Becky sorsa

Kate Douglas Smith Wiggin

1. fejezet: „Heten vagyunk”

„HETEN VAGYUNK”

Az öreg postakocsi végigdöcögött a Maplewoodból Riverboróba vezető poros úton. Olyan meleg volt, mint nyár derekán, pedig még csak május közepét írták; Mr. Jeremiah Cobb kímélte is a lovakat, amennyire csak lehetett, de egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy a postát is viszi. Egymást érték az emelkedők; a gyeplőt lazán tartotta a kezében, hátradőlt az ülésen, egyik lábát pedig nagy kényelemben kinyújtva átvetette a bak védődeszkáján. Kopott, karimás nemezkalapját mélyen a szemére húzta, és bal pofazacskójában egy bagócsomót forgatott.

Egyetlen utas ült a kocsiban: egy apró, sötét hajú teremtés, fényes, homokszínű kartonruhában. Olyan vékony volt, a ruhája pedig olyan merevre volt keményítve, hogy folyton ide-oda csúszkált a bőrpárnákon, hiába vetette lábát a középső ülésnek, s nyújtotta ki kétfelé pamutkesztyűs kezét, hogy valahogy megőrizze az egyensúlyát. Valahányszor a kerék a szokottnál mélyebbre zökkent egy kátyúban, vagy hirtelen átdöccent egy kövön, önkéntelenül a levegőbe röppent, aztán visszahuccsant, hátratolta mulatságos kis szalmakalapját, és felvette vagy biztosabban megmarkolta apró rózsaszín napernyőjét. Szemlátomást leginkább erre kellett vigyáznia, hacsak nem számítjuk a gyöngyös erszényt, amelybe, ahányszor az út állapota megengedte, belekukkantott, láthatóan nagy megelégedéssel állapítva meg, hogy becses tartalma se el nem tűnt, se meg nem fogyatkozott. Mr. Cobb mit sem sejtett az utazásnak ezekről a gyötrelmes részleteiről; neki az volt a dolga, hogy célba juttassa az embereket, arról már nem kellett feltétlenül gondoskodnia, hogy kényelmesen is utazzanak. Sőt, ennek az egyetlen, jelentéktelen kis utasnak még a létezéséről is megfeledkezett.

Aznap reggel, amikor éppen indulni készült a maplewoodi posta elől, egy asszony szállt le egy szekérről, odalépett hozzá, és megkérdezte, ez-e a riverborói postakocsi, ő pedig Mr. Cobb-e. Amikor igenlő választ kapott, odabólintott egy gyereknek, aki türelmetlenül várta a feleletet, s most úgy szaladt oda hozzá, mintha attól félne, hogy egy pillanatot is elkéshet. A gyerek tíz-tizenegy éves lehetett, de akárhány nyarat ért is meg, a korához képest kicsinek látszott. Anyja felsegítette a postakocsiba, letett mellé egy batyut meg egy csokor orgonát, felügyelte, hogyan „kötözik fel” hátulra a régi, szőrös bőrrel borított utazóládát, végül kifizette a viteldíjat, nagy gonddal számolva le az ezüstpénzt.

„Arra kérem, vigye el a nővéreimhez Riverboróba – mondta. – Ismeri Mirandyt és Jane Sawyert? Ők laknak a téglaházban.”

Hogyne ismerné őket, teremtő ég! Úgy ismerte mind a kettőt, mintha ő maga teremtette volna őket!

„Hát oda megy ez a kislány, várják is. Szemmel tartaná, kérem? Ha valahol kiszállhat, hogy emberek közé kerüljön, vagy becsalhat valakit maga mellé társaságnak, meg is teszi. Isten veled, Rebecca; igyekezz semmi galibába nem keveredni, és ülj nyugton, hogy takarosan érkezz meg. Ne okozz gondot Mr. Cobbnak. – Tudja, egy kicsit izgatott. – Tegnap jöttünk vonattal Temperance-ből, az unokatestvéremnél aludtunk, ma reggel pedig tőle kocsiztunk ide – nyolc mérföld az út.”

„Isten veled, édesanyám, ne aggódj; hiszen tudod, nem először utazom.”

