Fekete szépség

Anna Sewell

1. fejezet: Első otthonom

Az első hely, amelyre tisztán emlékszem, egy nagy, szép rét volt, benne egy tiszta vizű tóval. Néhány árnyas fa hajolt a tó fölé, mélyebbik végében káka és tavirózsa nőtt. A rét egyik oldalán a sövény fölött egy felszántott földre láttunk, a másikon pedig a kapu fölött gazdánk házára, amely az út mellett állt; a rét felső végében fenyőliget volt, az alsó végében pedig meredek part alatt patak csörgedezett.

Amíg kicsi voltam, anyám tején éltem, mert füvet még nem tudtam enni. Nappal mellette futkároztam, éjszaka pedig közvetlenül mellé feküdtem. Amikor meleg volt, a tó mellett álltunk a fák árnyékában, ha pedig hideg, ott volt a liget közelében a jó meleg színünk.

Amint elég nagy lettem ahhoz, hogy füvet egyek, anyám nappal dolgozni járt, és este tért vissza.

Rajtam kívül még hat fiatal csikó volt a réten; mind idősebbek voltak nálam, némelyikük már majdnem akkora, mint egy felnőtt ló. Velük futkároztam, és nagyon jól éreztem magam; együtt vágtattunk körbe-körbe a réten, olyan sebesen, ahogy csak bírtunk. Néha elég durván játszottunk, mert a többiek a vágtázás mellett gyakran harapdáltak és rugdalóztak is.

Egy nap, amikor nagyban folyt a rugdalózás, anyám nyerítve magához hívott, aztán így szólt:

„Azt szeretném, ha odafigyelnél arra, amit most mondok neked. Az itt élő csikók nagyon jó csikók, de igáslovak csikói, és persze nem tanultak jó modort. Te jó nevelést kaptál, és nemes származású vagy; apádnak nagy híre van ezen a vidéken, nagyapád pedig két esztendőben is elnyerte a kupát a newmarketi lóversenyeken; nagyanyád volt a legszelídebb természetű ló, akit valaha ismertem, és azt hiszem, engem sem láttál még rúgni vagy harapni. Remélem, szelíd és jó ló lesz belőled, és sohasem veszel fel rossz szokásokat; végezd készségesen a munkádat, ügetés közben szépen emeld a lábad, és soha ne harapj és ne rúgj, még játékból sem.”

Anyám tanácsait soha nem felejtettem el; tudtam, hogy bölcs öreg ló, és gazdánk igen nagyra becsülte. Duchess volt a neve, de gazdánk gyakran Petnek hívta.

Gazdánk jó, kedves ember volt. Jó eleséget, jó szállást és kedves szavakat kaptunk tőle; éppolyan kedvesen beszélt hozzánk, mint a kisgyermekeihez. Mindnyájan ragaszkodtunk hozzá, anyám pedig nagyon szerette. Amikor meglátta a kapunál, örömében felnyerített, és odaügetett hozzá. Gazdánk megveregette, megsimogatta, és így szólt: „No, öreg Pet, hogy van a te kis Darkie-d?” Fénytelen fekete volt a szőröm, ezért hívott Darkie-nak; aztán adott nekem egy darab kenyeret, ami nagyon finom volt, anyámnak pedig néha egy sárgarépát hozott. Minden ló odament hozzá, de azt hiszem, mi voltunk a kedvencei. Piacnapokon mindig anyám vitte be a városba egy könnyű egyfogatú kétkerekű kocsin.

Volt egy Dick nevű szántólegény, aki néha bejött a rétünkre, hogy szedret szedjen a sövényről. Amikor már annyit evett, amennyi jólesett neki, következett az, amit ő szórakozásnak nevezett: kövekkel és botokkal dobálta a csikókat, hogy vágtatásra bírja őket. Nemigen zavart bennünket, mert elvágtathattunk előle; de olykor eltalált minket egy kő, és az fájt.

Egy nap éppen ezt a játékát űzte, és nem tudta, hogy gazdánk a szomszédos földön van; pedig ott volt, és figyelte, mi történik; egy szempillantás alatt átugrott a sövényen, karon ragadta Dicket, és akkora fülest adott neki, hogy az felordított a fájdalomtól és a meglepetéstől. Amint megláttuk gazdánkat, közelebb ügettünk, hogy lássuk, mi történik.

„Rossz kölyök! – mondta. – Rossz kölyök! Így hajszolni a csikókat! Nem ez az első eset, nem is a második, de ez lesz az utolsó. Nesze – fogd a pénzed, és eredj haza; nem lesz rád többé szükség a gazdaságomban.” Így aztán soha többé nem láttuk Dicket. Az öreg Daniel, aki a lovakat gondozta, éppolyan szelíd volt, mint a gazdánk, így hát jó dolgunk volt.

---