A kék kastély

L. M. Montgomery

1. fejezet

Ha nem esett volna az eső azon a bizonyos májusi reggelen, Valancy Stirling egész élete egészen másként alakult volna. A család többi tagjával együtt elment volna Wellington néni eljegyzési piknikjére, dr. Trent pedig elutazott volna Montréalba. De esett az eső, és most elmondom, mi történt emiatt Valancyvel.

Valancy korán ébredt, a hajnalt közvetlenül megelőző élettelen, reménytelen órában. Nem aludt valami jól. Néha nem alszik jól az ember, ha másnap tölti be a huszonkilencet, és még nincs férjnél, olyan közösségben és olyan rokonságban él, ahol a férjezetlen nő csupán olyasvalaki, akinek nem sikerült férfit szereznie.

Deerwood és Stirlingék már régen menthetetlen vénlánynak könyvelték el Valancyt. Ő maga azonban sohasem mondott le egészen arról a szánalmas, szégyenkezve dédelgetett kis reményről, hogy a Szerelem egyszer mégiscsak rátalál – soha, egészen eddig az esős, rettenetes reggelig, amikor arra ébredt, hogy huszonkilenc éves, és egyetlen férfinak sem kell.

Bizony, ez fájt igazán. Valancy nemigen bánta, hogy vénlány. Végül is, gondolta, vénlánynak lenni nem lehet olyan szörnyű, mint egy Wellington bácsihoz, egy Benjamin bácsihoz vagy akár egy Herbert bácsihoz férjhez menni. Az fájt neki, hogy soha nem is volt lehetősége másnak lennie, mint vénlánynak. Soha egyetlen férfi sem vágyott rá.

Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy ott feküdt egyedül a halványan szürkülő sötétben. Két oka is volt rá, hogy ne merjen annyira sírni, amennyire szeretett volna. Félt, hogy a sírástól újra rátör az a szívtáji fájdalom. Lefekvés után már volt egy rohama – az eddigieknél is érezhetően hevesebb. És félt, hogy anyja reggelinél észreveszi a vörös szemét, s az okát tudakolva szúnyog módjára zaklatja majd aprólékos, makacs kérdéseivel.

„Mi lenne – gondolta Valancy dermesztő vigyorral –, ha megmondanám a színtiszta igazat: »Azért sírok, mert nem tudok férjhez menni«? Hogy elszörnyedne anya – pedig élete minden napján szégyelli a vénlány lányát.”

De a látszatra persze adni kellett. Valancy szinte hallotta, amint anyja finomkodó, parancsoló hangon kijelenti: „Nem, nem leányhoz illő dolog férfiakra gondolni.”

Anyja elképzelt arckifejezése megnevettette Valancyt – mert volt humorérzéke, bár ezt a családban senki sem sejtette. Ami azt illeti, jó néhány dolgot nem sejtett róla senki. De ez a nevetés nem fakadt mélyről, és kisvártatva már megint ott feküdt összegubózva, tehetetlen kis alakként, hallgatta az odakint zuhogó esőt, és émelygő undorral nézte, ahogy a hideg, könyörtelen világosság bekúszik csúf, nyomorúságos szobájába.

