Az ember, aki Csü­tör­tök volt

G. K. Chesterton

1. fejezet: Saffron Park két költője

Saffron Park külvárosa London napnyugati oldalán feküdt, éppoly vörösen és szaggatott körvonalakkal, mint egy alkonyi felhő. Csupa élénk színű téglából épült; égbe rajzolódó körvonalai fantasztikusak voltak, s még az alaprajza is szertelen. Egy spekuláns építési vállalkozó fellobbanásának köszönhette a létét; a művészet őt is meglegyintette valamelyest, s a házak stílusát hol Erzsébet-korinak, hol Anna királynő korabelinek nevezte, láthatólag abban a hiszemben, hogy a két uralkodónő egy és ugyanaz. Némi joggal nevezték művésztelepnek, bár sohasem hozott létre olyasmit, amit bármi megfogható értelemben művészetnek lehetett volna nevezni. De ha kissé homályos jogon tartotta is magát szellemi központnak, ahhoz kétség sem férhetett, hogy kellemes hely. Az idegen, aki először pillantotta meg a különös vörös házakat, csak arra tudott gondolni, milyen furcsa formájú emberek lehetnek azok, akik beleillenek. És amikor találkozott a lakókkal, e tekintetben nem is kellett csalódnia. A hely nemcsak kellemes volt, hanem tökéletes is, mihelyt az ember nem szemfényvesztésnek, hanem álomnak tudta tekinteni. Ha a lakók nem voltak is „művészek”, az összhatás mégis művészi volt. Az a fiatalember a hosszú, vörösbarna hajával és arcátlan képével – az a fiatalember valójában nem volt költő; de költeménynek bizonyára költemény volt. Az az öregúr a vad fehér szakállával és vad fehér kalapjával – az a tiszteletre méltó sarlatán valójában nem volt filozófus; de legalább másokat filozofálásra indított. Azt a tudós úriembert pedig a kopasz, tojásforma fejével és csupasz, madárszerű nyakával valójában semmi sem jogosította fel arra a tudósi fölényre, amellyel fellépett. A biológiában semmi újat nem fedezett fel; de miféle élőlényt fedezhetett volna fel, amely különösebb önmagánál? Így és csakis így lehetett helyesen szemlélni az egész helyet: nem annyira művészek műhelyének kellett tekinteni, mint inkább törékeny, de befejezett műalkotásnak. Aki belépett társasági légkörébe, úgy érezte, mintha egy megírt vígjátékba lépett volna.

Ez a vonzó valótlanság leginkább alkonyatkor szállta meg a helyet, amikor a szertelen tetők sötéten rajzolódtak ki az alkonyi derengés előtt, és az egész esztelen falu olyan különállónak tűnt, akár egy sodródó felhő. Még inkább igaz volt ez a helyi vigasságok számos estéjén, amikor gyakran kivilágították a kis kerteket, s a nagy kínai lampionok valami vad, szörnyűséges gyümölcsként izzottak a törpe fákon. Leginkább pedig azon a bizonyos estén, amelyre a környék még mindig halványan emlékszik, s amelynek a vörösbarna hajú költő volt a hőse. Korántsem ez volt az egyetlen este, amelynek ő volt a hőse. Kis hátsó kertje mellett elhaladva sok estén hallhatta az ember, amint magas, kioktató hangján férfiaknak, de különösen nőknek osztja az észt. A nők magatartása ilyenkor valóban a hely paradoxonjai közé tartozott. Többségük ahhoz a fajtához tartozott, amelyet homályosan emancipáltnak szokás nevezni, s hangoztatta, hogy valamiképp ellenzi a férfiuralmat. Ezek az újfajta nők mégis mindig megadták a férfinak azt a rendkívüli megtiszteltetést, amelyet közönséges nő sohasem ad meg neki: figyeltek rá, amíg beszélt. Mr. Lucian Gregoryra, a vörös hajú költőre pedig valóban érdemes volt odafigyelni – bizonyos értelemben –, még ha a végén csak nevetett is az ember. A művészet törvénytelenségéről és a törvénytelenség művészetéről szóló régi szólamokat bizonyos arcátlan frissességgel adta elő, s ez legalább pillanatnyi élvezetet szerzett. Segítette ebben valamelyest külsejének szembeötlő különössége is, amelyet, ahogy mondani szokás, a végsőkig kiaknázott. Középen elválasztott sötétvörös haja szakasztott olyan volt, mint egy nőé, s úgy kanyargott lomha fürtökbe, mint egy szűz haja valamelyik preraffaelita festményen. Ebből a csaknem szentképre illő oválisból azonban hirtelen előreugrott széles, durva vonású arca; állát londoni csibész módjára, megvetően tolta előre. Ez a párosítás egyszerre csiklandozta és borzongatta meg a neurotikus lakosság idegeit. Olyan volt, mint egy két lábon járó istenkáromlás, angyal és majom keveréke.

