A zendai fogoly

Anthony Hope

1. fejezet: A Rassendyllek – néhány szó az Elphbergekről

„Ugyan mikor fogsz már végre csinálni is valamit, Rudolf?” – kérdezte a bátyám felesége.

„Rose, kedvesem – feleltem, letéve a tojáskanalamat –, ugyan miért kellene bármit is csinálnom? Kényelmesen élek. A jövedelmemből csaknem mindenre futja, amire vágyom (hiszen tudod, soha senkinek sem egészen elég a jövedelme), társadalmi helyzetem irigylésre méltó: Lord Burlesdon öccse vagyok, bájos grófnéjának pedig a sógora. Íme, ennyi elég!”

„Huszonkilenc éves vagy – jegyezte meg –, és eddig mást sem csináltál, csak –”

„Csavarogtam? Ez igaz. A mi családunknak nem kell semmit sem csinálnia.”

Ez a megjegyzésem meglehetősen bosszantotta Rose-t, hiszen mindenki tudja (így hát abban sem lehet semmi kivetnivaló, ha szóba hozom), hogy bármilyen csinos és művelt is ő maga, a családja aligha áll egy rangban a Rassendyll családdal. Bájai mellett nagy vagyona is volt, Robert bátyámnak pedig volt annyi esze, hogy ne törődjék a származásával. Rose következő, a származást illető megjegyzésében egyébként van is némi igazság.

„A jó családok rendszerint rosszabbak az összes többinél” – mondta.

Erre végigsimítottam a hajamon: nagyon is jól tudtam, mire céloz.

„Úgy örülök, hogy Roberté fekete!” – kiáltott fel.

Ebben a pillanatban belépett Robert (aki hétkor kel, és már reggeli előtt dolgozik). Feleségére pillantott, és gyengéden megpaskolta kissé kipirult arcát.

„Mi a baj, kedvesem?” – kérdezte.

„Az a baja, hogy semmit sem csinálok, és vörös a hajam” – mondtam sértődött hangon.

„Ó, a hajáról persze nem tehet” – ismerte el Rose.

„Nemzedékenként rendszerint egyszer előbukkan – mondta a bátyám. – Az orr is. Rudolfnak mind a kettő jutott.”

„Bárcsak ne bukkannának elő” – mondta Rose, még mindig kipirult arccal.

„Nekem bizony tetszenek” – mondtam, s felállva meghajoltam Amelia grófnő arcképe előtt.

A bátyám felesége türelmetlenül felkiáltott.

„Bárcsak elvitetnéd azt a képet, Robert” – mondta.

„Kedvesem!” – kiáltott fel a bátyám.

„Te jó ég!” – tettem hozzá.

„Akkor talán feledésbe merülne” – folytatta Rose.

„Aligha – amíg Rudolf itt van” – mondta Robert fejcsóválva.

„Miért kellene feledésbe merülnie?” – kérdeztem.

„Rudolf!” – kiáltott fel a bátyám felesége, s elragadóan elpirult.

Nevettem, és tovább ettem a tojásomat. Legalább sikerült félretennem a kérdést, hogy mit is kellene csinálnom (ha egyáltalán bármit). Hogy lezárjam a vitát – és bevallom, azért is, hogy szigorú kis sógornőmet még egy kicsit bosszantsam –, megjegyeztem:

„Én bizony szeretek Elphberg lenni.”

Ha történetet olvasok, átugrom a magyarázatokat; de amint magam kezdek írni egyet, rögtön rájövök, hogy magyarázattal kell szolgálnom. Hiszen nyilván meg kell magyaráznom, miért bosszantotta a sógornőmet az orrom meg a hajam, és miért merészeltem Elphbergnek nevezni magam. Mert bármilyen előkelő is nemzedékek óta a Rassendyll család – s ezt hangsúlyoznom kell –, attól, hogy ez a vér folyik az ereimben, első pillantásra persze még nincs jogom azzal dicsekedni, hogy rokonságban állok az Elphbergek előkelőbb nemzetségével, vagy ehhez az uralkodóházhoz tartozónak vallani magam. Hiszen mi köze Ruritaniának Burlesdonhoz, a strelsaui palotának vagy Zenda várának a Park Lane 305., W. alatti házhoz?