Kívülről ismerte annak a szobának minden csúfságát – ismerte és gyűlölte. A sárgára mázolt padlót, az ágy mellett az egyetlen ocsmány, „hurkolt” szőnyeggel, rajta egy torz, „hurkolt” kutyával, amely minden ébredéskor rávigyorgott; a kifakult, sötétvörös tapétát; a régi beázásoktól foltos, repedésekkel átszelt mennyezetet; a keskeny, szűkre szabott kis mosdóállványt; a barna papírból készült, lila rózsás díszszegélyt; a hitvány fésülködőasztalra támasztott, foltos öreg tükröt, amely keresztben megrepedt; a tégelyt az ősrégi illatos sziromkeverékkel, amelyet anyja készített a mesébe vesző nászútján; az egyik sarkán szétnyílt, kagylókkal borított dobozt, amelyet Stickles kuzin készített az ő éppígy mesébe vesző lánykorában; a gyöngyös tűpárnát, amelyről a gyöngyrojt fele már hiányzott; az egyetlen merev, sárga széket; a régi, kifakult feliratot, amelyet színes fonallal hímeztek Stirling dédanya zord, öreg arca köré: „Elment, de nem feledjük”; a vénséges rokonok régi fényképeit, amelyeket már régen száműztek a lenti szobákból. Csak két olyan kép volt, amely nem rokont ábrázolt. Az egyik egy régi színes nyomat: kölyökkutya ül az esőverte küszöbön. Ez a kép mindig elszomorította Valancyt. Az az elhagyatott kiskutya, ahogy ott kuporog a küszöbön a szakadó esőben! Miért nem nyit ajtót valaki, és engedi be? A másik egy kifakult, paszpartuba foglalt metszet volt a lépcsőn lefelé lépkedő Lujza királynéról; Wellington néni ajándékozta neki nagylelkűen a tizedik születésnapjára. Tizenkilenc éve nézte és gyűlölte ezt a képet, a gyönyörű, öntelt, önmagával elégedett Lujza királynét. De sohasem merte megsemmisíteni vagy elvinni onnan. Anya és Stickles kuzin elborzadt volna – vagy, ahogy Valancy gondolatban tiszteletlenül fogalmazott, megütötte volna őket a guta.

Persze a ház minden szobája csúnya volt. De odalent valamennyire adtak a látszatra. Olyan szobákra nem jutott pénz, amelyeket soha senki sem látott. Valancy néha úgy érezte, ha megengednék, maga is tudna valamit kezdeni a szobájával, akár pénz nélkül is. De anyja minden félénk javaslatát elutasította, Valancy pedig nem erősködött. Valancy sohasem erősködött. Nem mert. Anyja nem tűrt ellentmondást. Ha megbántották, Mrs. Stirling napokig duzzogott, akár egy megsértett hercegnő.

Valancy csak azt szerette a szobájában, hogy éjszaka egyedül lehetett benne, és sírhatott, ha akart.

De végül is mit számít, ha csúnya egy szoba, amelyet csak alvásra és öltözködésre használ az ember? Valancynek sohasem engedték meg, hogy más célból egyedül maradjon a szobájában. Mrs. Frederick Stirling és Stickles kuzin úgy vélték, az ember csak valami sötét szándékkal akarhat egyedül lenni. A Kék Kastélyban azonban olyan szobája volt, amilyennek egy szobának lennie kell.

Valancy, akit a való életben annyira megfélemlítettek, elnyomtak, semmibe vettek és lekezeltek, ábrándjaiban annál pazarabbul engedte szabadjára a képzeletét. Ezt a Stirling családban és annak szerteágazó rokonságában senki sem sejtette, legkevésbé az anyja és Stickles kuzin. Nem tudták, hogy Valancynek két otthona van – a csúf, vörös téglából épült doboz az Elm utcában és a Kék Kastély Spanyolországban. Lélekben Valancy a Kék Kastélyban élt, amióta csak az eszét tudta. Egészen apró gyermek volt még, amikor ráeszmélt, hogy az övé. Valahányszor lehunyta a szemét, tisztán látta tornyocskáival és lobogóival a fenyő borította hegytetőn, halványkék szépségbe burkolózva, egy szép, ismeretlen ország alkonyi ege előtt. Minden csodálatos és gyönyörű dolog ott volt abban a kastélyban. Ékszerek, amelyeket királynők is viselhettek volna; köntösök holdfényből és tűzből; kerevetek rózsából és aranyból; hosszú, lapos fokú márványlépcsősorok, nagy fehér urnákkal, s a lépcsőkön fel-alá járó, karcsú, ködbe öltözött leányokkal; márványoszlopos udvarok, ahol csillámló víz hullott a szökőkutakból, és fülemülék daloltak a mirtuszok között; tükörtermek, amelyekben csak daliás lovagok és szépséges nők tükröződtek – s ő volt köztük a legszebb, akinek egyetlen pillantásáért meghaltak a férfiak. Napjai unalmán egyedül az a remény segítette át, hogy éjjel ábránddőzsölést rendezhet. Stirlingék közül a legtöbben, ha ugyan nem mindnyájan, meghaltak volna rémületükben, ha csak a felét is megtudják annak, amit Valancy a Kék Kastélyban művelt.