Erre az estére, ha másról nem is, különös naplementéjéről emlékezni fognak azon a helyen. Olyan volt, mint a világvége. Mintha az egész mennyboltot valami élénk színű, tapintható tollazat borította volna; csak annyit mondhatott az ember, hogy az ég tele van tollakkal, méghozzá olyan tollakkal, amelyek szinte az arcát súrolják. Az égbolt java részén szürkék voltak, az ibolya és a mályva legkülönösebb árnyalataival, s valami természetellenes rózsaszínnel vagy halványzölddel; nyugat felé azonban az egész leírhatatlanná vált, áttetszővé és szenvedélyessé, utolsó, vörösen izzó tollai pedig eltakarták a napot, mintha túlságosan szép volna ahhoz, hogy bárki megláthassa. Az egész oly közel borult a föld köré, hogy semmi mást nem fejezett ki, csak valami vad titkolózást. Maga a menny is titoknak tetszett. Azt a pompás kicsinységet fejezte ki, amely a lokálpatriotizmus lelke. Még az ég is kicsinek látszott.

Mondom, akadnak a lakók közt, akik talán már erről a nyomasztó égboltról is emlékeznek arra az estére. Másoknak azért maradhatott meg az emlékezetében, mert akkor jelent meg először a környéken Saffron Park második költője. A vörös hajú forradalmár sokáig vetélytárs nélkül uralkodott; azon a naplementés estén hirtelen véget ért a magánya. Az új költő, aki Gabriel Syme néven mutatkozott be, igen szelíd külsejű halandó volt, szőke, hegyes szakállal és fakószőke hajjal. Ám mindinkább úgy tűnt, kevésbé jámbor, mint amilyennek látszik. Azzal tette emlékezetessé a bemutatkozását, hogy magáról a költészet mibenlétéről vitába szállt a már elismert költővel, Gregoryval. Kijelentette, hogy ő, Syme, a törvény költője, a rend költője; sőt azt is kijelentette, hogy a tisztesség költője. Erre Saffron Park minden lakója úgy nézett rá, mintha abban a pillanatban pottyant volna le arról a képtelen égboltról.

Mr. Lucian Gregory, az anarchista költő össze is kapcsolta a két eseményt.

„Nagyon is lehet – mondta hirtelen lírai hangra váltva –, nagyon is lehet, hogy épp egy ilyen, felhőkkel és kegyetlen színekkel teli éjszakán születik a földre olyan baljós tünemény, mint egy tisztességes költő. Ön azt mondja, a törvény költője; én azt mondom, ön maga a fogalmi ellentmondás. Csak azon csodálkozom, hogy nem voltak üstökösök és földrengések azon az estén, amikor megjelent ebben a kertben.”

A szelíd kék szemű, halványszőke, hegyes szakállú férfi bizonyos alázatos ünnepélyességgel tűrte ezt a mennydörgést. A kis társaság harmadik tagja, Gregory testvére, Rosamond, akinek ugyanolyan vörös hajfonatai voltak, mint a fivérének, de alattuk szelídebb arc húzódott meg, a csodálat és rosszallás olyan keverékével nevetett, amilyennel rendszerint a család orákulumát fogadta.

Gregory szónoki lendülettel, kitűnő hangulatban folytatta.