Az asszony röviden, gúnyosan felnevetett, és magyarázatul odavetette Mr. Cobbnak: „Járt Warehamben, és ott is aludt egy éjszakát; ekkora utazásra még igazán nincs mit büszkének lenni!”

„Az UTAZÁS VOLT, édesanyám – mondta a gyerek lelkesen és makacsul. – Eljöttünk a farmról, kosárba csomagoltuk az ennivalót, egy kicsit kocsiztunk, egy kicsit gőzvonaton mentünk, és a hálóingünket is vittük.”

„Ha így volt is, nem kell az egész falunak kikiabálni” – szakította félbe az anya a tapasztalt világjáró visszaemlékezéseit. „Nem megmondtam már – suttogta, még egy utolsó kísérletet téve a fegyelmezésre –, hogy hálóingről meg harisnyáról és… effélékről nem beszélünk hangosan, különösen, ha férfiak is vannak a közelben?”

„Tudom, édesanyám, tudom, nem is fogok. Csak azt akarom mondani…” – Mr. Cobb ekkor csettintett, meglebbentette a gyeplőt, s a lovak megfontoltan nekiláttak mindennapi munkájuknak. „Csak azt akarom mondani, hogy utazás az, ha…” – a postakocsi most már igazán elindult, s Rebeccának ki kellett dugnia a fejét az ajtó fölötti ablakon, hogy befejezhesse a mondatot: „IGENIS utazás az, ha az ember a hálóingét is magával viszi!”

A kifogásolt szó éles kislányhangon szállt vissza Mrs. Randall megbotránkozott füléhez. Az asszony addig nézett a postakocsi után, amíg el nem tűnt a szeme elől, aztán összeszedte csomagjait az üzlet ajtaja melletti padról, és felült a kikötőoszlopnál várakozó szekérre. Amikor hazafelé fordította a lovat, egy pillanatra felállt, kezével beárnyékolta a szemét, és a homályba vesző távolban szálló porfelhőt nézte.

„Lesz vele dolga Mirandynak, azt hiszem – mondta magában. – De nem csodálnám, ha ez faragna embert Rebeccából.”

Mindez félórával ezelőtt történt; a nap, a hőség, a por, meg a Milltown nagy világvárosában elintézendő ügyek latolgatása addig ringatta Mr. Cobb sosem túlságosan élénk elméjét, míg egészen elfelejtette ígéretét, hogy szemmel tartja Rebeccát.

Egyszer csak vékony hangot hallott a kerekek csörgése-zörgése és a lószerszám nyikorgása fölött. Először tücsöknek, levelibékának vagy madárnak vélte, de amikor megállapította, merről jön, hátrapillantott a válla fölött, s meglátott egy kis alakot, aki épp csak annyira hajolt ki az ablakon, amennyire még veszélytelenül lehetett. Hosszú, fekete hajfonat himbálózott a kocsi mozgására; a gyerek egyik kezében a kalapját tartotta, a másikkal pedig eredménytelenül próbálta megbökni a kocsist parányi napernyőjével.

„Hadd mondjak valamit, kérem!” – kiáltotta.

Mr. Cobb engedelmesen megállította a lovakat.

„Többe kerül, ha odafönt utazom maga mellett? – kérdezte. – Idelent olyan csúszós és fényes minden, és nekem olyan nagy ez a postakocsi, hogy úgy hányódom benne, lassan csupa kék-zöld folt leszek. Az ablakok meg olyan kicsik, hogy mindenből csak darabokat látok, és már majdnem kitörtem a nyakamat, úgy nyújtózkodtam, hogy meglássam, nem esett-e le hátul a ládám. Az édesanyám ládája, és nagyon félti.”

Mr. Cobb megvárta, amíg ez a szóáradat, helyesebben bírálatözön elapad, aztán tréfásan így szólt:

„Feljöhetsz, ha akarsz; azért nem kell külön fizetni, hogy mellém ülj.” Azzal kisegítette a gyereket, „felpenderítette” a bakra, majd maga is visszaült a helyére.

