Az élet játéka

Eleanor H. Porter

1. fejezet: Miss Polly

Ezen a júniusi reggelen Miss Polly Harrington kissé sietősen lépett be a konyhájába. Miss Pollynak nem volt szokása sietni; különösen büszke volt nyugodt modorára. Ma azonban sietett – valósággal sietett.

Nancy éppen az edényeket mosta a mosogatónál; meglepetten pillantott fel. Még csak két hónapja dolgozott Miss Polly konyhájában, de azt már tudta, hogy úrnője nem szokott sietni.

„Nancy!”

„Igen, kisasszony.” Nancy vidáman felelt, de közben tovább törölgette a kezében tartott kancsót.

„Nancy, ha magához beszélek, azt kívánom, hogy hagyja abba a munkát, és figyeljen arra, amit mondok” – szólt most már nagyon szigorú hangon Miss Polly.

Nancy kínjában elpirult. Nyomban letette a kancsót a még mindig köré tekert törlőruhával együtt, s közben kis híján felborította – amitől aztán cseppet sem lett nyugodtabb.

„Igen, kisasszony; úgy lesz, kisasszony” – dadogta, miközben megigazította a kancsót, és sietve odafordult. „Csak azért dolgoztam tovább, mert ma reggel külön mondta, hogy siessek a mosogatással, tetszik tudni.”

Úrnője összevonta a szemöldökét.

„Elég lesz, Nancy. Nem magyarázatot kértem. Azt kértem, hogy figyeljen.”

„Igen, kisasszony.” Nancy elfojtott egy sóhajt. Azon tűnődött, vajon valaha is tehet-e bármit ennek az asszonynak a kedvére. Nancy azelőtt még sohasem „szolgált”; de beteg anyja hirtelen megözvegyült, és Nancyn kívül még három kisebb gyerekkel maradt magára, így a lány kénytelen volt valamivel hozzájárulni az eltartásukhoz, s annyira örült, amikor helyet kapott a dombon álló nagy ház konyhájában – Nancy a hat mérföldre fekvő „The Corners”-ből jött, és Miss Polly Harringtonról csak annyit tudott, hogy a régi Harrington-ház úrnője és a város egyik leggazdagabb lakója. Ez két hónappal azelőtt volt. Most már tudta róla, hogy zord, szigorú arcú asszony, aki összevonja a szemöldökét, ha a padlóra csörren egy kés, vagy bevágódik egy ajtó – de eszébe sem jut mosolyogni, még akkor sem, ha a kések és az ajtók csendben maradnak.

Miss Polly most így folytatta: „Ha végzett a reggeli munkájával, Nancy, kiürítheti a lépcső tetejénél lévő kis padlásszobát, és megvetheti benne a tábori ágyat. Persze seperje fel és takarítsa ki a szobát, miután kihordta a ládákat és a dobozokat.”

„Igen, kisasszony. És a kihordott holmit hová tegyem, kérem?”

„A padlás elülső részébe.” Miss Polly habozott, aztán folytatta: „Azt hiszem, akár most meg is mondhatom magának, Nancy. Az unokahúgom, Miss Pollyanna Whittier ideköltözik hozzám. Tizenegy éves, és abban a szobában fog aludni.”

„Egy kislány – idejön, Miss Harrington? Ó, de jó lesz!” – kiáltott fel Nancy, s arra gondolt, mennyi napfényt hoztak a húgocskái a „The Corners”-beli otthonukba.

„Jó? Nos, én nem éppen ezt a szót használnám” – felelte mereven Miss Polly. „Mindenesetre természetesen igyekszem majd a helyzetből a lehető legjobbat kihozni. Remélem, jó asszony vagyok; a kötelességemet pedig ismerem.”

Nancy arca lángba borult.

„Persze, kisasszony; én csak arra gondoltam, hogy egy kislány itt talán – talán derűsebbé tenné a napjait” – mondta bizonytalanul.

„Köszönöm” – felelte szárazon a hölgy. „Azt azonban nem mondhatnám, hogy pillanatnyilag szükségét látnám ennek.”

„De hát maga – maga biztosan szeretné, ha itt volna a kislány, hiszen a nővére gyereke” – kockáztatta meg Nancy, mert homályosan úgy érezte, hogy valahogyan neki kell gondoskodnia ennek a magányos kis idegennek a szíves fogadtatásáról.

Miss Polly gőgösen felszegte az állát.

„De igazán, Nancy, pusztán azért, mert történetesen volt egy nővérem, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy férjhez menjen, és fölösleges gyerekeket hozzon erre az amúgy is éppen eléggé benépesült világra, még nem látom be, miért kellene nekem különösebben akarnom, hogy én gondoskodjam róluk. De ahogy már mondtam, remélem, ismerem a kötelességemet. A sarkokat is takarítsa ki, Nancy” – fejezte be élesen, s kiment a konyhából.

