A Bas­ker­vil­le család kutyája

Arthur Conan Doyle

1. fejezet: Mr. Sherlock Holmes

Mr. Sherlock Holmes, aki reggelente rendszerint igen későn kelt – kivéve azokat a korántsem ritka alkalmakat, amikor egész éjjel fennmaradt –, a reggelizőasztalnál ült. Én a kandalló előtti szőnyegen álltam, és felemeltem a botot, amelyet előző este ott felejtett a látogatónk. Szép, vastag, gömbfejű fabot volt, abból a fajtából, amelyet „penangi ügyvédnek” neveznek. Közvetlenül a feje alatt majdnem egy hüvelyk széles ezüstpánt húzódott. A „James Mortimernek, M.R.C.S., a C.C.H.-beli barátaitól” feliratot vésték bele, az „1884” évszámmal. Éppen olyan bot volt, amilyet a régimódi háziorvosok hordtak – méltóságteljes, masszív, bizalmat ébresztő.

„Nos, Watson, mire következtet belőle?”

Holmes háttal ült nekem, én pedig semmi jelét nem adtam annak, mivel foglalatoskodom.

„Honnan tudta, mit csinálok? Azt hiszem, hátul is van szeme.”

„Egy gondosan kifényesített, ezüstözött kávéskanna mindenesetre áll előttem – felelte. – De mondja, Watson, mire következtet a látogatónk botjából? Mivel szerencsétlenségünkre nem találkoztunk vele, és fogalmunk sincs, mi járatban volt, ez a véletlenül itt maradt emlék fontossá válik. Halljuk, a botot megvizsgálva mit tud megállapítani a gazdájáról.”

„Úgy vélem – mondtam, igyekezve minél hívebben követni társam módszereit –, hogy dr. Mortimer sikeres, idős orvos, akit nagyra becsülnek, hiszen ismerősei ezzel az ajándékkal adták tanújelét az elismerésüknek.”

„Jó! – mondta Holmes. – Kitűnő!”

„Azt is valószínűnek tartom, hogy vidéki orvos, aki sok betegéhez gyalog jár.”

„Miből gondolja?”

„Mert ez a bot, bár eredetileg igen szép darab volt, annyira ütött-kopott, hogy aligha tudom elképzelni egy városi orvos kezében. Vastag vassaruja elkopott, nyilvánvaló tehát, hogy a gazdája igen sokat gyalogolt vele.”

„Tökéletesen helytálló!” – mondta Holmes.

„Aztán ott van az is, hogy »a C.C.H.-beli barátaitól«. Arra gondolnék, hogy valamilyen vadásztársaságról van szó, a helyi vadászegyletről, amelynek tagjain talán sebészként segített, s ezért kapott tőlük egy kis ajándékot.”

„Igazán, Watson, önmagát is felülmúlja – mondta Holmes, miközben hátratolta a székét és cigarettára gyújtott. – Meg kell mondanom, mindazokban az írásokban, amelyekben oly szíves volt megörökíteni szerény sikereimet, rendre alábecsülte a saját képességeit. Meglehet, ön maga nem fényforrás, de továbbítja a fényt. Vannak, akik maguk nem lángelmék, mégis bámulatosan tudják ösztönözni a lángelmét. Bevallom, kedves barátom, igen nagy hálával tartozom önnek.”

Ilyet még sohasem mondott, s be kell vallanom, szavai nagyon jólesettek; gyakran bántott ugyanis, milyen közönyösen fogadta csodálatomat, s azt az igyekezetemet, hogy módszereit megismertessem a nyilvánossággal. Büszkén gondoltam arra is, hogy már annyira elsajátítottam a rendszerét, hogy alkalmazásával elnyertem az elismerését. Most kivette kezemből a botot, és néhány percig szabad szemmel vizsgálgatta. Aztán érdeklődő arccal letette a cigarettáját, a botot az ablakhoz vitte, és domború lencsén át ismét szemügyre vette.