Rebecca gondosan leült, aprólékos gonddal eligazgatta maga alatt a ruháját, és a kocsis meg saját maga közé tette a napernyőt, a szétterített szoknya redői alá. Aztán hátratolta a kalapját, feljebb húzta megstoppolt fehér pamutkesztyűit, és elragadtatva megszólalt:

„Ó, ez már jobb! Ez már utazás! Most igazi utas vagyok, odalent meg úgy éreztem magam, mint a kotlósunk, amikor bezárjuk a ketrecbe. Ugye még nagyon-nagyon messze van?”

„Ó, hiszen még csak most indultunk el – felelte szívélyesen Mr. Cobb. – Több mint két óra.”

„Csak két óra – sóhajtotta. – Akkor fél kettő lesz; édesanyám már Ann unokatestvérnél jár, otthon a gyerekek túl lesznek az ebéden, Hannah pedig mindent elrakott. Hoztam ennivalót, mert édesanyám azt mondta, rossz kezdet volna, ha éhesen érkeznék a téglaházba, és Mirandy néninek mindjárt ennivalót kellene adnia. – Jó idő ez a növényeknek, ugye?”

„Bizony, jó; szinte már túl meleg is van. Miért nem nyitod ki a napernyődet?”

Még jobban ráhúzta a ruháját a szóban forgó tárgyra, és így felelt: „Jaj, dehogy! Sohasem nyitom ki, ha süt a nap; a rózsaszín rettenetesen fakul, tudja, csak borús vasárnapokon viszem el az istentiszteletre. Néha hirtelen kisüt a nap, akkor aztán szörnyű bajban vagyok, hogy mivel takarjam le. Ez a legdrágább kincsem a világon, de rettenetes gond.”

Mr. Jeremiah Cobb komótosan működő elméjében ekkor kezdett lassan derengeni, hogy a mellette üldögélő madárka egészen másféle szerzet, mint amilyenekhez mindennapi útjain hozzászokott. Visszatette az ostort a tartójába, levette lábát a védődeszkáról, hátratolta a kalapját, kiköpte a bagót az útra, s miután így elméjét is harcra kész állapotba hozta, először vette alaposan szemügyre utasát. A gyerek komoly, gyermeki tekintettel, barátságos kíváncsisággal nézett vissza rá.

A homokszínű karton megfakult, de makulátlanul tiszta volt, és kis híján agyonkeményítették. A nyakrészen felálló kis fodorból vékony, nagyon barna nyak emelkedett ki; a fej túlságosan kicsinek látszott ahhoz, hogy elbírja a sötét haj súlyát, amely vastag fonatban lógott le a derekáig. Különös kis ellenzős sapkát viselt fehér livornói szalmából: ez éppúgy lehetett a gyerekkalapdivat legújabb remeke, mint valami régi cicoma, amelyet erre az alkalomra újítottak fel. Megcsavart homokszínű szalag és egy csokornyi fekete meg narancssárga sültüske díszítette; a tüskék mereven csüngtek vagy meredeztek egyik füle fölött, s ettől egészen furcsa, szokatlan volt a megjelenése. Arca sápadt volt, éles körvonalú. Az arcán alighanem mindenből a szokásos számú volt, Mr. Cobb figyelme azonban sosem jutott el az orráig, a homlokáig vagy az álláig: útközben foglyul ejtette és nem eresztette a szeme. Rebecca szeme olyan volt, mint a hit: „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”. Finoman rajzolt szemöldöke alatt két csillagként ragyogott, táncoló fényeit félig fénylő sötétség takarta. Tekintete mohó volt és érdeklődő, mégsem telt be soha; hosszan kitartott pillantása ragyogott és titkot rejtett, s azt a benyomást keltette, hogy egyenesen átlát a nyilvánvalón valami mögötte rejlőre: a tárgyban, a tájban, az emberben. Rebecca szemére soha senki nem talált magyarázatot. A temperance-i tanító és a lelkész megpróbálta, de hiába; a fiatal festőnő pedig, aki nyárra jött, hogy lerajzolja a vörös pajtát, a romos malmot meg a hidat, végül mindezekről a helyi szépségekről lemondott egy gyermekarc kedvéért. Egy kicsi, jellegtelen arcról volt szó, amelyet olyan szempár világított meg, annyi üzenettel, annyi sejtetéssel, a szunnyadó erő és éleslátás annyi jelével, hogy az ember sosem unt bele fénylő mélységeibe nézni, és azt képzelni, hogy amit ott lát, az tulajdon gondolatának tükörképe.

