Szél lengeti a fűz­fá­kat

Kenneth Grahame

1. fejezet: A folyópart

Vakond egész délelőtt megfeszítetten dolgozott: kis otthonában tavaszi nagytakarítást végzett. Előbb seprűkkel, aztán portörlőkkel; majd létrákon, fellépőkön és székeken, meszelővel meg egy vödör mésszel; míg tele nem lett porral a torka és a szeme, fekete bundáját mindenütt mészfoltok tarkították, a háta sajgott, a karja elnehezült. Fölötte a levegőben, alatta s körötte a földben a tavasz mocorgott, s isteni elégedetlenséggel és vágyakozással még sötét, szerény kis hajlékát is átjárta. Nem csoda hát, hogy egyszer csak a padlóra hajította a meszelőt, kifakadt, hogy „A csudába!”, meg hogy „Az áldóját!”, sőt még azt is hozzátette: „Egye fene a tavaszi nagytakarítást!”, és kirontott a házból, még a kabátját sem vette magára. Odafentről valami parancsolón szólította, s ő nekivágott annak a meredek kis alagútnak, amely nála a naphoz és a levegőhöz közelebb lakó állatok kavicsos kocsifeljáróját helyettesítette. Kapart hát, karmolt, kotort és furakodott, aztán megint furakodott, kotort, karmolt és kapart, szaporán dolgozott kis mancsaival, s közben azt mormogta magában: „Csak föl! Csak föl!”, míg végre – hopp! – kibukkant az orra a napvilágra, és máris egy nagy rét meleg füvében hempergett.

„Ez aztán pompás! – mondta magában. – Jobb, mint meszelni!” A napsütés forrón érte a bundáját, lágy szellők simogatták kimelegedett homlokát, s a pincevilág elzártsága után, amelyben oly sokáig élt, a boldog madarak éneke szinte kiáltásként hatott eltompult hallására. Az élet örömében, a nagytakarítás nélküli tavasz gyönyörűségében egyszerre mind a négy lábával el-elrugaszkodva vágott át a réten, míg el nem érte a túlsó szélén húzódó sövényt.

„Megállj! – szólt egy idősödő nyúl a sövény résénél. – Hat penny a magánúton való áthaladás jogáért!” A türelmetlen Vakond megvetően, egy szempillantás alatt felborította, aztán továbbügetett a sövény mellett, s heccelte a többi nyulat, akik sietve kukucskáltak ki lyukaikból, hogy megnézzék, mi ez a lárma. „Hagymamártás! Hagymamártás!” – gúnyolódott, s mire valami igazán találó választ eszelhettek volna ki, már ott sem volt. Erre aztán mind egymásra kezdtek morogni. „Milyen buta vagy! Miért nem mondtad neki –” „Hát te miért nem mondtad –” „Eszébe juttathattad volna –” és így tovább, ahogy az már ilyenkor lenni szokott; de természetesen akkor már réges-rég késő volt, mint mindig.

Túl szépnek tűnt az egész, hogy igaz lehessen. Serényen kószált ide-oda a réteken, a sövények mentén, át a ligeteken, és mindenütt fészket rakó madarakat, bimbózó virágokat, előbújó leveleket talált – minden boldog volt, gyarapodott és tette a dolgát. S ahelyett, hogy furdalta volna a lelkiismeret, és azt suttogta volna neki: „Meszelés!”, valahogy csak azt érezte, milyen nagyszerű, hogy ő az egyetlen naplopó e sok szorgos polgár között. Elvégre a pihenőnapban talán nem is az a legjobb, hogy magunk pihenünk, hanem hogy mindenki mást dolgozni látunk.

Úgy vélte, boldogsága immár teljes, amikor céltalan kanyargása közben egyszer csak egy bővizű folyó partján találta magát. Életében nem látott még folyót – ezt a fényes, hajlékony, telt testű állatot, amely kergetőzött és kuncogott, bugyborékolva ragadott meg dolgokat, nevetve engedte el őket, hogy új játszótársakra vesse magát, akik kirázták magukat a szorításából, aztán megint elkapta és fogva tartotta őket. Minden remegett és reszketett – csillanás, villanás, szikrázás, susogás és örvénylés, csacsogás és bugyborékolás. Vakondot elbűvölte, elragadta, elvarázsolta mindez. Úgy ügetett a Folyó mellett, ahogyan egészen kicsi korában üget az ember egy férfi oldalán, aki izgalmas történeteivel bűvöli el; s amikor végre elfáradt, leült a partra, a Folyó pedig tovább csacsogott hozzá, a világ legjobb történeteinek csobogó menetét hozva a föld szívéből, hogy végül a telhetetlen tengernek mondja el őket.