„Érdekes, bár egyszerű – mondta, amikor visszatelepedett a pamlag kedvenc sarkába. – A boton csakugyan akad egy-két árulkodó jel. Több következtetést is alapozhatunk rájuk.”

„Elkerülte valami a figyelmemet? – kérdeztem némi önteltséggel. – Remélem, semmi lényegeset nem néztem el?”

„Attól tartok, kedves Watson, hogy a következtetései jórészt tévesek voltak. Amikor azt mondtam, hogy ösztönöz, őszintén szólva arra gondoltam, hogy tévedéseinek felismerése olykor az igazság felé terelt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezúttal mindenben tévedett. Az illető kétségkívül vidéki orvos. És sokat gyalogol.”

„Akkor mégis igazam volt.”

„Ennyiben igen.”

„De ennyi volt az egész.”

„Nem, nem, kedves Watson, nem ennyi – korántsem ennyi. Azt mondanám például, hogy egy orvosnak szánt ajándék nagyobb valószínűséggel származik kórháztól, mint vadásztársaságtól, ha pedig a kórházat jelölő betű elé a »C.C.« kezdőbetűk kerülnek, szinte magától adódik a »Charing Cross« név.”

„Lehet, hogy igaza van.”

„Ez a valószínűbb. Ha pedig ezt fogadjuk el munkafeltevésnek, új alapból kiindulva alkothatunk képet az ismeretlen látogatóról.”

„Nos, tegyük fel, hogy a »C.C.H.« valóban a »Charing Cross Hospital« rövidítése. Milyen további következtetéseket vonhatunk le?”

„Hát egy sem kínálkozik? Ismeri a módszereimet. Alkalmazza őket!”

„Csak az a kézenfekvő következtetés jut eszembe, hogy az illető városban praktizált, mielőtt vidékre ment.”

„Azt hiszem, ennél valamivel tovább is merészkedhetünk. Nézze ebből a szempontból. Milyen alkalomból adhattak legvalószínűbben egy ilyen ajándékot? Mikor fognak össze Mortimer barátai, hogy ajándékkal fejezzék ki a jóindulatukat? Nyilván akkor, amikor dr. Mortimer otthagyta a kórházat, hogy önálló praxist kezdjen. Tudjuk, hogy Mortimer ajándékot kapott. Úgy véljük, hogy a városi kórházat vidéki praxisra cserélte. Túlságosan messzire mennénk hát a következtetéssel, ha azt mondanánk, hogy az ajándékot e változás alkalmából kapta?”

„Ez valóban valószínűnek látszik.”

„Azt is láthatja, hogy Mortimer nem tartozhatott a kórház orvosi karához, hiszen ilyen állást csak egy befutott londoni orvos tölthet be, az ilyen pedig nem vetődik vidékre. Mi lehetett hát a látogatónk? Ha a kórházban dolgozott, de nem volt az orvosi kar tagja, csakis sebészeti vagy belgyógyászati segédorvos lehetett – alig több egy felsőbb éves orvostanhallgatónál. És öt éve távozott – a dátum ott van a boton. Így aztán az ön komoly, középkorú háziorvosa köddé válik, kedves Watson, s helyette egy harminc év alatti fiatalember jelenik meg, aki barátságos, nem becsvágyó, szórakozott, s van egy kedvenc kutyája, amelyet nagyjából úgy jellemeznék: nagyobb egy terriernél, de kisebb egy masztiffnál.”

Hitetlenkedve felnevettem, miközben Sherlock Holmes hátradőlt a pamlagon, és apró, imbolygó füstkarikákat eregetett a mennyezet felé.

„Az utóbbi állításait nem áll módomban ellenőrizni – mondtam –, de legalább a koráról és az orvosi pályafutásáról nem nehéz néhány adatot kideríteni.” Kis orvosi könyvespolcomról leemeltem az Orvosi címtárat, és megkerestem benne a nevet. Több Mortimer is szerepelt benne, de csak egyikük lehetett a látogatónk. Felolvastam a rá vonatkozó adatokat.

