Világok harca

H. G. Wells

1. fejezet: A háború előestéje

A tizenkilencedik század utolsó éveiben senki sem hitte volna, hogy világunkat az emberét felülmúló, mégis éppoly halandó értelmek figyelik éberen és tüzetesen; hogy miközben az emberek különféle dolgaikkal foglalatoskodnak, őket magukat is vizsgálják és tanulmányozzák, talán csaknem olyan aprólékosan, ahogy az ember mikroszkóppal vizsgálhatja a vízcseppben nyüzsgő és szaporodó, rövid életű teremtményeket. Határtalan önelégültséggel jártak-keltek az emberek ezen a földgolyón apró-cseprő ügyeiket intézve, abban a nyugodt bizonyosságban, hogy urai az anyagnak. Lehet, hogy a mikroszkóp alatt az ázalékállatkák is így tesznek. Senki sem gondolt a világűr ősibb világaira mint az emberre leselkedő veszély forrásaira, vagy ha gondolt is rájuk, csak azért, hogy lehetetlennek vagy valószínűtlennek nyilvánítsa rajtuk az életet. Különös felidézni azoknak a letűnt időknek némely gondolati beidegződését. A földi emberek legfeljebb azt képzelték, hogy a Marson is élhetnek emberek, talán náluk alacsonyabb rendűek, akik szívesen fogadnának egy térítőmissziót. Pedig a világűr szakadékán túlról olyan elmék tekintettek irigy szemmel a Földre, amelyek úgy viszonyultak a mi elménkhez, ahogyan a miénk a kimúló állatokéhoz – mérhetetlen, hideg és részvétlen értelmek –, s lassan és biztosan szőtték ellenünk terveiket. És a huszadik század elején eljött a nagy kijózanodás.

A Mars bolygó – aligha kell emlékeztetnem rá az olvasót – átlagosan 140 000 000 mérföld távolságban kering a Nap körül, és alig feleannyi fényt és hőt kap tőle, mint a mi világunk. Ha a ködelméletben van bármi igazság, idősebbnek kell lennie világunknál; felszínén már jóval azelőtt meg kellett indulnia az életnek, hogy a Föld megszilárdult. Térfogata alig egyhetede a Földének, ami bizonyára meggyorsította lehűlését arra a hőmérsékletre, amelyen megindulhatott az élet. Van levegője és vize, és megvan rajta minden, ami az élőlények fennmaradásához szükséges.

Ám az ember oly hiú, s hiúsága annyira elvakítja, hogy egészen a tizenkilencedik század végéig egyetlen író sem vetette fel, hogy az értelmes élet ott messze túljuthatott földi szintjén – vagy egyáltalán túljuthatott rajta. Általában azt sem értették meg, hogy mivel a Mars idősebb a Földnél, felszíne alig negyedakkora és távolabb van a Naptól, szükségképpen nemcsak az idő kezdetétől került távolabb, hanem a végéhez is közelebb.

A korszakokon át tartó lehűlés, amely egy napon a mi bolygónkat is utoléri, szomszédunkon már igen előrehaladt. Fizikai állapotát még mindig jórészt homály fedi, de ma már tudjuk, hogy még egyenlítői vidékein is alig közelíti meg délben a hőmérséklet a mi leghidegebb telünkét. Levegője sokkal ritkább a miénknél, óceánjai annyira összezsugorodtak, hogy felszínének már csupán a harmadát borítják, s amint hosszú évszakai váltakoznak, mindkét sarkán hatalmas hósapkák képződnek, majd elolvadnak, időről időre elárasztva mérsékelt övi vidékeit. A kimerülésnek az a végső szakasza, amelytől mi még hihetetlenül messze vagyunk, a Mars lakói számára már a jelen gondjává vált. A szükség közvetlen szorítása kiélesítette értelmüket, megnövelte erejüket és megkeményítette a szívüket. S amikor olyan műszerekkel és olyan értelemmel tekintenek át a világűrön, amilyenekről mi alig álmodtunk, a Nap irányában, legközelebbi helyzetében mindössze 35 000 000 mérföldre tőlük, a remény hajnalcsillagát látják: a mi melegebb bolygónkat, növényzettől zölden, víztől szürkén, termékenységről valló felhős légkörével; sodródó felhőfoszlányai között tágas, népes vidékek és hadihajóktól zsúfolt, keskeny tengerek tünedeznek elő.

