A pad­lás­szo­ba kis her­ceg­nő­je

Frances Hodgson Burnett

1. fejezet: Sara

Egy sötét téli napon, amikor a sárga köd olyan sűrűn és nehezen ülte meg London utcáit, hogy meggyújtották a lámpákat, és az üzletek kirakatai úgy ragyogtak a gázfényben, mint éjszaka, egy különös külsejű kislány ült az apjával egy bérkocsiban, amely meglehetősen lassan vitte őket végig a város széles főútjain.

Apja átkarolta, ő pedig maga alá húzott lábbal hozzásimulva ült, és az ablakon át az elhaladó embereket bámulta; nagy szemében különös, öreges tűnődés ült.

Olyan kicsi lány volt még, hogy senki sem várt volna ilyen tekintetet apró arcán. Még egy tizenkét éves gyereknek is öreges lett volna, Sara Crewe pedig mindössze hétéves volt. Csakhogy folyton álmodozott, és különös dolgokon járt az esze; maga sem emlékezett olyan időre, amikor ne töprengett volna a felnőtteken és a világukon. Úgy érezte, már nagyon-nagyon régóta él.

Most éppen a hajóútra emlékezett, amelyet nemrég tett meg Bombayból az apjával, Crewe kapitánnyal. A nagy hajóra gondolt, a rajta némán járó-kelő laszkárokra, a forró fedélzeten játszadozó gyerekekre és néhány fiatal tiszt feleségére, akik igyekeztek szóra bírni, és nevettek azon, amit mondott.

Főként azon töprengett, milyen különös, hogy az ember előbb Indiában van, a perzselő napsütésben, aztán az óceán kellős közepén, végül pedig egy idegen járművön hajtat idegen utcákon, ahol nappal is olyan sötét van, mint éjszaka. Ez annyira zavarba ejtette, hogy közelebb húzódott az apjához.

„Papa” – szólalt meg halk, titokzatos kis hangon, szinte suttogva. „Papa.”

„Mi az, drágám?” – felelte Crewe kapitány, szorosabban magához vonta, és lenézett az arcába. „Min töpreng Sara?”

„Ez az a hely?” – suttogta Sara, még közelebb bújva hozzá. „Ez az, papa?”

„Igen, kis Sara, ez az. Végre megérkeztünk.” És bár még csak hétéves volt, tudta, hogy az apja szomorú, amikor ezt mondja.

Úgy érezte, már hosszú évek teltek el azóta, hogy az apja elkezdte felkészíteni „arra a helyre”, ahogy Sara mindig nevezte. Anyja meghalt, amikor ő megszületett, így sohasem ismerte, és a hiányát sem érezte. Úgy tűnt neki, hogy az őt dédelgető fiatal, jóképű, gazdag apja az egyetlen rokona a világon. Mindig együtt játszottak, és szerették egymást. Hogy az apja gazdag, azt csak onnan tudta, hogy hallotta, amint mások ezt mondják róla, amikor azt hitték, nem figyel; és azt is hallotta tőlük, hogy ha felnő, ő is gazdag lesz. Nem tudta, mi mindent jelent gazdagnak lenni. Mindig is szép bungalóban lakott, és megszokta a sok szolgát, akik szalámmal köszöntötték, „misszi szahib”-nak szólították, és mindenben engedtek neki. Voltak játékai, házi kedvencei és egy ája, aki imádta; lassanként megtanulta, hogy a gazdag embereknek ilyesmijük van. A gazdagságról azonban ennél többet nem tudott.

Rövid életében egyetlen dolog nyugtalanította, mégpedig „az a hely”, ahová egyszer majd elviszik. India éghajlata nagyon ártalmas volt a gyerekeknek, ezért amint lehetett, elküldték onnan őket – többnyire Angliába, iskolába. Látta, ahogy más gyerekek elutaznak, és hallotta, amint az apjuk és az anyjuk a tőlük kapott levelekről beszélget. Tudta, hogy neki is el kell majd mennie, és bár olykor kedvet kapott, amikor apja az utazásról és az új országról mesélt, nyugtalanította a gondolat, hogy az apja nem maradhat vele.

„Nem jöhetnél velem arra a helyre, papa? – kérdezte ötéves korában. – Nem járhatnál te is iskolába? Segítenék a leckéidben.”

