Három ember egy csó­nak­ban

Jerome K. Jerome

1. fejezet

Három beteg – George és Harris szenvedései – Százhét halálos nyavalya áldozata – Hasznos receptek – A gyermekkori májpanaszok gyógymódja – Megállapítjuk, hogy túlhajszoltuk magunkat, és pihenésre van szükségünk – Egy hét a hullámzó tengeren? – George a folyót javasolja – Montmorency tiltakozik – Az eredeti indítványt három szavazattal egy ellenében elfogadjuk.

Négyen voltunk – George meg William Samuel Harris, meg én, meg Montmorency. A szobámban ültünk, dohányoztunk, és arról beszélgettünk, milyen rosszul vagyunk – természetesen orvosi szempontból, úgy értem.

Mindnyájan gyengélkedtünk, és már egészen nyugtalanított bennünket a dolog. Harris azt mondta, időnként olyan különös szédülésrohamok fogják el, hogy alig tudja, mit csinál; erre George azt mondta, hogy neki is vannak szédülésrohamai, és ő is alig tudja, mit csinál. Nekem a májammal volt baj. Tudtam, hogy a májammal van baj, mert éppen egy szabadalmazott májpirula reklámfüzetét olvastam; ebben részletesen felsorolták azokat a tüneteket, amelyekből az ember megállapíthatja, hogy baj van a májával. Nekem mind megvolt.

Fölöttébb különös, de valahányszor elolvasom valamelyik szabadalmazott gyógyszer hirdetését, óhatatlanul arra a következtetésre jutok, hogy a benne tárgyalt betegség legsúlyosabb formájában szenvedek. A kórleírás minden alkalommal pontosan egybevágni látszik mindazzal, amit valaha éreztem.

Emlékszem, egyszer elmentem a British Museumba, hogy utánanézzek valami enyhe bántalom kezelésének, amely kissé gyötört – azt hiszem, szénanátha volt. Levettem a könyvet, és elolvastam mindent, amit el akartam olvasni; aztán egy meggondolatlan pillanatomban csak úgy tovább lapozgattam, és komótosan tanulmányozni kezdtem a betegségeket általában. Már nem emlékszem, melyik nyavalyába merültem bele először – valami rettenetes, pusztító kórság volt, annyi bizonyos –, de még az „intő tünetek” felsorolásának feléig sem jutottam, amikor ráébredtem, hogy ezt bizony alaposan megkaptam.

Egy darabig ültem, a rémülettől megdermedve; aztán a kétségbeeséstől elfásulva újra lapozni kezdtem. Eljutottam a hastífuszig – elolvastam a tüneteit – megállapítottam, hogy hastífuszom van, bizonyára hónapok óta ebben szenvedek, csak nem tudtam róla – eltűnődtem, vajon mi mindenem lehet még; fellapoztam a vitustáncot – várakozásomnak megfelelően kiderült, hogy az is megvan – kezdett érdekelni az esetem, s elhatároztam, hogy a végére járok, így hát betűrendben nekiláttam – elolvastam a váltólázat, és megtudtam, hogy már bujkál bennem, s az akut szakasz körülbelül két hét múlva kezdődik. A Bright-kórnak, megkönnyebbülésemre, csak enyhébb változatában szenvedtem, úgyhogy e tekintetben még évekig élhettem. Kolerám volt, súlyos szövődményekkel; diftériával pedig, úgy látszott, már születtem. Lelkiismeretesen végigrágtam magam mind a huszonhat betűn, s arra jutottam, hogy az egyetlen nyavalya, amelyben nem szenvedek, a szobalánytérd.

