Silas Marner

George Eliot

1. fejezet

Abban az időben, amikor a tanyaházakban szorgalmasan zümmögtek a rokkák – s még a selyemben és cérnacsipkében járó előkelő hölgyeknek is volt fényesre csiszolt tölgyfából készült játékrokkájuk –, a félreeső vidékek keskeny útjain vagy a dombok ölében olykor sápadt, apró termetű férfiakat lehetett látni, akik a markos falusiak mellett egy örökségéből kitagadott nép maradékainak tűntek. A pásztorkutya vadul ugatott, ha e jövevény külsejű emberek valamelyike feltűnt a magaslaton, sötéten kirajzolódva a korai téli naplementében; mert ugyan melyik kutya kedveli a nehéz zsák alatt görnyedő alakot? – ezek a sápadt emberek pedig ritkán mozdultak ki rejtélyes terhük nélkül. Maga a pásztor, bár jó oka volt azt hinni, hogy a zsákban csupán lenfonal van, vagy az abból szőtt erős vászon hosszú tekercsei, nem volt egészen bizonyos benne, hogy a takácsmesterség, bármily nélkülözhetetlen is, teljességgel a Gonosz segítsége nélkül űzhető. Azokban a távoli időkben könnyen babonás hiedelmek tapadtak minden személyhez vagy tárgyhoz, amely valamelyest is szokatlan volt, vagy akár csupán időről időre, alkalomszerűen jelent meg, mint a házaló vagy a késköszörűs látogatása. Senki sem tudta, hol laknak és honnan származnak a vándorló emberek; és ugyan hogyan lehet kiismerni valakit, ha az ember legalább egyvalakit nem ismer, aki ismerte az apját és az anyját? A régi idők parasztembere számára a saját közvetlen tapasztalatain túli világ a homály és a rejtély vidéke volt: világot nem járt elméje előtt a vándorélet éppoly homályos fogalom maradt, mint a tavasszal visszatérő fecskék téli élete; s ha valaki messziről jött, még letelepedése után is alig-alig szabadult meg a bizalmatlanság maradékától, amely miatt senki sem lepődött volna meg, ha hosszú ideig kifogástalanul viselkedik, aztán bűnt követ el; különösen akkor, ha híre ment a tudásának, vagy valamilyen kézművességben ügyesnek mutatkozott. Minden ügyesség önmagában is gyanús volt, akár annak a nehéz szerszámnak, a nyelvnek a fürge forgatásában, akár más, a falusiak előtt ismeretlen mesterségben nyilvánult meg: a szemük láttára született és nevelkedett becsületes emberek többnyire nem voltak túlságosan bölcsek vagy ügyesek – legalábbis az olyan dolgokon túl, mint az időjárás jeleinek ismerete; az pedig, hogy miként tesz szert valaki bármiféle gyorsaságra és kézügyességre, olyannyira rejtve maradt, hogy az efféle képességek már-már varázslatnak számítottak. Így történt, hogy a szórványosan megtelepedett lenszövő takácsokat – akik a városból költöztek vidékre – falusi szomszédaik mindvégig idegennek tekintették, s azok rendszerint fel is vették a magányos élethez tartozó különc szokásokat.