Nos hát – s előre kell bocsátanom, hogy kénytelen leszek éppen azt a botrányt felhánytorgatni, amelyet kedves Lady Burlesdon annyira szeretne elfeledtetni –, 1733-ban, amikor II. György ült a trónon, pillanatnyilag béke honolt, s a király és a walesi herceg még nem rúgta össze a port, egy bizonyos herceg érkezett látogatóba az angol udvarhoz, akit a történelem később III. Rudolfként, Ruritania királyaként ismert meg. A herceg magas, jóképű fiatalember volt; jellegzetessé (vagy talán inkább csúnyábbá; nem az én tisztem eldönteni) a szokásosnál valamivel hosszabb, hegyes, egyenes orra és dús, sötétvörös haja tette – vagyis az az orr és az a haj, amely ősidők óta az Elphbergek ismertetőjele. Néhány hónapot töltött Angliában, ahol a legnagyobb udvariassággal fogadták; végül mégis kissé megtépázott hírnévvel távozott. Párbajt vívott ugyanis (igen jó nevelés jelének tekintették, hogy félretett minden rangbeli megfontolást) egy nemesúrral, akit a kor társasága jól ismert, nemcsak a saját érdemei miatt, hanem egy gyönyörű asszony férjeként is. Ebben a párbajban Rudolf herceg súlyosan megsebesült; amikor felépült, Ruritania nagykövete, akinek épp elég gondot okozott, ügyesen kicsempészte az országból. A nemesúr nem sebesült meg a párbajban; mivel azonban az összecsapás reggelén nyirkos, csípős hideg volt, alaposan meghűlt, s a betegségből nem tudván kilábalni, mintegy hat hónappal Rudolf herceg távozása után meghalt, anélkül, hogy ráért volna rendezni a viszonyát a feleségével – aki újabb két hónap múltán világra hozta a Burlesdon család címének és birtokainak örökösét. Ez a hölgy volt Amelia grófnő, akinek az arcképét a sógornőm el akarta vitetni a Park Lane-i szalonból; férje pedig James, Burlesdon ötödik grófja és Rassendyll huszonkettedik bárója volt, mindkét címén az angol főrend tagja, egyúttal a Térdszalagrend lovagja. Ami Rudolfot illeti, hazatért Ruritaniába, feleséget vett, és trónra lépett; azóta mind a mai napig egyenes ági utódai ülnek a trónon – egyetlen rövid megszakítással. Végül pedig, ha végigsétálunk a burlesdoni képtár termein, az elmúlt másfél évszázadból való mintegy ötven arckép között ötöt-hatot találunk – köztük a hatodik grófét –, amelyen hosszú, hegyes, egyenes orr és dús, sötétvörös haj látható; ennek az öt-hat embernek kék a szeme is, míg a Rassendyll családban a sötét szem a gyakoribb.

Íme a magyarázat, s örülök, hogy a végére értem: a tisztes származáson esett foltok kényes témának számítanak, és ez az öröklődés, amelyről annyit hallunk, bizony a világ legkiválóbb pletykafészke; fittyet hány a diszkrécióra, és különös bejegyzéseket ró a „Főnemesi almanachok” sorai közé.

Látható, hogy a sógornőm – olyan logikátlansággal, amely bizonyára csak őrá volt jellemző (hiszen az egész nemének ezt ma már nem róhatjuk fel) – szinte nekem felróható véteknek tekintette a külsőmet, s e külső jegyből nyomban olyan belső tulajdonságokra következtetett, amelyek dolgában teljességgel ártatlannak vallom magam; igazságtalan következtetését pedig eddigi életem haszontalanságára hivatkozva igyekezett megtámogatni. Nos, akárhogy is, sok örömben volt részem, és sok tudást szedtem össze. Német iskolába és német egyetemre jártam, s éppoly könnyedén és tökéletesen beszéltem németül, mint angolul; a francia nyelvben tökéletesen otthon voltam; olaszul is tudtam egy keveset, spanyolul pedig eleget ahhoz, hogy káromkodjam. Azt hiszem, erős, bár aligha finom kezű vívó voltam, és jó lövész. Megültem mindent, aminek volt háta, s lángvörös haj ide vagy oda, aligha akadt nálam hidegebb fejű ember. Ha azt mondják, hogy hasznos munkával kellett volna töltenem az időmet, nincs mivel védekeznem, s csak azt felelhetem: a szüleimnek nem lett volna szabad évi kétezer fontot és csavargó természetet hagyniuk rám.

„Az a különbség közted és Robert között – mondta a sógornőm, aki gyakran szónokol emelvényről (Isten áldja!), és még gyakrabban úgy beszél, mintha emelvényen állna –, hogy ő tudja, milyen kötelességek járnak a helyzetével, te pedig a magadéban rejlő lehetőségeket látod.”

„A vállalkozó szellemű embernek, Rose, kedvesem – feleltem –, a lehetőségek kötelességek.”

„Badarság!” – mondta, és felvetette a fejét; egy pillanat múlva pedig folytatta: „Hiszen itt van Sir Jacob Borrodaile, éppen olyasmit kínál neked, amire talán képes is volnál.”

„Ezer hála!” – mormoltam.

„Hat hónap múlva nagykövet lesz, és Robert azt mondja, biztos benne, hogy Sir Jacob maga mellé vesz attasénak. Kérlek, fogadd el, Rudolf – az én kedvemért.”