Ezt eleinte kissé zokon vettem; valahogy mellőzésnek éreztem. Miért nincs nekem szobalánytérdem? Mire ez a bántó megkülönböztetés? Egy idő múlva azonban kevésbé mohó érzések kerekedtek felül bennem. Arra gondoltam, hogy a gyógyszertan összes többi ismert nyavalyája megvan nekem, s ahogy alábbhagyott az önzésem, elhatároztam, hogy szobalánytérd nélkül is megleszek. A köszvény, úgy látszott, tudtomon kívül megtámadott, mégpedig a legrosszindulatúbb stádiumában; zimózisban pedig nyilvánvalóan kisfiúkorom óta szenvedtem. A zimózis után több betegség már nem következett, így hát megállapítottam, hogy egyéb bajom nincsen.

Ültem és tűnődtem. Arra gondoltam, milyen érdekes eset lehetek orvosi szempontból, micsoda kincs lennék egy egész évfolyamnak! A hallgatóknak nem kellene „kórházakat járniuk”, ha én ott lennék nekik. Egymagam egy egész kórház voltam. Csak körbe kellene járniuk engem, aztán már át is vehetnék a diplomájukat.

Aztán eltűnődtem, mennyi időm lehet még hátra. Megpróbáltam megvizsgálni magamat. Megtapintottam a pulzusomat. Eleinte egyáltalán nem éreztem. Aztán egyszer csak mintha nekilódult volna. Elővettem az órámat, és mérni kezdtem. Percenként száznegyvenhetet számoltam. Megpróbáltam kitapintani a szívemet. Nem éreztem a szívemet. Megszűnt dobogni. Azóta arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindvégig ott kellett lennie, és dobognia is kellett, de a dolgot nem tudom megmagyarázni. Elöl végigveregettem magam attól, amit derekamnak nevezek, fel egészen a fejemig, aztán kissé kétoldalt is hátranyúltam, s a hátamon is feljebb haladtam egy darabon. De nem éreztem és nem hallottam semmit. Megpróbáltam megnézni a nyelvemet. Kiöltöttem, amennyire csak tudtam, behunytam az egyik szemem, s a másikkal igyekeztem szemügyre venni. Csak a hegyét láttam, s ebből mindössze annyi hasznom lett, hogy még biztosabbra vettem: skarlátom van.

Boldog, egészséges emberként sétáltam be abba az olvasóterembe. Roskatag emberroncsként vánszorogtam ki.

Elmentem az orvosomhoz. Régi cimborám, s ha azt képzelem, hogy beteg vagyok, ingyen megtapintja a pulzusomat, megnézi a nyelvemet, és elbeszélget velem az időjárásról; úgy gondoltam hát, most jót teszek vele, ha felkeresem. Azt mondtam: „Egy orvosnak gyakorlatra van szüksége. Hát megkap engem. Rajtam több gyakorlatot fog szerezni, mint ezerhétszáz közönséges, mindennapi betegen, akiknek fejenként csak egy-két betegségük van.” Így aztán egyenest felmentem hozzá, ő pedig azt kérdezte:

„Nos, mi bajod?”

Azt mondtam:

„Nem rabolom az idődet azzal, drága barátom, hogy elmondom, mi bajom. Az élet rövid, s akár meg is halhatnál, mielőtt a végére érnék. Azt azonban elmondom, miben nem szenvedek. Szobalánytérdem nincs. Hogy miért nincs szobalánytérdem, azt nem tudom megmondani; de tény, hogy nincs. Minden más viszont megvan.”

És elmondtam neki, hogyan fedeztem fel mindezt.

Aztán kinyitott, és belém nézett, megmarkolta a csuklómat, majd mellbe vágott, amikor nem számítottam rá – szerintem gyáva dolog az ilyesmi –, s nyomban utána a feje oldalával belém öklelt. Ezután leült, írt egy receptet, összehajtotta és átadta; én zsebre tettem, és eljöttem.

Nem nyitottam ki. Elvittem a legközelebbi gyógyszertárba, és átnyújtottam. A gyógyszerész elolvasta, aztán visszaadta.

Azt mondta, ilyet nem tart.

Azt mondtam:

„Maga gyógyszerész?”

