Agnes Grey

Anne Brontë

1. fejezet: A paplak

Minden igaz történet rejt magában tanulságot; némelyikben azonban nehéz rálelni a kincsre, s ha rálelünk is, oly kevés, hogy a száraz, aszott dióbél aligha éri meg a dió feltörésének fáradságát. Hogy az én történetemmel is így áll-e a dolog, azt nemigen ítélhetem meg. Néha úgy gondolom, egyeseknek hasznára válhat, másoknak szórakozására; de ítéljen róla maga a világ. Ismeretlenségem, az eltelt évek és néhány költött név oltalmában nem félek belevágni, s őszintén a nyilvánosság elé tárom azt, amit legbizalmasabb barátomnak sem mondanék el.

Apám észak-angliai lelkész volt, akit méltán becsült mindenki, aki ismerte; fiatalabb éveiben meglehetősen kényelmesen élt kis lelkészi javadalma és saját szerény birtoka együttes jövedelméből. Anyám, aki környezete kívánsága ellenére ment hozzá feleségül, egy földbirtokos lánya volt, határozott természetű asszony. Hiába figyelmeztették, hogy ha a szegény pap felesége lesz, le kell mondania hintójáról, komornájáról, a jólét minden fényűzéséről és eleganciájáról, amit ő csaknem az élet nélkülözhetetlen kellékeinek tekintett. A hintó és a komorna nagy kényelmet jelentett; de hála az égnek, neki is volt lába, hogy járjon rajta, s keze, hogy ellássa magát. Az elegáns ház és a tágas kert sem volt megvetendő; de inkább lakna kunyhóban Richard Greyjel, mint palotában bárki más férfival a világon.

Látva, hogy érveivel semmire sem megy, apja végül kijelentette a szerelmeseknek: házasodjanak össze, ha úgy tetszik; de ezzel a lánya lemond a vagyonából az utolsó fillérig mindenről. Azt várta, hogy ez majd mindkettejük buzgóságát lehűti; de tévedett. Apám túlságosan jól ismerte anyám kivételes értékét ahhoz, hogy ne tudja: önmagában is egész vagyon; s ha hajlandó megszépíteni szerény otthonát, bármilyen feltétellel boldogan feleségül veszi. Anyám pedig inkább dolgozott volna a két kezével, mintsem elszakadjon a férfitól, akit szeretett, akit boldoggá tenni neki magának is boldogság lett volna, s akivel szívben-lélekben máris eggyé vált. Így hát vagyona egy okosabb nővér erszényét duzzasztotta, aki gazdag nábobhoz ment feleségül; ő maga pedig, minden ismerőse ámulatára és szánakozó sajnálatára, ⸻ dombjai közé, az egyszerű falusi paplakba ment eltemetkezni. Mégis, mindennek, anyám büszke természetének és apám szeszélyeinek ellenére is úgy hiszem, egész Angliát bejárhatta volna bárki, s nem talált volna náluk boldogabb házaspárt.

Hat gyermek közül csak nővérem, Mary és én éltük túl a csecsemőkor és a kora gyermekévek veszedelmeit. Mivel öt-hat évvel fiatalabb voltam nála, mindig engem tekintettek a gyereknek, a család kedvencének: apám, anyám és nővérem együttes erővel kényeztetett el – nem ostoba engedékenységgel, amitől nyűgös és kezelhetetlen lettem volna, hanem szakadatlan jósággal, amely túlságosan gyámoltalanná és önállótlanná tett – túlságosan alkalmatlanná arra, hogy megküzdjek az élet gondjaival és viszontagságaival.

Maryvel teljes elzártságban nevelkedtünk. Anyám, aki egyszerre volt sokoldalúan művelt, tájékozott és tevékeny, egészen magára vállalta tanításunkat, a latint kivéve – ezt apám tanította nekünk –, így még iskolába sem jártunk; s mivel a környéken nem volt társasági élet, a világgal mindössze egy-egy ünnepélyes teázás kötött össze bennünket a környék tekintélyesebb gazdáival és kereskedőivel (csak hogy ne mondhassák ránk: túlságosan büszkék vagyunk a szomszédainkkal érintkezni), meg az évenkénti látogatás apai nagyapánknál. Ott rajta, kedves nagyanyánkon, egy hajadon nagynénénken és két-három idősebb hölgyön és úron kívül soha senki mással nem találkoztunk. Anyánk olykor fiatalkori történeteivel és anekdotáival mulattatott bennünket; ezeket roppant élvezettel hallgattuk, de gyakran titkos vágyat is ébresztettek – legalábbis bennem –, hogy valamivel többet lássak a világból.