„A művész és az anarchista egy és ugyanaz! – kiáltotta. – A két szót bárhol felcserélheti. Az anarchista művész. Aki bombát dob, művész, mert egy nagy pillanatot mindennél többre becsül. Látja, mennyivel értékesebb egyetlen lángoló fényvillanás, egyetlen tökéletes mennydörgés néhány idomtalan rendőr puszta, közönséges testénél. A művész semmiféle kormányzattal nem törődik, minden konvenciót eltöröl. A költő csak a rendetlenségben leli gyönyörűségét. Ha nem így volna, a földalatti vasút lenne a legköltőibb dolog a világon.”

„Az is – mondta Mr. Syme.”

„Badarság! – mondta Gregory, aki roppant józan volt, valahányszor más próbálkozott paradoxonnal. – Miért olyan szomorú és fáradt minden hivatalnok és kubikos a vonaton, olyan nagyon szomorú és fáradt? Megmondom önnek. Azért, mert tudják, hogy a vonat jófelé megy. Azért, mert tudják, hogy bárhova váltottak is jegyet, oda meg is érkeznek. Azért, mert ha elhagyták a Sloane Square-t, tudják, hogy a következő állomás csak a Victoria lehet, és semmi más, mint a Victoria. Ó, milyen vad ujjongás töltené el őket, ó, hogy ragyogna a szemük, akár a csillagok, s lelkük újra az Édenben járna, ha a következő állomás megmagyarázhatatlanul a Baker Street volna!”

„Éppen önből hiányzik a költőiség – felelte Syme, a költő. – Ha igaz, amit a hivatalnokokról mond, akkor csak olyan prózaiak lehetnek, mint az ön költészete. Ritka és különös dolog célba találni; célt téveszteni közönséges és magától értetődő. Eposzba illőnek érezzük, ha az ember egy szilaj nyílvesszővel eltalál egy távoli madarat. Vajon nem éppúgy eposzba illő, ha az ember egy szilaj mozdonnyal talál el egy távoli állomást? A káosz unalmas; mert a káoszban a vonat valóban bárhova mehetne, a Baker Streetre vagy Bagdadba. Ám az ember varázsló, s minden varázsereje abban rejlik, hogy kimondja: Victoria, és íme: Victoria. Nem, vigye a könyveit, amelyekben csak vers és próza van; én hadd olvassak menetrendet, a büszkeség könnyeivel a szememben. Vigye Byronját, aki az ember vereségeit örökíti meg; adja nekem Bradshaw-t, aki az ember győzelmeit. Bradshaw-t kérek, azt mondom!”

„Mennie kell? – kérdezte Gregory gúnyosan.”

„Mondom önnek – folytatta Syme szenvedélyesen –, valahányszor befut egy vonat, úgy érzem, hogy ostromlók ütegein tört át, s az ember csatát nyert a káosz ellen. Ön megvetően mondja, hogy ha az ember elhagyta a Sloane Square-t, a Victoriára kell érkeznie. Én azt mondom, hogy ehelyett ezer más dolgot is tehetne, és valahányszor valóban odaérek, úgy érzem, épphogy megmenekültem. És amikor meghallom, hogy a kalauz elkiáltja a »Victoria« szót, ez nem üres szó. Számomra egy diadalt hirdető hírnök kiáltása. Számomra ez valóban »Victoria«; Ádám győzelme.”

Gregory lassú, szomorú mosollyal ingatta súlyos, vörös hajú fejét.

„Mi, költők, még akkor is mindig feltesszük a kérdést: »És mi hát a Victoria, most, hogy odaért?« Ön azt hiszi, a Victoria olyan, mint az új Jeruzsálem. Mi tudjuk, hogy az új Jeruzsálem is csak olyan lesz, mint a Victoria. Igen, a költő még a mennyország utcáin is elégedetlen lesz. A költő mindig lázad.”

„Már megint – mondta Syme ingerülten. – Mi költői van a lázadásban? Akár azt is mondhatná, hogy költői dolog tengeribetegnek lenni. A hányás is lázadás. Hányni is, lázadni is üdvös lehet bizonyos végletes helyzetekben; de akasszanak fel, ha értem, miért volna bármelyik is költői. A lázadás önmagában – gyomorforgató. Puszta hányás.”