E század első éveiben egy ilyen lenszövő takács, név szerint Silas Marner, egy kőházikóban űzte mesterségét, amely Raveloe falu közelében, mogyorós sövények között állt, nem messze egy elhagyott kőfejtő peremétől. Silas szövőszékének gyanús hangja, amely annyira különbözött a szelelőgép természetes, vidám kocogásától vagy a cséphadaró egyszerűbb ritmusától, félelemmel vegyes bűvöletben tartotta Raveloe fiúit; gyakran abbahagyták miatta a mogyorószedést vagy a madárfészkek keresését, hogy bekukucskáljanak a kőházikó ablakán, s a szövőszék rejtélyes működése iránti borzongó tiszteletüket azzal a kellemes, lenéző fölényérzettel ellensúlyozzák, amelyet a váltakozó zajok és a takács görnyedt, taposómalomba fogott emberre emlékeztető testtartásának kifigurázásából merítettek. Néha azonban megesett, hogy Marner, miközben megállt egy fonalhiba eligazítására, észrevette a kis gazfickókat; s bár sajnálta rá az idejét, annyira bosszantotta tolakodásuk, hogy leszállt a szövőszékről, kinyitotta az ajtót, és olyan pillantást szegezett rájuk, amelytől mindig rémülten futásnak eredtek. Hiszen hogyan hihették volna, hogy a Silas Marner sápadt arcából kidülledő nagy barna szemek valójában semmit sem látnak tisztán, ami nincs a közvetlen közelükben, nem pedig azt, hogy rémületes pillantásuk görcsöt, angolkórt vagy szájferdülést bocsáthat az éppen leghátul maradó fiúra? Talán hallották is apjukat-anyjukat célozgatni rá, hogy Silas Marner meg tudná gyógyítani az emberek reumáját, ha akarná, majd még titokzatosabban hozzátenni: ha az ember eléggé szépen beszél az ördöggel, az megkímélheti az orvos költségétől. A régi démonimádat efféle különös, elhaló visszhangjait talán még ma is elkaphatja a figyelmes hallgató az ősz hajú parasztemberek között; mert a pallérozatlan elme nehezen kapcsolja össze a hatalom és a jóság fogalmát. Azokban az emberekben, akik mindig a legelemibb szükségletek szorításában éltek, s akiknek nehéz munkában töltött életét sohasem világította be lelkes vallásos hit, a Láthatatlan sejtelme legkönnyebben valamiféle hatalom homályos képében ölt testet, amelyet hosszas kérleléssel rá lehet venni, hogy ne ártson. Számukra a fájdalom és a szerencsétlenség lehetőségei sokkal tágabb körben mozognak, mint az öröm és az élvezet lehetőségei: képzeletükben alig teremnek meg a vágyat és reményt tápláló képek, annál sűrűbben benövik az emlékek, amelyeken szüntelenül legelhet a félelem. „Eszébe jut valami, amit szívesen megenne?” – kérdeztem egyszer egy öreg munkásembertől, aki halálos beteg volt, és minden ételt visszautasított, amellyel a felesége kínálta. „Nem” – felelte. „Mindig csak az egyszerű kosztot szoktam meg, azt meg nem tudom megenni.” Tapasztalataiból nem sarjadtak olyan ábrándképek, amelyek felidézhették volna az étvágy árnyát.

Raveloe pedig olyan falu volt, ahol sok régi visszhang megmaradt, s nem fojtották el új hangok. Nem mintha a civilizáció peremén fekvő, kopár egyházközségek közé tartozott volna, amelyekben sovány juhok és gyéren elszórt pásztorok élnek: ellenkezőleg, annak a földnek a gazdag középső síkságán feküdt, amelyet szívesen nevezünk víg Angliának, s akadtak benne olyan gazdaságok, amelyek lelki szempontból nézve fölöttébb kívánatos tizedet fizettek. Ám egy meghitt, erdős völgykatlanban húzódott meg, egy teljes órányi lovaglásra a legközelebbi vámköteles országúttól, ahol sem a postakürt, sem a közvélemény rezgései nem érték el. Tekintélyes külsejű falu volt: közepén szép, régi templom és tágas temető, az út mellett két-három nagy, téglából és kőből épült gazdaház állt, rendes kőfallal körülvett gyümölcsöskertekkel és díszes szélkakasokkal; homlokzatuk impozánsabb volt a paplakénál, amely a temető túlsó oldalán, a fák közül kandikált elő – olyan falu, amely rögtön megmutatta helyi társadalmának csúcsait, s a gyakorlott szemnek elárulta, hogy nincs a közelben nagy park és földesúri kastély, ellenben Raveloe-ban több olyan főember is él, aki nyugodtan gazdálkodhat rosszul, mert azokban a háborús időkben még a rossz gazdálkodás is hozott annyit, hogy vígan élhessenek, s jókedvű karácsonyt, pünkösdöt és húsvétot ülhessenek.

