Har­minc­ki­lenc lép­cső­fok

John Buchan

1. fejezet: Az ember, aki meghalt

Azon a májusi délutánon három óra tájban tértem haza a Cityből, jócskán megcsömörlöttem már az élettől. Három hónapja voltam az óhazában, és torkig voltam vele. Ha egy évvel korábban valaki azt mondja, hogy egyszer így fogok érezni, kinevetem; de hát ez volt az igazság. Az időjárás ingerültté tett, az átlagos angol társalgásától felfordult a gyomrom. Nem tudtam eleget mozogni, London szórakozásaiban pedig annyi pezsgés volt, mint a napon felejtett szódavízben. „Richard Hannay – mondogattam magamnak –, rossz árokba keveredtél, barátom, s jobban tennéd, ha kimásznál belőle.”

Az ajkamba haraptam, ha eszembe jutott, milyen terveket szőttem az utolsó bulawayói éveimben. Megszereztem a vagyonomat – nem valami hatalmasat, de nekem éppen eleget –, és mindenfélét elterveztem, hogyan élvezem majd az életet. Apám hatéves koromban hozott ki Skóciából, s azóta egyszer sem jártam otthon; Anglia így afféle Ezeregyéjszaka volt a szememben, és úgy számoltam, ott töltöm hátralévő napjaimat.

De kezdettől fogva csalódást okozott. Körülbelül egy hét alatt ráuntam a nevezetességek nézegetésére, s alig telt el egy hónap, már elegem volt az éttermekből, színházakból és lóversenyekből is. Nem akadt igazi cimborám, akivel eljárhattam volna ide-oda; valószínűleg ez a magyarázat. Sokan meghívtak magukhoz, de nem látszott rajtuk, hogy különösebben érdekelném őket. Odavetettek egy-két kérdést Dél-Afrikáról, aztán rátértek a maguk dolgaira. Birodalompárti hölgyek egész sora hívott teára, hogy új-zélandi tanárokkal és vancouveri lapszerkesztőkkel ismerkedjem, és ez volt mind közül a legsiralmasabb. Ott voltam harminchét évesen, erősen, egészségesen, elég pénzzel ahhoz, hogy jól érezzem magam, s egész nap majd kiakadt az állkapcsom az ásítástól. Már majdnem elhatároztam, hogy szedem a sátorfámat, és visszatérek a füves pusztára, mert nálam jobban senki sem unatkozott az Egyesült Királyságban.

Aznap délután befektetési ügyekkel nyaggattam a tőzsdeügynökeimet, csak hogy legyen min jártatnom az eszem, hazafelé pedig befordultam a klubomba – afféle ivó volt, gyarmati embereket is felvettek a tagjai közé. Megittam egy nagy pohár italt, és elolvastam az esti lapokat. Tele voltak a közel-keleti viszállyal, és akadt bennük egy cikk Karolidesről, a görög miniszterelnökről is. Meglehetősen rokonszenvesnek találtam a fickót. Minden beszámoló szerint ő volt az egész társaság egyetlen nagy formátumú embere; ráadásul tisztán játszott, amit a többiekről jobbára nem lehetett elmondani. Úgy vettem ki, Berlinben és Bécsben sötét gyűlölettel gyűlölik, mi azonban ki fogunk állni mellette; az egyik lap szerint egyedül ő áll Európa és az Armageddon között. Emlékszem, azon töprengtem, nem kaphatnék-e valami munkát arrafelé. Úgy tűnt, Albánia olyan hely lehet, ahol nemigen ásítozna az ember.

Hat óra tájban hazamentem, átöltöztem, a Café Royalban vacsoráztam, aztán beültem egy orfeumba. Ostoba műsor volt, csupa ugrabugráló nővel és majomképű férfival, nem is maradtam sokáig. Szép, derült éjszaka volt, amikor visszasétáltam a Portland Place közelében bérelt lakásomhoz. Nyüzsögve, fecsegve hömpölygött el mellettem a járdán a tömeg, én pedig irigyeltem ezeket az embereket, amiért van valami dolguk. Ezeknek az eladólányoknak, hivatalnokoknak, ficsúroknak és rendőröknek volt valami az életükben, ami érdekelte és mozgásban tartotta őket. Fél koronát adtam egy koldusnak, mert láttam ásítani; sorstársam volt. Az Oxford Circuson felnéztem a tavaszi égre, és fogadalmat tettem. Adok még egy napot az óhazának, hátha talál nekem valami elfoglaltságot; ha semmi sem történik, felszállok a következő, Fokföldre induló hajóra.