Ahogy a füvön ült és átnézett a Folyón, szemébe ötlött egy sötét lyuk a szemközti parton, közvetlenül a víz színe fölött, s álmodozva eltűnődött, milyen kellemes, meghitt otthona lehetne ez egy szerény igényű állatnak, aki kedveli a takaros kis folyóparti lakokat, az árvízszint fölött, távol a zajtól és a portól. Nézte, nézte, s mintha valami apró, fényes dolog csillant volna meg a mélyén; eltűnt, aztán ismét felragyogott, akár egy parányi csillag. De csillag aligha lehetett ilyen valószínűtlen helyen; szentjánosbogárnak meg túlságosan fényes és apró volt. Aztán, ahogy tovább nézte, rákacsintott, s ezzel elárulta, hogy szem; körülötte pedig lassanként egy kis arc bontakozott ki, mint kép körül a keret.

Barna kis arc, bajusszal.

Komoly, kerek arc, a szemében ugyanazzal a csillogással, amely először felkeltette a figyelmét.

Apró, takaros fülek és sűrű, selymes szőr.

Vízipatkány volt az!

Aztán a két állat csak állt, és óvatosan méregette egymást.

„Szervusz, Vakond!” – mondta Vízipatkány.

„Szervusz, Patkány!” – mondta Vakond.

„Nincs kedved átjönni?” – kérdezte kisvártatva Patkány.

„Ó, beszélni könnyű!” – felelte kissé ingerülten Vakond, mert a folyó, a folyóparti élet meg annak minden szokása még új dolog volt neki.

Patkány nem szólt semmit, csak lehajolt, eloldott egy kötelet, és húzott rajta; majd könnyedén beszállt egy kis csónakba, amelyet Vakond addig észre sem vett. Kívül kékre volt festve, belül fehérre, és éppen két állatnak való méretű volt; Vakond azon nyomban teljes szívéből megszerette, bár még nem értette egészen, mire is való.

Patkány fürgén átevezett, és kikötött. Aztán föltartotta mellső mancsát, miközben Vakond óvatosan leereszkedett. „Erre támaszkodj! – mondta. – No, szaporán!” S Vakond meglepetten és elragadtatva vette észre, hogy valóban egy igazi csónak tatjában ül.

„Csodálatos ez a nap! – mondta, miközben Patkány ellökte a csónakot, és ismét kézbe vette a párevezőket. – Tudod, én még soha életemben nem ültem csónakban.”

„Micsoda? – kiáltotta tátott szájjal Patkány. – Sohasem ültél egy – te még soha – hát én – akkor mit csináltál eddig?”

„Annyira jó dolog ez?” – kérdezte félénken Vakond, bár nagyon is kész volt elhinni, ahogy hátradőlt az ülésén, végignézett a párnákon, az evezőkön, az evezővillákon meg a sok elbűvölő tartozékon, és érezte, milyen könnyedén ring alatta a csónak.

„Jó? Ez az egyetlen, ami ér valamit – mondta ünnepélyesen Vízipatkány, miközben előrehajolt az evezőhúzáshoz. – Hidd el, ifjú barátom, nincs semmi – az égvilágon semmi –, amit feleannyira érdemes volna csinálni, mint csak úgy csónakban bíbelődni.” Aztán álmodozva folytatta: „Csak úgy bíbelődni, bíbelődni – a – csónakban; bíbelődni –”

„Nézz előre, Patkány!” – kiáltott fel hirtelen Vakond.

Késő volt. A csónak teljes iramban nekiment a partnak. Az álmodozó, a vidám evezős hanyatt hevert a csónak fenekén, sarka a levegőben.