Mi, emberek pedig, e Föld lakói, legalább olyan idegen és alacsony rendű lények lehetünk a szemükben, mint a miénkben a majmok és a makik. Az emberi értelem már elfogadja, hogy az élet szüntelen küzdelem a létért, és úgy látszik, a Marson élő elmék is ezt vallják. Világuk lehűlése már igen előrehaladt, a miénk pedig még mindig hemzseg az élettől, de csupa olyan állattól hemzseg, amelyet ők alacsonyabb rendűnek tartanak. A Nap irányában indított háború valóban az egyetlen menekvésük a nemzedékről nemzedékre közelebb lopódzó pusztulás elől.

S mielőtt túlságosan szigorúan ítélkeznénk felettük, emlékeznünk kell rá, milyen kíméletlen és teljes pusztítást vitt véghez a saját fajunk, nemcsak az állatok, például a kiveszett bölény és a dodó, hanem saját alacsonyabb rendű emberfajtái körében is. A tasmánokat, bár emberhez hasonlítottak, ötven év leforgása alatt maradéktalanul eltörölte a föld színéről az európai bevándorlók ellenük folytatott irtóháborúja. Vajon az irgalomnak olyan apostolai vagyunk, hogy méltatlankodhatnánk, ha a marslakók is ugyanebben a szellemben háborúznának?

Úgy látszik, a marslakók bámulatosan kifinomult számításokkal tervezték meg leszállásukat – matematikai tudásuk nyilvánvalóan messze felülmúlja a miénket –, és szinte tökéletes egyetértésben hajtották végre előkészületeiket. Ha műszereink lehetővé tették volna, már jóval korábban, a tizenkilencedik században észrevehettük volna a készülődő veszedelmet. Az olyan tudósok, mint Schiaparelli, figyelték a vörös bolygót – mellesleg különös, hogy a Mars számtalan évszázada a háború csillaga –, de nem tudták értelmezni az oly pontosan feltérképezett rajzolatok változásait. A marslakók minden bizonnyal ez idő alatt végig készülődtek.

Az 1894-es szembenállás idején nagy fényességet figyeltek meg a bolygókorong megvilágított részén; először a Lick Obszervatóriumban észlelték, majd a nizzai Perrotin és utána más megfigyelők is. Az angol olvasók először a Nature augusztus 2-i számából értesültek róla. Hajlok arra a feltevésre, hogy ezt a fényárat a bolygójukba vájt hatalmas gödörben annak az óriási ágyúnak az öntése okozhatta, amelyből ránk lőtték lövedékeiket. A következő két szembenálláskor különös, mindmáig megmagyarázatlan rajzolatokat figyeltek meg e fellobbanás helyének közelében.

Immár hat éve, hogy ránk szakadt a vihar. Amint a Mars a szembenálláshoz közeledett, Lavelle Jáváról azzal a megdöbbentő hírrel hozta lázas lüktetésbe a Csillagászati Távirati Központ vezetékeit, hogy a bolygóból hatalmas tömegű izzó gáz tört elő. Ez tizenkettedikén éjfél felé történt; a spektroszkóp pedig, amelyet nyomban igénybe vett, lángoló, főként hidrogénből álló gáztömeget jelzett, amely roppant sebességgel haladt a Föld felé. A tűzsugár éjfél után úgy negyedórával láthatatlanná vált. Óriási lángfelhőhöz hasonlította, amely hirtelen, hevesen lövellt ki a bolygóból, „ahogyan az ágyúból törnek elő a lángoló gázok”.