A lakásom egy új bérház első emeletén volt, a Langham Place mögött. Közös lépcsőháza volt, a bejáratnál portás és liftes szolgált, étterem vagy más efféle viszont nem volt benne, és valamennyi lakás teljesen elkülönült a többitől. Ki nem állhatom, ha a cselédség a lakásban lakik, így hát egy bejáró ember viselte a gondomat. Reggelenként nyolc előtt érkezett, és este hétkor szokott elmenni, mert sohasem vacsoráztam otthon.

Éppen a zárba illesztettem a kulcsomat, amikor észrevettem, hogy egy férfi áll közvetlenül mellettem. Nem láttam közeledni, s hirtelen felbukkanásától összerezzentem. Vékony ember volt, rövid barna szakállal, apró, szúrós kék szemmel. Ráismertem: a legfelső emelet egyik lakásában lakott, és már váltottunk pár szót a lépcsőn.

„Beszélhetnék önnel? – kérdezte. – Bemehetnék egy percre?” Csak erővel tudta megőrizni hangja nyugalmát, közben a karomat markolászta.

Kinyitottam az ajtót, és intettem neki, hogy jöjjön be. Alighogy átlépte a küszöböt, már rohant is a hátsó szobába, ahol dohányozni és levelet írni szoktam. Aztán visszarohant.

„Be van zárva az ajtó?” – kérdezte lázas izgalommal, és saját kezűleg akasztotta be az ajtóláncot.

„Nagyon sajnálom – mondta alázatosan. – Nagy tolakodás ez részemről, de olyan embernek látszott, aki megértené a dolgot. Egész héten ön járt az eszemben, amikor kezdtek rosszra fordulni a dolgok. Mondja, megtenne nekem egy szívességet?”

„Meghallgatom – mondtam. – Ennyit ígérhetek.” Ennek az ideges kis embernek a kapkodása már kezdett nyugtalanítani.

Mellette az asztalon tálca állt italokkal; jó erős whiskyt töltött magának szódával. Három kortyra kiitta, s amikor letette a poharat, az megrepedt.

„Bocsásson meg – mondta –, kissé zaklatott vagyok ma este. Tudja, jelen pillanatban történetesen halott vagyok.”

Leültem egy karosszékbe, és pipára gyújtottam.

„Milyen érzés?” – kérdeztem. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy őrülttel van dolgom.

Mosoly suhant át nyúzott arcán. „Nem vagyok őrült – egyelőre. Nézze, uram, figyeltem önt, és úgy látom, higgadt ember. Azt is úgy látom, hogy becsületes, és nem fél nagyot kockáztatni. Beavatom a dolgaimba. Még senkinek sem volt akkora szüksége segítségre, mint nekem, és tudni akarom, számíthatok-e önre.”

„Mondja el a históriáját – mondtam –, aztán megmondom.”

Úgy látszott, valami nagy erőfeszítésre készül, aztán belefogott egy roppant különös, kusza históriába. Eleinte nemigen értettem, így kénytelen voltam félbeszakítani és kérdéseket feltenni. A lényege azonban ez volt:

Amerikai volt, Kentuckyból származott, és a főiskola elvégzése után, mivel jómódú volt, világot látni indult. Írogatott, egy chicagói lap haditudósítójaként is dolgozott, és egy-két évet Délkelet-Európában töltött. Úgy vettem ki, kitűnően beszélt idegen nyelveket, és meglehetősen jól megismerte az ottani társasági világot. Otthonosan emlegetett egy sor nevet, amelyekkel, úgy emlékeztem, már találkoztam az újságokban.

Elmondta, hogy a politikába is belekóstolt: eleinte azért, mert érdekelte, később meg már nem tudott szabadulni tőle. Éles eszű, nyughatatlan embernek láttam, aki mindig a dolgok mélyére akar ásni. Valamivel mélyebbre jutott, mint szeretett volna.