Tizenöt éve volt már, hogy Silas Marner először Raveloe-ba érkezett; akkoriban csupán sápadt fiatalember volt, kidülledő, rövidlátó barna szemmel, s külsejében az átlagosan művelt és tapasztalt ember semmi különöset nem talált volna; ám a falusiak szemében, akiknek szomszédságában letelepedett, olyan rejtélyes vonásai voltak, amelyek illettek foglalkozásának rendkívüliségéhez és ahhoz, hogy egy „Észak” nevű ismeretlen vidékről érkezett. Ugyanilyen volt az életmódja is: senkit sem hívott át a küszöbén, és sohasem sétált be a faluba, hogy megigyon egy pint sört a Rainbow fogadóban, vagy elbeszélgessen a kerékgyártónál; sem férfit, sem nőt nem keresett fel, csak ha a mestersége kívánta, vagy valami szükséges holmit akart beszerezni; s Raveloe lányai hamar megértették, hogy egyiküket sem fogja akarata ellenére kérlelni, hogy menjen hozzá feleségül – mintha csak hallotta volna kijelentésüket, hogy feltámadt halotthoz soha nem mennének férjhez. Marner személyének ez a megítélése nem csupán sápadt arcán és páratlan szemén alapult; Jem Rodney, a vakondfogó ugyanis azt állította, hogy egyszer este, hazafelé menet meglátta Silas Marnert, amint egy kerítés lépcsős átjárójának támaszkodott, hátán egy nehéz zsákkal, ahelyett, hogy letette volna a zsákot az átjáróra, ahogy épeszű ember tenné; s amikor odament hozzá, látta, hogy Marner szeme merev, akár a halotté, és szólt hozzá, meg is rázta, de a tagjai meg voltak merevedve, a keze pedig úgy markolta a zsákot, mintha vasból lett volna; ám éppen amikor már elhatározta magában, hogy a takács meghalt, az egyszer csak rendbe jött, úgyszólván egy szempillantás alatt, azt mondta: „Jó éjszakát”, és továbbment. Jem esküdözött, hogy mindezt a saját szemével látta, hiszen éppen aznap történt, amikor Cass földesúr földjén fogott vakondot, lent a régi fűrészelőgödörnél. Némelyek azt mondták, Marnernek bizonyára „rohama” volt; ez a szó mintha megmagyarázta volna a máskülönben hihetetlen dolgokat; de a vitázó kedvű Mr. Macey, az egyházközség kántora a fejét rázta, és megkérdezte, hallott-e már bárki olyan emberről, akire rájött a roham, mégsem esett össze. Hiszen a roham szélütés, nem igaz? A szélütés pedig már olyan, hogy részben elveszi az ember tagjainak erejét, s az egyházközség kenyerére juttatja, ha nincsenek gyermekei, akikre támaszkodhatna. Nem, nem; az nem szélütés, amitől az ember állva marad a lábán, akár a ló a kocsirudak között, aztán mire kimondja valaki, hogy „gyí”, már tovább is áll. De olyan lehet, hogy az ember lelke eloldódik a testétől, s ki-be jár, mint a madár a fészkéből és vissza; s ettől lesznek némelyek olyan nagyon tudósak, mert ilyen porhüvely nélküli állapotukban azokhoz járnak iskolába, akik többre taníthatják őket, mint amennyit a szomszédaik az öt érzékük meg a pap segítségével megtanulhatnak. És ugyan honnan szerezte Marner uram a füvekről való tudását – meg a ráolvasásokat is, ha éppen kedve tartaná elárulni őket? Jem Rodney történetén senki sem csodálkozhatott, aki látta, hogyan gyógyította meg Marner Sally Oatest, és hogyan altatta el, akár egy kisbabát, holott több mint két hónapja úgy kalapált a szíve, hogy majd szétvetette a testét, miközben az orvos kezelte. Többeket is meggyógyíthatna, ha akarna; de érdemes szépen beszélni vele, ha másért nem, hát azért, hogy kárt ne tegyen az emberben.