„– a csónakban – vagy csónakkal – folytatta nyugodtan Patkány, miközben jókedvűen nevetve föltápászkodott. – Benne vagy mellette, az már mindegy. Úgy tűnik, igazán semmi sem számít, éppen ez benne a szép. Akár elindulsz, akár nem; akár odaérsz, ahová akartál, akár máshová jutsz, akár sehová sem érsz el, mindig teszel-veszel, és sohasem csinálsz semmi különöset; s amikor végeztél vele, mindig akad valami más tennivaló, amit megcsinálhatsz, ha kedved tartja, de sokkal jobban teszed, ha nem csinálod. Ide hallgass! Ha igazán nincs más dolgod ma délelőtt, mi lenne, ha együtt lecsorognánk a Folyón, és eltöltenénk vele egy jó hosszú napot?”

Vakond puszta boldogságból megmozgatta a lábujjait, elégedetten sóhajtva kidüllesztette a mellét, s üdvözült arccal hátradőlt a puha párnák közé. „Micsoda napom van! – mondta. – Induljunk rögtön!”

„Akkor várj egy percet!” – felelte Patkány. Átfűzte a csónakkötelet a kikötőpalló egyik karikáján, felmászott fönti odújába, s kis idő múlva egy pocakos, fonott piknikkosár súlya alatt roskadozva tért vissza.

„Told a lábad alá!” – szólt Vakondnak, miközben leadta a csónakba. Aztán eloldotta a csónakkötelet, és ismét kézbe vette a párevezőket.

„Mi van benne?” – kérdezte Vakond, kíváncsiságában fészkelődve.

„Van benne hideg csirke – felelte szűkszavúan Patkány. – Hidegnyelvhidegsonkahidegmarhahússavanyúuborkasalátafranciazsemlezsázsásszendvicshúspástétomgyömbérsörlimonádészódavíz –”

„Jaj, elég, elég! – kiáltotta elragadtatva Vakond. – Ez már túl sok!”

„Igazán úgy gondolod? – kérdezte komolyan Patkány. – Pedig csak annyi, amennyit mindig magammal viszek az ilyen kis kirándulásokra; a többiek meg folyton azt mondogatják, hogy fösvény jószág vagyok, és nagyon szűken mérek mindent!”

Vakond egy szót sem hallott az egészből. Magába szívta az új élet, amelybe éppen belépett, megrészegítette a csillogás, a fodrozódás, az illatok, a hangok meg a napfény; egyik mancsát a vízben húzta, és ébren álmodott hosszan. Vízipatkány, amilyen derék kis fickó volt, egyenletesen evezett tovább, és nem zavarta.

„Borzasztóan tetszik a ruhád, öregem – jegyezte meg, amikor úgy fél óra eltelt. – Egyszer én is szerzek magamnak egy fekete bársony dohányzóöltönyt, mihelyt megengedhetem magamnak.”

„Bocsáss meg – mondta Vakond, nagy nehezen összeszedve magát. – Bizonyára nagyon udvariatlannak tartasz, de olyan új nekem ez az egész. Szóval – ez – egy – Folyó!”

„A Folyó” – igazította helyre Patkány.

„És te igazán itt laksz a Folyó mellett? Milyen nagyszerű élet!”

„Mellette, vele, rajta és benne – mondta Patkány. – Nekem ő a fiútestvérem meg a lánytestvérem, a nagynénéim, a társaságom, az ételem meg az italom, és (természetesen) a mosdóvizem. Ez az én világom, és nem is akarok másikat. Amije nincs, azt megszerezni sem érdemes, és amit nem tud, azt tudni sem érdemes. Uramisten, micsoda élményeink voltak már együtt! Télen vagy nyáron, tavasszal vagy ősszel, mindig megvannak a maga mulatságai és izgalmai. Amikor februárban megárad, a pincéim és az alagsorom színültig telnek olyan innivalóval, aminek semmi hasznát sem veszem, és a barna víz a legszebb hálószobám ablaka előtt rohan el; vagy amikor megint leapad, és szilvás sütemény illatú iszapfoltok bukkannak elő, a szittyó meg a hínár eltömi a vízjáratokat, én pedig száraz lábbal elbóklászhatok a medre nagy részén, friss ennivalót találhatok, meg mindenféle holmit, amit figyelmetlen csónakázók ejtettek a vízbe!”