Úgy adom tovább a szavait, ahogyan sikerült kibogoznom az értelmüket. Valamennyi kormány és hadsereg mögött, mélyen a háttérben hatalmas földalatti mozgalom működött, amelyet igen veszedelmes emberek irányítottak. Véletlenül bukkant rá; megbűvölte a dolog; tovább merészkedett, aztán fennakadt a hálóban. Amennyire kivettem, a résztvevők többsége afféle művelt anarchista volt, amilyenek a forradalmakat csinálják, de akadtak mellettük pénzemberek is, akik a pénz kedvéért vettek részt a játékban. Egy ügyes ember az árfolyamok esésén is sokat kereshet, s mindkét csoportnak jól jött volna, ha összeugrasztják Európát.

Furcsa dolgokat mondott el, s ezzel sok mindenre magyarázatot adott, ami addig talány volt előttem: a balkáni háborúban történtekre, arra, hogyan kerekedett felül hirtelen az egyik állam, miért kötöttek és bontottak fel szövetségeket, miért tűntek el bizonyos emberek, és honnan származott a háború anyagi fedezete. Az egész összeesküvés arra irányult, hogy egymásnak ugrasszák Oroszországot és Németországot.

Amikor megkérdeztem, miért, azt felelte, az anarchisták úgy vélték, ezzel eljön az ő idejük. Minden olvasztótégelybe kerülne, és azt remélték, új világ születik belőle. A tőkések bezsebelnék a sékeleket, és vagyonokat keresnének a romok felvásárlásán. A tőkének – mondta – se lelkiismerete, se hazája nincs. Ráadásul az egész mögött a zsidó állt, a zsidó pedig a pokolnál is jobban gyűlölte Oroszországot.

„Csodálkozik rajta? – kiáltott fel. – Háromszáz éve üldözik őket, s most jön a visszavágó a pogromokért. A zsidó mindenütt ott van, de a hátsó lépcsőkön jó mélyre kell ereszkednie, hogy rátaláljon. Nézzen meg bármelyik nagy német vállalatot. Ha üzleti kapcsolatba kerül vele, először von und zu Akármi herceggel találkozik: elegáns fiatalember, aki etoni és harrow-i angolsággal beszél. De neki nincs beleszólása semmibe. Ha nagy üzletről van szó, továbbjut, és mögötte egy előreugró állkapcsú, hátracsapott homlokú vesztfáliait talál, akinek olyan a modora, mint a disznóé. Ez az a német üzletember, akitől az önök angol lapjai reszketnek. De ha a legnagyobb üzletek egyikében jár el, és mindenképpen el kell jutnia az igazi főnökhöz, tíz az egyhez, hogy egy kis termetű, sápadt arcú zsidóval találja magát szemben, aki tolószékben ül, s olyan a szeme, akár a csörgőkígyóé. Igen, uram, most ez az ember uralja a világot, és a cár birodalmának vesztére tör, mert a nagynénjét meggyalázták, az apját pedig megkorbácsolták valami Volga menti porfészekben.”

Nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem: az ő zsidó anarchistái mintha egy kissé lemaradtak volna.

„Igen is, meg nem is – mondta. – Egy darabig győztek, de aztán a pénznél nagyobb erőbe ütköztek, valamibe, amit nem lehetett megvásárolni: az ember ősi, elemi harci ösztöneibe. Ha meg akarják ölni az embert, kitalál magának valami zászlót meg hazát, amiért harcolhat, s ha életben marad, idővel meg is szereti. Azok a bolond katonák találtak valamit, ami fontos nekik, és ez felborította a Berlinben és Bécsben olyan szépen kifőzött tervet. De a barátaim még korántsem játszották ki az utolsó lapjukat. Ott lapul az ász a kabátujjukban, és ha nem tudok egy hónapig életben maradni, kijátsszák és nyernek.”

„De azt hittem, ön halott” – vetettem közbe.

„Mors janua vitae” – mondta mosolyogva. (Ráismertem az idézetre: úgyszólván ez volt minden, amit latinul tudtam.) „Mindjárt arra is rátérek, de előbb még sok mindenbe be kell avatnom. Ha olvas újságot, gondolom, ismerős önnek Constantine Karolides neve?”

Erre felegyenesedtem a karosszékben, mert éppen aznap délután olvastam róla.

„Ő az, aki minden számításukat keresztülhúzta. Az egész társaságban ő az egyetlen nagy koponya, és ráadásul történetesen becsületes ember. Ezért már tizenkét hónapja kiszemelték maguknak. Ezt kiderítettem – nem mintha nehéz lett volna, hiszen ennyit bármelyik bolond kitalálhatott. De azt is megtudtam, hogyan akarnak végezni vele, s ez a tudás halálos veszedelmet jelentett. Ezért kellett elhaláloznom.”