„De nem kell majd olyan nagyon sokáig ott maradnod, kis Sara – mondogatta az apja. – Egy szép házba kerülsz, ahol sok kislány lesz, együtt játszotok majd, én pedig rengeteg könyvet küldök neked. Olyan gyorsan megnősz, hogy alig egy évnek tűnik majd az egész, és már elég nagy és elég okos leszel ahhoz, hogy visszagyere, és gondját viseld a papának.”

Erre szívesen gondolt. Vezetni apja háztartását; vele lovagolni, az asztalfőn ülni, amikor vendégeket hív vacsorára; beszélgetni vele és olvasni a könyveit – erre vágyott a legjobban az egész világon, és ha ezért el kell mennie Angliába, „arra a helyre”, hát rá kell szánnia magát. A többi kislány nemigen érdekelte, de ha lesz elég könyve, azzal megvigasztalhatja magát. Mindennél jobban szerette a könyveket, és tulajdonképpen folyton szép dolgokról talált ki történeteket, amelyeket elmesélt magának. Néha az apjának is elmondta őket, és neki éppúgy tetszettek, mint Sarának.

Halkan megszólalt: „Nos, papa, ha már itt vagyunk, azt hiszem, bele kell nyugodnunk.”

Apja elnevette magát régimódi beszédén, és megcsókolta. Ő maga valójában egy cseppet sem tudott belenyugodni, de tudta, hogy ezt titokban kell tartania. Különös kis Sarája nagyszerű társa volt, és érezte, milyen magányos lesz, amikor Indiába visszatérve belép a bungalójába, s már nem várhatja, hogy a fehér ruhás kis alak elébe jöjjön. Ezért nagyon szorosan magához ölelte, amikor a bérkocsi begördült a nagy, komor térre, ahol úti céljuk, a ház állt.

Nagy, komor téglaház volt, pontosan olyan, mint a sorban a többi, csakhogy a bejárati ajtaján réztábla fénylett, amelyre fekete betűkkel ezt vésték:

Miss Minchin,

Előkelő Leánynevelő Intézet ifjú hölgyek számára.

„Megjöttünk, Sara” – mondta Crewe kapitány, és igyekezett a lehető legvidámabban beszélni. Aztán kiemelte a kislányt a bérkocsiból, felmentek a lépcsőn, és csengettek. Sara később gyakran gondolt arra, hogy a ház valamiképpen pontosan olyan, mint Miss Minchin. Tekintélyes, jól berendezett ház volt, de minden csúnya volt benne; és mintha még a karosszékekben is kemény csontok lettek volna. Az előcsarnokban minden kemény volt és fényesre csiszolt – még a sarokban álló magas óra holdarcának piros orcái is szigorúan fénylettek, mintha lakkozva volnának. A szalon padlóját, ahová bevezették őket, kockás szőnyeg borította, a székek szögletesek voltak, és a súlyos márvány kandallópárkányon súlyos márványóra állt.

Miközben leült az egyik merev mahagóniszékre, Sara gyorsan körülpillantott.

„Nem tetszik, papa – mondta. – De hát a katonák – még a bátrak is – bizonyára nem szeretnek igazán csatába menni.”

Crewe kapitány erre hangosan elnevette magát. Fiatal volt és csupa vidámság, és sohasem unta meg hallgatni Sara különös megjegyzéseit.

„Ó, kis Sara – mondta. – Mit csinálok majd, ha nem lesz senki, aki komoly dolgokat mondjon nekem? Senki más nem olyan komoly, mint te.”

„De miért nevetsz ennyire a komoly dolgokon?” – kérdezte Sara.

„Mert olyan mulatságos vagy, amikor mondod őket” – felelte, és még jobban nevetett. Aztán hirtelen a karjába kapta, és nagyot csókolt rá; egyszerre abbahagyta a nevetést, és szinte úgy festett, mintha könny szökött volna a szemébe.

Éppen ekkor lépett be Miss Minchin. Nagyon hasonlított a házára, gondolta Sara: magas volt és komor, tekintélyes és csúnya. Nagy, hideg szeme halra emlékeztetett, és széles, hideg mosolya is. Ez a mosoly igen szélesre húzódott, amikor meglátta Sarát és Crewe kapitányt. Nagyon sok kedvére való dolgot hallott a fiatal katonáról attól a hölgytől, aki az iskoláját ajánlotta neki. Többek között azt, hogy gazdag apa, aki hajlandó sok pénzt költeni a kislányára.