A lány egy pillanatra összerezzent a kellemetlen szótól, de Syme túlságosan belehevült ahhoz, hogy ügyeljen rá.

„Éppen az a költői, hogy a dolgok rendben mennek! – kiáltotta. – Az emésztésünk például, amely szent és csendes rendben működik: ez minden költészet alapja. Igen, a legköltőibb dolog, költőibb a virágoknál, költőibb a csillagoknál – a legköltőibb dolog a világon az, ha az ember nem hány.”

„Igazán – mondta Gregory fölényesen –, amilyen példákat választ –”

„Bocsásson meg – mondta Syme komoran –, elfelejtettem, hogy minden konvenciót eltöröltünk.”

Gregory homlokán most először jelent meg vörös folt.

„Csak nem várja el tőlem – mondta –, hogy itt, ezen a gyepen forradalmasítsam a társadalmat?”

Syme egyenesen a szemébe nézett, és nyájasan elmosolyodott.

„Nem, nem várom – mondta. – De azt hiszem, ha komolyan venné az anarchizmusát, pontosan ezt tenné.”

Gregory nagy bikaszeme hirtelen úgy pislogott, mint egy dühös oroszláné, s az ember szinte látni vélte, hogy vörös sörénye is felborzolódik.

„Ön tehát nem hiszi – kérdezte fenyegető hangon –, hogy komolyan veszem az anarchizmusomat?”

„Tessék? – kérdezte Syme.”

„Nem veszem komolyan az anarchizmusomat? – kiáltotta Gregory ökölbe szorított kézzel.”

„Kedves barátom! – mondta Syme, és odébb sétált.”

Meglepve, de különös örömmel tapasztalta, hogy Rosamond Gregory még mindig vele tart.

„Mr. Syme – szólalt meg a lány –, az olyan emberek, akik úgy beszélnek, mint ön meg a fivérem, gyakran komolyan is gondolják, amit mondanak? Ön most komolyan gondolja, amit mond?”

Syme elmosolyodott.

„És ön? – kérdezte.”

„Hogy érti ezt? – kérdezte a lány komoly tekintettel.”

„Kedves Miss Gregory – mondta Syme szelíden –, őszinteségből is, őszintétlenségből is sokféle van. Amikor megköszöni a sót, komolyan gondolja, amit mond? Nem. Amikor azt mondja: »a világ kerek«, komolyan gondolja, amit mond? Nem. Igaz, de nem gondolja komolyan. Mármost az olyan ember, mint a fivére, néha valóban talál valamit, amit komolyan gondol. Lehet az csupán féligazság, negyedigazság, tizedigazság; de olyankor többet mond annál, amit komolyan gondol – éppen mert olyan komolyan gondolja.”

A lány egyenes szemöldöke alól nézett rá; arca komoly volt és nyílt, s rávetült annak az ösztönös felelősségérzetnek az árnyéka, amely a legléhább nőben is ott él legbelül: a világgal egyidős anyai éberségé.

„Hát valóban anarchista a fivérem? – kérdezte.”

„Csak abban az értelemben, amelyről beszélek – felelte Syme. – Vagy ha jobban tetszik, abban az értelmetlenségben.”

A lány összevonta széles szemöldökét, és váratlanul megkérdezte:

„Ugye ő nem vetne be tényleg – bombát vagy ilyesmit?”

Syme hatalmas nevetésben tört ki, amely túl nagynak tetszett karcsú, kissé piperkőc alakjához.

„Uramisten, dehogy! – mondta. – Azt névtelenül kell csinálni.”

Erre a lány szája sarkában is mosoly jelent meg, s egyszerre gondolt örömmel Gregory nevetséges voltára és arra, hogy a fivére biztonságban van.