Azt mondta:

„Gyógyszerész vagyok. Ha szövetkezeti áruház és családi szálloda lennék egyben, talán teljesíthetném a kérését. Így, hogy csak gyógyszerész vagyok, meg van kötve a kezem.”

Elolvastam a receptet. Ez állt rajta:

„1 font bifsztek, 1 pint keserű sörrel

6 óránként.

1 tízmérföldes séta minden reggel.

1 ágy minden este pontosan 11-kor.

És ne tömd tele a fejed olyasmivel, amihez nem értesz.”

Követtem az utasításokat, azzal az örvendetes eredménnyel – ami engem illet –, hogy az életem megmaradt, és mindmáig tart.

A jelen esetben, hogy visszatérjek a májpirula reklámfüzetére, félreérthetetlenül megvoltak a tüneteim; legfőképpen az, hogy „általános idegenkedés mindenféle munkától”.

Elmondani sem lehet, mennyit szenvedek ettől. Legzsengébb csecsemőkorom óta mártírként gyötör ez a baj. Kisfiúkoromban alig volt nap, hogy elhagyott volna. Akkor még nem tudták, hogy a májam az oka. Az orvostudomány korántsem volt olyan fejlett, mint manapság, és lustaságnak tulajdonították.

„Te munkakerülő kis ördögfióka, kelj fel, és dolgozz meg a kenyeredért, nem tudsz?” – mondogatták; természetesen nem tudták, hogy beteg vagyok.

És nem pirulát adtak, hanem füleseket. S bármilyen furcsának tűnjék is, ezek a fülesek gyakran meggyógyítottak – egy időre. Volt már rá példa, hogy egyetlen füles nagyobb hatást tett a májamra, és nagyobb kedvet csinált hozzá, hogy azonnal, azon nyomban menjek, és minden további időveszteség nélkül elvégezzem, amit el kellett végezni, mint manapság egy egész doboz pirula.

Gyakran így van ez, ugye – ezek az egyszerű, régimódi gyógymódok néha hatásosabbak, mint a patika összes szere.

Fél órán át ültünk ott, és ecseteltük egymásnak a nyavalyáinkat. Elmagyaráztam George-nak és William Harrisnek, hogyan érzem magam reggel, amikor felkelek, William Harris pedig elmondta, hogyan érzi magát, amikor lefekszik; George meg odaállt a kandalló előtti szőnyegre, és ügyes, hatásos színészi alakítással szemléltette, hogyan érzi magát éjszaka.

George csak képzeli, hogy beteg; de hát neki igazából soha semmi baja.

Ekkor Mrs. Poppets bekopogott, hogy megtudakolja, készen állunk-e a vacsorára. Búsan egymásra mosolyogtunk, és azt mondtuk, alighanem az lesz a legjobb, ha megpróbálunk lenyelni egy-két falatot. Harris azt mondta, egy kis valami az ember gyomrában gyakran féken tartja a betegséget; Mrs. Poppets pedig behozta a tálcát, mi az asztalhoz húzódtunk, és elcsipegettünk egy kis hagymás bifszteket meg rebarbarás pitét.

Akkoriban nagyon gyenge lehettem; mert emlékszem, úgy az első félóra elteltével már mintha egyáltalán nem érdekelt volna az étel – nálam ez szokatlan –, és sajtot sem kívántam.

Miután e kötelességünket teljesítettük, újratöltöttük a poharunkat, rágyújtottunk a pipánkra, és folytattuk egészségi állapotunk megvitatását. Hogy voltaképpen mi bajunk, azt egyikünk sem tudta biztosan; abban azonban egyhangúlag megegyeztünk, hogy azt – bármi legyen is – a túlhajszoltság okozta.

„Nekünk pihenésre van szükségünk” – mondta Harris.

„Pihenésre és teljes változásra – mondta George. – Agyunk túlerőltetése általános levertséget idézett elő az egész szervezetünkben. A környezetváltozás és a gondolkodás kényszere alóli mentesülés helyreállítja majd a lelki egyensúlyunkat.”