Úgy gondoltam, nagyon boldog lehetett akkoriban; ő azonban sosem látszott visszasírni a régi időket. Apám viszont, aki természeténél fogva sem nyugodt, sem derűs kedélyű nem volt, gyakran kelleténél többet gyötrődött azon, mekkora áldozatokat hozott érte szeretett felesége; és végeláthatatlan terveken törte a fejét, hogyan gyarapíthatná szerény vagyonát az ő kedvéért és miértünk. Anyám hiába bizonygatta, hogy tökéletesen elégedett; s ha apám csak egy keveset félretenne a gyerekeknek, most is, később is bőven jutna valamennyiünknek mindenre: a takarékoskodás nem volt apám erőssége. Adósságba nem verte magát (legalábbis anyám gondosan ügyelt rá, hogy ne tegye), de amíg volt pénze, költenie kellett: szerette, ha kényelmes az otthona, felesége és lányai szépen öltözködnek, és gondosan kiszolgálják őket; emellett jótékony természetű volt, s szívesen adakozott a szegényeknek, amennyire módjában állt – vagy, némelyek szerint, azon is túl.

Végül azonban egy jó barátja megmutatta neki, hogyan kétszerezhetné meg egy csapásra saját vagyonát, s hogyan gyarapíthatná később felmérhetetlen összegre. Ez a barát kereskedő volt, vállalkozó szellemű, kétségbevonhatatlanul tehetséges ember, akinek tőkehiány némileg megkötötte a kezét üzleti vállalkozásaiban; de nagylelkűen felajánlotta, hogy méltányos részt juttat apámnak a hasznából, ha rábízza nélkülözhető pénzét. Úgy vélte, bátran megígérheti, hogy bármilyen összeget ad is apám a kezébe, az százszázalékos hasznot hoz majd neki. A kis öröklött birtok hamarosan elkelt, s teljes vételára a jóakaratú kereskedő kezébe került; ő pedig ugyanilyen gyorsan hajóra rakatta áruját, és felkészült az utazásra.

Apám lelkesen örült derűsebb kilátásainknak, s vele együtt mi is valamennyien. Egyelőre ugyan a segédlelkészi állás szűkös jövedelmére szorultunk, de apám szemlátomást úgy vélte, nem szükséges kiadásainkat aggályos pontossággal ehhez szabni. Így hát Mr. Jacksonnál éppúgy hitelben vásároltunk, mint Smithnél és Hobsonnál, s még kényelmesebben éltünk, mint azelőtt; anyám ugyan azt mondta, jobb volna mértéket tartanunk, hiszen végül is bizonytalan, hogy meggazdagszunk-e, s ha apám egészen rábízná a gazdálkodást, soha nem érezné, hogy bármiben szűkölködik; de apám ez egyszer javíthatatlannak bizonyult.

Milyen boldog órákat töltöttünk Maryvel a tűz mellett kézimunkázva, a hangás dombokon barangolva, vagy a csüngő ágú nyírfa alatt heverészve (ez volt a kert egyetlen nagyobb fája), miközben a magunk és szüleink jövendő boldogságáról beszélgettünk, arról, mit teszünk majd, mit látunk és mink lesz! Nagyszerű építményünknek pedig nem volt szilárdabb alapja, mint az a gazdagság, amely reményeink szerint a derék kereskedő sikeres üzleti vállalkozásaiból áradt volna ránk. Apánk sem volt sokkal különb nálunk; csupán úgy tett, mintha ő kevésbé gondolná komolyan a dolgot: derűs reményeit és bizakodó várakozásait tréfákba és játékos megjegyzésekbe foglalta, amelyeket én mindig rendkívül szellemesnek és mulatságosnak találtam. Anyánk örömében nevetett, hogy ilyen reménykedőnek és boldognak látja; de azért félt, hogy túlságosan beleéli magát a dologba. Egyszer, amikor kiment a szobából, hallottam, amint ezt suttogja: „Isten adja, hogy ne csalódjon! Nem tudom, hogyan viselné el.”