Mr. Cobb nem jutott efféle általános következtetésekre; aznap este csak annyit jegyzett meg a feleségének, hogy valahányszor ránézett az a gyerek, ő azt sem tudta, hol áll a feje.

„Miss Rosstól kaptam a napernyőt, ő egy festő hölgy – mondta Rebecca, miután Mr. Cobb és ő szemügyre vették egymást, s a kislány már kívülről tudta a kocsis arcát. – Látta a cakkos szélű dupla fodrot, meg a fehér csúcsát és a nyelét? Elefántcsontból vannak. Látja, a nyele csupa karcolás. Mert Fanny szopogatta és rágcsálta az istentiszteleten, amikor nem néztem oda. Azóta nem tudok ugyanúgy érezni Fanny iránt.”

„Fanny a húgod?”

„Az egyik.”

„Hányan vagytok?”

„Heten. Hét gyerekről még verset is írtak:

»A kisleány máris felelt:

Ó, uram, heten vagyunk!«

Megtanultam szavalni az iskolában, de a gyerekek utálatosak voltak, és nevettek. Hannah a legidősebb, aztán én jövök, aztán John, aztán Jenny, aztán Mark, aztán Fanny, aztán Mira.”

„Hát ez bizony nagy család!”

„Mindenki azt mondja, túlságosan is nagy” – felelte Rebecca olyan váratlan és tökéletesen felnőttes nyíltsággal, hogy Mr. Cobb elmormolt egy „az áldóját”-ot, és újabb adag dohányt tett a bal pofazacskójába.

„Drágák, de annyi velük a baj, és annyiba kerül etetni őket, tudja – csacsogta tovább. – Hannah meg én évek óta nem csinálunk mást, csak kisbabákat fektetünk este, és szedünk ki reggel az ágyból. De ennek már vége, ez az egy vigasztaló benne, és olyan szép életünk lesz, ha mind felnövünk, és kifizetjük a jelzálogot.”

„Vége? Úgy érted, mert most eljöttél?”

„Nem, úgy értem, hogy több már nem lesz; kész a családunk. Édesanyám mondta, és ő mindig megtartja az ígéretét. Mira óta nem volt egy se, pedig ő már hároméves. Azon a napon született, amikor édesapám meghalt. Miranda néni azt akarta, hogy Hannah jöjjön Riverboróba helyettem, de édesanyám nem nélkülözhette; Hannah jobban boldogul a házimunkával, mint én. Tegnap este megmondtam édesanyámnak, hogy ha mégis volna kilátás újabb gyerekre, amíg távol leszek, akkor értem kell küldeni, mert ha kisbaba van, ahhoz Hannah meg én is kellünk, hiszen édesanyámra marad a főzés meg a farm.”

„Ó, hát farmon laktok? Hol van? Közel ahhoz, ahol felszálltál?”

„Közel? Hiszen biztosan több ezer mérföld! Temperance-ből vonattal jöttünk. Aztán még sokáig kocsiztunk Ann unokatestvérhez, és lefeküdtünk. Aztán felkeltünk, és megint irtó messzire kocsiztunk, Maplewoodba, ahol a postakocsi volt. A farmunk mindentől nagyon messze van, de az iskolánk és a templomunk Temperance-ben van, az csak két mérföld. Itt ülni maga mellett majdnem olyan jó, mint felmászni a templomtoronyba. Ismerek egy fiút, aki már járt a mi tornyunkban. Azt mondta, az emberek meg a tehenek legyeknek látszottak. Emberekkel még nem találkoztunk, de a tehenekben egy KICSIT csalódtam; nem látszanak olyan picinek, mint reméltem; azért – derült fel – mégsem olyan nagyok, mintha lent volnánk mellettük, ugye? A fiúk mindig a szép, nagyszerű dolgokat csinálhatják, a lányoknak meg csak az utálatos, unalmas dolgok jutnak, amik megmaradnak. Nem mászhatnak olyan magasra, nem mehetnek olyan messzire, nem maradhatnak kint olyan sokáig, nem futhatnak olyan gyorsan, semmi.”

