Oz, a nagy va­rázs­ló

L. Frank Baum

1. fejezet: A forgószél

Dorothy Kansas hatalmas prérijének közepén élt Henry bácsival, aki farmer volt, és Em nénivel, a farmer feleségével. Kicsi volt a házuk, mert az építéséhez szükséges faanyagot sok mérföldön át kellett szekéren odaszállítani. A négy fal, a padló és a tető egyetlen szobát fogott közre; ebben állt egy rozsdásnak látszó tűzhely, egy szekrény az edényeknek, egy asztal, három vagy négy szék és az ágyak. Henry bácsi és Em néni nagy ágya az egyik sarokban állt, Dorothy kis ágya pedig egy másikban. Padlás egyáltalán nem volt, pince sem – csak egy földbe ásott kis gödör, amelyet viharpincének neveztek, s ahová a család behúzódhatott, ha feltámadt egy olyan hatalmas forgószél, amely bármelyik útjába kerülő épületet össze tudta roppantani. A padló közepén lévő csapóajtón át lehetett lejutni oda: az ajtótól létra vezetett le a kis, sötét gödörbe.

Amikor Dorothy kiállt az ajtóba és körülnézett, mindenfelé csak a hatalmas, szürke prérit látta. A tágas, sík vidéken, amely minden irányban az ég aljáig nyúlt, se fa, se ház nem állt. A nap szürke tömeggé szikkasztotta a felszántott földet, amelyen apró repedések futottak végig. Még a fű sem volt zöld, mert a nap annyira kiégette a hosszú fűszálak hegyét, hogy ugyanolyan szürkék lettek, mint körös-körül minden. A házat valaha lefestették, de a nap felhólyagosította a festéket, az esők pedig lemosták, és most a ház éppoly fakó és szürke volt, mint minden más.

Amikor Em néni ideköltözött, még fiatal, csinos asszony volt. A nap és a szél őt is megváltoztatta. Elvették a szeme csillogását, s komor szürkeséget hagytak a helyén; elvették az arca és az ajka pírját, s azok is elszürkültek. Sovány és szikár volt, és már sohasem mosolygott. Amikor az árva Dorothy először került hozzá, Em nénit annyira megriasztotta a gyermek nevetése, hogy felsikoltott és a szívére szorította a kezét, valahányszor meghallotta Dorothy vidám hangját; és még most is csodálkozva nézett a kislányra, amiért egyáltalán talált valamit, amin nevethetett.

Henry bácsi sohasem nevetett. Reggeltől estig keményen dolgozott, és nem tudta, mi az öröm. Ő is szürke volt, hosszú szakállától durva csizmájáig; szigorúnak és komolynak látszott, és ritkán szólalt meg.

Toto nevettette meg Dorothyt, és megóvta attól, hogy ő is olyan szürkévé váljon, mint körülötte minden más. Toto nem volt szürke; kicsi, fekete kutya volt, hosszú, selymes szőrrel, és apró fekete szeme vidáman csillogott mókás, pici orra két oldalán. Toto egész nap játszott, Dorothy pedig vele játszott, és nagyon szerette.

Ma azonban nem játszottak. Henry bácsi a küszöbön ült, és aggódva nézte az eget, amely még a szokottnál is szürkébb volt. Dorothy az ajtóban állt, karjában Totóval, és ő is az eget nézte. Em néni mosogatott.

Messze északról a szél halk jajgatását hallották, és Henry bácsi meg Dorothy látta, amint a hosszú fű hullámokban hajladozik a közelgő vihar előtt. Ekkor délről éles fütyülés hallatszott a levegőben, és ahogy arrafelé néztek, látták, hogy abból az irányból is hullámok futnak feléjük a füvön.

Henry bácsi hirtelen felállt.

„Forgószél közeleg, Em” – kiáltott oda a feleségének. „Megyek, gondoskodom az állatokról.” Aztán az istállók felé futott, ahol a teheneket és a lovakat tartották.

Em néni félbehagyta a munkát, és az ajtóhoz ment. Egyetlen pillantásból látta, hogy közel a veszély.

„Gyorsan, Dorothy!” – sikoltott fel. „Fuss a pincébe!”

Toto kiugrott Dorothy karjából, és elbújt az ágy alatt, a kislány pedig elindult érte. Em néni nagy rémületében felrántotta a padló csapóajtaját, és lemászott a létrán a kis, sötét gödörbe. Dorothy végre megfogta Totót, és elindult a nagynénje után. Amikor a szoba közepén járt, a szél nagyot sikoltott, a ház pedig úgy megrázkódott, hogy Dorothy elvesztette az egyensúlyát, és hirtelen lehuppant a padlóra.

Ekkor különös dolog történt.

A ház kétszer vagy háromszor megpördült, majd lassan felemelkedett a levegőbe. Dorothy úgy érezte, mintha léggömbbel emelkedne a magasba.

Az északi és a déli szél ott találkozott, ahol a ház állt, így a ház pontosan a forgószél közepébe került. A forgószél közepén rendszerint mozdulatlan a levegő, de a házat mindenfelől hatalmas erővel nyomta a szél, és egyre magasabbra emelte, míg a forgószél legtetejére nem ért; ott is maradt, és a szél sok-sok mérföldnyire vitte, olyan könnyedén, ahogy az ember egy tollpihét visz.

Nagyon sötét volt, és a szél rettenetesen üvöltött körülötte, de Dorothy úgy érezte, hogy egész kényelmesen utazik. Az első néhány pördülés után már csak egyszer billent meg erősen a ház; Dorothy egyébként úgy érezte, mintha gyengéden ringatnák, akár egy kisbabát a bölcsőben.

Totónak ez nem tetszett. Hangosan ugatva szaladgált a szobában, hol ide, hol oda; Dorothy viszont egészen mozdulatlanul ült a padlón, és várta, mi fog történni.

Egyszer Toto túl közel ment a nyitott csapóajtóhoz, és beleesett; a kislány először azt hitte, elveszítette. Hamarosan azonban meglátta a nyílásból kiálló egyik fülét: a levegő nagy nyomása ugyanis megtartotta a kutyát, így nem zuhanhatott le. Odakúszott a nyíláshoz, megfogta Toto fülét, és visszahúzta a szobába, aztán becsukta a csapóajtót, hogy több baleset ne történhessen.

Óra múlt óra után, és Dorothy félelme lassanként eloszlott; de nagyon magányosnak érezte magát, és olyan hangosan sikoltozott körülötte a szél, hogy majdnem megsüketült. Eleinte azon tűnődött, vajon darabokra zúzódik-e, amikor a ház visszazuhan; de ahogy teltek az órák, és semmi szörnyű nem történt, már nem aggódott, és elhatározta, hogy nyugodtan várja, mit hoz a jövő. Végül odakúszott az ágyához a ringó padlón, és lefeküdt rá; Toto követte, és mellé feküdt.

Bár a ház himbálózott, és a szél jajgatott, Dorothy hamarosan lehunyta a szemét, és mély álomba merült.

---