Egyebek közt jó néhány szerelmese volt ott. Ó, egyszerre csak egy. Olyasvalaki, aki a lovagkor minden romantikus lángolásával udvarolt neki, és hosszas odaadás, sok merész hőstett után meghódította, majd ünnepélyes pompával feleségül vette a Kék Kastély hatalmas, lobogókkal díszített kápolnájában.

Valancy tizenkét éves korában aranyfürtű, mennyeien kék szemű, szép ifjú volt ez a szerelmes. Amikor tizenöt lett, a férfi magas volt, sötét hajú és sápadt, de természetesen még mindig szép. Amikor húsz lett, aszketikus, álmodozó, átszellemült. Amikor huszonöt lett, határozott vonalú, kissé zord állú férfi volt a szerelmese, akinek az arca inkább erőteljes és markáns volt, mint szép. Valancy a Kék Kastélyban sohasem lett idősebb huszonöt évesnél, de mostanában – egészen mostanában – vöröses, aranybarna haja volt a hősének, ferde mosolya és titokzatos múltja.

Nem állítom, hogy Valancy szántszándékkal meggyilkolta ezeket a szerelmeseit, amikor kinőtte őket. Egyikük egyszerűen elhalványult, amint a másik megjelent. A Kék Kastélyokban ebből a szempontból nagyon kényelmesen alakulnak a dolgok.

De sorsdöntő napjának ezen a reggelén Valancy nem találta a Kék Kastély kulcsát. A valóság túlságosan ránehezedett, és őrjítő kiskutya módjára csaholt a sarkában. Huszonkilenc éves volt, magányos, senki sem kívánta, előnytelen volt a külseje – egy szép család egyetlen csúnya lánya, múlt és jövő nélkül. Ameddig csak vissza tudott tekinteni, élete szürke és színtelen volt, sehol egyetlen bíborvörös vagy lila folt. S ameddig előre látott, bizonyosnak tűnt, hogy ugyanilyen marad, míg nem lesz belőle más, mint egy magányos kis aszott levél, amely egy téli ágba kapaszkodik. Amikor egy nő ráeszmél, hogy nincs miért élnie – sem szerelem, sem kötelesség, sem cél, sem remény –, a halál keserűségét érzi.

„És élnem kell tovább, mert nem tudom abbahagyni. Még az is lehet, hogy nyolcvan évig kell élnem – gondolta Valancy, szinte pánikba esve. – Mi mind rettenetesen hosszú életűek vagyunk. Rosszul vagyok, ha csak rágondolok.”

Örült, hogy esik – vagy inkább csak komoran elégedett volt vele. Aznap nem lesz piknik. Ez az évenkénti piknik, amellyel Wellington néni és Wellington bácsi – az ember mindig ebben a sorrendben gondolt rájuk – elmaradhatatlanul megünnepelték harminc évvel korábbi, ugyancsak pikniken történt eljegyzésüket, az utóbbi években valóságos lidércnyomás volt Valancy számára. A véletlen gonosz tréfája folytán éppen a születésnapjára esett, és amióta elmúlt huszonöt, senki sem hagyta, hogy erről megfeledkezzék.

Bármennyire gyűlölt is elmenni a piknikre, sohasem jutott volna eszébe fellázadni ellene. Mintha szemernyi lázadó hajlam sem lett volna benne. És pontosan tudta, ki mit mondana neki a pikniken. Wellington bácsi, akit nem kedvelt és megvetett, noha megvalósította a legfőbb Stirling-ábrándot, „pénzt vett feleségül”, röfögve suttogná neki: „Még nem gondolsz arra, hogy férjhez menj, kedvesem?” Aztán rázendítene arra a bömbölő nevetésre, amellyel minden lapos megjegyzését lezárta. Wellington néni, akitől Valancy megalázkodva rettegett, Olive új sifonruhájáról és Cecil legutóbbi, rajongó leveléről mesélne. Valancynek olyan örömöt és érdeklődést kellene mutatnia, mintha a ruha is, a levél is az övé volna, különben Wellington néni megsértődne. Márpedig Valancy régen eldöntötte, hogy inkább Istent bántaná meg, mint Wellington nénit, mert Isten talán megbocsátana neki, Wellington néni azonban soha.