Mr. Cobb megtörölte száját a kézfejével, és levegő után kapott. Úgy érezte, egy egész hegylánc egyik csúcsáról a másikra hajszolják, és közben egyetlen jó lélegzetvételre sincs ideje.

„Sehogy sem tudom elhelyezni azt a farmot – mondta –, pedig jártam Temperance-ben, és valamikor arrafelé laktam. Hogy hívják a családotokat?”

„Randall. Édesanyám neve Aurelia Randall; minket úgy hívnak, hogy Hannah Lucy Randall, Rebecca Rowena Randall, John Halifax Randall, Jenny Lind Randall, Marquis Randall, Fanny Ellsler Randall és Miranda Randall. A felünknek édesanyám adott nevet, a másik felünknek édesapám, de nem jöttünk ki párosan, ezért mindketten úgy gondolták, jó lesz Mirát a riverborói Miranda néniről elnevezni; azt remélték, használ majd valamit, de nem használt, és most már csak Mirának hívjuk. Mindegyikünk valakiről kapta a nevét. Hannah arról a Hannah-ról, aki az ablaknál ülve cipőt szeg, engem meg az Ivanhoe-ból vettek; John Halifax egy könyvbeli úriember volt; Mark a nagybátyjáról, Marquis de Lafayette-ről kapta a nevét, aki iker volt és meghalt. (Az ikrek nagyon gyakran nem érik meg a felnőttkort, a hármas ikrek meg szinte soha – tudta ezt, Mr. Cobb?) Nem hívjuk Marquisnak, csak Marknak. Jennyt egy énekesnőről nevezték el, Fannyt meg egy gyönyörű táncosnőről, de édesanyám azt mondja, egyik név se illik rájuk, mert Jenny egy dallamot se tud rendesen elénekelni, Fanny meg egy kicsit falábú. Édesanyám szeretné Jane-nek meg Francesnek hívni őket, a második nevüket pedig elhagyni, de azt mondja, az nem volna tisztességes édesapámmal szemben. Azt mondja, mindig álljunk ki édesapánk mellett, mert minden ellene volt, és nem halt volna meg, ha nincs annyi balszerencséje. Azt hiszem, most már mindent elmondtam magunkról” – fejezte be komolyan.

„Hű, a mindenit! Ennyi már elég is lesz! – kiáltott fel Mr. Cobb. – Nem sok név maradhatott, mire édesanyád végzett a válogatással! De jó emlékezőtehetséged van! Gondolom, a lecketanulás sem okoz neked nagy gondot, igaz?”

„Nem nagyon; inkább az a baj, hogy legyen cipő, amiben eljárhatok az iskolába. Ez itt rajtam vadonatúj, és hat hónapig kell kitartania. Édesanyám mindig azt mondja, kíméljem a cipőmet. De nemigen lehet máshogy kímélni a cipőt, csak ha levesszük, és mezítláb járunk; azt viszont Riverboróban nem tehetem, mert szégyent hoznék Mirandy nénire. Most majd rendesen járok iskolába, ha Mirandy néninél lakom, két év múlva pedig a warehami nevelőintézetbe megyek; édesanyám azt mondja, ennek már igazán embert kell faragnia belőlem! Ha kijártam az iskolát, festő leszek, mint Miss Ross. Legalábbis én úgy gondolom, az leszek. Édesanyám szerint jobb volna, ha tanítanék.”

„Nem a régi Hobbs-farm a tietek?”

„Nem, az csak a Randall-farm. Legalábbis édesanyám így hívja. Én Sunnybrook farmnak hívom.”

„Gondolom, mindegy, minek hívod, amíg tudod, hol van” – jegyezte meg bölcsen Mr. Cobb.

