Wa­shing­ton Square

Henry James

1. fejezet

Századunk első felének egy szakaszában, kivált e fél évszázad vége felé, nagy sikerrel praktizált New York városában egy orvos, aki talán kivételes mértékben részesült abban a megbecsülésben, amely az Egyesült Államokban mindig is övezte az orvosi hivatás jeles képviselőit. Amerikában ezt a hivatást mindenkor tiszteletben tartották, s itt sikeresebben vívta ki magának a „szabad” jelzőt, mint másutt. Egy olyan országban, ahol a társadalmi érvényesüléshez az embernek vagy meg kell keresnie a jövedelmét, vagy úgy kell tennie, mintha megkeresné, a gyógyítás művészetében, úgy tetszett, igen nagy mértékben egyesült a tekintély két elismert forrása. A gyakorlati tevékenységek körébe tartozik, ami az Egyesült Államokban komoly ajánlólevél; s megérinti a tudomány fénye – olyan érdem ez, amelyet nagyra tartanak egy közösségben, ahol a tudás szeretete nem mindig párosult szabad idővel és alkalommal. Dr. Sloper jó híréhez az is hozzátartozott, hogy tudományos felkészültsége és gyakorlati jártassága igen szép egyensúlyban volt; tudós orvosnak nevezhetnénk, gyógymódjaiban mégsem volt semmi elvont – mindig rendelt valamit, amit be kellett venni. Rendkívül alaposnak tartották, ám elméleteivel nem volt a beteg terhére, s ha olykor aprólékosabban magyarázta is el a dolgokat, mint amennyire az a beteg számára hasznosnak látszott, sosem ment el odáig (mint némely orvosról hallani), hogy pusztán a magyarázatra hagyatkozzék, hanem mindig hagyott maga után egy megfejthetetlen receptet. Voltak orvosok, akik receptet hagytak, de semmiféle magyarázatot nem adtak hozzá; ő ebbe a végső soron legközönségesebb csoportba sem tartozott. Mint látható, eszes embert mutatok be; s valójában éppen ezért vált dr. Sloper városszerte híressé. Abban az időben, amelyben elsősorban nyomon követjük az életét, ötven év körül járt, és népszerűsége tetőfokán állt. Igen szellemes ember volt, s New York legelőkelőbb társaságában világfinak tartották – s nagyon is az volt. Sietek hozzátenni, az esetleges félreértések elébe vágva, hogy a legkevésbé sem volt sarlatán. Talpig becsületes ember volt – becsületességét talán nem is nyílt alkalma a maga teljességében megmutatni; s ha eltekintünk is annak a körnek a nagyfokú jóindulatától, amelyben praktizált, s amely szívesen dicsekedett azzal, hogy az ország „legélesebb eszű” orvosát tudhatja magáénak, nap nap után igazolta, hogy csakugyan megvannak benne azok a képességek, amelyeket a közvélemény tulajdonított neki. Megfigyelő alkat volt, sőt filozófus is, s éles esze oly természetes adottsága volt, és (mint a közvélemény tartotta) oly könnyedén élt vele, hogy sosem törekedett puszta hatáskeltésre, s nem folyamodott a másodrangú hírességek apró fogásaihoz és pózaihoz. Meg kell vallanunk, hogy a szerencse kedvezett neki, s a jóléthez vezető út puhán simult a talpa alá. Huszonhét éves korában szerelemből feleségül vett egy igen bájos New York-i leányt, Miss Catherine Harringtont, aki bájain felül tekintélyes hozományt is hozott a házasságba. Mrs. Sloper szeretetre méltó, kecses, művelt és elegáns asszony volt, s 1820-ban szép leányai közé tartozott annak a kicsiny, de ígéretes nagyvárosnak, amely a Battery köré tömörült, és az öbölre nézett, s amelynek legészakibb határát a Canal Street füves útszélei jelezték. Austin Sloper már huszonhét évesen is eléggé nevet szerzett magának ahhoz, hogy kevésbé tűnjék különösnek a dolog: egy tucat kérő közül őt választotta egy előkelő fiatal nő, akinek évi tízezer dollár jövedelme és Manhattan szigetének legbájosabb szempárja volt. Ez a szempár és egy s más, ami hozzátartozott, mintegy öt éven át rendkívüli megelégedéssel töltötte el a fiatal orvost, aki odaadó és igen boldog férj volt. Az, hogy gazdag nőt vett feleségül, mit sem változtatott azon az úton, amelyet kijelölt magának, s ugyanolyan határozott céllal művelte hivatását, mintha továbbra sem lett volna más anyagi forrása, csak az a rész, amely az apja halálakor a fivéreivel és nőtestvéreivel megosztott szerény örökségből neki jutott. Nem elsősorban a pénzkeresés volt a célja – inkább az, hogy tanuljon valamit és tegyen valamit. Valami érdekeset tanulni és valami hasznosat tenni – nagyjából ez volt a program, amelyet felvázolt magának, s úgy látta, hogy ennek érvényén mit sem változtat az a véletlen körülmény, hogy a feleségének saját jövedelme van. Szerette a gyógyítást, s szívesen élt szakértelmével, amelynek jóleső érzéssel volt tudatában; s oly nyilvánvaló volt, hogy ha nem volna orvos, semmi más nem lehetne, hogy meg is maradt orvosnak, méghozzá a lehető legjobb körülmények között. Természetesen kényelmes családi körülményei sok robotolástól megkímélték, s az, hogy a felesége a „legjobb társasághoz” tartozott, sok olyan beteget hozott neki, akiknek a tünetei, ha önmagukban nem érdekesebbek is az alsóbb néposztályok tüneteinél, legalább rendszeresebben mutatkoznak meg. Tapasztalatra vágyott, s húsz év alatt bőven jutott neki belőle. Hozzá kell tennünk, hogy némelyik, bármilyen volt is önmagában az értéke, olyan formában érte, hogy korántsem fogadta szívesen. Első gyermeke, egy rendkívül sokat ígérő kisfiú – a doktor, aki nem lelkesedett egykönnyen, szilárdan meg volt győződve erről –, hároméves korában meghalt, mindannak ellenére, amit az anyai gyöngédség és az apai tudomány a megmentésére ki tudott eszelni. Két évvel később Mrs. Sloper második gyermekének adott életet – s a szegény újszülött a neme miatt a doktor szemében nem pótolhatta méltóképpen elsiratott elsőszülöttjét, akiből nagyszerű férfit szándékozott nevelni. A kislány csalódást okozott; de nem ez volt a legrosszabb. Egy héttel a születése után a fiatal anyán, aki, mint mondani szokás, szépen lábadozott, hirtelen riasztó tünetek mutatkoztak; újabb egy hét sem telt el, s Austin Sloper máris özvegy volt.