Alberta néni, aki irdatlanul kövér volt, és akinek megvolt az a kedves szokása, hogy a férjét mindig csak úgy emlegette: „ő”, mintha az volna az egyetlen hímnemű teremtés a világon, s aki sohasem tudta elfelejteni, hogy fiatal korában nagy szépség volt, Valancy fakó, sárgás arcbőrén sajnálkozna –

„Nem tudom, miért olyan barnára sült minden mai lány. Én lánykoromban tejfehér, rózsás bőrű voltam. Engem tartottak Kanada legszebb lányának, kedvesem.”

Herbert bácsi talán nem mondana semmit – vagy tréfásan megjegyezné: „De meghíztál, Doss!” Aztán mindenki nevetne azon az ellenállhatatlanul mulatságos elképzelésen, hogy a szegény, vézna kis Doss meghízik.

A jóképű, komoly James bácsi, akit Valancy nem kedvelt, de tisztelt, mert igen okosnak tartották, és így ő lett a család orákuluma – a Stirling-rokonság nem bővelkedett észben –, valószínűleg azzal a bagolyra valló gúnnyal jegyezné meg, amelynek a hírnevét köszönhette: „Gondolom, mostanában a kelengyeládáddal vagy elfoglalva?”

Benjamin bácsi pedig szuszogó kuncogások közepette feladna néhányat az utálatos találós kérdéseiből, és maga felelne is rájuk.

„Mi a különbség Doss és az egér között?”

„Az egér a sajtot akarja megrágni, Doss meg a férfiakat megragadni.”

Valancy ötvenszer hallotta már tőle ezt a találós kérdést, és minden alkalommal szeretett volna hozzávágni valamit. De sohasem tette. Először is Stirlingék egyszerűen nem szoktak tárgyakat hajigálni; másodszor pedig Benjamin bácsi gazdag, gyermektelen, öreg özvegyember volt, Valancyt pedig úgy nevelték, arra intették, hogy félve tisztelje a pénzét. Ha megbántja, kitagadja az örökségből – már ha egyáltalán szerepel a végrendeletében. Valancy nem szeretett volna kimaradni Benjamin bácsi végrendeletéből. Egész életében szegény volt, és ismerte a szegénység maró keserűségét. Így hát elviselte a találós kérdéseit, s még egy-egy elgyötört kis mosolyt is erőltetett hozzájuk.

Isabel néni, aki olyan nyers és kellemetlen volt, mint a keleti szél, valamibe belekötne rajta – hogy mibe, azt Valancy nem tudhatta előre, mert Isabel néni sohasem ismételte önmagát: mindig talált valami újat, amivel megszúrhatta az embert. Isabel néni büszke volt rá, hogy megmondja, amit gondol, de azt már kevésbé szerette, ha mások is megmondták neki, amit ők gondoltak. Valancy sohasem mondta meg, amit ő gondolt.

Georgiana kuzin – aki az ükanyja után kapta a nevét, az pedig IV. György után – gyászos hangon sorolná el mindazoknak a rokonoknak és barátoknak a nevét, akik az előző piknik óta meghaltak, s azon töprengene, „vajon melyikünk megy el legközelebb elsőnek”.

Mildred néni a maga nyomasztó talpraesettségével vég nélkül beszélne a férjéről meg a kiállhatatlan kis csodababáiról Valancynek, mert ő volna az egyetlen, akit találna, hogy ezt eltűrje. Ugyanezért Gladys kuzin – Stirlingék szigorú rokonsági nyilvántartása szerint valójában elsőfokú unokatestvér, egy nemzedéknyi különbséggel –, ez a magas, sovány, saját bevallása szerint érzékeny természetű hölgy aprólékosan ecsetelné ideggyulladásának gyötrelmeit. Olive pedig, az egész Stirling család csodalánya, akinek mindene megvolt, ami Valancynek hiányzott – szépség, népszerűség, szerelem –, mutogatná a szépségét, visszaélne a népszerűségével, és Valancy káprázó, irigy szeme előtt fitogtatná a szerelem gyémántos jelvényét.