George-nak van egy unokatestvére, akit a rendőrségi vádiratokban rendszerint orvostanhallgatóként jelölnek meg, így aztán természetesen ő is némiképp háziorvosiasan fogalmaz.

Egyetértettem George-dzsal, és azt javasoltam, keressünk valami félreeső, régi világot őrző helyet, távol a világ zajától, és álmodozzunk végig egy napsütéses hetet álmos kis útjain – valami félig elfeledett zugot, amelyet tündérek rejtettek el a lármás világ elől – valami különös helyre települt sasfészket az Idő szirtjein, ahová a tizenkilencedik század háborgó hullámainak moraja csak halkan és messziről hallatszik fel.

Harris azt mondta, szerinte ez lehangoló volna. Azt mondta, tudja ő, miféle helyre gondolok; ahol mindenki nyolckor lefekszik, és se pénzért, se szép szóért nem kapni Referee-t, dohányért pedig tíz mérföldet kell gyalogolni.

„Nem – mondta Harris. – Ha pihenés és változás kell, nincs jobb a tengeri útnál.”

Hevesen tiltakoztam a tengeri út ellen. A tengeri út jót tesz, ha az ember pár hónapot szán rá, de egy hétre egyszerűen vétek.

Hétfőn abban a hiszemben indul útnak az ember, hogy jól fogja érezni magát. Könnyed adieu-t int a parton maradt fiúknak, rágyújt a legnagyobb pipájára, és úgy feszít a fedélzeten, mintha Cook kapitány, Sir Francis Drake és Kolumbusz Kristóf volna egy személyben. Kedden azt kívánja, bárcsak ne jött volna. Szerdán, csütörtökön és pénteken azt kívánja, bárcsak meghalna. Szombaton már le tud nyelni egy kevés marhahúslét, fel tud ülni a fedélzeten, és ha jólelkű emberek megkérdezik, hogy érzi most magát, bágyadt, kedves mosollyal válaszol. Vasárnap ismét járkálni kezd, és szilárd ételt fogyaszt. Hétfő reggel pedig, amint táskával és esernyővel a kezében a csónakperemnél áll, és várja, hogy partra léphessen, kezdi igazán megszeretni az egészet.

Emlékszem, a sógorom egyszer rövid tengeri útra indult az egészsége érdekében. Fekvőhelyes hajójegyet váltott Londonból Liverpoolba, oda-vissza; s mire Liverpoolba ért, már csak egyetlen gondja volt: hogyan adjon túl a visszaútra szóló jegyen.

Mint hallom, az egész városban kínálgatták, óriási árengedménnyel; végül tizennyolc pennyért vette meg egy epés ábrázatú fiatalember, akinek az orvosai éppen azt tanácsolták, hogy menjen a tengerpartra, és végezzen testmozgást.

„Tengerpart! – mondta a sógorom, és szeretettel a kezébe nyomta a jegyet. – Hát abból egy életre elegendőt kap; ami pedig a testmozgást illeti! Többet fog mozogni azon a hajón ülve, mint ha a szárazföldön bukfencezne.”

Ő maga – mármint a sógorom – vonattal jött haza. Azt mondta, neki a North-Western Railway épp eléggé egészséges.

Egy másik ismerősöm egyhetes hajóútra indult a part mentén; indulás előtt odament hozzá a hajópincér, és megkérdezte, külön-külön kíván-e fizetni az egyes étkezésekért, vagy előre megállapodik az egész ellátásra.

A hajópincér az utóbbit ajánlotta, mert úgy sokkal olcsóbban jön ki. Azt mondta, az egész hétre ellátják két font öt shillingért. Reggelire hal lesz, utána rostonsült. Ebéd egykor, négy fogásból. Vacsora hatkor – leves, hal, entrée, egybesült hús, szárnyas, saláta, édesség, sajt és csemege. Tízkor pedig egy könnyű húsos vacsora.