Csalódott pedig; méghozzá keservesen. Mindannyiunkat villámcsapásként ért a hír, hogy a vagyonunkat szállító hajó hajótörést szenvedett, és teljes rakományával, a legénység több tagjával és magával a szerencsétlen kereskedővel együtt a tenger fenekére süllyedt. Fájt a halála; fájt, hogy minden légvárunk összeomlott; de a fiatalság rugalmasságával hamar kihevertem a megrázkódtatást.

Bár a gazdagság csábító volt, a szegénység nem rémített meg egy magamfajta tapasztalatlan lányt. Sőt, az igazat megvallva, volt valami felvillanyozó abban a gondolatban, hogy szűkös helyzetbe jutunk, és a magunk erejére leszünk utalva. Csak azt kívántam, bárcsak papa, mama és Mary is úgy gondolkodna, mint én; akkor ahelyett, hogy az elszenvedett csapásokon keseregnénk, mindannyian vidáman munkához láthatnánk, hogy segítsünk magunkon. S minél nagyobbak a nehézségek, minél súlyosabb a mostani nélkülözés, annál derűsebben kellene tűrnünk a nélkülözést, s annál nagyobb erővel küzdenünk a nehézségek ellen.

Mary nem siránkozott, de folyton a szerencsétlenségen rágódott, s olyan csüggedtségbe süllyedt, amelyből bármennyire igyekeztem, nem tudtam kiragadni. Képtelen voltam rávenni, hogy úgy nézze a dolog derűs oldalát, ahogyan én; s annyira féltem, hogy gyerekes könnyelműséggel vagy ostoba érzéketlenséggel vádolnak, hogy derűs ötleteim és biztató gondolataim javát gondosan magamban tartottam, jól tudva, hogy nem találnának megértésre.

Anyámnak csak apám vigasztalásán, adósságaink megfizetésén és azon járt az esze, hogyan csökkenthetné kiadásainkat minden lehetséges módon; apámat azonban teljesen lesújtotta a szerencsétlenség: egészsége, ereje, életkedve megtört a csapás alatt, s soha nem is tért vissza egészen. Anyám hiába igyekezett lelket önteni belé vallásos hitére, bátorságára, iránta és irántunk érzett szeretetére hivatkozva. Éppen ez a szeretet gyötörte leginkább: miattunk vágyott olyan forrón vagyona gyarapítására – a mi boldogulásunk tette oly ragyogóvá reményeit, s oly keserűvé mostani gyötrelmét. Most azon emésztette magát, hogy nem hallgatott anyám tanácsára, amely legalább az adósság további terhétől megóvta volna; hasztalan vádolta önmagát, amiért feleségét egykori helyzetének méltóságából, kényelméből és fényűzéséből a szegénység gondjai és fáradalmai közé vezette, hogy vele együtt küszködjön. Epével és ürömmel töltötte el a lelkét, hogy ezt a ragyogó, sokoldalúan művelt asszonyt, akinek egykor annyian udvaroltak, akit annyian csodáltak, tevékeny, gondos háziasszonnyá változva látta: kezét és gondolatait szüntelenül a házi munka és a takarékoskodás kötötte le. Készségét, amellyel mindezt elvégezte, derűjét, amellyel balsorsát viselte, s jóságát, amely nem engedte, hogy a legcsekélyebb szemrehányással is illesse férjét, az önkínzásnak ez a leleményes mestere mind újabb gyötrelmek forrásává fordította. Így emésztette a lélek a testet, zavarta meg az idegek működését, s ezek viszont még tovább növelték a lélek bajait, míg e kölcsönhatás súlyosan aláásta egészségét. Egyikünk sem tudta meggyőzni arról, hogy helyzetünk feleolyan komor és kilátástalan sincs, mint amilyennek beteges képzelete festette.