„Nagy megtiszteltetés lesz, hogy egy ilyen szép és sokat ígérő gyermek gondját viselhetem, Crewe kapitány – mondta, megfogta Sara kezét, és megsimogatta. – Lady Meredith már beszélt a kislány rendkívüli értelmességéről. Egy olyan intézetben, mint az enyém, nagy kincs az okos gyermek.”

Sara csendesen állt, tekintetét Miss Minchin arcára szegezte. Szokása szerint valami különösön járt az esze.

„Miért mondja, hogy szép kislány vagyok? – gondolta. – Egyáltalán nem vagyok szép. Grange ezredes kislánya, Isobel szép. Gödröcskés az arca, rózsás az orcája, és hosszú, aranyszínű a haja. Nekem rövid, fekete hajam van és zöld szemem; ráadásul sovány vagyok, és egyáltalán nem világos a bőröm. Az egyik legcsúnyább gyerek vagyok, akit valaha láttam. Azzal kezdi, hogy füllent.”

Abban azonban tévedett, hogy csúnya gyereknek hitte magát. Egy cseppet sem hasonlított Isobel Grange-re, az ezred szépségére, de megvolt a maga különös bája. Karcsú, hajlékony teremtés volt, a korához képest elég magas, kis arca pedig kifejező és vonzó. Dús haja egészen fekete volt, és csak a vége göndörödött; szeme valóban zöldesszürke volt, de nagy, csodálatos szeme volt, hosszú, fekete pillákkal, és bár neki magának nem tetszett a színe, sok más embernek igen. Mégis szentül hitte, hogy csúnya kislány, és egy cseppet sem volt elragadtatva Miss Minchin hízelgésétől.

„Füllentenék, ha azt mondanám, hogy szép – gondolta. – És tudnám, hogy füllentek. Azt hiszem, én is olyan csúnya vagyok, mint ő – a magam módján. Miért mondta ezt?”

Amikor már hosszabb ideje ismerte Miss Minchint, megtudta, miért mondta ezt. Rájött, hogy ugyanezt mondja minden papának és mamának, aki gyereket hoz az iskolájába.

Sara az apja mellett állt, és hallgatta, amint Miss Minchinnel beszélget. Azért hozták ebbe a nevelőintézetbe, mert Lady Meredith két kislánya is itt tanult, Crewe kapitány pedig nagyra tartotta Lady Meredith tapasztalatát. Sara úgynevezett „különszobás bentlakó növendék” lesz, méghozzá még a különszobás bentlakó növendékek szokásos kiváltságainál is nagyobbakat élvezhet majd. Csinos, külön hálószobát és nappalit kap; lesz pónija és kocsija, meg egy komornája az ája helyett, aki Indiában a dajkája volt.

„Sara taníttatása miatt egy cseppet sem aggódom – mondta Crewe kapitány vidáman nevetve, miközben fogta és megpaskolta Sara kezét. – Azzal lesz bajunk, hogy a kislány ne tanuljon túl gyorsan és túl sokat. Folyton csak üldögél, kis orrát a könyvekbe fúrva. Sara nem olvassa őket, Miss Minchin, hanem falja, mintha kislány helyett kis farkas volna. Folyton újabb könyvekre éhezik, amelyeket felfalhat, és felnőtteknek való könyveket kíván – óriási, vaskos köteteket –, franciákat és németeket éppúgy, mint angolokat – történelmet, életrajzokat, költőket és mindenfélét. Ha Sara túl sokat olvas, húzza el a könyvei mellől. Lovagoltassa a póniján a Row-n, vagy küldje el új babát venni. Többet kellene babáznia.”

„Papa – szólalt meg Sara. – Tudod, ha néhány naponta elmennék, és új babát vennék, több babám lenne, mint amennyit szeretni tudnék. A babákkal meghitt barátságban kell lennünk. Emily az én meghitt barátnőm lesz.”

Crewe kapitány Miss Minchinre nézett, Miss Minchin pedig Crewe kapitányra.

„Ki az az Emily?” – kérdezte.

„Mondd el neki, Sara” – mondta mosolyogva Crewe kapitány.

Sara zöldesszürke szeméből nagy komolyság és szelídség áradt, ahogy válaszolt.

„Egy baba, aki még nincs meg nekem – mondta. – A papa fogja megvenni nekem. Elmegyünk együtt, és megkeressük. Emilynek neveztem el. A barátnőm lesz, ha a papa elmegy. Vele szeretnék majd a papáról beszélgetni.”