Marner részben ennek a homályos félelemnek köszönhette, hogy megmenekült a zaklatástól, amelyet különcségei a fejére vonhattak volna; de még inkább annak, hogy a szomszédos Tarley egyházközség öreg lenszövő takácsa meghalt, s így mestersége miatt igen szívesen fogadott telepes lett a környék gazdagabb háziasszonyai, sőt a szerényebb házak előrelátóbb lakói körében is, akiknek az év végére összegyűlt egy kis fonalkészletük. Mivel tudták, mennyire hasznos, ez ellensúlyozott volna bennük minden olyan viszolygást vagy gyanút, amelyet nem igazol az általa szőtt vászon silány minősége vagy hiányos mennyisége. S múltak az évek, anélkül, hogy a szomszédok Marnerről alkotott véleménye bármit változott volna, azon kívül, hogy az újdonságot megszokás váltotta fel. Tizenöt év múltán Raveloe férfilakói ugyanazt mondták Silas Marnerről, mint kezdetben: nem hangoztatták ugyan olyan gyakran, de amikor szóba hozták, sokkal szilárdabban hittek benne. Csak egyetlen fontos mozzanattal gyarapították az évek a róla való tudást: Marner uram szép kis summát tett félre valahol, és nála „nagyobb embereket” is megvehetne.

Ám miközben a róla alkotott vélemény szinte változatlan maradt, s mindennapi szokásain is alig látszott változás, Marner benső életében történet bontakozott ki, átváltozás ment végbe, ahogy minden szenvedélyes természetű emberében, aki magányba menekül vagy magányra ítéltetik. Mielőtt Raveloe-ba jött, életét az a mozgalmasság, szellemi tevékenység és szoros összetartozás töltötte be, amely akkoriban éppúgy, mint ma, jellemezte a fiatalon valamely szűk körű vallási szektához csatlakozó kézműves életét; ott a legszegényebb világi tagnak is módja nyílik kitűnni szónoki tehetségével, s ha mással nem, legalább néma szavazatával beleszólhat közössége irányításába. Marnert nagyra becsülték abban a kicsiny, rejtett világban, amely önmagát a Lantern Yardban egybegyűlő gyülekezetnek nevezte; példás életű, buzgó hitű fiatalembernek tartották, és különös érdeklődéssel vették körül azóta, hogy egy ima-összejövetelen rejtélyesen megmerevedett és elvesztette az eszméletét; ez az állapot egy óránál is tovább tartott, s halottnak hitték miatta. Ha valaki orvosi magyarázatot keres erre a jelenségre, azt maga Silas éppúgy, mint prédikátora és hittestvérei, úgy tekintette volna, hogy szándékosan elzárkózik az esetben rejlő lehetséges lelki jelentéstől. Silas szemlátomást különleges próbatételre kiválasztott testvér volt; s bár e próbatétel értelmezését megnehezítette, hogy önkívületének látható jeleit semmiféle lelki látomás nem kísérte, ő maga és mások is úgy vélték, hogy hatása a megnövekedett világosságban és buzgalomban mutatkozik meg. Egy kevésbé igazmondó embert megkísérthetett volna, hogy utólag látomást találjon ki, s azt feléledő emléknek tüntesse fel; egy kevésbé józan ember maga is elhihette volna ezt a képzelődést; Silas azonban józan volt és becsületes, bár, mint sok becsületes és buzgó embernél, a műveltség nem terelte mederbe a titokzatos iránti érzékét, s az így elárasztotta a vizsgálódás és a megismerés útját is. Anyjától örökölt némi ismeretet a gyógyfüvekről és elkészítésükről – azt a kis tudáskincset, amelyet anyja ünnepélyes hagyatékként adott át neki –, ám az utóbbi években kétségei támadtak, vajon szabad-e élnie ezzel a tudással; úgy hitte ugyanis, hogy a füvek ima nélkül nem használhatnak, az ima viszont füvek nélkül is elegendő lehet; így az anyjától örökölt kedvtelés, hogy gyűszűvirágot, pitypangot és martilaput keresve járja a mezőt, kezdett kísértésnek tűnni a szemében.