Ahhoz képest, hogy az emberek életben tartása volt a mestersége, a saját családjában bizony gyengén végezte a dolgát; s az olyan éles eszű orvosnak, aki három éven belül elveszíti a feleségét és a kisfiát, talán fel kell készülnie rá, hogy vagy a szakértelmét, vagy a szeretetét vonják kétségbe. Barátunkat azonban elkerülte a bírálat: azaz minden bírálat elkerülte, kivéve a sajátját, amely messze a legavatottabb és legfélelmetesebb volt. Élete végéig e legbensőbb ítélet terhét hordozta, s örökre magán viselte annak a fenyítésnek a hegeit, amelyet az általa ismert legerősebb kéz mért rá a felesége halálát követő éjszakán. A világ, amely, mint mondtam, nagyra becsülte, túlságosan szánta ahhoz, hogy élcelődjék rajta; balsorsa érdekesebbé tette, sőt abban is közrejátszott, hogy divatba jöjjön. Megjegyezték, hogy még az orvosok családjai sem menekülhetnek meg a betegségek alattomosabb formáitól, s hogy végtére is dr. Sloper az említett kettőn kívül más betegeit is elveszítette már; ez pedig tisztes előzményül szolgált. Megmaradt neki a kislánya, s bár nem olyan volt, amilyenre vágyott, elhatározta, hogy kihozza belőle a lehető legtöbbet. Fel nem használt tekintélye bőven volt még tartalékban, s ennek a gyermek élete első éveiben ugyancsak hasznát látta. Magától értetődően szegény anyja után nevezték el, s a doktor még akkor sem szólította másként, csak Catherine-nek, amikor a kislány egészen apró csecsemő volt. Igen erős és egészséges gyermekké cseperedett, s az apja, ha ránézett, gyakran mondta magában, hogy a kislány olyan ugyan, amilyen, de legalább nem kell attól félnie, hogy elveszíti. Azért mondom, hogy „olyan, amilyen”, mert az igazat megvallva – De ennek az igazságnak az elmondását későbbre halasztom.

---