Különösen találó megfogalmazásnak bizonyult. Másnap mégis csupán egy rövid hír jelent meg róla a lapokban, a Daily Telegraph-ban, s a világ mit sem tudott az emberi nemet valaha fenyegető egyik legsúlyosabb veszedelemről. Talán egyáltalán nem is hallottam volna a kitörésről, ha Ottershaw-ban nem találkozom Ogilvyval, a jól ismert csillagásszal. Nagyon felvillanyozta a hír, s túláradó izgalmában meghívott, hogy azon az éjszakán vele felváltva figyeljem a vörös bolygót.

Bár azóta annyi minden történt, még mindig igen tisztán emlékszem arra a virrasztásra: a fekete, néma csillagvizsgálóra, a sarokban a padlóra gyér fényt vető, leárnyékolt lámpásra, a távcső óraművének egyenletes ketyegésére, a tető kis résére – hosszúkás mélységre, amelyet csillagpor csíkozott. Ogilvy járkált; nem láttam, de hallottam. A távcsőbe nézve mélykék kört látott az ember, s a látómezőben úszó apró, kerek bolygót. Olyan apróságnak látszott, olyan fényesnek, kicsinek és mozdulatlannak, halvány keresztcsíkjaival és kissé lapult, nem egészen kerek alakjával. De milyen apró volt, milyen ezüstösen meleg – gombostűfejnyi fény! Úgy tűnt, mintha remegne, de valójában a távcső rezgett a bolygót a látómezőben tartó óramű működésétől.

Ahogy figyeltem, a bolygó hol nagyobbnak, hol kisebbnek látszott, s mintha közeledett, majd távolodott volna, de ez csak azért volt, mert elfáradt a szemem. Negyvenmillió mérföldre volt tőlünk – több mint negyvenmillió mérföldnyi üresség választott el tőle. Kevesen fogják fel, milyen mérhetetlen az az üresség, amelyben az anyagi világegyetem pora úszik.

Emlékszem, a látómezőben mellette három halvány fénypont volt, három végtelenül távoli, csak távcsővel látható csillag, körös-körül pedig az üres világűr feneketlen sötétje. Tudja az olvasó, milyen ez a feketeség egy fagyos, csillagfényes éjszakán. Távcsőben sokkal mélyebbnek tűnik. És számomra láthatatlanul, mert oly messze volt és oly parányi, sebesen és egyenletesen repülve ezen a hihetetlen távolságon át, percenként sok ezer mérfölddel közelebb jutva, jött felém a Valami, amelyet nekünk küldtek, a Valami, amely később annyi küzdelmet, csapást és halált hozott a Földre. Akkor, miközben figyeltem, eszembe sem jutott ilyesmi; a Földön senki sem gondolt arra a célt nem tévesztő lövedékre.

Azon az éjszakán is újabb gázsugár tört elő a távoli bolygóból. Láttam. Vöröses villanás a peremén, a körvonal alig észrevehető kidudorodása, éppen amikor a kronométer éjfélt ütött; ekkor szóltam Ogilvynak, és ő lépett a helyemre. Meleg volt az éjszaka, én pedig szomjas voltam, s ügyetlenül nyújtóztatva a lábamat, a sötétben tapogatózva odamentem az asztalkához, amelyen a szódásüveg állt, miközben Ogilvy felkiáltott a felénk törő gázcsóva láttán.

Azon az éjszakán újabb láthatatlan lövedék indult útnak a Marsról a Föld felé, nagyjából egy másodperc híján huszonnégy órával az első után. Emlékszem, ott ültem az asztalon a feketeségben, szemem előtt zöld és bíborvörös foltok úsztak. Szerettem volna egy kis világosságot, hogy rágyújthassak, s közben alig sejtettem, mit jelentett az a parányi fényvillanás, amelyet láttam, és mi mindent hoz nekem nemsokára. Ogilvy egyig figyelt, aztán abbahagyta; meggyújtottuk a lámpást, és átsétáltunk a házába. Odalent a sötétben Ottershaw és Chertsey terült el, s sok száz lakójuk egytől egyig békésen aludt.