Mindebből aznap semmi sem lesz. És teáskanalakat sem kell elcsomagolni. Az elcsomagolást mindig Valancyre és Stickles kuzinra hagyták. Egyszer pedig, hat éve, elveszett egy ezüst teáskanál Wellington néni esküvői készletéből. Azóta sem szűntek meg emlékeztetni Valancyt arra az ezüst teáskanálra. Kísértete, akár Banquo szelleme, minden későbbi családi lakomán megjelent.

Ó, igen, Valancy pontosan tudta, milyen lenne a piknik, és áldotta az esőt, amely megmentette tőle. Abban az évben nem lesz piknik. Ha Wellington néni nem ünnepelhet magán a szent napon, akkor egyáltalán nem ünnepel. Hála érte minden létező istennek.

Mivel nem lesz piknik, Valancy elhatározta, hogy ha délutánra eláll az eső, elmegy a könyvtárba, és kivesz egy újabb John Foster-könyvet. Valancynek sohasem engedték meg, hogy regényeket olvasson, de John Foster könyvei nem regények voltak. Ezek „természetrajzi könyvek” voltak, ahogy a könyvtárosnő elmondta Mrs. Frederick Stirlingnek: „Csupa erdő, madár, bogár meg ilyesmi, tudja.” Így hát Valancy olvashatta őket – bár rosszallás közepette, mert nagyon is nyilvánvaló volt, hogy túlságosan élvezi őket. Megengedett, sőt dicséretes dolog volt azért olvasni, hogy az ember művelje az elméjét és erősítse a hitét, de az olyan könyv, amely élvezetet nyújtott, veszélyes volt. Valancy nem tudta, művelődik-e az elméje, vagy sem; de homályosan érezte, hogy ha évekkel korábban találkozik John Foster könyveivel, másként is alakulhatott volna az élete. Úgy érezte, olyan világba engednek bepillantást, ahová egykor talán még beléphetett volna, de amelynek ajtaja most már örökre bezárult előtte. John Foster könyvei csak az elmúlt évben kerültek be a deerwoodi könyvtárba, noha a könyvtárosnő azt mondta Valancynek, hogy már több éve ismert író.

„Hol lakik John Foster?” – kérdezte Valancy.

„Senki sem tudja. A könyveiből ítélve Foster bizonyára kanadai, de ennél többet nem lehet megtudni. A kiadói egy szót sem árulnak el róla. Könnyen lehet, hogy a John Foster név csupán nom de plume. Annyira népszerűek a könyvei, hogy egy sem marad bent a polcon, pedig igazán nem látom, miért vannak úgy oda értük az emberek.”

„Szerintem csodálatosak” – mondta Valancy félénken.

„Ó – nos – mosolygott Miss Clarkson olyan leereszkedően, hogy azzal Valancy véleményét a semmibe utalta. – Nem mondhatnám, hogy engem különösebben érdekelnek a bogarak. De Foster kétségtelenül mindent tud róluk, amit csak tudni lehet.”

Valancy azt sem tudta, hogy őt magát különösebben érdeklik-e a bogarak. Nem az nyűgözte le, hogy John Foster szinte megmagyarázhatatlanul jól ismerte a vadon teremtményeit és a rovarok életét. Nemigen tudta volna megmondani, mi az – valami soha fel nem fedett rejtély kínzó vonzereje – valami utalás arra, hogy egy nagy titok csupán egy kicsivel odébb van – szép, elfeledett dolgok halk, megfoghatatlan visszhangja – John Foster varázsa meghatározhatatlan volt.