A barátom úgy gondolta, elfogadja a két font öt shillinges ajánlatot (jó étvágyú ember), és el is fogadta.

Éppen Sheerness magasságában jártak, amikor elérkezett az ebéd ideje. Nem volt olyan éhes, mint várta, így hát beérte egy kis főtt marhahússal meg tejszínes eperrel. Délután sokat töprengett, s olykor úgy rémlett neki, hetek óta nem eszik mást, csak főtt marhahúst; máskor meg úgy érezte, évek óta tejszínes epren él.

De a marhahús meg a tejszínes eper sem látszott boldognak – mintha elégedetlenkedtek volna.

Hatkor jöttek, és szóltak neki, hogy kész a vacsora. A hír egy csepp lelkesedést sem keltett benne, de úgy érezte, abból a két font öt shillingből még van mit leennie, így hát kötelekbe meg mindenfélébe kapaszkodva lement. A lépcső alján hagyma és forró sonka kellemes illata fogadta, sült hal és zöldfélék illatával elegyedve; aztán odalépett a hajópincér, és mézesmázos mosollyal megkérdezte:

„Mit hozhatok, uram?”

„Vigyen ki innen” – hangzott az erőtlen válasz.

Gyorsan felsiettek vele, megtámasztották a szél alatti oldalon, és otthagyták.

A következő négy napban egyszerű és feddhetetlen életet élt vékony kapitánykekszen (úgy értem, a keksz volt vékony, nem a kapitány) és szódavízen; szombat felé azonban már kezdett beképzelt lenni, és híg teával meg száraz pirítóssal próbálkozott, hétfőn pedig már csirkehúslevessel tömte magát. Kedden szállt le a hajóról, s amint az elgőzölgött a kikötőhídtól, sajnálkozva nézett utána.

„Ott megy – mondta –, ott megy, rajta két font ára ennivalóval, ami az enyém, és amit nem kaptam meg.”

Azt mondta, ha adtak volna neki még egy napot, szerinte le tudta volna enni a hátralévő összeget.

Így hát határozottan elleneztem a tengeri utat. Nem magam miatt, amint ezt meg is magyaráztam. Én sohasem szoktam rosszul lenni. De George-ot féltettem. George azt mondta, neki nem lenne semmi baja, sőt szívesen menne, de Harrisnek meg nekem azt tanácsolja, eszünkbe se jusson, mert biztos benne, hogy mindketten rosszul lennénk. Harris azt mondta, neki örök rejtély, hogyan tudnak az emberek tengeribetegek lenni – szerinte csak tettetik, és szántszándékkal csinálják –, ő sokszor szeretett volna, de sohasem sikerült neki.

Aztán történeteket mesélt arról, hogyan kelt át a La Manche csatornán akkora viharban, hogy az utasokat az ágyukhoz kellett kötözni, s az egész hajón ő meg a kapitány volt az egyetlen két élő lélek, aki nem volt rosszul. Néha ő meg a másodtiszt nem volt rosszul; de többnyire ő meg még egy ember. Ha nem ő meg még egy ember, akkor csak ő egyedül.

Különös dolog, de soha senki sem tengeribeteg – a szárazföldön. A tengeren temérdek ember akad, aki igen rosszul van, egész hajórakományokra való; de a szárazföldön még nem találkoztam olyannal, akinek valaha a leghalványabb fogalma is lett volna arról, milyen tengeribetegnek lenni. Rejtély, hová bújik a szárazföldön az a sok ezer meg ezer, tengert rosszul tűrő utas, aki minden hajón nyüzsög.

Ha a legtöbb ember olyan volna, mint egy fickó, akit egyszer a Yarmouthba tartó hajón láttam, könnyűszerrel meg tudnám fejteni ezt a látszólagos talányt. Emlékszem, éppen a southendi móló előtt jártunk, s ő az egyik hajóablakon hajolt ki, igen veszélyes helyzetben. Odamentem, hogy megpróbáljam megmenteni.