Ivott még egy pohárral; ezt már magam kevertem neki, mert kezdett érdekelni a fickó.

„Karolideshez a saját hazájában nem férnek hozzá, mert epiruszi testőrei vannak, akik a tulajdon nagyanyjukat is megnyúznák. De június 15-én Karolides eljön ebbe a városba. A brit Külügyminisztérium rászokott a nemzetközi teadélutánokra, és a legnagyobbat éppen arra a napra tűzték ki. Mármost Karolides lesz a legfontosabb vendég, és ha a barátaim akarata érvényesül, sohasem tér vissza rajongó honfitársaihoz.”

„Ez azért elég egyszerű – mondtam. – Figyelmeztetheti, és otthon tarthatja.”

„Hogy az ő malmukra hajtsam a vizet? – kérdezte élesen. – Ha nem jön el, ők győznek, mert egyedül ő képes kibogozni ezt a gubancot. És ha a görög kormányt figyelmeztetik, Karolides nem jön el, mert nem tudja, mekkora lesz a tét június 15-én.”

„Hát a brit kormány? – kérdeztem. – Nem fogják hagyni, hogy meggyilkolják a vendégeiket. Szóljon nekik, és majd fokozott óvintézkedéseket tesznek.”

„Nem ér semmit. Telezsúfolhatják az önök városát civil ruhás detektívekkel, megduplázhatják a rendőrök számát, Constantine akkor is halálra van ítélve. A barátaimnál nem babra megy a játék. A merénylethez nagy alkalom kell nekik, amelyre egész Európa szeme ráirányul. Egy osztrák fogja meggyilkolni, s bőven akad majd bizonyíték a bécsi és berlini nagyurak cinkosságára. Persze az egész átkozott hazugság lesz, de a világ szemében épp elég súlyosnak látszik majd az ügy. Nem a levegőbe beszélek, barátom. Történetesen ismerem ennek a pokoli mesterkedésnek minden részletét, és mondhatom, a Borgiák óta ez lesz a legtökéletesebben kidolgozott gaztett. De nem fog sikerülni, ha június 15-én él még itt, Londonban egy bizonyos ember, aki ismeri az egész gépezetet. Ez az ember pedig az ön alázatos szolgája, Franklin P. Scudder.”

Kezdtem megkedvelni az emberkét. Úgy csukódott össze az állkapcsa, mint egy patkányfogó, szúrós szemében pedig harci tűz égett. Ha az egészet csak kitalálta, el is tudta játszani hozzá a szerepet.

„Hol tudta meg mindezt?” – kérdeztem.

„Az első nyomra egy fogadóban bukkantam a tiroli Achensee partján. Ettől nyomozni kezdtem, a többi nyomot pedig egy szőrmeüzletben szedtem össze Buda galíciai negyedében, egy bécsi Strangers’ Clubban és egy kis könyvesboltban a lipcsei Racknitzstrasse egyik mellékutcájában. Tíz napja, Párizsban lett teljes a bizonyítékok sora. A részleteket most nem mondhatom el, mert hosszú történet. Amikor már egészen biztos voltam a dolgomban, úgy ítéltem, el kell tűnnöm, és igen furcsa kerülőúton jutottam ebbe a városba. Fiatal, piperkőc francia-amerikaiként hagytam el Párizst, Hamburgból pedig zsidó gyémántkereskedőként hajóztam el. Norvégiában Ibsent tanulmányozó angol voltam, előadásokhoz gyűjtöttem anyagot, de Bergenből már mozisként indultam útnak, különleges sífilmekkel. Ide pedig Leithből jöttem, a zsebemben egy csomó papírfaüzleti ajánlattal, amelyet a londoni lapok elé akartam terjeszteni. Egészen tegnapig azt hittem, sikerült valamelyest összekuszálnom a nyomaimat, és meglehetősen jól éreztem magam. Aztán…”

Az emlék láthatóan felzaklatta; felhajtott még egy kis whiskyt.