Syme odasétált vele a kert egyik sarkában álló padhoz, és tovább ontotta magából a nézeteit. Mert őszinte ember volt, s minden külsőséges póza és finomkodása ellenére mélyen belül alázatos is. És mindig az alázatos ember beszél túl sokat; a büszke túlságosan ügyel magára. Hevesen és túlzásokba esve védelmezte a tisztességet. Szenvedélyesen dicsérte a rendet és az illendőséget. Mindvégig orgonaillat áradt körülötte. Egyszer nagyon halkan meghallotta, hogy valami távoli utcában játszani kezd egy verkli, s úgy tetszett neki, hogy hősi szavai a világ alól vagy a világon túlról felhangzó parányi dallam ritmusát követik.

A lány vörös haját és derűs arcát bámulta, s csak beszélt hozzá, úgy érezte, néhány percig; aztán felállt, mert úgy vélte, az ilyen helyen az egyes csoportoknak vegyülniük kell egymással. Meglepetésére az egész kertet üresen találta. Már réges-rég mindenki elment, s kissé sietősen bocsánatot kérve maga is távozott. Úgy ment el, mintha pezsgő szállt volna a fejébe; ezt az érzést később sem tudta megmagyarázni. Az ezután következő vad eseményekben a lánynak semmi szerepe nem volt; csak akkor látta viszont, amikor már az egész története véget ért. És mégis, valami leírhatatlan módon újra meg újra felbukkant későbbi eszeveszett kalandjaiban, akár a zenében egy motívum, különös hajának pompája pedig vörös fonálként futott végig az éjszaka sötét, elrajzolt kárpitjain. Mert ami ezután következett, olyan valószínűtlen volt, hogy akár álom is lehetett.

Amikor Syme kilépett a csillagfényes utcára, azt egyelőre üresen találta. Aztán valami különös módon ráébredt, hogy ez inkább eleven csend, mint holt. Közvetlenül a kapu előtt utcai lámpa állt; fénye bearanyozta a Syme mögötti kerítés fölé hajló fa leveleit. Mintegy egy lábnyira a lámpaoszloptól egy alak állt, majdnem ugyanolyan mereven és mozdulatlanul, mint maga a lámpaoszlop. Cilindere és hosszú szalonkabátja fekete volt; arca az élesen rávetülő árnyékban csaknem éppolyan sötét. Csak a fényben kirajzolódó tüzes hajszegély és tartásának kihívó volta árulta el, hogy Gregory, a költő az. Volt benne valami az álarcos bérgyilkosból, aki karddal a kezében várja ellenségét.

Tett valami bizonytalan köszöntő mozdulatot, amelyet Syme valamivel szertartásosabban viszonzott.

„Önt vártam – mondta Gregory. – Beszélhetnék önnel egy pillanatra?”

„Természetesen. Miről? – kérdezte Syme valami halvány csodálkozással.”

Gregory botjával a lámpaoszlop felé csapott, aztán a fa felé. „Erről meg erről – kiáltotta –, a rendről és az anarchiáról. Ott az ön drágalátos rendje, az a sovány vaslámpa, csúnya és terméketlen; és ott az anarchia, gazdag, eleven, önmagát szaporító – ott az anarchia, zöldben és aranyban pompázva.”

„Azért jelen pillanatban csak a lámpa fényénél látja a fát – felelte Syme türelmesen. – Kíváncsi volnék, mikor látná meg a lámpát a fa fényénél.” Aztán némi szünet után hozzátette: „De szabad megkérdeznem, csak azért álldogált itt a sötétben, hogy folytassa kis vitánkat?”

„Nem – kiáltotta Gregory, s hangja végigzengett az utcán –, nem azért álltam itt, hogy folytassam a vitánkat, hanem hogy egyszer s mindenkorra lezárjam.”

Ismét csend lett, s Syme, bár semmit sem értett, ösztönösen komoly szavakra fülelt. Gregory nyájas hangon és meglehetősen zavarba ejtő mosollyal kezdett beszélni.

„Mr. Syme – mondta –, önnek ma este valami egészen rendkívüli sikerült. Olyasmit tett velem, ami ön előtt még egyetlen asszony szülte embernek sem sikerült.”

„Csakugyan!”

„Most jut eszembe – folytatta Gregory elgondolkodva –, egyszer valaki másnak is sikerült. Ha jól emlékszem, egy pennyért közlekedő gőzhajó kapitányának Southendben. Ön felbosszantott.”