„De nem unalmas néha egy kicsit? – merészelte megkérdezni Vakond. – Csak te meg a Folyó, és senki más, akivel szót válthatnál?”

„Senki más, akivel – no de nem szabad szigorúnak lennem hozzád – mondta elnézően Patkány. – Még új vagy itt, hát persze hogy nem tudod. Mostanában olyan zsúfolt a part, hogy sokan végleg elköltöznek. Ó, nem, ez már egyáltalán nem olyan, mint régen. Vidrák, jégmadarak, kis vöcskök, vízityúkok, egész nap itt van valamennyi, és mindig azt akarják, hogy csinálj valamit – mintha az embernek nem volna meg a maga dolga!”

„Mi van amott?” – kérdezte Vakond, s mancsával a háttérben húzódó erdő felé intett, amely a Folyó egyik oldalán sötét keretbe foglalta a vizenyős réteket.

„Ott? Ó, az csak a Vadrengeteg – felelte kurtán Patkány. – Mi, folyópartiak, nemigen járunk oda.”

„Nem – nem nagyon kedves népek laknak odabent?” – kérdezte Vakond egy csöppet idegesen.

„Há-á-át – felelte Patkány –, hadd gondolkozzam. A mókusok rendesek. Meg a nyulak – némelyikük, de a nyulak elég vegyes társaság. Aztán ott van persze Borz. Éppen a kellős közepén lakik; pénzért sem költözne máshová. Kedves öreg Borz! Őt nem háborgatja senki. Jobb is, ha nem teszik” – tette hozzá sokatmondón.

„Ugyan ki háborgatná?” – kérdezte Vakond.

„Hát persze – vannak ott – mások is – magyarázta Patkány kissé tétován. – Menyétek – meg hermelinek – meg rókák – és így tovább. A maguk módján rendesek – igen jó barátságban vagyok velük –, váltunk pár szót, ha találkozunk, meg minden – de néha megvadulnak, ezt kár volna tagadni, és akkor – hát, az az igazság, hogy nem lehet bennük igazán megbízni.”

Vakond jól tudta, hogy merőben ellenkezik az állati illemmel az esetleg fenyegető bajokról hosszan beszélni, sőt akár csak célozni is rájuk; nem firtatta hát tovább a dolgot.

„És a Vadrengetegen túl? – kérdezte. – Ahol minden kék és homályos, és amiket látni, talán dombok, de talán nem is azok, és mintha városok füstje szállna, vagy az csak vonuló felhő?”

„A Vadrengetegen túl a Nagyvilág következik – mondta Patkány. – Ahhoz pedig se neked, se nekem nincs semmi közünk. Én még sosem jártam ott, és nem is fogok, és te sem, ha csak egy csepp eszed van. Kérlek, soha többé ne hozd szóba. No, végre! Itt a mellékágunk, ahol megebédelünk.”

Elhagyták a főágat, és olyan helyre értek, amely első pillantásra mindenfelől szárazfölddel körülvett kis tónak látszott. Zöld gyep lejtett le mindkét parton, a nyugodt víz színe alatt barna, kígyózó fagyökerek csillogtak, előttük pedig egy duzzasztógát ezüstös válla és habzó zuhataga, karöltve egy nyughatatlan, csöpögő malomkerékkel, amely viszont szürke oromzatú malomházat tartott, nyugtató morajjal töltötte meg a levegőt: a tompa, fojtott zúgásból időről időre apró, tiszta hangok szóltak ki vidáman. Olyan gyönyörű volt, hogy Vakond csak fölemelte mindkét mellső mancsát, és elakadó lélegzettel mondogatta: „Ó, te jó ég! Ó, te jó ég! Ó, te jó ég!”

Patkány a part mellé vezette a csónakot, kikötötte, biztonságban partra segítette a még ügyetlen Vakondot, és egy lendülettel kiemelte a piknikkosarat. Vakond arra kérte, tegye meg neki azt a szívességet, hogy ő egyedül csomagolhasson ki mindent; Patkány örömest a kedvére tett, és teljes hosszában elheveredett a füvön pihenni, míg izgatott barátja kirázta és leterítette az abroszt, egyenként elővette a titokzatos csomagokat, s illő rendben elhelyezte tartalmukat, minden újabb felfedezésnél elakadó lélegzettel ismételgetve: „Ó, te jó ég! Ó, te jó ég!” Amikor minden elkészült, Patkány így szólt: „No, láss hozzá, öreg pajtás!” Vakond pedig igazán szívesen engedelmeskedett, mert aznap igen korán fogott a tavaszi nagytakarításhoz, ahogy az ember már csak szokta, s azóta egy falatra, egy kortyra sem állt meg; és rengeteg mindenen ment keresztül azóta a távoli reggeli óra óta, amely most sok-sok nappal korábbinak tetszett.