„Aztán megláttam egy embert, aki itt állt az utcán a ház előtt. Egész nap a szobámba zárkóztam, és csak sötétedés után surrantam ki egy-két órára. Egy darabig figyeltem az ablakból, és úgy rémlett, felismerem… Bejött, és beszélt a portással… Amikor tegnap este visszaértem a sétámról, névjegyet találtam a levélszekrényemben. Annak az embernek a neve állt rajta, akivel az egész teremtett világon a legkevésbé szeretnék találkozni.”

Azt hiszem, társam tekintete, az arcán ülő leplezetlen rémület győzött meg végképp az őszinteségéről. Az én hangom is kissé élesebbé vált, amikor megkérdeztem, mit tett ezután.

„Rájöttem, hogy bizony úgy be vagyok zárva, mint az ecetes hering az üvegbe, és csak egy kiút maradt. Meg kellett halnom. Ha az üldözőim megtudják, hogy halott vagyok, megint elalszanak.”

„Hogyan csinálta?”

„Megmondtam az inasomnak, hogy nagyon rosszul érzem magam, és úgy kimaszkíroztam magam, mintha a halálomon volnék. Nem volt nehéz, mert az álöltözetekhez értek. Aztán szereztem egy hullát – Londonban mindig lehet hullát szerezni, ha az ember tudja, hová forduljon érte. Egy utazóládában hoztam haza, egy négykerekű bérkocsi tetején, engem pedig úgy kellett felsegíteni az emeletre, a szobámba. Tudja, kellett a bizonyíték a halottkémi vizsgálathoz. Lefeküdtem, kevertettem az inasommal egy altatóitalt, aztán elküldtem. Orvost akart hívni, de én káromkodtam egy sort, és kijelentettem, hogy ki nem állhatom a piócákat. Amint magamra maradtam, nekiláttam átalakítani a hullát. Ugyanakkora volt, mint én, és úgy ítéltem, a túl sok alkohol végzett vele, ezért szeszes italt hagytam kéznél a szobában. A hasonlóság leggyengébb pontja az állkapcsa volt, ezért revolverrel szétlőttem. Alighanem akad majd holnap valaki, aki megesküszik rá, hogy lövést hallott, de az én emeletemen nincsenek szomszédok, úgyhogy gondoltam, megkockáztathatom. Így hát otthagytam az ágyban a holttestet, a pizsamámba öltöztetve, az ágyneműn a revolverrel, körülötte pedig mindent alaposan összemocskolva. Aztán felvettem egy rend ruhát, amelyet vészhelyzetre tartogattam. Borotválkozni nem mertem, nehogy nyomot hagyjak, különben sem lett volna semmi értelme azzal próbálkoznom, hogy kijussak az utcára. Egész nap ön járt az eszemben, és úgy láttam, nincs más választásom, mint hogy önhöz forduljak. Az ablakból figyeltem, amíg meg nem láttam, hogy hazaérkezik, aztán lesurrantam a lépcsőn, hogy találkozzam önnel… Nos, uram, azt hiszem, most már nagyjából annyit tud az ügyről, mint én.”

Úgy ült és pislogott, akár egy bagoly; csupa ideg volt, mégis kétségbeesett elszántság feszült benne. Ekkorra már meglehetősen biztos voltam benne, hogy őszinte velem. Vad egy történet volt, de hallottam én már életemben jó néhány hajmeresztő mesét, amelyről aztán kiderült, hogy igaz, és megszoktam, hogy inkább az embert ítéljem meg, mint a történetét. Ha az lett volna a célja, hogy befészkelje magát a lakásomba, aztán elvágja a torkomat, valami szelídebb mesével állt volna elő.

„Adja ide a kulcsát – mondtam –, hadd nézzem meg azt a hullát. Nézze el az óvatosságomat, de ha tehetem, kénytelen vagyok egyet-mást ellenőrizni.”

Búsan megrázta a fejét. „Gondoltam, hogy ezt fogja kérni, de nincs nálam. A láncomon van, az öltözőasztalon. Ott kellett hagynom, mert nem hagyhattam olyan nyomot, amely gyanút ébreszthet. Azoknak az uraknak, akik engem üldöznek, igencsak éles a szemük. Erre az éjszakára meg kell bíznia bennem, holnap pedig lesz bizonyíték a holttestre is, efelől nyugodt lehet.”

