A kí­sér­tet­jár­ta szál­lo­da

Wilkie Collins

1. fejezet

1860-ban érte el tetőpontját dr. Wybrow londoni orvos hírneve. Megbízható értesülések szerint az újabb időkben kevés orvosnak hozott akkora jövedelmet a praxisa, mint neki.

Egy délután, a londoni társasági évad vége felé, az orvos különösen fárasztó délelőtti rendelés után éppen befejezte az ebédjét, s ijesztően hosszú lista várta még azokról a betegekről, akiket a nap hátralévő részében otthonukban kellett felkeresnie – ekkor az inas bejelentette, hogy egy hölgy beszélni kíván vele.

„Ki az? – kérdezte az orvos. – Ismeretlen?”

„Igen, doktor úr.”

„Rendelési időn kívül nem fogadok ismeretleneket. Mondja meg neki, mikor rendelek, és küldje el.”

„Már megmondtam neki, doktor úr.”

„Nos?”

„És nem hajlandó elmenni.”

„Nem hajlandó elmenni?” Az orvos mosolyogva ismételte meg a szavakat. A maga módján tréfás kedélyű ember volt, és a helyzet képtelensége némiképp mulattatta. „Megmondta a nevét ez a makacs hölgy?” – érdeklődött.

„Nem, doktor úr. Nevet egyáltalán nem volt hajlandó mondani – azt mondta, öt percig sem fogja feltartóztatni önt, az ügy pedig túl fontos ahhoz, hogy holnapig várjon vele. Ott van a rendelőben, és fogalmam sincs, hogyan tudnám onnan eltávolítani.”

Dr. Wybrow elgondolkodott egy pillanatra. A nőket – mármint orvosi szempontból – több mint harminc év gazdag tapasztalata révén ismerte; minden válfajukkal találkozott már, különösen azzal, amelyiknek fogalma sincs az idő értékéről, és sohasem habozik a nemét megillető kiváltságok mögé bújni. Az órájára pillantott, és látta, hogy hamarosan indulnia kell a betegeihez, akik otthon várják. Nyomban elhatározta, hogy az adott körülmények között kínálkozó egyetlen bölcs megoldáshoz folyamodik. Más szóval: úgy döntött, menekülőre fogja.

„A kapu előtt áll a kocsi?” – kérdezte.

„Igen, doktor úr.”

„Nagyon jó. Nyissa ki nekem nesztelenül a kaput, a hölgyet pedig hagyja a rendelő háborítatlan birtokában. Ha a hölgy beleun a várakozásba, tudja, mit mondjon neki. Ha azt kérdezi, mikorra várnak vissza, mondja, hogy a klubban vacsorázom, az estét pedig színházban töltöm. Most aztán csendesen, Thomas! Ha megnyikordul a cipője, elveszett ember vagyok.”

Nesztelenül kiment az előcsarnokba, az inas pedig lábujjhegyen követte.

Megsejtette volna a rendelőben várakozó hölgy, mire készül? Vagy megnyikordult Thomas cipője, s a hölgynek szokatlanul éles volt a hallása? Bármi legyen is a magyarázat, magához a történtekhez nem férhet kétség. Éppen amikor dr. Wybrow elhaladt a rendelője előtt, kinyílt az ajtó – a hölgy megjelent a küszöbön – és kezét az orvos karjára tette.

„Könyörgök, uram, ne menjen el; előbb engedje meg, hogy beszéljek önnel.”

Idegen kiejtéssel beszélt; hangja halk volt és határozott. Ujjai gyengéden, mégis eltökélten fonódtak az orvos karjára.

Sem a szavai, sem a mozdulata nem indította a legcsekélyebb mértékben sem az orvost arra, hogy teljesítse a kérését. A kocsija felé tartó orvost az asszony arca állította meg nyomban, minden szó nélkül. Valósággal megbabonázta a megdöbbentő ellentét az asszony arcbőrének hullasápadtsága és nagy, fekete szemének lenyűgöző elevensége és fénye, csillogó fémes ragyogása között. Sötét színekbe öltözött, kifogástalan ízléssel; középtermetű volt, és látszatra középkorú – úgy egy-két évvel lehetett túl a harmincon. Arca alsó részének vonásait – orrát, száját és állát – olyan finom, kecses formák jellemezték, amilyeneket gyakrabban látni idegen népek asszonyainál, mint angol születésű nőknél. Kétségkívül szép asszony volt – csak kísérteties arcszíne rontott sokat a szépségén, és az a kevésbé szembeötlő vonása, hogy tekintetéből minden gyöngédség hiányzott. Az első meglepetésen túl leginkább mindent elnyomó szakmai kíváncsiság támadt az orvosban. Talán olyan esettel akadt dolga, amilyennel pályája során még sohasem találkozott. „Annak látszik – gondolta –, és érdemes várni rá.”

Az asszony észrevette, hogy valamiképpen mély benyomást tett az orvosra, és elengedte a karját.

„Sok szerencsétlen asszonyt megvigasztalt már életében – mondta. – Ma vigasztaljon meg még egyet.”

Választ sem várva visszaindult a szobába.

Az orvos követte, és becsukta az ajtót. Leültette a betegeknek fenntartott székre, az ablakokkal szembe. Azon a nyári délutánon még Londonban is vakítóan sütött a nap. A beáradó ragyogó fény elöntötte az asszonyt. Szeme rebbenés nélkül állta a fényt, olyan acélos rendíthetetlenséggel, mint a sas szeme. Sima, ránctalan bőre még rémisztőbben fehérlett, mint valaha. Hosszú évek óta most először érezte az orvos, hogy egy beteg jelenlétében szaporább lesz a pulzusa.