Gyülekezete tagjai között volt egy nála valamivel idősebb fiatalember, akivel régóta olyan szoros barátságban élt, hogy Lantern Yard-beli testvéreik Dávidnak és Jonatánnak szokták nevezni őket. Barátját valójában William Dane-nek hívták, és őt is az ifjúi kegyesség ragyogó példájának tekintették, bár hajlamos volt túl szigorúan bánni gyengébb testvéreivel, s saját fényétől úgy elkáprázott, hogy bölcsebbnek tartotta magát a tanítóinál. De bármiféle hibát láttak is mások Williamben, barátja szemében hibátlan volt; Marner ugyanis azok közé a fogékony, önmagukban kételkedő emberek közé tartozott, akik tapasztalatlan korukban csodálják a parancsoló határozottságot, és éppen abba kapaszkodnak, aki ellentmond nekik. Marner arcának bizakodó együgyűsége, amelyet még jobban kiemelt a fürkésző figyelem hiánya, a nagy, kidülledő szemekre jellemző védtelen őztekintet, éles ellentétben állt azzal az önelégülten visszafojtott belső diadallal, amely William Dane keskeny, ferde szemében és összeszorított ajka mögött bujkált. A két barát beszélgetéseinek egyik leggyakoribb tárgya az üdvösség bizonyossága volt: Silas bevallotta, hogy a félelemmel vegyes reménynél sohasem jut tovább, és sóvár csodálattal hallgatta, amikor William kijelentette, hogy neki rendíthetetlen bizonyossága van azóta, hogy megtérése idején azt álmodta: a felütött Biblia egyik fehér lapján egymagukban ezek a szavak állnak: „biztos elhívatás és kiválasztás”. Sok sápadt arcú takácspárt foglalkoztattak efféle beszélgetések; kiműveletlen lelkük az alkonyatban elhagyatottan repdeső szárnyas fiókákhoz hasonlított.

A gyanútlan Silas úgy látta, barátságukon az sem hűtött semmit, hogy őt időközben egy másik, szorosabb kötelék is fűzte valakihez. Néhány hónapja jegyben járt egy fiatal cselédlánnyal, s csak arra vártak, hogy közös megtakarításuk valamelyest gyarapodjék, és összeházasodhassanak; Silasnak nagy örömet szerzett, hogy Sarah nem bánta William időnkénti jelenlétét vasárnapi találkozásaikon. Történetüknek ezen a pontján esett Silas katalepsziás rohama az ima-összejövetelen; s a hittestvéreitől hozzá intézett sokféle kérdés és érdeklődő szó között egyedül William megjegyzése ütött el az ilyen különleges bánásmódra kiválasztott testvér iránti általános együttérzéstől. Azt mondta, szerinte ez a révület inkább Sátán művének látszik, mint az isteni kegy jelének, és arra intette barátját, vizsgálja meg, nem rejteget-e lelkében valami átkozott dolgot. Silas a feddést és intést testvéri szolgálatnak tekintette, s kötelességének érezte elfogadni; ezért nem neheztelt barátjára a kételyei miatt, csupán fájdalmat érzett; ehhez hamarosan némi aggodalom is társult, mert észrevette, hogy Sarah viselkedése különös ingadozást mutat: hol nagyobb szeretetet igyekezett kimutatni iránta, hol akaratlanul is elárulta visszahőkölését és idegenkedését. Megkérdezte tőle, fel akarja-e bontani az eljegyzésüket; de Sarah ezt tagadta: eljegyzésükről tudott a gyülekezet, és az ima-összejöveteleken is elismerték; szigorú vizsgálat nélkül nem lehetett felbontani, Sarah pedig nem tudott olyan okot felhozni, amelyet a közösség érzülete helyeselt volna. Ez idő tájt a rangidős diakónus veszedelmesen megbetegedett, s mivel gyermektelen özvegyember volt, a fiatalabb férfi- és nőtestvérek közül néhányan éjjel-nappal gondozták. Silas gyakran vállalt éjszakai virrasztást Williammel együtt; egyikük hajnali kettőkor váltotta a másikat. Az öregember a várakozással ellentétben már-már a gyógyulás útjára lépett, amikor Silas egy éjszaka, az ágya mellett virrasztva észrevette, hogy megszűnt a szokásos, jól hallható lélegzése. A gyertya már csonkig égett, s fel kellett emelnie, hogy tisztán lássa a beteg arcát. Megvizsgálta, s meggyőződött róla, hogy a diakónus meghalt – már jó ideje halott, mert a tagjai merevek voltak. Silas azon tűnődött, nem aludt-e el, s az órára nézett: már hajnali négy volt. Hogyhogy William nem jött el? Nagy aggodalmában segítségért indult, s hamarosan több barátjuk összegyűlt a házban, köztük a prédikátor is; Silas pedig elment dolgozni, s csak azt kívánta, bárcsak találkozhatott volna Williammel, hogy megtudja, miért nem jelent meg. Ám hat órakor, amikor már arra gondolt, hogy elmegy megkeresni barátját, William megérkezett, és vele a prédikátor. Lantern Yardba hívták a gyülekezet tagjai elé; s amikor megkérdezte, miért hívatják, csak ennyit feleltek: „Majd meghallod.” Több szó nem esett, míg Silas le nem ült a sekrestyében a prédikátor elé, s azok, akik az ő szemében Isten népét képviselték, komolyan rá nem szegezték tekintetüket. Ekkor a prédikátor elővett egy zsebkést, megmutatta Silasnak, és megkérdezte, tudja-e, hol hagyta ezt a kést. Silas azt felelte, nem tud róla, hogy máshol hagyta volna, mint a saját zsebében – de reszketett ettől a különös faggatástól. Ezután arra intették, ne rejtegesse bűnét, hanem vallja be és bánja meg. A kést az elhunyt diakónus ágya melletti írókomódban találták – azon a helyen, ahol a gyülekezet pénzét tartalmazó kis zacskó feküdt, amelyet előző nap maga a prédikátor látott ott. Valakinek a keze elvitte azt a zacskót; és ki másnak a keze lehetett, mint azé az emberé, akié a kés? Silas egy ideig néma maradt ámulatában, aztán megszólalt: „Isten majd tisztáz engem: nem tudok sem arról, hogy a kés ott volt, sem arról, hogy a pénz eltűnt. Motozzatok meg, kutassátok át a lakásomat; nem találtok mást, csak három font öt shillinget a saját megtakarításomból, amelyről William Dane is tudja, hogy már hat hónapja megvan.” Erre William felnyögött, de a prédikátor így szólt: „Súlyos bizonyíték szól ellened, Marner testvér. A pénzt a múlt éjszaka vitték el, és rajtad kívül senki sem volt elhunyt testvérünk mellett, mert William Dane kijelentette előttünk, hogy hirtelen rosszullét akadályozta meg abban, hogy szokás szerint elfoglalja a helyét; te magad is azt mondtad, hogy nem jött el; ráadásul a halottal sem törődtél.”