„Igen, kisasszony” – sóhajtott Nancy, és kézbe vette a félig szárazra törölt kancsót – az mostanra annyira kihűlt, hogy újra el kellett öblíteni.

Miss Polly a szobájában ismét elővette a levelet, amelyet két nappal korábban kapott a távoli nyugati városból, s amely olyan kellemetlenül lepte meg. A címzés ez volt: Miss Polly Harrington, Beldingsville, Vermont; a levél pedig így szólt:

„Tisztelt Hölgyem! – Sajnálattal tudatom Önnel, hogy John Whittier tiszteletes két héttel ezelőtt elhunyt, s egy gyermeket hagyott hátra, egy tizenegy éves lányt. Néhány könyvön kívül úgyszólván semmi más nem maradt utána; mert amint azt bizonyára Ön is tudja, ennek a kis missziós gyülekezetnek volt a lelkésze, és igen csekély fizetést kapott.

„Úgy tudom, Whittier tiszteletes az Ön elhunyt nővérének a férje volt, de értésemre adta, hogy a két család nem volt a legjobb viszonyban egymással. A tiszteletes azonban úgy vélte, hogy a nővére kedvéért talán szeretné magához venni a gyereket, és felnevelni Keleten, a kislány saját rokonai között. Ezért írok Önnek.

„Mire kézhez kapja ezt a levelet, a kislány már útra készen áll majd; és ha magához veheti, nagyon hálásak lennénk, ha megírná, hogy a gyerek azonnal jöhet, mert van itt egy férfi és a felesége, akik igen hamar Keletre utaznak, és magukkal vinnék Bostonba, ott pedig feltennék a Beldingsville-be induló vonatra. Természetesen értesítenénk Önt, hogy melyik napon és melyik vonattal várhatja Pollyannát.

„Mielőbbi kedvező válaszának reményében maradok,

„Tisztelettel,

„Jeremiah O. White.”

Miss Polly összevont szemöldökkel összehajtotta a levelet, és visszacsúsztatta a borítékjába. Előző nap már válaszolt rá, és természetesen azt írta, hogy magához veszi a gyereket. Remélte, hogy ennyire azért ismeri a kötelességét! – bármilyen kellemetlen legyen is ez a feladat.

Ahogy most ott ült, kezében a levéllel, gondolatai visszatértek nővéréhez, Jennie-hez, a gyerek anyjához, s ahhoz az időhöz, amikor Jennie húszéves lányként családja tiltakozása ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy feleségül menjen a fiatal lelkészhez. Volt egy gazdag férfi, aki szerette volna feleségül venni – s a család sokkal szívesebben választotta volna őt a lelkész helyett; Jennie azonban nem. A gazdag férfinak nemcsak a pénze volt több, hanem az évei száma is, míg a lelkésznek nem volt egyebe, csak az ifjúság eszményeivel és lelkesedésével teli fiatal feje meg a szerelemmel teli szíve. Jennie ezeket becsülte többre – ami talán egészen természetes volt; így hát feleségül ment a lelkészhez, és belmisszionárius férjével délre költözött.

Ekkor szakadt meg a kapcsolat a családdal. Miss Polly jól emlékezett rá, bár akkor még csak tizenöt éves lány volt, a legfiatalabb a testvérek közül. A család ezután már alig tartott kapcsolatot a misszionárius feleségével. Igaz, Jennie egy ideig még írt, és legutolsó kisbabáját két húgáról, Pollyról és Annáról „Pollyannának” nevezte el – a többi kisbabája mind meghalt. Ekkor írt utoljára Jennie; néhány évvel később aztán maga a lelkész adta hírül Jennie halálát egy nyugati kisvárosban kelt, rövid, de megtört hangú levélkében.

Közben a dombon álló nagy ház lakói fölött sem állt meg az idő. Miss Polly kitekintett az odalent messzire elnyúló völgyre, s azokra a változásokra gondolt, amelyeket ez a huszonöt év hozott az életébe.

Negyvenéves volt immár, és teljesen egyedül állt a világban. Apja, anyja, nővérei – mind meghaltak. Évek óta egymaga volt a ház és az apjától örökölt ezrek úrnője. Akadtak, akik nyíltan sajnálkoztak magányos élete miatt, és unszolták, hogy hívjon magához lakni egy barátot vagy társat; de sem az együttérzésüket, sem a tanácsaikat nem fogadta szívesen. Azt mondta, nem magányos. Szeret egyedül lenni. Jobban szereti a csendet. De most –

Miss Polly összevont szemöldökkel, összeszorított ajakkal állt fel. Természetesen örült, hogy jó asszony, és nemcsak ismeri a kötelességét, hanem elég jellemerő is van benne ahhoz, hogy teljesítse. De – Pollyanna! – micsoda nevetséges név!

---