Rebecca szemének teljes fényét szemrehányóan, szinte szigorúan fordította rá, amikor így felelt:

„Ó, ne mondja ezt, ne legyen olyan, mint mindenki más! Igenis számít, minek hívjuk a dolgokat. Ha azt mondom, Randall-farm, látja maga előtt, milyen?”

„Nem mondhatnám, hogy látom” – felelte Mr. Cobb feszengve.

„És ha azt mondom, Sunnybrook farm, arról mi jut eszébe?”

Mr. Cobb úgy érezte magát, mint a hal, amelyet kiszedtek a vízből, és otthagytak tátogni a homokon; nem térhetett ki a válaszadás szörnyű felelőssége elől, mert Rebecca szeme két fényszóró volt, amely áthatolt az agyvelőnek mondott képződményen, és meglátta feje hátulján a kopasz foltot.

„Gondolom, van ott valahol a közelben egy patak” – mondta félénken.

Rebecca csalódottnak látszott, de egészen még nem vesztette el a kedvét. „Ez elég jó – mondta bátorítóan. – Meleg, de még nem forró; van patak, de nem közönséges patak. Fiatal fácskák és apró bokorcsemeték nőnek mindkét partján, és sekély, csacsogó kis patak ez, fehér homokos fenékkel és rengeteg apró, fényes kaviccsal. Ha csak egy kis napsütés akad, a patak mindjárt elkapja, és egész áldott nap csupa csillogás. Magának nem üres a gyomra? Az enyém az! Úgy féltem, hogy lekésem a postakocsit, hogy egy falat reggelit se bírtam enni.”

„Akkor jobb lesz, ha előveszed az ennivalódat. Én nem eszem semmit, amíg Milltownba nem érek; ott aztán kapok egy szelet pitét meg egy csésze kávét.”

„Bárcsak láthatnám Milltownt! Gondolom, még Warehamnél is nagyobb és pompásabb; inkább olyan, mint Párizs? Miss Ross mesélt nekem Párizsról; ott vette a rózsaszín napernyőmet meg a gyöngyös erszényemet. Látja, így kipattan a zárja. Húsz cent van benne, és három hónapig kell kitartania, bélyegre meg papírra meg tintára. Édesanyám azt mondja, Mirandy néni nem szívesen venne még ilyesmit is, ha egyszer etet, ruház, és az iskoláskönyveimet is ő fizeti.”

„Nem olyan nagy csoda az a Paris – mondta lekicsinylően Mr. Cobb. – Maine állam legunalmasabb helye. Sokszor hajtottam már oda.”

Rebeccának megint meg kellett rónia Mr. Cobbot: szótlanul és csendesen, de annál határozottabban tette, egyetlen gyorsan odavetett s éppoly gyorsan visszavont pillantással.

„Párizs Franciaország fővárosa, és hajóval kell odamenni – mondta oktatóan. – Benne van a földrajzkönyvemben, és az áll benne: »A franciák vidám és udvarias nép, szeretik a táncot és a könnyű borokat.« Megkérdeztem a tanítót, hogy mik azok a könnyű borok, és azt gondolta, olyasmi lehet, mint az új almabor, vagy talán a gyömbérszörp. Csak lehunyom a szemem, és olyan tisztán látom Párizst, mintha ott volna előttem. A gyönyörű hölgyek folyton vidáman táncolnak rózsaszín napernyővel meg gyöngyös erszénnyel, az előkelő urak pedig udvariasan táncolnak és gyömbérszörpöt isznak. De maga Milltownt szinte mindennap láthatja, nyitott szemmel” – tette hozzá Rebecca sóvárogva.

„Milltown se olyan nagy csoda – felelte Mr. Cobb, mintha a világ minden városát bejárta volna már, és egyiket sem találta volna semmirevalónak. – Most figyeld, hogy dobom ezt az újságot egyenesen Mrs. Brown küszöbére.”

Puff! A csomag pontosan ott ért földet, ahová szánták: a szúnyoghálós ajtó előtt fekvő kukoricacsuhé lábtörlőn.