„Nagyon sajnálom – felelte Syme komolyan.”

„Attól tartok, az én haragom és az ön sértése túlságosan szörnyű ahhoz, hogy akár egy bocsánatkérés is elmoshassa – mondta Gregory igen nyugodtan. – Párbaj sem moshatná el. Ha agyonütném önt, azzal sem moshatnám el. Ezt a sértést egyetlen módon lehet eltörölni, s én azt a módot választom. Az életemet és a becsületemet is kockára téve bebizonyítom önnek, hogy nem volt igaza abban, amit mondott.”

„Abban, amit mondtam?”

„Azt mondta, nem veszem komolyan az anarchizmusomat.”

„A komolyságnak is megvannak a fokozatai – felelte Syme. – Soha nem kételkedtem abban, hogy ön tökéletesen őszinte abban az értelemben, hogy amit mondott, azt nagyon is érdemesnek tartotta kimondani, hogy úgy gondolta: egy paradoxon ráébresztheti az embereket valamely mellőzött igazságra.”

Gregory merev, fájdalmas tekintettel nézett rá.

„És semmilyen más értelemben – kérdezte – nem hiszi, hogy komolyan gondolom? Afféle flâneur vagyok ön szerint, aki időnként elejt egy-egy igazságot. Nem hiszi, hogy egy mélyebb, halálosabb értelemben gondolom komolyan.”

Syme nagyot ütött botjával az utca kövezetére.

„Komoly! – kiáltotta. – Uramisten! Hát komoly ez az utca? Komolyak ezek az átkozott kínai lampionok? Komoly ez az egész hóbelevanc? Eljön ide az ember, összehord egy rakás sületlenséget, és talán mond olyasmit is, aminek értelme van, de nem sokra tartanám azt az embert, aki az élete hátterében nem őrizne valamit, ami ennél a sok beszédnél komolyabb – valami komolyabbat, akár vallás az, akár csak ivás.”

„Rendben van – mondta Gregory, s arca elsötétült. – Lát majd valamit, ami komolyabb az ivásnál is, a vallásnál is.”

Syme a szokott szelíd módján állt és várt, míg Gregory újra szólásra nyitotta a száját.

„Az imént arról beszélt, hogy van vallása. Csakugyan van?”

„Ó – mondta Syme sugárzó mosollyal –, ma már mind katolikusok vagyunk.”

„Akkor megkérhetem, hogy esküdjön meg a vallásához tartozó istenekre vagy szentekre, hogy amit most elmondok, azt nem árulja el Ádám egyetlen fiának sem, kiváltképp pedig a rendőrségnek nem? Megesküszik erre! Ha vállalja ezt a rettenetes önmegtagadást, ha hajlandó megterhelni a lelkét egy fogadalommal, amelyet sohasem volna szabad megtennie, és egy tudással, amelyről még álmodnia sem volna szabad, akkor én cserébe megígérem önnek –”

„Mit ígér nekem cserébe? – kérdezte Syme, amikor a másik elhallgatott.”

„Megígérem, hogy igen szórakoztató estéje lesz.” Syme hirtelen levette a kalapját.

„Az ajánlata – mondta – túlságosan is ostoba ahhoz, hogy visszautasítsam. Azt mondja, a költő mindig anarchista. Ezzel nem értek egyet; de remélem, hogy a költő legalább mindig sportszerű ember. Engedje meg, hogy itt és most keresztényként megesküdjem, jó elvtársként és művésztársként pedig megígérjem: mindebből, bármi legyen is, semmit nem jelentek a rendőrségnek. És most, Colney Hatch nevében, miről van szó?”

„Azt hiszem – mondta Gregory békésen, minden összefüggés nélkül –, hívunk egy bérkocsit.”

Kétszer hosszan füttyentett, s egy kétkerekű bérkocsi zörögve közeledett az utcán. A két férfi némán beszállt. Gregory a tetőnyíláson át megadta egy eldugott kocsma címét a folyó chiswicki partján. A bérkocsi újra eliramlott, s benne a két fantaszta elhagyta fantasztikus városát.

---