A csavar fordul egyet

Henry James

1. fejezet

Az egész kezdetre úgy emlékszem, mint szárnyalások és zuhanások sorára, szívem jóleső és szorongó dobbanásainak kis libikókájára. Miután Londonban felbuzdulva igent mondtam a kérésére, mindenesetre két igen rossz nap következett – újra kételyek fogtak el, sőt biztos voltam benne, hogy hibát követtem el. Ilyen lelkiállapotban ültem hosszú órákon át a zötyögő, himbálózó postakocsin, amely ahhoz az állomáshoz vitt, ahol a házból küldött járműnek kellett várnia rám. Azt mondták, gondoskodtak erről, s a júniusi délután vége felé valóban egy kényelmes bérkocsit találtam ott, amely rám várt. Ahogy ebben az órában, ezen a gyönyörű napon átkocsiztam a vidéken, amely mintha a nyár édességével köszöntött volna barátságosan, újra bátorságra kaptam, s amikor befordultunk a fasorba, olyan megkönnyebbülés fogott el, amely alighanem csak azt mutatta, mennyire elcsüggedtem előbb. Azt hiszem, valami annyira lehangolóra számítottam – vagy attól rettegtem –, hogy ami fogadott, kellemes meglepetés volt. Emlékszem, milyen jóleső látvány volt a széles, világos homlokzat a nyitott ablakokkal, a friss függönyökkel és a két kitekintő szolgálólánnyal; emlékszem a pázsitra és az élénk virágokra, a kocsim kerekei alatt ropogó kavicsra és az összeboruló lombkoronákra, melyek fölött vetési varjak keringtek és károgtak az aranyló égen. Volt valami nagyszabású ebben a látványban, egészen más világ volt, mint az én szűkös otthonom; s rögtön megjelent az ajtóban egy udvarias asszony, kézen fogva egy kislányt, és olyan illendően pukedlizett előttem, mintha én lennék a ház úrnője vagy valami előkelő vendég. A Harley Streeten szerényebb képet kaptam a helyről, s amikor ezt felidéztem, tulajdonosát még inkább úriembernek láttam; úgy éreztem, talán többet is élvezhetek majd itt annál, mint amit ígért.

Másnapig nem csüggedtem el újra, mert a fiatalabbik növendékemmel való megismerkedés öröme a következő órákban diadalmasan ragadott magával. A Mrs. Grose-t kísérő kislányt már az első pillanatban olyan elbűvölő teremtésnek találtam, hogy nagy szerencsének éreztem, amiért foglalkozhatom vele. Ő volt a legszebb gyermek, akit valaha láttam, s később csodálkoztam is, hogy a munkaadóm miért nem mesélt róla többet. Alig aludtam azon az éjszakán – túlságosan izgatott voltam; emlékszem, ez is meglepett, megmaradt bennem, s még inkább úgy éreztem, hogy bőkezűen bánnak velem. A nagy, impozáns szoba – a ház egyik legkülönbje –, a hatalmas ágy, melyet már-már díszágynak éreztem, a dús, mintás drapériák, a magas tükrök, amelyekben életemben először tetőtől talpig láthattam magam, mind megannyi ráadásnak tűnt – akárcsak kis növendékem rendkívüli bája. Ráadás volt az is, már az első pillanattól, hogy Mrs. Grose és én jól megértettük egymást, noha kapcsolatunk miatt, attól tartok, útközben a postakocsin meglehetősen sokat aggodalmaskodtam. Abból, amit eleinte láttam, voltaképpen egyetlen dolog riaszthatott volna vissza újra: az a nyilvánvaló körülmény, hogy annyira örült a jöttömnek. Fél óra sem telt bele, s már észrevettem, hogy annyira örül – testes, egyszerű, csinosnak nem mondható, tiszta, egészséges asszony volt –, hogy valósággal ügyel rá, nehogy túlságosan kimutassa. Már akkor eltűnődtem egy kissé, vajon miért nem akarja kimutatni; s ha tovább gondolkodom rajta, ha gyanakodni kezdek, ez persze nyugtalaníthatott volna.

De megnyugtatott, hogy semmi aggodalom nem társulhat olyan boldogító látványhoz, mint a kislányom sugárzó alakja; angyali szépségének látványa alighanem minden másnál jobban hozzájárult ahhoz a nyughatatlansághoz, amely miatt reggelig többször is felkeltem és járkálni kezdtem a szobámban, hogy magamba fogadjam mindazt, ami körülöttem és előttem feltárult; hogy nyitott ablakomból figyeljem a nyári hajnal derengését, szemügyre vegyem a ház többi részét, amennyit csak láthattam belőle, s miközben az oszladozó félhomályban csivitelni kezdtek az első madarak, füleljek, nem ismétlődik-e meg az az egy-két kevésbé természetes hang, amelyet hallani véltem, méghozzá nem kívülről, hanem bentről. Egy pillanatban úgy hittem, halk, távoli gyereksírást ismerek fel; egy másikban arra eszméltem, hogy összerezzenek, mintha könnyű léptek haladtak volna el az ajtóm előtt. De ezek a képzelődések nem voltak olyan határozottak, hogy ne tudtam volna elhessegetni őket, s csak más, későbbi dolgok fényében – vagy inkább árnyékában, azt kell mondanom – jutnak most újra eszembe. A kis Florára vigyázni, tanítani, „formálni” őt – nagyon is nyilvánvaló volt, hogy ez boldoggá és hasznossá teszi majd az életemet. Odalent már megegyeztünk, hogy az első éjszakát követően magától értetődően nálam alszik majd; kis fehér ágyát már be is állították evégett a szobámba. Mindenestül magamra vállaltam a gondját, s most, utoljára, csak azért maradt Mrs. Grose-nál, mert tekintettel voltunk arra, hogy én szükségképpen idegen vagyok még itt, ő pedig természettől fogva félénk. Bár félénk volt – ő maga a világ legkülönösebb módján teljes nyíltsággal és bátorsággal hagyta, hogy ezt megvitassuk, neki tulajdonítsuk, s ehhez igazítsuk a döntésünket, a kínos feszengés legkisebb jele nélkül, sőt Raffaello egyik szent gyermekalakjának mély, édes nyugalmával –, egészen biztos voltam benne, hogy hamarosan megkedvel. Mrs. Grose-t részben azért is kedveltem már, mert láttam, mennyire örül csodálatomnak és ámulatomnak, ahogy ott ültem a vacsoránál a négy magas gyertya mellett, s köztük a növendékem, magas gyermekszékén, nyakában előkével, derűs arccal nézett velem szembe a kenyere és a teje fölött. Természetesen voltak dolgok, amelyeket Flora jelenlétében csak roppant sokatmondó, elégedett pillantásokkal, homályos és kerülő utalásokkal közölhettünk egymással.