Miss Minchin széles, halszerű mosolya erre igazán behízelgővé vált.

„Milyen eredeti gyermek! – mondta. – Micsoda drága kis teremtés!”

„Igen – mondta Crewe kapitány, és közel húzta magához Sarát. – Drága kis teremtés. Nagyon vigyázzon rá nekem, Miss Minchin.”

Sara néhány napig az apjával maradt a szállodájában; valójában egészen addig vele volt, amíg újra el nem hajózott Indiába. Együtt járták a nagy üzleteket, és rengeteg mindent vásároltak. Sokkal több mindent vettek, mint amennyire Sarának szüksége volt; de Crewe kapitány meggondolatlan, naiv fiatalember volt, és szerette volna a kislányának megvenni mindazt, amit Sara megcsodált, és mindazt is, amit ő maga, így aztán ketten együtt olyan ruhatárat gyűjtöttek össze, amely túlságosan is pompás volt egy hétéves gyereknek. Voltak benne drága prémmel szegett bársonyruhák, csipkeruhák és hímzett ruhák, nagy, puha strucctollakkal díszített kalapok, hermelinből készült kabátok és muffok, dobozszám apró kesztyű, zsebkendő és selyemharisnya, olyan bőségben, hogy a pultok mögött álló udvarias fiatal nők azt suttogták egymásnak: ez a különös, nagy, komoly szemű kislány bizonyára legalábbis valami külföldi hercegnő – talán egy indiai rádzsa kislánya.

És végül megtalálták Emilyt, de számos játékboltban jártak, és rengeteg babát megnéztek, mire végre rábukkantak.

„Azt szeretném, ha olyannak látszana, mintha nem is baba volna – mondta Sara. – Ha olyan volna, mintha figyelne, amikor beszélek hozzá.” Félrehajtotta a fejét, és beszéd közben eltöprengett: „A babákkal az a baj, papa – a babákkal az a baj, hogy úgy tűnik, sohasem hallanak.” Így aztán megnéztek nagyokat és kicsiket – fekete szemű és kék szemű babákat – barna fürtűeket és aranyszőke hajfonatúakat, felöltöztetetteket és ruhátlanokat.

„Tudod – mondta Sara, amikor éppen egy ruha nélküli babát nézegettek –, ha majd megtalálom, és nincs ruhája, elvihetjük egy varrónőhöz, és méretre csináltathatjuk a holmiját. Jobban illenek majd rá a ruhák, ha fel is próbálja őket.”

Miután már többször csalódtak, úgy döntöttek, gyalog mennek tovább, és nézegetik a kirakatokat, a bérkocsi pedig majd követi őket. Két-három üzlet mellett úgy mentek el, hogy be sem léptek; aztán, amikor egy olyan bolthoz közeledtek, amely igazán nem volt valami nagy, Sara hirtelen összerezzent, és megragadta az apja karját.

„Ó, papa! – kiáltotta. – Ott van Emily!”

Arca kipirult, zöldesszürke szemében pedig olyan kifejezés ült, mintha éppen most ismert volna rá valakire, akivel meghitt barátságban van, és akit szeret.

„Tényleg ránk vár! – mondta. – Menjünk be hozzá.”

„Nahát! – mondta Crewe kapitány. – Úgy érzem, kellene valaki, aki bemutat bennünket egymásnak.”

„Te mutass be engem, én meg majd bemutatlak téged – mondta Sara. – De én rögtön felismertem, amint megláttam – úgyhogy talán ő is felismert engem.”

Talán a baba is felismerte Sarát. Tekintete mindenesetre nagyon értelmes volt, amikor Sara a karjába vette. Nagy baba volt, de azért könnyen lehetett ide-oda vinni; aranybarna haja természetes fürtökben, palástként omlott köré, szeme mély, tiszta szürkéskék volt, puha, sűrű szempillákkal, amelyek igazi szempillák voltak, nem csupán odafestett vonalak.

„Hát persze – mondta Sara, és az ölében tartott baba arcába nézett. – Hát persze, papa, ő Emily.”

Így aztán Emilyt megvették, és csakugyan elvitték egy gyermekruhaüzletbe, ahol méretet vettek róla, hogy ugyanolyan pompás ruhatárat kapjon, mint amilyen Saráé volt. Neki is lettek csipkeruhái, bársony- és muszlinruhái, kalapjai és kabátjai, gyönyörű, csipkével szegett fehérneműi, kesztyűi, zsebkendői és szőrmeholmijai.