„Mit nézel?” – kérdezte kisvártatva Patkány, amikor éhségük már valamelyest csillapodott, és Vakond tekintete egy kicsit elkalandozhatott a terítőről.

„Azt a buborékcsíkot nézem – mondta Vakond –, amely ott halad a víz felszínén. Ezt furcsának találom.”

„Buborékok? Ohó!” – mondta Patkány, és vidáman, hívogatóan füttyentett.

Széles, csillogó pofa jelent meg a part pereme fölött, majd Vidra fölhúzta magát, és kirázta bundájából a vizet.

„Falánk fickók! – jegyezte meg az elemózsia felé tartva. – Miért nem hívtál meg, Patkányka?”

„Ez csak afféle rögtönzés volt – magyarázta Patkány. – Egyébként – Mr. Vakond, a barátom.”

„Igazán megtiszteltetés” – mondta Vidra, s a két állat nyomban össze is barátkozott.

„Micsoda lárma van mindenütt! – folytatta Vidra. – Mintha ma az egész világ kint volna a Folyón. Feljöttem ezen a mellékágon, hátha akad egy nyugodt percem, erre belétek botlom! – Azaz – bocsánat – tudjátok, nem egészen úgy értem.”

Mögöttük zörgés támadt a sövényben, amelyen még sűrűn csüngtek a tavalyi levelek, s egy csíkos fej kandikált ki rájuk, mögötte magasra emelkedő vállakkal.

„Gyere, öreg Borz!” – kiáltotta Patkány.

Borz előreügetett egy-két lépést, aztán azt morogta: „Hm! Társaság”, hátat fordított, és eltűnt a szemük elől.

„Hát épp ilyen fickó! – jegyezte meg csalódottan Patkány. – Egyszerűen gyűlöli a társaságot! Ma már nem is látjuk többet. No, meséld el, ki van kint a Folyón?”

„Varangy például kint van – felelte Vidra. – A vadonatúj versenycsónakjában; új ruha, új minden!”

A két állat egymásra nézett, és elnevette magát.

„Egy időben csak a vitorlázás létezett számára – mondta Patkány. – Aztán megunta, és a rudas csónakázásra kapott rá. Más sem kellett neki, csak hogy egész nap, mindennap rúddal tolhassa a csónakot, és szép kis felfordulást csinált vele. Tavaly a lakóhajózás volt soron, és nekünk mind oda kellett mennünk hozzá a lakóhajójára vendégeskedni, és úgy tennünk, mintha élveznénk. Egész hátralévő életét lakóhajón akarta tölteni. Mindig ugyanez van, akárminek fog neki: megunja, és valami újba kezd.”

„Pedig olyan derék fickó – jegyezte meg elgondolkodva Vidra. – De olyan ingatag – kivált csónakban!”

Onnan, ahol ültek, a közbeeső szigeten túl rá lehetett látni egy darabon a főágra; s épp akkor felvillant egy versenycsónak, az evezős – alacsony, köpcös alak – csúnyán fröcskölt, erősen dülöngélt, de teljes erejéből dolgozott. Patkány fölállt, és odakiáltott neki, Varangy azonban – mert ő volt az – megrázta a fejét, és komoran ismét nekifeküdt a munkának.

„Mindjárt kiesik a csónakból, ha így dülöngél” – mondta Patkány, és visszaült.

„Ki bizony – kuncogott Vidra. – Meséltem már azt a jó történetet Varangyról meg a zsilipőrről? Így történt. Varangy…”

Egy csatangoló kérész imbolyogva cikázott át a sodrás fölött, abban a mámoros modorban, amelyet az életbe belekóstoló ifjú kérészgavallérok kedvelnek. Egy örvény a vízen, egy „plutty!” – és a kérész nem látszott többé.