Jó szolgálatot tevő, pónivontatta fáetonunkat eladtuk az erős, jól táplált pónival együtt – régi kedvencünkkel, amelyről szilárdan eltökéltük, hogy nálunk éli le békében a napjait, és soha nem adjuk idegen kézre; a kis kocsiszínt és az istállót bérbe adtuk; a szolgafiút és a két szolgálólány közül az ügyesebbiket – minthogy ő volt a drágább – elbocsátottuk. Ruháinkat javítgattuk, kifordítottuk és stoppoltuk, amíg csak tisztességgel felvehettük őket; mindig is egyszerű kosztunk most minden addiginál egyszerűbb lett – apám kedvenc ételeit kivéve; a szénnel és a gyertyával kínosan kellett takarékoskodnunk – két gyertya helyett egyet gyújtottunk, s azt is a lehető legkevesebbet használtuk; a félig üres kandallórácson gondosan beosztottuk a szenet, különösen akkor, ha apám egyházi teendői miatt házon kívül volt, vagy betegen ágyban feküdt. Ilyenkor lábunkat a kandalló védőrácsán pihentetve ültünk, időről időre összekapartuk a hamvadó parazsat, s olykor egy kevés szénport és széntörmeléket hintettünk rá, épp csak annyit, hogy életben tartsuk. Szőnyegeink idővel rongyosra koptak, s még a ruháinknál is több folt és stoppolás volt rajtuk. Hogy megtakarítsuk a kertész bérét, Maryvel mi vállaltuk a kert rendben tartását; a főzésből és a házi munkából pedig mindazt, amit egy szolgálólány nem győzött könnyűszerrel, anyám és nővérem végezte, néha egy kis segítséggel tőlem. Csak egy kevéssel, mert bár a magam szemében már nő voltam, az övékben még mindig gyerek; s anyám, mint a legtöbb tevékeny, gondos háziasszony, nem dicsekedhetett különösebben serény lányokkal. Mégpedig azért, mert ő maga olyan ügyes és szorgalmas volt, hogy soha nem érzett késztetést másra bízni a dolgait; ellenkezőleg, szívesen dolgozott és gondolkodott mások helyett éppúgy, mint a maga dolgában; s bármi volt is éppen a teendő, hajlamos volt úgy vélni, hogy senki sem tudná olyan jól elvégezni, mint ő. Így aztán valahányszor felajánlottam a segítségemet, efféle választ kaptam: „Nem, szívem, igazán nem tudsz segíteni – itt nincs neked való munka. Menj, segíts a nővérednek, vagy vedd rá, hogy sétáljon egyet veled – mondd meg neki, hogy nem szabad ennyit ülnie, és folyton a házban maradnia – nem csoda, hogy olyan sovány és csüggedt.”

„Mary, mama azt mondja, segítsek neked, vagy vegyelek rá, hogy gyere velem sétálni; szerinte nem csoda, hogy olyan sovány és csüggedt vagy, ha folyton idebent ülsz.”

„Segíteni nem tudsz, Agnes; veled pedig nem mehetek sétálni – túlságosan sok a dolgom.”

„Akkor hadd segítsek!”

„Nem tudsz segíteni, te drága gyerek. Menj, gyakorold a zenedarabjaidat, vagy játssz a kiscicával.”

Varrnivaló mindig akadt bőven; de egyetlen ruhadarab kiszabására sem tanítottak meg, s az egyszerű szegésen és összevarráson kívül ezen a téren sem sokra voltam képes, mert mindketten azt állították, hogy sokkal könnyebb elvégezniük a munkát, mint nekem előkészíteniük. Emellett jobban szerették, ha a tanulmányaimmal foglalkozom vagy szórakozom – ráérek még komoly asszony módjára a munkám fölé görnyedni, ha kedvenc kiscicámból nyugodt öreg macska lesz. Ilyen körülmények között, bár a kiscicánál alig voltam hasznosabb, tétlenségem nem volt egészen menthetetlen.

Minden bajunk közepette mindössze egyszer hallottam anyámat panaszkodni a pénztelenségünk miatt. A nyár közeledtével így szólt Maryhez és hozzám: „Milyen jó volna, ha papátok eltölthetne néhány hetet egy fürdőhelyen. Biztos vagyok benne, hogy a tengeri levegő és a környezetváltozás felbecsülhetetlenül sokat használna neki. Csakhogy látjátok, nincs pénzünk” – tette hozzá sóhajtva. Mindketten nagyon szerettük volna, ha ez megvalósulhat, s mélységesen sajnáltuk, hogy nem lehet. „No, no! – mondta. – Hiába panaszkodunk. Talán mégis tehetünk valamit, hogy valóra váljon a terv. Mary, te olyan gyönyörűen rajzolsz. Mi lenne, ha legjobb tudásod szerint készítenél még néhány képet, a már elkészült akvarelljeiddel együtt bekereteztetnénk őket, s megpróbálnánk eladni valami nagyvonalú műkereskedőnek, akinek van annyi esze, hogy felismerje az értéküket?”