Gondolkodtam egy-két pillanatig. „Rendben. Erre az éjszakára megbízom önben. Bezárom ebbe a szobába, és magamnál tartom a kulcsot. Csak még egy szót, Mr. Scudder. Elhiszem, hogy becsületes, de ha mégsem volna az, figyelmeztetnem kell, hogy ügyesen bánok a fegyverrel.”

„Természetesen – mondta, és meglehetősen fürgén felpattant. – Nincs szerencsém tudni a nevét, uram, de hadd mondjam meg, ön igazi fehér ember. Hálás lennék, ha kölcsönadna egy borotvát.”

Bevezettem a hálószobámba, és szabad kezet adtam neki. Fél óra múlva olyan alak lépett ki onnan, akire alig ismertem rá. Csak szúrós, mohó szeme maradt a régi. Arcát simára borotválta, haját középen választotta el, és a szemöldökét is megnyírta. Ráadásul úgy tartotta magát, mintha katonai kiképzést kapott volna, és egészen olyan volt, mint egy sokáig Indiában szolgált brit tiszt, még barna arcbőre is illett a képbe. Monoklija is volt, a szemébe csíptette, s a beszédéből az amerikaiság minden nyoma eltűnt.

„A mindenit! Mr. Scudder…” – hebegtem.

„Nem Mr. Scudder – igazított helyre. – Theophilus Digby kapitány, a 40. gurkaezredből, jelenleg itthon, szabadságon. Megköszönném, ha ezt észben tartaná, uram.”

Ágyat vetettem neki a dohányzószobában, aztán magam is lefeküdtem; jobb kedvem volt, mint az elmúlt hónapban bármikor. Néha azért még ebben az Istentől elhagyott világvárosban is történt valami.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az inasom, Paddock, pokoli lármát csap a dohányzószoba ajtajánál.

Paddocknak annak idején tettem egy szívességet odakint a Selakwe mellett, s amint Angliába érkeztem, befogtam inasnak. Annyi beszélőke szorult belé, mint egy vízilóba, és az inasi teendőkben sem nagyon jeleskedett, de tudtam, hogy a hűségére számíthatok.

„Hagyd abba ezt a lármát, Paddock – mondtam. – Egy barátom alszik odabent, a… a… kapitány.” (Nem jutott eszembe a neve.) „Készíts reggelit kettőnknek, aztán gyere ide, beszédem van veled.”

Szép mesét adtam be Paddocknak: a barátom igen előkelő úr, akinek az idegeit alaposan megviselte a túlfeszített munka, s most teljes nyugalomra és csendre van szüksége. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy itt van, mert elárasztanák az Indiaügyi Minisztérium meg a miniszterelnök üzenetei, s oda lenne a gyógyulása. Meg kell hagyni, Scudder a reggelinél pompásan játszotta a szerepét. Rászegezte monoklis tekintetét Paddockra, akár egy brit tiszt, a búr háborúról kérdezgette, s nekem mindenfélét odavetett kitalált cimborákról. Paddock sehogy sem tudta megszokni, hogy engem „uram”-nak szólítson, de Scuddert úgy „urazta”, mintha az élete függne tőle.

Otthagytam az újsággal és egy doboz szivarral, magam pedig ebédig elmentem a Citybe. Amikor visszaértem, a liftes fontos képet vágott.

„Ronda eset történt itt ma reggel, uram. Az úr a 15-ösben fogta magát, és agyonlőtte magát. Most vitték el a hullaházba. A rendőrök most odafönt vannak.”

Felmentem a 15-ös lakásba, ahol két zsaru és egy felügyelő javában vizsgálódott. Feltettem néhány ostoba kérdést, mire hamar kidobtak. Aztán megkerestem az embert, aki Scudder inasa volt, és alaposan kifaggattam, de láttam, hogy semmit sem sejt. Sopánkodó fickó volt, gyászos ábrázattal, s fél korona máris jócskán megvigasztalta.

Másnap elmentem a halottkémi vizsgálatra. Egy kiadóvállalat társtulajdonosa azt vallotta, hogy az elhunyt fapépüzleti ajánlatokkal kereste fel, és tudomása szerint egy amerikai cég ügynöke volt. Az esküdtszék beszámíthatatlan állapotban elkövetett öngyilkosságot állapított meg, a hátrahagyott néhány holmit pedig átadták az amerikai konzulnak, hogy intézkedjen felőlük. Részletesen beszámoltam Scuddernek az egészről, és a dolog nagyon érdekelte. Azt mondta, bárcsak jelen lehetett volna a vizsgálaton, mert szerinte az nagyjából olyan pikáns élmény lehet, mint amikor az ember a saját nekrológját olvassa.

