ébredés

Kate Chopin

1. fejezet

Az ajtó előtt függő kalitkában egy zöld-sárga papagáj egyre csak ezt hajtogatta:

„Menjen el! Menjen el! A teremburáját! Jól van!”

Tudott egy keveset spanyolul, meg egy olyan nyelven is, amelyet senki sem értett, hacsak a gezerigó nem, amely az ajtó túloldalán függő kalitkájából őrjítő kitartással eresztette szélnek fuvolázó füttyét.

Mr. Pontellier sehogy sem tudta nyugodtan olvasni az újságját; bosszús képpel, méltatlankodó felkiáltással állt fel.

Végigment a verandán, majd át a keskeny „hidakon”, amelyek Lebrunék nyaralóit kötötték össze egymással. Eddig a főépület ajtaja előtt ült. A papagáj és a gezerigó Lebrun asszony tulajdona volt, s jogukban állt akkora lármát csapni, amekkorát csak akartak. Mr. Pontellier-nek az a kiváltság jutott, hogy otthagyhatta a társaságukat, ha már nem szórakoztatták.

Megállt a saját nyaralója ajtaja előtt; ez a főépülettől számítva a negyedik, egyben az utolsó előtti volt. Leült az ott álló fonott hintaszékbe, és újra nekifogott az újságolvasásnak. Vasárnap volt; az újság előző napi. A vasárnapi lapok még nem érkeztek meg Grand Isle-ra. A piaci jelentéseket már ismerte, s nyugtalanul futotta át azokat a vezércikkeket és rövid híreket, amelyeket előző nap, mielőtt elindult New Orleansból, nem volt ideje elolvasni.

Mr. Pontellier szemüveget viselt. Negyvenéves, középtermetű, meglehetősen karcsú férfi volt; kissé görnyedten tartotta magát. Egyenes szálú barna haját oldalt választotta el. Gondosan rövidre nyírt szakállt viselt.

Időnként felpillantott az újságból, és körülnézett. Odaát a háznál nagyobb volt a lárma, mint valaha. A főépületet „háznak” nevezték, hogy megkülönböztessék a nyaralóktól. A csacsogó és fütyülő madarak még mindig fújták a magukét. A Farival ikrek, két fiatal lány, a Zampából játszottak négykezest a zongorán. Lebrun asszony ki-be sürgött-forgott: valahányszor belépett a házba, magas hangon parancsolgatott egy udvarosfiúnak, valahányszor pedig kilépett, ugyanolyan magas hangon osztogatta utasításait egy ebédlői felszolgálónak. Üde, csinos asszony volt, mindig fehér, könyékig érő ujjú ruhát viselt. Kikeményített szoknyái zizegtek, ahogy jött-ment. Távolabb, az egyik nyaraló előtt egy fekete ruhás hölgy sétált illedelmesen fel s alá, rózsafüzérét morzsolva. A panzió számos vendége átment misét hallgatni Chénière Caminadára Beaudelet luggervitorlásán. Néhány fiatal odakint a vízi tölgyek alatt krokettezett. Mr. Pontellier két gyereke is ott volt – négy- és ötéves, erős kislegények. Egy kvadron dajka követte őket, réveteg, tűnődő arccal.

Mr. Pontellier végül szivarra gyújtott, és füstölni kezdett; az újság hanyagul lógott a kezéből. Tekintetét egy fehér napernyőre szegezte, amely csigalassúsággal közeledett a tengerpartról. Tisztán látta a vízi tölgyek szikár törzsei közt, a sárga pipitérmezőn túl. Az öböl távolinak látszott, párásan olvadt bele a láthatár kékjébe. A napernyő lassan közeledett tovább. A rózsaszín bélésű ernyő alatt a felesége, Mrs. Pontellier és a fiatal Robert Lebrun haladt. Amikor a nyaralóhoz értek, leültek a tornác legfelső lépcsőfokára, egymással szemben, egy-egy tartóoszlopnak dőlve; kissé fáradtnak látszottak.

„Micsoda bolondság! Ilyenkor fürödni, ilyen hőségben!” – kiáltott fel Mr. Pontellier. Ő maga már virradatkor megmártózott. Ezért érezte olyan hosszúnak a délelőttöt.

„Úgy leégtél, hogy rád sem lehet ismerni” – tette hozzá, s úgy nézett a feleségére, ahogy az ember egy értékes vagyontárgyára, amelyben valami kár esett. Az asszony felemelte a két kezét, erős, formás két kezét, s bíráló szemmel vizsgálgatta, miközben őzbarna ruhaujjait a csuklója fölé húzta. Ahogy nézte őket, eszébe jutottak a gyűrűi, amelyeket a férjének adott, mielőtt a tengerpartra indult. Szótlanul felé nyújtotta a kezét; a férje értett a mozdulatból, elővette a mellényzsebéből a gyűrűket, és kitárt tenyerébe ejtette őket. Ujjaira húzta a gyűrűket, aztán átkulcsolta a térdét, Robertre nézett, és nevetni kezdett. A gyűrűk csillogtak az ujjain. Robert viszonzásul rámosolygott.

„Mi az?” – kérdezte Pontellier, tekintetét lustán, derűsen jártatva egyikről a másikra. Valami merő ostobaság volt az egész; valami kaland odakint a vízben, s mindketten egyszerre próbálták elmesélni. Elmondva fele olyan mulatságosnak sem tűnt. Ezt ők is belátták, és Mr. Pontellier is. Ásított és kinyújtózott. Aztán felállt, és azt mondta, talán átmegy Klein szállodájába biliárdozni egyet.

„Gyere velem, Lebrun” – javasolta Robertnek. Robert azonban kertelés nélkül bevallotta, hogy inkább marad, ahol van, és Mrs. Pontellier-vel beszélget.

„Hát akkor küldd a dolgára, ha untat, Edna” – hagyta meg a férje, miközben induláshoz készülődött.

„Tessék, vidd az ernyőt!” – kiáltott fel az asszony, és felé nyújtotta. A férje átvette a napernyőt, a feje fölé emelte, lement a lépcsőn, és elindult.

„Visszajössz ebédre?” – kiáltott utána a felesége. Egy pillanatra megállt, és vállat vont. A mellényzsebébe nyúlt; egy tízdolláros bankjegy lapult benne. Nem tudta; talán visszajön a korai ebédre, talán nem. Minden attól függött, milyen társaságra akad Kleinnél, és mekkora tétre megy a „játék”. Ezt nem mondta ki, de a felesége megértette, és nevetve biccentett neki búcsúzóul.

Amikor a két gyerek meglátta, hogy az apjuk elindul, mindketten vele akartak menni. Megcsókolta őket, és megígérte, hogy hoz nekik bonbont meg földimogyorót.

---