Ahogy Vidra sem.

Vakond lenézett. A hang még ott csengett a fülében, de a gyep, amelyen Vidra elheveredett, szemlátomást üres volt. A távoli látóhatárig sehol egy Vidra.

Ám a Folyó felszínén megint buborékcsík húzódott.

Patkány egy dallamot dúdolt, Vakondnak pedig eszébe jutott, hogy az állati illem tiltja, hogy bárki bármiféle megjegyzést fűzzön barátai hirtelen eltűnéséhez, történjék az bármikor, bármilyen okból vagy akár minden ok nélkül.

„Nos, nos – mondta Patkány –, azt hiszem, ideje indulnunk. Vajon melyikünk csomagolja el a piknikkosarat?” Nem úgy beszélt, mintha rettentően áhítozna erre az örömre.

„Ó, kérlek, hadd csináljam én!” – mondta Vakond. Patkány hát természetesen megengedte neki.

A kosárba bepakolni nem volt egészen olyan kellemes munka, mint a kosárból kipakolni. Soha nem is az. Vakond azonban eltökélte, hogy mindennek örülni fog, és bár éppen amikor már bepakolt a kosárba, és szorosan becsatolta a szíjait, észrevett egy tányért, amely a fűből bámult fel rá, amikor pedig újra végzett, Patkány rámutatott egy villára, amelyet igazán bárki megláthatott volna, legvégül meg – no lám! – előkerült a mustárosedény, amelyen tudtán kívül ült, valahogy mégiscsak elkészült végre, anélkül, hogy különösebben kijött volna a sodrából.

A délutáni nap már alacsonyan járt, amikor Patkány álmodozva, könnyű evezőcsapásokkal hazafelé tartott, versféléket mormolt magában, és nemigen figyelt Vakondra. Vakond viszont telis-tele volt ebéddel, önelégültséggel és büszkeséggel, már egészen otthonosan mozgott a csónakban (legalábbis azt hitte), s ráadásul kezdett egy kicsit türelmetlenkedni is; kisvártatva meg is szólalt: „Patkányka! Kérlek, most már én szeretnék evezni!”

Patkány mosolyogva megrázta a fejét. „Még nem, ifjú barátom – mondta. – Várj, amíg veszel pár leckét. Nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik.”

Vakond egy-két percig csendben maradt. De egyre jobban irigykedett Patkányra, aki olyan erőteljesen és könnyedén evezett, s a büszkesége azt kezdte sugdosni, hogy ő éppen olyan jól meg tudná csinálni. Fölpattant, és olyan váratlanul kapta el a párevezőket, hogy Patkányt, aki a vizet nézte, és újabb versféléket mondogatott magában, meglepte vele: az immár másodszor is hanyatt esett az üléséről, lábával a levegőben, a diadalmas Vakond pedig a helyére ült, és teljes önbizalommal markolta meg a párevezőket.

„Hagyd abba, te ostoba szamár! – kiáltotta Patkány a csónak fenekéről. – Nem tudsz evezni! Felborítasz minket!”

Vakond nagy lendülettel hátracsapta a párevezőket, és egy hatalmas mozdulattal a víz felé vágott velük. Teljesen elvétette a víz színét, lába a feje fölé lendült, s máris az elterült Patkány tetején feküdt. Rémülten a csónak peremébe kapaszkodott, s a következő pillanatban – placcs!

A csónak felborult, ő pedig a Folyóban kapálózott.

Ó, te jó ég! Milyen hideg volt a víz, és ó, milyen nagyon nedves! Hogy zúgott a fülében, ahogy süllyedt le, le, le! Milyen ragyogó volt a nap, és milyen öröm volt meglátni, amikor köhögve, köpködve a felszínre jutott! Milyen fekete kétségbeesés szakadt rá, amikor érezte, hogy újra süllyed! Ekkor egy erős mancs ragadta tarkón. Patkány volt az, és nyilvánvalóan nevetett – Vakond érezte a nevetését, ahogy végigrezgett Patkány karján, át a mancsán, s úgy jutott az ő – mármint Vakond – nyakába.

Patkány elkapott egy párevezőt, és Vakond hóna alá dugta; aztán a másik oldalon is ugyanezt tette, majd mögötte úszva a partra tolta a magatehetetlen állatot, kihúzta a vízből, s letette a parton ezt a lucskos, kásás nyomorúságkupacot.