Márpedig ha a sógornőm így állítja be a dolgot, s közben ráncolja szép szemöldökét, tördeli apró kezét, és szemébe szomorkás vágyakozás költözik, mindezt egy magamfajta mihaszna fickó miatt, akiért voltaképpen semmiféle felelősséggel nem tartozik, akkor elfog a lelkiismeret-furdalás. Ráadásul elképzelhetőnek tartottam, hogy a javasolt állásban elég kellemesen tölthetném az időt. Ezért így szóltam:

„Kedves sógornőm, ha hat hónap múlva semmi előre nem látott akadály nem áll az utamban, és Sir Jacob meghív, akasszanak fel, ha nem megyek el Sir Jacobbal!”

„Ó, Rudolf, de derék vagy! Úgy örülök!”

„Hová megy?”

„Még nem tudja; de biztosan jó nagykövetséget kap.”

„Asszonyom – mondtam –, a kedvedért akkor is elmegyek, ha csupán egy nyomorúságos követségről van szó. Ha én valamibe belefogok, nem végzek félmunkát.”

Az ígéretet tehát megtettem; csakhogy hat hónap az hat hónap, s egy örökkévalóságnak tűnik, és mivel ennyi idő választott el jövendő szorgoskodásomtól (gondolom, az attasék szorgalmasak; de nem tudom, mert sem Sir Jacob, sem bárki más mellett nem lettem soha attasé), valami kellemes módját kerestem annak, hogyan tölthetném el. Egyszer csak eszembe jutott, hogy ellátogatok Ruritaniába. Furcsának tűnhet, hogy addig még sosem jártam ebben az országban; apám azonban mindig ellenezte, hogy odamenjek (bár titkon kedvelte az Elphbergeket, és ezért nekem, második fiának az ő híres Rudolf nevüket adta), halála óta pedig a bátyám is magáévá tette – Rose ösztökélésére – azt a családi hagyományt, amely szerint ezt az országot messze el kell kerülni. De alighogy eszembe jutott Ruritania, máris emésztett a kíváncsiság, hogy láthassam. Végül is nem csupán az Elphberg uralkodóházban akad vörös haj és hosszú orr, s a régi történetet nevetségesen elégtelen indoknak találtam arra, hogy megfosszam magam egy rendkívül érdekes és jelentős királyság megismerésétől, amely nem csekély szerepet játszott Európa történelmében, s talán ismét hasonló szerepet játszik majd egy olyan fiatal és életerős uralkodó alatt, amilyennek az új királyt mondták. Elhatározásom véglegessé vált, amikor a The Times-ban azt olvastam, hogy három héten belül Strelsauban megkoronázzák V. Rudolfot, és az alkalmat nagy pompával ülik meg. Nyomban eldöntöttem, hogy ott leszek, és hozzáfogtam az előkészületekhez. Mivel azonban sosem volt szokásom közölni a rokonaimmal az útitervemet, s ezúttal arra számítottam, hogy ellenzik majd a szándékomat, azt adtam hírül, hogy Tirolba megyek barangolni – régebben is gyakran megfordultam ott –, Rose haragját pedig azzal csillapítottam, hogy kijelentettem: az arrafelé élő érdekes közösség politikai és társadalmi problémáit szándékozom tanulmányozni.

„Talán – célozgattam sejtelmesen – lesz ennek az útnak valami eredménye is.”

„Mire gondolsz?” – kérdezte.

„Nos – mondtam könnyedén –, úgy látszik, elkélne egy kimerítő, hiánypótló munka a –”

„Ó! Könyvet írsz? – kiáltott fel tapsolva. – Az nagyszerű volna, ugye, Robert?”

„Manapság ez a legjobb belépő a politikai életbe” – jegyezte meg a bátyám, aki mellesleg már többször is bemutatkozott ily módon. A Burlesdon az ókori elméletekről és a modern tényekről, valamint a politika egy kutatójának tollából származó A végső eredmény egyaránt elismert, kiváló mű.

„Azt hiszem, igazad van, Bob, fiacskám” – mondtam.

„Most már ígérd meg, hogy megírod” – mondta Rose komolyan.

„Nem, nem ígérem meg; de ha elég anyagot találok hozzá, megírom.”

„Ez így rendben van” – mondta Robert.

„Ó, az anyag nem számít!” – mondta Rose, és lebiggyesztette az ajkát.

Ezúttal azonban feltételes ígéretnél többet nem tudott kicsikarni belőlem. Az igazat megvallva, szép összegben fogadtam volna rá, hogy annak a nyári utamnak a történetével egyetlen papírlapot sem tintázok össze, és egyetlen tollat sem teszek tönkre. Ebből látszik, milyen keveset tudunk arról, mit tartogat a jövő; hiszen lám, most teljesítem feltételes ígéretemet, és könyvet írok, amire sosem gondoltam volna – bár aligha szolgál majd belépőül a politikai életbe, és szemernyi köze sincs Tirolhoz.

Attól tartok, Lady Burlesdonnak sem tetszene, ha bíráló szeme elé bocsátanám – ezt a lépést azonban eszem ágában sincs megtenni.

---