A nor­t­hang­eri apátság

Jane Austen

1. fejezet

Senki, aki kisgyermekkorában látta Catherine Morlandot, nem gondolta volna, hogy hősnőnek született. Életkörülményei, apjának és anyjának jelleme, saját külseje és természete egyaránt ellentmondott ennek. Apja lelkész volt, de sem mellőzött, sem szegény, és igen tiszteletre méltó ember, noha Richardnak hívták – és soha nem volt szép férfi. Két jól jövedelmező lelkészi állása mellett tekintélyes saját vagyona is volt – és a legkevésbé sem hajlott rá, hogy bezárva tartsa a lányait. Anyja gyakorlatias, józan eszű és jó természetű asszony volt, s ami még figyelemre méltóbb, erős szervezetű is. Catherine születése előtt már három fiút hozott a világra; s ahelyett, hogy a kislány világrahozatalába belehalt volna, ahogy azt bárki várhatta volna, tovább élt – élt, szült még hat gyermeket – és látta őket maga körül felnőni, miközben maga is kitűnő egészségnek örvendett. Egy tízgyermekes családot mindig szép családnak mondanak, ha kellő számban akad benne fej, kar és láb; de Morlandék egyéb tekintetben aligha szolgáltak rá e jelzőre, mert többnyire igencsak csúnyácskák voltak, és Catherine is hosszú éveken át éppoly csúnyácska volt, mint bármelyikük. Vékony, esetlen termete volt, sápadt, sárgás bőre, sötét, lelapuló haja és markáns arcvonásai – ennyit a külsejéről; s a hősnői szerepre lelkialkata sem látszott alkalmasabbnak. Rajongott minden fiús játékért, és a krikettet nemcsak a babázásnál szerette sokkal jobban, hanem a gyermekkor olyan hősnőhöz méltóbb örömeinél is, mint a pele dajkálása, a kanári etetése vagy a rózsabokor öntözése. A kertben ugyanis egyáltalán nem lelte örömét; s ha mégis virágot szedett, főként a csintalankodás kedvéért tette – legalábbis erre következtettek abból, hogy mindig azokat választotta legszívesebben, amelyeket tilos volt leszednie. Ilyenek voltak a hajlamai – a képességei sem voltak kevésbé rendkívüliek. Soha semmit sem tudott megtanulni vagy megérteni, mielőtt megtanították volna rá; néha még akkor sem, mert gyakran figyelmetlen volt, olykor pedig buta. Anyjának három hónapjába került, mire elérte, hogy legalább fel tudja mondani a „Koldus könyörgését”; s végül a sorban utána következő húga, Sally még így is jobban tudta elmondani nála. Nem mintha Catherine mindig buta lett volna – szó sincs róla; „A nyúl és sok barátja” című mesét olyan gyorsan megtanulta, mint bármelyik más lány Angliában. Anyja azt kívánta, hogy zenét tanuljon; Catherine pedig biztosra vette, hogy kedvét leli majd benne, mert nagyon szeretett a régi, elárvult spinét billentyűin pötyögni; így aztán nyolcéves korában hozzá is kezdett. Egy évig tanult, de ki nem állhatta; Mrs. Morland pedig, aki nem erőltette, hogy a lányai olyasmihez is értsenek, amihez nincs tehetségük vagy kedvük, megengedte, hogy abbahagyja. A zenemester elbocsátásának napja Catherine életének egyik legboldogabb napja volt. A rajzoláshoz sem vonzódott jobban; bár valahányszor sikerült anyjától megszereznie egy levél külső lapját, vagy megkaparintania valami más kallódó papírdarabot, e téren is megtette, ami tőle telt: házakat és fákat, tyúkokat és csibéket rajzolt, amelyek mind nagyon hasonlítottak egymásra. Írni és számolni az apja tanította, franciára az anyja: egyikben sem vitte sokra, s mindkettőjük leckéi alól kibújt, valahányszor csak tehette. Milyen különös, megmagyarázhatatlan jellem! – Hiszen bár tízévesen a züllöttség ennyi jelét adta, sem a szíve, sem a természete nem volt rossz, ritkán makacskodott, szinte sohasem veszekedett, és nagyon kedvesen bánt a kicsikkel, csak néha-néha zsarnokoskodott velük; emellett lármás és vad volt, gyűlölte a bezártságot és a tisztaságot, és semmit sem szeretett úgy a világon, mint legurulni a ház mögötti zöld lejtőn.

Ilyen volt Catherine Morland tízévesen. Tizenöt éves korára a külseje már előnyére változott; göndöríteni kezdte a haját és bálokba vágyott; arcszíne megszépült, arcvonásait meglágyította a teltség és a pír, szeme elevenebb, alakja mutatósabb lett. A piszok szeretetét felváltotta benne a cicoma iránti vonzalom, s ahogy egyre csinosabban öltözködött, úgy lett egyre tisztább is; most már néha azt az örömet is megérhette, hogy apja és anyja megjegyezte, mennyit szépült. „Catherine egész csinos lánnyá cseperedik – ma már majdnem szép” – hallotta olykor; s milyen jólesett ezt hallania! Annak a lánynak, aki élete első tizenöt évében csúnyácska volt, nagyobb örömet szerez, ha immár majdnem szépnek látszik, mint amekkorát egy bölcsőjétől fogva szép lány valaha is érezhet.