„Ó, ez milyen nagyszerű volt! – kiáltotta Rebecca lelkesen. – Akárcsak a késdobáló, akit Mark látott a cirkuszban. Bárcsak hosszú-hosszú sorban állnának a házak, mindegyik előtt kukoricacsuhé lábtörlővel, középütt szúnyoghálós ajtóval, és mindegyikre lehetne újságot dobni!”

„Tudod, egyiket-másikat talán elvéteném – mondta Mr. Cobb szerény büszkeségtől sugározva. – Ha Mirandy nénéd megengedi, valamelyik nap elviszlek Milltownba ezen a nyáron, amikor nincs tele a postakocsi.”

Édes izgalom borzongatta végig Rebecca egész testét, az új cipőjétől föl, föl a livornói szalmasapkáig, majd le a fekete hajfonatán. Hevesen megszorította Mr. Cobb térdét, és az öröm meg a csodálkozás könnyeitől fojtott hangon szólalt meg: „Ó, ez nem lehet igaz, nem lehet; hogy én megláthatom Milltownt! Mintha tündérkeresztanyám volna, aki megkérdezi, mit kívánok, aztán teljesíti! Olvasta már a Hamupipőkét vagy A sárga törpét, Az elvarázsolt békát vagy Az aranyhajú szépséget?”

„Nem – felelte Mr. Cobb némi gondolkodás után, óvatosan. – Nemigen emlékszem, hogy éppen ezeket olvastam volna. Hol jutottál hozzá ennyi olvasnivalóhoz?”

„Ó, rengeteg könyvet olvastam – felelte Rebecca csak úgy mellékesen. – Édesapáméit meg Miss Rosséit, meg minden tanítónkét, és a vasárnapi iskola könyvtárából is mindet. Olvastam A lámpagyújtogatót, A skót vezéreket, az Ivanhoe-t, Redclyffe örökösét, a Cora, az orvos feleségét, a David Copperfieldet, Chickaree aranyát, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzait, a Varsói Tádét meg A zarándok útját, és még sok mást is. – Maga mit olvasott?”

„Éppen ezek a könyvek nem kerültek a kezembe; de te jó ég, rengeteget olvastam én valaha! Mostanában annyi a dolgom, hogy beérem a kalendáriummal, a Weekly Argusszal meg a Maine State Agriculturisttal. – Ott a folyó megint; ez az utolsó hosszú emelkedő, és ha felérünk a tetejére, meglátjuk a távolban Riverboro kéményeit. Nincs már messze. Én magam úgy fél mérfölddel a téglaházon túl lakom.”

Rebecca keze idegesen megmozdult az ölében, és fészkelődni kezdett az ülésen. „Nem gondoltam, hogy félni fogok – mondta alig hallhatóan –, de azt hiszem, mégis félek egy icipicit, most, hogy azt mondja, már ilyen közel vagyunk.”

„Visszafordulnál?” – kérdezte Mr. Cobb kíváncsian.

Rebecca egy rettenthetetlen pillantást vetett rá, majd büszkén felelte: „Soha nem fordulnék vissza. Félni talán félek, de szégyellnék elfutni. Mirandy nénihez menni olyan, mint lemenni a sötét pincébe. Lehet, hogy emberevők meg óriások vannak a lépcső alatt, de ahogy Hannah-nak mondom, LEHETNEK ott manók, tündérek és elvarázsolt békák is! – Van a falunak főutcája, mint Warehamnek?”

„Azt hiszem, főutcának lehet nevezni, Sawyer nénéd is azon lakik, de se üzlet, se malom nincs, szörnyű egy porfészek! Át kell jönnöd a folyón a mi oldalunkra, ha látni akarsz valami mozgolódást.”