„És a kisfiú – hasonlít rá? Ő is ennyire különleges?”

Egy gyermeknek mégsem hízeleg az ember. „Ó, kisasszony, nagyon különleges. Ha már őt ilyen nagyra tartja!” – s ott állt, tányérral a kezében, és sugárzó arccal nézett társunkra, aki nyugodt, égi szemével hol egyikünkre, hol másikunkra tekintett; semmi sem volt ebben a szempárban, ami visszafogott volna bennünket.

„Igen; ha őt nagyra tartom –?”

„A kis úriembertől bizony el lesz ragadtatva!”

„Nos, azt hiszem, éppen ezért jöttem – hogy el legyek ragadtatva. Attól tartok azonban – emlékszem, kedvem támadt hozzátenni –, hogy túlságosan könnyen esem elragadtatásba. Londonban is el voltam ragadtatva!”

Most is magam előtt látom Mrs. Grose széles arcát, ahogy megértette, amit mondtam. „A Harley Streeten?”

„A Harley Streeten.”

„Nos, kisasszony, nem ön az első – és nem is ön lesz az utolsó.”

„Ó, én nem is tartok igényt arra – itt már nevetni is tudtam –, hogy én legyek az egyetlen. A másik növendékem mindenesetre, ha jól tudom, holnap érkezik vissza?”

„Nem holnap – pénteken, kisasszony. A fiú is postakocsival jön, ahogyan ön is jött, a kocsikísérő felügyelete alatt, és ugyanaz a kocsi megy elé.”

Rögtön meg is mondtam, hogy akkor az lesz az illendő, s egyúttal kellemes és szívélyes megoldás, ha a postakocsi megérkezésekor a kishúgával együtt én várom őt; Mrs. Grose olyan szívből értett egyet ezzel az ötlettel, hogy a viselkedésében valahogy annak megnyugtató zálogát láttam – hála az égnek, soha semmi nem cáfolta meg! –, hogy minden kérdésben tökéletesen egyetértünk majd. Ó, mennyire örült, hogy ott vagyok!

Azt hiszem, amit másnap éreztem, azt nem lehetett volna joggal az érkezésem öröme utáni visszaesésnek nevezni; valószínűleg legfeljebb csak egy kis nyomottság volt, mert ahogy új környezetemet körüljártam, feltekintettem rá és szemügyre vettem, egyre teljesebben felmértem az arányait. Volt mindennek, úgyszólván, olyan kiterjedése és súlya, amire nem készültem fel, s láttára ismét egy kis ijedelmet s egy kis büszkeséget éreztem. Ebben az izgalomban a tanulás bizony váratott egy kicsit magára; úgy gondoltam, első kötelességem, hogy a tőlem telhető legszelídebb fogásokkal elérjem: a gyermek úgy érezze, ismer engem. A napot a szabadban töltöttem vele; nagy megelégedésére úgy állapodtunk meg, hogy ő, egyedül ő mutathatja meg nekem a helyet. Lépésről lépésre, szobáról szobára, titokról titokra mutatta meg, olyan mulatságos, elragadó gyermeki csacsogás közepette, hogy fél óra alatt nagy barátok lettünk. Kicsi létére egész kis körutunkon meglepett magabiztossága és bátorsága, az, ahogy üres szobákban és komor folyosókon, engem megtorpanásra késztető kanyargós lépcsőkön, sőt egy régi, szuroköntős, négyszögletes torony tetején is, ahol megszédültem, csengett reggeli muzsikája, és vezetett tovább – annyival több mindent szeretett elmondani nekem, mint amennyit kérdezett. Nem láttam Blyt azóta, hogy eljöttem onnan, s azt hiszem, idősebb, tapasztaltabb szemmel most már meglehetősen kicsinek látnám. De ahogy aranyhajú, kék ruhás kis vezetőm előttem táncolva fordult be a sarkokon, és apró lépteivel végigkopogott a folyosókon, egy rózsás arcú tündér lakta regényes várkastély képe tárult elém, olyan helyé, amely valamiképp úgy gyönyörködteti a gyermeki képzeletet, hogy mellette elszíntelenedik minden mesekönyv és tündérmese. Nem egyszerűen egy mesekönyv fölött bóbiskoltam el, s kezdtem álmodni? Nem; nagy, csúnya, ódon, de kényelmes ház volt, amely egy még régebbi – félig újjal pótolt, félig felhasznált – épület néhány vonását is magán viselte, s amelyben, úgy képzeltem, majdnem olyan elveszettek vagyunk, mint egy maroknyi utas egy hatalmas, sodródó hajón. Nos, különös módon én álltam a kormányrúdnál!

---