„Azt szeretném, ha mindig úgy nézne ki, mint egy gyerek, akinek jó mamája van – mondta Sara. – Én vagyok a mamája, bár a barátnőmnek szánom.”

Crewe kapitány igazán nagyon élvezte volna a vásárlást, de egy szomorú gondolat minduntalan összeszorította a szívét. Mindez azt jelentette, hogy el kell válnia szeretett, különös kis pajtásától.

Aznap az éjszaka közepén felkelt, odament Sarához, és megállt mellette, hogy nézze, amint Emilyvel a karjában alszik. Fekete haja szétterült a párnán, és Emily aranybarna haja közé vegyült; mindkettőjükön csipkefodros hálóing volt, hosszú szempilláik pedig felkunkorodva simultak az orcájukra. Emily annyira hasonlított egy igazi gyerekre, hogy Crewe kapitány örült, hogy ott van. Nagyot sóhajtott, és fiús arckifejezéssel meghúzogatta a bajuszát.

„Hej-haj, kis Sara! – mondta magában. – Nem hiszem, hogy tudod, mennyire fogsz hiányozni a papádnak.”

Másnap elvitte Miss Minchinhez, és otthagyta. A hajója a következő reggel indult. Elmagyarázta Miss Minchinnek, hogy ügyvédei, Barrow & Skipworth urak intézik angliai ügyeit, és minden szükséges tanáccsal ellátják majd, továbbá ők fizetik ki a Sara költségeiről benyújtott számlákat. Hetente kétszer ír majd Sarának, a kislánynak pedig minden kívánságát teljesíteni kell.

„Értelmes kis teremtés, és sohasem kíván olyasmit, amit ne lehetne nyugodtan megadni neki” – mondta.

Aztán bement Sarával a kis nappalijába, és elbúcsúztak egymástól. Sara az ölében ült, kis kezében apja kabátjának hajtókáit fogta, és hosszan, figyelmesen nézte az arcát.

„Kívülről tanulsz engem, kis Sara?” – kérdezte az apja, és megsimogatta a haját.

„Nem – felelte. – Már kívülről tudlak. Itt vagy a szívemben.” Aztán átölelték és megcsókolták egymást, mintha sohasem akarnák elengedni a másikat.

Amikor a bérkocsi elindult a kapu elől, Sara a nappalija padlóján ült, állát a kezébe támasztotta, és szemével követte a kocsit, amíg az be nem fordult a tér sarkán. Emily mellette ült, és ő is utána nézett. Amikor Miss Minchin elküldte a húgát, Miss Ameliát, hogy nézze meg, mit csinál a gyerek, Miss Amelia nem tudta kinyitni az ajtót.

„Bezártam – szólalt meg odabentről egy különös, udvarias kis hang. – Szeretnék egészen egyedül lenni, ha megengedi.”

Miss Amelia kövér volt és tömzsi, és nagyon tartott a nővérétől. Valójában ő volt kettőjük közül a jobb természetű, de mindig engedelmeskedett Miss Minchinnek. Szinte riadt arccal ment le újra a lépcsőn.

„Még sohasem láttam ilyen furcsa, régimódi gyereket, nővérem – mondta. – Bezárkózott, és egyetlen neszt sem hallat.”

„Ez sokkal jobb, mint ha rugdalózna és sikoltozna, ahogy némelyik teszi – felelte Miss Minchin. – Arra számítottam, hogy egy ilyen elkényeztetett gyerek fellármázza az egész házat. Ha volt valaha gyerek, akinek mindenben engedtek, hát ő az.”

„A ládáit nyitogattam, és a holmiját rakosgattam a helyére – mondta Miss Amelia. – Még sohasem láttam ilyesmit – coboly és hermelin a kabátjain, és valódi valenciennes-i csipke a fehérneműjén. Te is láttál néhány ruháját. Mit szólsz hozzájuk?”

„Szerintem teljességgel nevetségesek – felelte élesen Miss Minchin –, de nagyon jól fognak mutatni a sor élén, amikor vasárnap templomba visszük a növendékeket. Úgy látták el mindennel, mintha kis hercegnő volna.”

Odafönt pedig, a bezárt szobában Sara és Emily a padlón ültek, és azt a sarkot bámulták, amely mögött a bérkocsi eltűnt, miközben Crewe kapitány hátrafelé nézett, integetett és csókokat dobált, mintha nem lenne szíve abbahagyni.

---