„Ezt majdnem sajnálom – sóhajtotta –, mert olyan nagyszerű volna végighajtani egy igazi főutcán, itt ülni ilyen magasan, két pompás ló mögött, kinyitva a rózsaszín napernyőm, és az egész város azt találgatná, kié az orgonacsokor meg a szőrös bőrrel borított utazóláda. Olyan volnék, mint az a gyönyörű hölgy a felvonuláson. Tavaly nyáron Temperance-be jött a cirkusz, és délelőtt felvonulást tartottak. Édesanyám megengedte, hogy mind besétáljunk, Mirát pedig betoljuk a gyerekkocsiban, mert arra nem futotta, hogy délután elmenjünk a cirkuszba. Voltak gyönyörű lovak meg állatok ketrecben, meg bohócok lóháton; a legvégén pedig egy kis piros-arany diadalszekér jött, két póni húzta, és abban ült bársonypárnán a kígyóbűvölő, csupa szaténban és flitterben. Olyan páratlanul gyönyörű volt, Mr. Cobb, hogy nyelnie kellett az embernek a gombócot a torkában, ha ránézett, és apró, hideg borzongások szaladgáltak föl-le a hátán. Érti, mire gondolok? Sohasem látott még valakit, akitől így érzett?”

Mr. Cobb ezen az eseménydús délelőttön még egyszer sem érezte magát ilyen kényelmetlenül, de ügyesen kitért a kérdés elől: „Én nem látom semmi akadályát, hogy olyan pompával vonuljunk be, amilyennel csak tudunk. Előveszem az ostort, kihúzom magam, és gyorsan hajtok; te fogod a csokrodat az öledben, kinyitod a kis piros napernyődet, aztán hadd meresszék a szemüket a falubeliek!”

A gyerek arca egy pillanatra felragyogott, de a ragyogás éppoly gyorsan ki is hunyt, amikor megszólalt: „Elfelejtettem… édesanyám odabent ültetett le, és talán azt szeretné, hogy ott legyek, amikor Mirandy nénihez érünk. Talán illendőbb volna odabent ülnöm, akkor nem kellene leemelnie úgy, hogy közben fellibben a ruhám, hanem kinyithatnám az ajtót, és leszállhatnék, mint egy hölgyutas. Megállna egy pillanatra, Mr. Cobb, hogy átülhessek?”

A postakocsis jóindulatúan megállította a lovakat, leemelte az izgatott kis teremtést, kinyitotta az ajtót, és besegítette; az orgonát meg a rózsaszín napernyőt is odatette mellé.

„Remek utunk volt – mondta –, és jól meg is ismertük egymást, igaz? – Milltownt nem felejted el?”

„Soha! – kiáltotta Rebecca hévvel. – És maga sem, biztosan?”

„Soha! Becsületszavamra!” – fogadkozott ünnepélyesen Mr. Cobb, miközben visszamászott a bakra. S ahogy a postakocsi végigdöcögött a falu utcáján a zöld juharfák között, az ablakokon kitekintők egy kis barna manót láttak homokszínű kartonruhában, aki illedelmesen ült a hátsó ülésen, egyik kezében nagy csokrot szorongatott, a másikban rózsaszín napernyőt. Ha elég messzire elláttak volna, azt is észrevehették volna, amikor a postakocsi befordult az öreg téglaház oldalsó ajtaja előtti udvarra, hogyan emelkedik-süllyed viharosan a kartonruha vállrésze az alatta dobogó szív fölött, hogyan lobban fel, majd tűnik el a pír két sápadt orcán, s hogyan úszik könnyfátyol két ragyogó, sötét szemben.

Rebecca utazása véget ért.

„Ott fordul be a postakocsi a Sawyer lányok udvarára – mondta Mrs. Perkins a férjének. – Biztosan az unokahúguk az, Temperance felől. Úgy hallom, írtak Aureliának, és meghívták Hannah-t, a legidősebbet, de Aurelia azt mondta, Rebeccát könnyebben nélkülözheti, ha Mirandynak meg Jane-nek mindegy; így aztán Rebecca jött. Jó pajtása lesz a mi Emma Jane-ünknek, de nem hiszem, hogy három hónapig is megtartják! Olyan fekete, mint egy indián, amennyire innen látom; fekete, és olyan elevennek látszik. Régebben azt beszélték, hogy az egyik Randall spanyol nőt vett feleségül, valakit, aki egy bentlakásos iskolában zenét meg nyelveket tanított. Emlékszel, Lorenzo is sötét bőrű volt, és ez a gyerek is az. No, nem tudom, hogy a spanyol vér valami igazi szégyen volna-e, legalábbis ha elég régről való, és az az asszony tisztességes volt.”

---