„Hé, húzódjon beljebb! – mondtam, és a vállánál fogva megráztam. – Még a vízbe esik.”

„Ó, bárcsak ott volnék!” – csak ennyi választ tudtam kicsikarni belőle; így hát kénytelen voltam otthagyni.

Három héttel később egy bathi szálloda étkezőtermében találkoztam vele; az utazásairól beszélt, és lelkesen magyarázta, mennyire szereti a tengert.

„Hogy jól bírom-e a tengert! – felelte egy szelíd fiatalember irigykedő kérdésére. – Hát, bevallom, egyszer éreztem magam egy kicsit rosszul. A Horn-foknál volt. Másnap reggel hajótörést szenvedtünk.”

Azt mondtam:

„Nem maga volt az, aki egyszer kissé rosszul érezte magát a southendi mólónál, és azt szerette volna, hogy a vízbe dobják?”

„A southendi mólónál?” – kérdezte értetlen arccal.

„Igen, Yarmouth felé menet, három hete pénteken.”

„Ó, igen, persze – felelte felderülve. – Most már emlékszem. Aznap délután csakugyan fájt a fejem. A savanyúságtól, tudja. Olyan gyalázatos savanyúságot tisztességes hajón még életemben nem kóstoltam. Maga evett belőle?”

Én a magam részéről kitűnő megelőző módszert fedeztem fel a tengeribetegség ellen: az egyensúlyozást. Az ember megáll a fedélzet közepén, és ahogy a hajó himbálózik meg bukdácsol, úgy mozgatja a testét, hogy mindig egyenesben maradjon. Amikor a hajó eleje megemelkedik, előrehajol, míg a fedélzet szinte az orrát súrolja; amikor pedig a hátulja emelkedik meg, hátrahajol. Ez egy-két óráig mind szép és jó, csakhogy egy héten át nem lehet egyensúlyozni.

George azt mondta:

„Menjünk fel a folyón.”

Azt mondta, lesz friss levegőnk, testmozgásunk és nyugalmunk; az állandóan változó táj leköti az elménket (Harrisét is, már amennyi van neki); a kemény munkától pedig jó étvágyunk lesz, és jól alszunk majd.

Harris azt mondta, szerinte George-nak semmi olyasmit nem kellene csinálnia, amitől még álmosabb lehet, mint amilyen mindig is, mert az veszélyes volna. Azt mondta, nemigen érti, hogyan fog George még többet aludni, mint most, hiszen télen-nyáron csak huszonnégy órából áll a nap; de szerinte, ha mégis többet aludna, akkor akár halott is lehetne, s meg lehetne takarítani a kosztja és a szállása költségét.

Harris mindamellett azt mondta, hogy a folyó neki az utolsó T betűig megfelelne. Nem tudom, mi az a „T” (kivéve a hatpennys teát, amelyhez vajas kenyér és sütemény jár ad lib, és megéri az árát, ha az ember nem ebédelt). Mindenesetre úgy látszik, mindenkinek megfelel, ami ugyancsak dicséretére válik.

Nekem is az utolsó T betűig megfelelt, s Harrisszel mindketten kijelentettük, hogy George-nak jó ötlete támadt; mégpedig olyan hangon, amelyből valahogy az érződött ki, hogy meglep bennünket: George ilyen értelmes dolgot mondott.

Egyedül Montmorencyt nem nyerte meg az ötlet. Montmorency sohasem rajongott a folyóért.

„Nektek persze nagyszerű, fiúk – mondja. – Ti szeretitek, de én nem. Nekem ott semmi dolgom. A tájnézés nem az én műfajom, és nem dohányzom. Ha patkányt látok, nem álltok meg; ha pedig elalszom, elkezdtek bolondozni a csónakkal, és kilöttyentetek a vízbe. Ha engem kérdeztek, az egész nyavalyás ostobaság.”

Hárman voltunk azonban egy ellenében, s az indítványt elfogadtuk.

---