„El kellett aludnom” – mondta Silas. Aztán kis szünet után hozzátette: „Vagy megint olyan révület vett erőt rajtam, amilyenben már mindnyájan láttatok, s a tolvajnak azalatt kellett jönnie és elmennie, amíg én nem a testemben voltam, hanem a testemen kívül. De még egyszer mondom, motozzatok meg, és kutassátok át a lakásomat, mert sehol másutt nem jártam.”

Végigkutatták a lakást, s végül – William Dane megtalálta a jól ismert zacskót, üresen, Silas szobájában, a komód mögé dugva! Erre William felszólította barátját, valljon, s ne rejtegesse tovább a bűnét. Silas éles szemrehányással nézett rá, és azt mondta: „William, kilenc éve járunk-kelünk együtt; hallottál te engem valaha hazudni? De Isten majd tisztáz engem.”

William így szólt: „Testvérem, honnan tudhatom, mit tettél a szíved titkos kamráiban, hogy Sátán föléd kerekedhessen?”

Silas még mindig a barátját nézte. Arcát hirtelen sötét pír öntötte el, s már-már hevesen megszólalt, amikor mintha újra visszatartotta volna valami belső megrázkódtatás, amely elűzte a pírt az arcából, és reszketésre késztette. Végül azonban gyönge hangon megszólalt, Williamre nézve.

„Most már emlékszem – a kés nem volt a zsebemben.”

William azt mondta: „Nem tudom, miről beszélsz.” A többi jelenlevő azonban kérdezgetni kezdte Silast, hogy akkor hát hol volt a kés, de ő nem volt hajlandó tovább magyarázkodni; csak ennyit mondott: „Súlyos csapás ért; nem tudok semmit mondani. Isten majd tisztáz engem.”