Mrs. Morland nagyon derék asszony volt, és azt kívánta, hogy gyermekei minden tekintetben olyanok legyenek, amilyennek lenniük kell; de annyi idejét vette el a gyermekágy és a kicsik tanítása, hogy idősebb lányai óhatatlanul magukra voltak utalva; s nemigen lehetett csodálkozni azon, hogy Catherine, akiben természeténél fogva semmi hősnői nem volt, tizennégy éves korában jobban szerette a krikettet, a baseballt, a lovaglást és a környéken való futkosást, mint a könyveket – vagy legalábbis az ismeretterjesztő könyveket –, hiszen ha semmiféle hasznos tudást nem lehetett meríteni belőlük, ha csupa történet volt bennük, elmélkedés pedig semmi, soha semmi kifogása nem volt a könyvek ellen. De tizenöt és tizenhét éves kora között már a hősnői szerepre készült; elolvasta mindazokat a műveket, amelyeket a hősnőknek el kell olvasniuk, hogy emlékezetükbe véssék azokat az idézeteket, amelyek eseménydús életük viszontagságai között oly hasznosak és oly vigasztalók.

Pope-tól megtanulta megróni azokat, akik

„színlelt gyászukat hordják mindenhová.”

Graytől azt, hogy

„Sok virág születik, hogy rejtve piruljon,

S illatát a pusztaság légére pazarolja.”

Thomsontól azt, hogy

… „Gyönyörű feladat

Sarjadni tanítani az ifjú elmét.”

Shakespeare-től pedig rengeteg tudnivalót sajátított el: többek között azt, hogy

… „Légkönnyű semmiségek

A féltékenynek oly szilárd bizonyság,

Mint a Szentírás tanúsága.”

Azt, hogy

„A szegény bogár, melyre rátaposunk,

Testében éppoly kínt szenved el,

Mint egy óriás, mikor meghal.”

S azt, hogy egy szerelmes fiatal nő mindig úgy fest,

… „mint síremléken a Türelem,

Mely a Bánatra mosolyog.”

Ennyiben tehát eleget fejlődött – és sok más téren is igen szépen haladt; mert bár szonetteket írni nem tudott, arra rávette magát, hogy olvassa őket; s bár semmi remény nem mutatkozott arra, hogy egy maga szerezte zongoraelőjátékkal elragadtatásba ejtsen egy egész társaságot, alig fáradt bele mások játékának hallgatásába. Legkevésbé a ceruzával boldogult – semmit sem értett a rajzoláshoz –, még annyit sem, hogy megpróbálja felvázolni szerelmese profilját, s közben rajtakapják. E téren siralmasan elmaradt az igazi hősnői magaslatoktól. Egyelőre nem volt tudatában saját szegénységének, mert nem volt szerelmese, akit lerajzolhatott volna. Tizenhét éves lett anélkül, hogy látott volna egyetlen olyan szeretetre méltó ifjút, aki érzelmeket ébreszthetett volna benne, anélkül, hogy egyetlen igazi szenvedélyt is keltett volna, s anélkül, hogy igen mérsékelt és igen múlékony csodálatnál többet ébresztett volna bárkiben. Ez bizony különös volt! De a különös dolgok többnyire megmagyarázhatók, ha gondosan felkutatjuk az okukat. Egyetlen lord sem volt a környéken; nem – még csak egy baronet sem. Ismerőseik között egyetlen család sem akadt, amely felnevelt és eltartott volna egy véletlenül az ajtaja előtt talált fiút – egyetlen ismeretlen származású fiatalember sem. Apjának nem volt gyámoltja, az egyházközség földesurának pedig nem voltak gyermekei.

De ha egy fiatal hölgynek az a sorsa, hogy hősnő legyen, ebben negyven környékbeli család csökönyössége sem gátolhatja meg. Valaminek történnie kell, és történni is fog, ami egy hőst sodor az útjába.

Mr. Allent, aki a wiltshire-i Fullerton falu – Morlandék lakóhelye – körüli birtokok nagy részét magáénak mondhatta, köszvénye gyógyítására Bathba rendelték – jó kedélyű felesége pedig, aki kedvelte Miss Morlandot, és valószínűleg azt is tudta, hogy ha egy ifjú hölggyel a saját falujában nem esnek meg kalandok, másutt kell keresnie őket, meghívta a lányt, hogy tartson velük. Mr. Morland és Mrs. Morland készséggel beleegyeztek, Catherine pedig maga volt a boldogság.

---