Az első két napon, amelyet nálam töltött a hátsó szobában, nagyon nyugodt volt. Olvasgatott, dohányozgatott, rengeteget jegyzetelt egy jegyzetfüzetbe, és minden este sakkoztunk egy partit, amiben tönkrevert. Azt hiszem, az idegeit próbálta rendbe hozni, mert meglehetősen megterhelő időszak állt mögötte. De a harmadik napon már láttam, hogy kezd nyugtalankodni. Listát készített a június 15-ig hátralévő napokról, és sorban kipipálta őket piros ceruzával, gyorsírásos megjegyzéseket írva melléjük. Nemegyszer mély töprengésbe merülve találtam, éles szeme elrévedt; az ilyen töprengések után többnyire nagyon elcsüggedt.

Aztán észrevettem, hogy megint kezd feszült lenni. Apró neszekre fülelt, és folyton azt kérdezgette, megbízhat-e Paddockban. Egyszer-kétszer nagyon ingerültté vált, és bocsánatot is kért érte. Nem nehezteltem rá. Mindent megértéssel fogadtam, hiszen igencsak nehéz feladatra vállalkozott.

Nem a saját bőréért aggódott, hanem azért, hogy sikerül-e véghezvinnie a tervét. Az a kis ember tetőtől talpig kemény volt, egy szemernyi puhányság sem szorult belé. Egyik este igen komoly volt.

„Nézze, Hannay – mondta –, azt hiszem, valamivel mélyebben is be kell avatnom ebbe az ügybe. Nem szeretnék úgy kimúlni, hogy ne hagyjak hátra valakit, aki felveszi a harcot.” És nekilátott részletesen elmondani mindazt, amit addig csak nagy vonalakban hallottam tőle.

Nem figyeltem rá túlságosan. Az igazat megvallva a saját kalandjai jobban érdekeltek, mint a nagypolitikája. Úgy voltam vele, hogy Karolides meg az ügyei nem tartoznak rám, foglalkozzon mindezzel ő. Így hát sok minden, amit mondott, teljesen kihullott az emlékezetemből. Arra emlékszem, hogy igen határozottan állította: Karolidest csak Londonba érkezése után fenyegeti majd veszély, mégpedig a legmagasabb körökből, ahol senkinek eszébe sem jutna gyanakodni. Egy nőt is említett – Julia Czechenyit –, akinek köze van a veszélyhez. Úgy értettem, ő lesz a csali, amellyel Karolidest elcsalják az őrei mellől. Beszélt egy Fekete Kőről is meg egy férfiról, aki selypített, és nagy részletességgel leírt valakit, akit sohasem emlegetett borzongás nélkül: egy fiatal hangú öregembert, aki úgy tudta leereszteni a szemhéját, mint egy sólyom.

A halálról is sokat beszélt. Rettenetesen aggódott amiatt, hogy sikerül-e végigvinnie a feladatát, de az életét egy csöppet sem féltette.

„Úgy gondolom, olyan lehet, mint amikor az ember jól kifáradva elalszik, aztán nyári napra ébred, s az ablakon át szénaillat árad be. Hajdan, a Bluegrass-vidéken hálát adtam Istennek az ilyen reggelekért, és azt hiszem, akkor is hálát adok majd neki, amikor a Jordán túlsó partján ébredek fel.”

Másnap sokkal jobb kedve volt, és ideje nagy részében Stonewall Jackson életrajzát olvasta. Elmentem vacsorázni egy bányamérnökkel, akivel üzleti ügyben kellett találkoznom, és fél tizenegy tájban értem haza, hogy lefekvés előtt még maradjon idő a sakkpartinkra.

Emlékszem, szivar volt a számban, amikor benyitottam a dohányzószobába. Nem égtek a lámpák, amit furcsálltam. Arra gondoltam, Scudder talán már lefeküdt.

Felkattintottam a villanyt, de nem volt ott senki. Aztán a túlsó sarokban megpillantottam valamit, amitől kiesett a számból a szivar, és kivert a hideg verejték.

Vendégem szétvetett tagokkal hevert a hátán. A szívén áthatoló hosszú kés a padlóhoz szögezte.

---