Azon az éjszakán folyton azt találgatta, milyen állapotban lehet a Mars, és gúnyolódott azon a közkeletű elképzelésen, hogy lakói nekünk adnak jeleket. Úgy gondolta, hogy talán meteoritok sűrű zápora hullik a bolygóra, vagy hatalmas vulkánkitörés zajlik rajta. Felhívta rá a figyelmemet, mennyire valószínűtlen, hogy az élővilág fejlődése a két szomszédos bolygón ugyanazt az irányt vette volna.

„Egymillió az egyhez, hogy a Marson semmi emberhez hasonló nem él” – mondta.

Megfigyelők százai látták a lángot éjfél táján azon az éjszakán, a következőn, majd az azt követőn is; és így ment ez tíz éjjelen át, minden éjjel egy láng. Hogy a tizedik után miért maradtak abba a lövések, arra a Földön senki sem próbált magyarázatot adni. Lehet, hogy a kilövéskor keletkező gázok kellemetlenséget okoztak a marslakóknak. Sűrű füst- vagy porfelhők – amelyek a Földről nagy teljesítményű távcsővel apró, szürke, változó foltoknak látszottak – terjedtek szét a bolygó tiszta légkörében, és eltakarták ismerősebb vonásait.

Végül még a napilapok is felfigyeltek a zavarokra, és itt is, ott is, mindenfelé közérthető ismertetések jelentek meg a Mars tűzhányóiról. A félig komoly, félig tréfás Punch folyóirat, emlékszem, szellemesen használta fel a dolgot politikai karikatúrájában. S anélkül, hogy bárki is sejtette volna, a marslakók ránk lőtt lövedékei közeledtek a Föld felé, a világűr üres szakadékán át száguldva, immár másodpercenként sok mérföldet megtéve, óráról órára és napról napra, egyre közelebb és közelebb. Ma már szinte hihetetlen csodának tűnik, hogy miközben ilyen sebesen közelgett a fölöttünk lebegő végzet, az emberek továbbra is apró-cseprő ügyeikkel foglalatoskodhattak. Emlékszem, mennyire ujjongott Markham, amikor sikerült új fényképet szereznie a bolygóról annak a képes újságnak a számára, amelyet akkoriban szerkesztett. Manapság az emberek alig fogják fel, micsoda bőség és vállalkozó szellem jellemezte tizenkilencedik századi lapjainkat. Engem nagyon lefoglalt a kerékpározás tanulása, s egy tanulmánysorozaton dolgoztam arról, hogyan fejlődnek majd várhatóan az erkölcsi eszmék a civilizáció előrehaladtával.

Egyik éjszaka (az első lövedék akkor aligha lehetett 10 000 000 mérföldnél messzebb) sétálni mentem a feleségemmel. A csillagok fényénél az állatöv jegyeit magyaráztam neki, és megmutattam a Marsot, a zenit felé kúszó fényes pontot, amelyre oly sok távcső szegeződött. Meleg éjszaka volt. Amikor hazafelé tartottunk, egy Chertseyből vagy Isleworthből jött kirándulótársaság haladt el mellettünk, énekelve és zenélve. Fények égtek a házak emeleti ablakaiban, miközben az emberek nyugovóra tértek. A távoli vasútállomásról tolató vonatok csengése és dübörgése szűrődött felénk, a távolságtól szinte dallammá szelídülve. A feleségem felhívta a figyelmemet az égre rajzolódó tartóvázon függő vörös, zöld és sárga jelzőlámpák ragyogására. Olyan biztonságosnak és békésnek tűnt minden.

---