„Mama, nagyon örülnék, ha szerinted el lehetne adni őket, méghozzá valamirevaló összegért.”

„Megpróbálni mindenesetre érdemes, kedvesem: te csak gondoskodj a rajzokról, én pedig megpróbálok vevőt találni.”

„Bárcsak én is tehetnék valamit” – mondtam.

„Te, Agnes! Nos, ki tudja? Te is elég jól rajzolsz: ha valami egyszerű témát választasz, bizonyára sikerül olyasmit készítened, amit mindannyian büszkén mutathatunk meg.”

„De nekem más terv jár a fejemben, mama, már régóta, csak vonakodtam szóba hozni.”

„Valóban? Mondd csak el, mi az!”

„Nevelőnő szeretnék lenni.”

Anyám meglepetten felkiáltott, majd elnevette magát. Nővérem ámulatában kiejtette kezéből a kézimunkát, és felkiáltott: „Te nevelőnő, Agnes! Miket nem képzelsz?”

„Ugyan! Én nem látok ebben semmi olyan rendkívülit. Nem állítom, hogy nagylányokat is tudnék tanítani; de a kicsiket biztosan tudnám – és annyira szeretném – úgy szeretem a gyerekeket! Engedd meg, mama!”

„De drágám, még magadról sem tanultál meg gondoskodni; a kicsikkel pedig több ítélőképesség és tapasztalat kell a boldoguláshoz, mint a nagyobbakkal.”

„De mama, már elmúltam tizennyolc éves, és nagyon is tudok magamról gondoskodni, meg másokról is. Feleannyi bölcsességet és megfontoltságot sem nézel ki belőlem, amennyi bennem van, mert még soha nem tettek próbára.”

„Gondold csak el – mondta Mary –, mit csinálnál egy idegenekkel teli házban, ahol se én, se mama nincs melletted, hogy beszéljen és intézkedjen helyetted – ahol magadon kívül még egy csomó gyerekre is ügyelned kell, és nincs senki, akitől tanácsot kérhetnél? Még azt sem tudnád, milyen ruhát vegyél fel.”

„Azt hiszed, mert mindig azt teszem, amit mondasz, nincs is saját ítélőképességem. De tégy csak próbára – ennyit kérek –, és meglátod, mire vagyok képes.”

Ebben a pillanatban belépett apám, és megtudta, miről vitázunk.

„Micsoda? Az én kis Agnesem nevelőnő!” – kiáltott fel, s csüggedtsége ellenére elnevette magát az ötleten.

„Igen, papa, legalább te ne szólj ellene: annyira szeretném, és biztos vagyok benne, hogy remekül boldogulnék.”

„De drágám, nem tudnánk nélkülözni.” Könnycsepp csillant a szemében, amikor hozzátette: „Nem, nem! Bármennyi baj sújt is bennünket, odáig bizonyosan nem jutottunk még.”

„Ó, dehogy! – mondta anyám. – Ilyen lépésre semmi szükség sincs; ez csupán az ő szeszélye. Hallgass hát, te rosszcsont; mert bármennyire kész vagy is itthagyni bennünket, jól tudod, hogy tőled nem tudunk megválni.”

Ezzel aznapra elhallgattam, s utána még jó néhány napig; dédelgetett tervemről azonban nem mondtam le egészen. Mary elővette rajzeszközeit, és kitartó munkához látott. Én is elővettem az enyémeket; de rajzolás közben más dolgok jártak a fejemben.