Most, hogy az orvos már rá figyelt, különös módon úgy tűnt, nincs is mit mondania. Mintha különös fásultság vett volna erőt ezen az elszánt asszonyon. Az orvos kénytelen volt elsőnek megszólalni; mindössze a szokásos fordulattal tudakolta, miben lehet a segítségére.

Mintha az orvos hangja térítette volna magához. Még mindig egyenesen a fénybe nézett, amikor hirtelen megszólalt: „Egy kínos kérdést kell feltennem.”

„Mi az?”

Tekintete lassan az ablakról az orvos arcára vándorolt. Az izgatottság legcsekélyebb külső jele nélkül, ezekkel a meghökkentő szavakkal tette fel a „kínos kérdést”:

„Azt szeretném tudni, kérem, fenyeget-e az a veszély, hogy megőrülök?”

Némelyeket ez talán mulattatott volna, másokat megijesztett volna. Dr. Wybrow azonban csak csalódottságot érzett. Ez volna hát az a ritka eset, amelyre a külsőből elhamarkodottan ítélve számított? Új betege csupán hipochonder asszony volna, akinek betegsége a gyomorműködés zavara, szerencsétlensége pedig az elme gyöngesége? „Miért hozzám fordul? – kérdezte élesen. – Miért nem olyan orvost keres fel, aki kifejezetten az elmebetegek kezelésével foglalkozik?”

Az asszony nyomban kész volt a válasszal.

„Éppen azért nem fordulok ilyen orvoshoz – mondta –, mert az illető szakorvos: végzetes szokása, hogy mindenkit a maga alkotta elvek és szabályok szerint ítél meg. Önhöz azért jövök, mert az én esetem kívül esik minden elven és szabályon, és mert ön a betegségek rejtélyeinek felderítéséről híres a szakmájában. Megelégszik ezzel?”

Nem is csak megelégedett – mégis az első gondolata volt a helyes. Ráadásul az asszonynak a szakmai tekintélyéről is helytálló értesülései voltak. A hírnevet és a vagyont annak a képességének köszönhette – amelyben egyetlen orvostársa sem vetekedhetett vele –, hogy felismerte a rejtett betegségeket.

„Rendelkezésére állok – felelte. – Hadd próbáljam meg kideríteni, mi baja van.”

Feltette orvosi kérdéseit. Az asszony azonnal és világosan felelt; a válaszokból pedig csupán arra lehetett következtetni, hogy a különös hölgy mind testileg, mind lelkileg kitűnő egészségnek örvend. Az orvos nem érte be a kérdezéssel: gondosan megvizsgálta a létfontosságú szerveit is. Sem a kezével, sem a sztetoszkópjával nem fedezett fel semmiféle rendellenességet. Azzal a csodálatra méltó türelemmel és hivatása iránti odaadással, amely már diákévei óta jellemezte, újabb és újabb vizsgálatoknak vetette alá az asszonyt. Az eredmény mindig ugyanaz volt. Nemcsak hogy agybetegségre nem volt hajlama – még az idegrendszerében sem lehetett semmiféle zavart észlelni. „Semmi bajt nem találok önnél – mondta. – Még arcbőrének rendkívüli sápadtságára sem tudok magyarázatot adni. Önnel kapcsolatban teljesen tanácstalan vagyok.”

„A sápadtságom nem jelent semmit – felelte kissé türelmetlenül az asszony. – Fiatal koromban kis híján belehaltam egy mérgezésbe. Azóta nincs színe az arcomnak – és olyan érzékeny a bőröm, hogy ha festem magam, rút kiütések lepik el. De ennek semmi jelentősége. Határozott véleményt vártam öntől. Bíztam önben, és ön csalódást okozott.” Feje a mellére hanyatlott. „Hát ez a vége!” – mondta magában keserűen.

Az orvos részvétet érzett. Talán pontosabb volna azt mondani, hogy a szakmai büszkeségét érte némi sérelem. „Még jó vége is lehet – jegyezte meg –, ha hajlandó segíteni nekem.”

Az asszony ismét felnézett, a szeme villogott. „Beszéljen világosan – mondta. – Hogyan segíthetek önnek?”

„Világosan szólva, asszonyom: rejtvényként áll elém, és rám bízza, hogy pusztán az orvosi tudományomra támaszkodva kitaláljam a megfejtést. A tudományom sok mindenre képes, de mindenre nem. Például történnie kellett valaminek – olyasminek, aminek semmi köze a testi egészségéhez –, ami miatt megijedt, hogy valami baj van önnel; máskülönben sohasem fordult volna hozzám tanácsért. Igaz ez?”

Az asszony összekulcsolta az ölében a kezét. „Igaz! – mondta élénken. – Kezdek újra bízni önben.”

„Jól van. Azt nem várhatja tőlem, hogy magamtól rájöjjek, milyen lelki ok rémítette meg. Azt határozottan meg tudom állapítani, hogy nincs testi oka az aggodalomnak; és – hacsak nem avat a bizalmába – ennél többet nem tehetek.”

Felállt, és tett egy kört a szobában. „Mi lenne, ha elmondanám? – mondta. – De figyelmeztetem: neveket nem említek!”

„Neveket nem is kell említenie. Csak a tényekre vagyok kíváncsi.”

„A tények semmit sem számítanak – felelte. – Csak a saját benyomásaimat vallhatom meg – és ha meghallja, mik azok, nagyon valószínű, hogy képzelődő bolondnak fog tartani. Nem számít. Mindent megteszek, hogy a kedvére tegyek – azokkal a tényekkel kezdem, amelyekre kíváncsi. Higgye el nekem: azok nemigen lesznek a segítségére.”

Újra leült. A lehető legegyszerűbb szavakkal kezdett bele a legkülönösebb és legvadabb vallomásba, amelyet az orvos valaha is hallott.

---