Igen, kivesz egy újabb Foster-könyvet. Már egy hónap is eltelt azóta, hogy a Bogáncsszüret volt nála, anya tehát bizonyára nem szólhat ellene. Valancy négyszer olvasta el – egész szakaszait tudta kívülről.

És – már-már úgy gondolta, hogy elmegy dr. Trenthez is azzal a furcsa szívtáji fájdalommal. Mostanában elég gyakran jelentkezett, és a szívdobogás is egyre kellemetlenebbé vált, nem is beszélve az időnkénti szédülésről és a különös légszomjról. De elmehetne-e hozzá úgy, hogy senkinek sem szól? Hallatlanul merész gondolat volt. Stirlingék közül soha senki nem fordult orvoshoz anélkül, hogy előbb családi tanácsot ne tartottak volna, és meg ne szerezték volna James bácsi jóváhagyását. Azután elmentek Port Lawrence-be dr. Ambrose Marshhoz, aki a másod-unokatestvérüket, Adelaide Stirlinget vette feleségül.

De Valancy nem kedvelte dr. Ambrose Marshot. Ráadásul a tizenöt mérföldnyire fekvő Port Lawrence-be sem jutott volna el, ha valaki oda nem viszi. Nem akarta, hogy bárki is tudjon a szívéről. Akkora felhajtást csapnának, és a család minden tagja eljönne, hogy megbeszélje vele, tanácsokat adjon, óvja és figyelmeztesse, és rettenetes történeteket meséljen dédnagynénikről meg negyvenedízigleni unokatestvérekről, akiknek „pontosan ez volt a bajuk”, és „minden előjel nélkül holtan estek össze, kedvesem”.

Isabel néninek eszébe jutna, hogy ő mindig is megmondta: Doss olyan lány, akinek baj lesz a szívével – „mindig olyan beesett és nyúzott”; Wellington bácsi pedig személyes sértésnek venné, hiszen „soha egyetlen Stirlingnek sem volt még szívbetegsége”; Georgiana félhangos, de tökéletesen hallható megjegyzésekben jövendölné: „Félek, a szegény, drága kis Doss már nem sokáig marad velünk”; Gladys kuzin pedig azt mondaná: „Hiszen az én szívem már évek óta ilyen”, olyan hangon, mintha másnak nem is volna joga ahhoz, hogy egyáltalán szíve legyen; Olive pedig – Olive egyszerűen csak szépnek, fölényesnek és undorítóan egészségesnek látszana, mintha azt mondaná: „Minek ez a nagy felhajtás egy olyan megfakult, fölösleges teremtés körül, mint Doss, amikor itt vagyok nektek én?”

Valancy úgy érezte, senkinek sem mondhatja el, csak ha muszáj. Egészen biztos volt benne, hogy nincs semmi komoly baja a szívének, és semmi szükség arra a nagy felhajtásra, amely akkor támadna, ha szóba hozná. Egyszerűen, csendben eloson dr. Trenthez még aznap. Ami pedig a számlát illeti, megvan az a kétszáz dollárja, amelyet apja Valancy születésének napján tett be neki a bankba. Még a kamatait sem költhette el soha, de majd titokban kivesz annyit, amennyiből kifizetheti dr. Trentet.

Dr. Trent mord, szókimondó, szórakozott öregember volt, de a szívbetegségek elismert szaktekintélye, még ha csak háziorvosként praktizált is az isten háta mögötti Deerwoodban. Dr. Trent elmúlt hetvenéves, és az a hír járta, hogy hamarosan visszavonul. A Stirling családból senki sem járt hozzá azóta, hogy tíz évvel korábban megmondta Gladys kuzinnak: az ideggyulladása merő képzelődés, és még élvezi is. Nem járhat az ember olyan orvoshoz, aki így megsérti az egy nemzedéknyi különbséggel számított elsőfokú unokatestvérét – arról nem is beszélve, hogy presbiteriánus volt, miközben Stirlingék valamennyien az anglikán templomba jártak. De Valancy, a család iránti hűtlenség ördöge és a felhajtás, lárma meg tanácsok tengere közé szorulva, úgy gondolta, inkább az ördöggel próbál szerencsét.

---