Milyen gyönyörűség volna nevelőnőnek lenni! Kilépni a világba; új életet kezdeni; önállóan intézni a dolgaimat; használni eddig kihasználatlan képességeimet; próbára tenni még ismeretlen erőmet; megkeresni a kenyeremet, s még valamit, amivel apámat, anyámat és nővéremet is segíthetem, s némi kényelmet nyújthatok nekik, azonfelül, hogy leveszem vállukról élelmezésem és ruházásom terhét; megmutatni papának, mire képes az ő kis Agnese; meggyőzni mamát és Maryt, hogy korántsem vagyok olyan gyámoltalan és meggondolatlan teremtés, amilyennek tartanak. És aztán milyen szép volna, ha gyermekek gondozását és nevelését bíznák rám! Bármit mondtak is mások, úgy éreztem, tökéletesen alkalmas vagyok a feladatra: kora gyermekkori gondolataim világos emléke biztosabb útmutatóm volna a legtapasztaltabb tanácsadó intelmeinél is. Elég lett volna kis tanítványaim helyett arra gondolnom, milyen voltam magam az ő korukban, s máris tudnám, hogyan nyerjem el bizalmukat és szeretetüket; hogyan ébresszek bűnbánatot a vétkezőben; hogyan bátorítsam a félénket és vigasztaljam a bánkódót; hogyan tegyem az Erényt követhetővé, a Tanulást kívánatossá, a Vallást szeretetre méltóvá és érthetővé.

„– Mily gyönyörű feladat!

Sarjadni tanítani az ifjú gondolatot!”

A zsenge növényeket nevelni, és napról napra figyelni, ahogy bimbóik kibomlanak!

Mindez annyira vonzott, hogy elhatároztam: továbbra is kitartok; de a félelem, hogy anyám kedve ellen teszek, vagy fájdalmat okozok apámnak, napokig visszatartott attól, hogy újra szóba hozzam a dolgot. Végül ismét megemlítettem anyámnak négyszemközt, s némi nehézség árán sikerült rávennem, hogy megígérje: a maga részéről is igyekszik segíteni. Azután apám is beleegyezett, bár kelletlenül; s noha Mary továbbra is rosszallóan sóhajtozott, drága jó anyám állást kezdett keresni nekem. Írt apám rokonainak, és átnézte az újsághirdetéseket – saját rokonaival már régen megszakított minden kapcsolatot: házasságkötése óta amúgy is csak alkalmi, formális levélváltásokra szorítkozott az érintkezésük, s efféle ügyben soha nem fordult volna hozzájuk. Szüleim azonban olyan régóta és annyira teljes elzártságban éltek a világtól, hogy több hét eltelt, mire megfelelő állás akadt. Végül, nagy örömömre, eldőlt, hogy egy bizonyos Mrs. Bloomfield kisgyermekeinek nevelését veszem át; őt kedves, kimért Grey nagynéném fiatal korában ismerte, s igen kedves asszonynak mondta. Férje visszavonult kereskedő volt, aki igen szép vagyonra tett szert; de nem lehetett rávenni, hogy huszonöt fontnál nagyobb fizetést adjon gyermekei nevelőnőjének. Én azonban szívesen elfogadtam ezt az összeget, ahelyett, hogy visszautasítottam volna az állást – pedig szüleim inkább a visszautasítás felé hajlottak.

De még néhány hetet előkészületekre kellett szánni. Milyen hosszúnak, milyen unalmasnak tűntek nekem ezek a hetek! Pedig többnyire boldog hetek voltak – tele ragyogó reménnyel és izgatott várakozással. Milyen különleges örömmel segédkeztem új ruháim megvarrásában, majd utazóládáim csomagolásában! A csomagolás örömébe azonban keserűség is vegyült; s amikor végeztünk – amikor minden készen állt másnapi indulásomra, és közeledett az utolsó otthon töltött este –, hirtelen mintha fájdalommal telt volna meg a szívem. Szeretteim olyan szomorúnak látszottak, és olyan kedvesen szóltak hozzám, hogy alig tudtam visszatartani a könnyeimet; mégis továbbra is vidámnak mutattam magam. Maryvel már utoljára barangoltam a fenyéren, utoljára sétáltam a kertben és a ház körül; vele együtt utoljára etettem kedves galambjainkat – a szép madarakat, amelyeket annyira megszelídítettünk, hogy a kezünkből csipegették eleségüket: búcsúzóul végigsimítottam mindegyikük selymes hátán, ahogy az ölembe gyűltek. Gyöngéden megcsókoltam a magam külön kedvenceit, a hófehér pávagalambpárt; eljátszottam az utolsó darabot a régi, jól ismert zongorán, és elénekeltem az utolsó dalt papának: reméltem, hogy nem örökre utoljára, de egy számomra igen hosszúnak tetsző időre mindenképpen. S talán amikor újra megteszem mindezt, már más érzésekkel teszem: körülményeink megváltozhatnak, s lehet, hogy ez a ház soha többé nem lesz az állandó otthonom.