Miután egy kicsit megdörzsölte, és némi vizet kicsavart belőle, Patkány így szólt: „No, öreg pajtás! Ügess fel-alá a vontatóúton, ahogy csak bírsz, amíg újra át nem melegszel és meg nem száradsz, én pedig közben lemerülök a piknikkosárért.”

A bús Vakond hát, kívül csuromvizesen, belül szégyenkezve, addig ügetett fel-alá, míg nagyjából megszáradt, Patkány pedig újra a vízbe vetette magát, megkerítette a csónakot, talpára fordította és kikötötte, sorban partra hordta vízen úszó holmijait, végül lemerült a piknikkosárért is, sikerült felhoznia, és küszködve kivergődött vele a partra.

Amikor ismét minden készen állt az indulásra, Vakond ernyedten és csüggedten elfoglalta helyét a csónak tatjában; s ahogy elindultak, halkan, megindultságtól el-elcsukló hangon így szólt: „Patkányka, nagylelkű barátom! Igazán nagyon sajnálom, hogy ilyen ostobán és hálátlanul viselkedtem. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy elveszíthettem volna azt a gyönyörű piknikkosarat. Bizony, tökéletes szamár voltam, és ezt tudom is. Ez egyszer elnézed nekem, megbocsátasz, és hagyod, hogy minden úgy menjen tovább, mint azelőtt?”

„Semmi baj, az ég áldjon! – felelte vidáman Patkány. – Mit számít egy kis víz egy Vízipatkánynak? Legtöbbször többet vagyok a vízben, mint azon kívül. Ne is gondolj rá többet; és ide hallgass! Igazán azt hiszem, az volna a legjobb, ha eljönnél hozzám lakni egy kis időre. Nagyon egyszerű, kezdetleges hely, tudod – egyáltalán nem olyan, mint Varangy háza –, de azt még nem láttad; azért kényelmesen el tudlak helyezni. És megtanítalak evezni meg úszni, s hamarosan éppolyan ügyes leszel a vízen, mint bármelyikünk.”

Vakondot annyira meghatotta ez a kedves beszéd, hogy nem jött hang a torkára, nem tudott válaszolni; mancsfejével egy-két könnycseppet is le kellett törölnie. Patkány azonban tapintatosan másfelé nézett, s Vakondnak hamarosan megint visszatért a jókedve, még arra is futotta tőle, hogy alaposan visszafeleseljen két vízityúknak, amelyek egymás közt kuncogtak csapzott külsején.

Amikor hazaértek, Patkány lobogó tüzet rakott a társalgóban, lehozott Vakondnak egy háziköntöst meg papucsot, beültette egy karosszékbe a tűz elé, és vacsoráig folyami történeteket mesélt neki. Roppant izgalmas történetek voltak ezek egy olyan földben lakó állatnak, mint Vakond. Duzzasztógátakról, hirtelen áradásokról, ugráló csukákról és kemény palackokat hajigáló gőzhajókról szóltak – legalábbis palackokat bizonyosan hajigáltak, mégpedig gőzhajókról, vagyis feltehetően gőzhajók hajigálták őket; aztán gémekről, hogy milyen kényesek arra, kivel állnak szóba; meg csatornabeli kalandokról, Vidrával töltött éjszakai halászatokról és Borzzal tett messzi kirándulásokról. A vacsora igen vidáman telt; de nem sokkal utána a rettenetesen álmos Vakondot figyelmes házigazdájának fel kellett kísérnie az emeletre, a legszebb hálószobába, ahol hamarosan nagy békességgel és elégedettséggel hajtotta párnájára a fejét, abban a tudatban, hogy újdonsült barátja, a Folyó ott nyaldossa az ablakpárkányát.

Ez a nap csak az első volt a sok hasonló közül a felszabadult Vakond számára; ahogy a nyár mindjobban kiteljesedett, a napok egyre hosszabbra nyúltak, s mind tele volt érdekességgel. Megtanult úszni és evezni, ráérzett a folyó víz örömére; s fülét a nádszálakhoz tartva időnként elcsípett valamit abból, amit a szél oly szakadatlanul suttogott közöttük.

---