A sekrestyébe visszatérve tovább tanácskoztak. A tettes felderítése végett hatósághoz fordulni ellenkezett a Lantern Yard-i gyülekezet elveivel, amelyek tiltották a keresztényeknek a pereskedést; ezen az sem változtatott volna, ha az ügy kisebb botrányt hoz a közösségre. A tagoknak azonban kötelességük volt más módon kideríteni az igazságot, s elhatározták, hogy imához és sorshúzáshoz folyamodnak. Ez a döntés csak azoknak lehet meglepő, akik nem ismerik a városaink sikátoraiban zajló, rejtett vallásos életet. Silas letérdelt testvéreivel, abban bízva, hogy Isten közvetlen beavatkozása bizonyítja majd ártatlanságát, de érezte, hogy még akkor is bánat és gyász vár rá – olyan kegyetlen csapás érte az emberekbe vetett bizalmát. A sorshúzás Silas Marner bűnösségét mondta ki. Ünnepélyesen felfüggesztették gyülekezeti tagságát, és felszólították, adja vissza az ellopott pénzt: csak bűne bevallása után fogadhatták vissza a gyülekezet kebelébe, mert ez lett volna megbánásának jele. Marner némán hallgatott. Végül, amikor mindenki felállt, hogy távozzon, odament William Dane-hez, és az izgalomtól remegő hangon azt mondta:

„Arra emlékszem, hogy utoljára akkor használtam a késemet, amikor elővettem, hogy egy szíjat vágjak neked. Arra nem emlékszem, hogy visszatettem volna a zsebembe. Te loptad el a pénzt, és tervet szőttél, hogy a bűnt rám kend. De attól még boldogulhatsz: nincs igazságos Isten, aki igazságosan kormányozná a földet, csak a hazugság Istene, aki az ártatlan ellen tanúskodik.”

E káromlásra mindnyájan megborzongtak.

William szelíden így szólt: „Testvéreinkre bízom, ítéljék meg, hogy Sátán hangja ez, vagy sem. Nem tehetek egyebet, mint hogy imádkozom érted, Silas.”

Szegény Marner ezzel a kétségbeeséssel a lelkében távozott – az Istenbe és emberbe vetett bizalom olyan megrendülésével, amely egy szerető szívű lélek számára már-már a tébollyal egyenlő. Sebzett lelkének keserűségében azt mondta magának: „Ő is el fog taszítani.” S arra gondolt, hogy ha Sarah nem hisz az ellene szóló tanúságnak, egész hitének éppúgy össze kell omlania, mint az övének. Akik hozzászoktak, hogy átgondolják vallásos érzületük megjelenési formáit, nehezen élik bele magukat abba az egyszerű, tanulatlan lelkiállapotba, amelyben a formát és az érzést még sohasem választotta külön a mérlegelő gondolat. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Marner helyzetében az ember óhatatlanul kételkedni kezdett volna abban, vajon megbízható módja-e a sorshúzás Isten ítélete megtudakolásának; neki azonban ez az önálló gondolkodás olyan erőfeszítését jelentette volna, amilyet még sohasem ismert; s éppen akkor kellett volna erre az erőfeszítésre vállalkoznia, amikor minden ereje a hitében ért csalódás gyötrelmében emésztődött fel. Ha van angyal, aki az emberek bűnei mellett bánatukat is feljegyzi, az tudja, milyen sok és milyen mély bánat fakad olyan téves eszmékből, amelyekért senki sem hibáztatható.

Marner hazament, és egy egész napon át magában ült, a kétségbeeséstől kábultan; semmi sem hajtotta, hogy felkeresse Sarah-t, és megpróbálja meggyőzni ártatlanságáról. Másnap a bénító hitetlenség elől úgy keresett menedéket, hogy beült a szövőszékébe, és szokás szerint dolgozni kezdett; s nem telt bele sok óra, eljött hozzá a prédikátor az egyik diakónussal, és átadták Sarah üzenetét: felbontottnak tekinti az eljegyzésüket. Silas némán fogadta az üzenetet, majd elfordult az üzenethozóktól, és újra dolgozni kezdett a szövőszékén. Alig több mint egy hónappal később Sarah William Dane felesége lett; s nem sokkal ezután a Lantern Yard-i testvérek megtudták, hogy Silas Marner elhagyta a várost.

---