Drága kis pajtásom, a kiscica, biztosan megváltozik majd: már kezdett szép macskává cseperedni; s mire visszatérek, még ha csupán egy rövid karácsonyi látogatásra is, alighanem elfelejti mind a játszótársát, mind vidám csínyeit. Utoljára hancúroztam vele; s amikor puha, fényes bundáját simogattam, miközben dorombolva álomba merült az ölemben, olyan szomorúságot éreztem, hogy alig tudtam palástolni. Aztán lefekvéskor, amikor Maryvel visszavonultunk csendes kis szobánkba, ahol a fiókjaim már üresen álltak, akárcsak a könyvszekrény rám eső része – s ahol ezután egyedül kell majd aludnia, sivár magányban, ahogyan ő mondta –, még inkább elnehezült a szívem. Úgy éreztem, önzés volt, és hiba volt ragaszkodnom ahhoz, hogy elhagyjam; s amikor újra letérdeltem kis ágyunk mellé, olyan buzgón imádkoztam áldásért rá és szüleimre, mint még soha. Hogy elrejtsem felindulásomat, arcomat két kezembe temettem, s kezemet csakhamar eláztatták a könnyek. Amikor felálltam, észrevettem, hogy ő is sírt; de egyikünk sem szólt, s némán tértünk nyugovóra, még szorosabban egymáshoz bújva, mert tudtuk, hogy olyan hamarosan el kell válnunk.

Reggelre azonban újra reménykedtem, s visszatért a jókedvem. Korán kellett indulnom, hogy a jármű, amely odavisz (egy könnyű kétkerekű kocsi, amelyet Mr. Smithtől, a falu kelme-, élelmiszer- és teakereskedőjétől béreltünk), még aznap visszatérhessen. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, sietve bekaptam a reggelit, fogadtam apám, anyám és nővérem szerető ölelését, megcsókoltam a macskát – Sallynek, a szolgálólánynak nagy megbotránkozására –, kezet fogtam Sallyvel, felszálltam a könnyű kétkerekű kocsira, arcom elé húztam a fátylamat, s akkor – de csak akkor – patakzani kezdtek a könnyeim. A könnyű kétkerekű kocsi továbbgördült; visszanéztem; drága anyám és nővérem még mindig az ajtóban állt, utánam nézett, és búcsút integetett. Viszonoztam az integetést, s szívemből kértem Istent, áldja meg őket; leereszkedtünk a dombról, s eltűntek a szemem elől.

„Hűvöskés reggel ez magának, Miss Agnes – jegyezte meg Smith. – Meg borongós is; de talán odaérünk, mielőtt igazán rákezdene az eső.”

„Igen, remélem” – feleltem, amilyen nyugodtan csak tudtam.

„Jó sok esett az éjjel is.”

„Igen.”

„De ez a hideg szél talán elkergeti az esőt.”

„Talán.”

Ezzel véget ért beszélgetésünk. Átvágtunk a völgyön, és kapaszkodni kezdtünk a szemközti dombra. Amint fáradságosan haladtunk fölfelé, újra visszanéztem: ott volt a falu templomtornya, s mögötte a régi, szürke paplak, egy ferdén ráhulló napsugárban fürödve. Csak bágyadt sugár volt, de a falut és a környező dombokat komor árnyék borította, s én örömmel üdvözöltem a kósza sugarat mint otthonom számára kedvező előjelet. Összekulcsolt kézzel buzgón kértem áldást lakóira, majd sietve elfordultam, mert láttam, hogy a napfény már tűnőben van; s gondosan ügyeltem rá, hogy többé oda ne nézzek, nehogy a táj többi részéhez hasonlóan azt is komor árnyékban lássam.

---