„Mortimer, James, M.R.C.S., 1882, Grimpen, Dartmoor, Devon. Sebészeti segédorvos a Charing Cross kórházban 1882-től 1884-ig. »Visszaütés-e a betegség?« című dolgozatával elnyerte az összehasonlító kórtani Jackson-díjat. A Svéd Kórtani Társaság levelező tagja. Művei: »Az atavizmus néhány furcsasága« (Lancet, 1882). »Haladunk-e?« (Journal of Psychology, 1883. március). Grimpen, Thorsley és High Barrow községek tisztiorvosa.”

„A helyi vadásztársaságról egy szó sem esik, Watson – mondta Holmes huncut mosollyal –, de vidéki orvosról van szó, amint azt ön igen éleslátóan megállapította. Azt hiszem, a következtetéseim elég jól megállják a helyüket. Ami a jelzőket illeti, ha jól emlékszem, azt mondtam: barátságos, nem becsvágyó és szórakozott. Tapasztalatom szerint ezen a világon csak a barátságos ember kap efféle elismerést, csak a nem becsvágyó hagyja ott a londoni pályát a vidék kedvéért, és csak a szórakozott hagyja ott a botját a névjegye helyett, miután egy órán át várakozott az ön szobájában.”

„És a kutya?”

„Az rendszeresen a gazdája után vitte ezt a botot. Mivel nehéz bot, a közepénél fogta szorosan, és a fognyomai jól láthatók. A fognyomok közötti távolság alapján az állkapcsa szerintem szélesebb egy terrierénél, de keskenyebb egy masztiffénál. Lehet, hogy – igen, az áldóját, valóban göndör szőrű spániel.”

Beszéd közben felkelt, és járkálni kezdett a szobában. Most megállt az ablakmélyedésben. Annyi bizonyosság csengett a hangjában, hogy meglepetten pillantottam fel.

„Kedves barátom, hogyan lehet ebben ennyire biztos?”

„Az ok igen egyszerű: a kutyát épp a küszöbünkön látom, és most csenget a gazdája. Ne mozduljon, kérem, Watson. Az illető az ön orvoskollégája, és az ön jelenléte segítségemre lehet. Eljött a sors drámai pillanata, Watson, amikor olyan valakinek a lépteit hallja a lépcsőn, aki belép az életébe, s ön nem tudja, jót hoz-e vagy rosszat. Mit kér dr. James Mortimer, a tudomány embere Sherlock Holmestól, a bűnügyek szakértőjétől? Tessék!”

Látogatónk külseje meglepett, mert jellegzetes vidéki orvosra számítottam. Igen magas, sovány férfi volt; hosszú, csőrszerű orra két közel ülő, éles tekintetű szürke szeme között meredt előre, s a szempár élénken csillogott aranykeretes szemüvege mögött. Hivatásához illően, de meglehetősen hanyagul volt öltözve: szalonkabátja viseltes, nadrágja pedig rojtos volt. Bár fiatal volt, hosszú háta már meggörnyedt; előrenyújtott fejjel járt, mintha mindent jóindulattal fürkészne. Amint belépett, megpillantotta Holmes kezében a botot, s örömkiáltással szaladt oda. „De nagyon örülök! – mondta. – Nem tudtam biztosan, hogy itt hagytam-e vagy a hajózási irodában. A világért sem szeretném elveszíteni ezt a botot.”

„Látom, ajándék” – mondta Holmes.

„Igen, uram.”

„A Charing Cross kórháztól?”

„Egy-két ottani barátomtól kaptam az esküvőm alkalmából.”

„Ejnye, ejnye, ez baj!” – mondta Holmes fejcsóválva.

Dr. Mortimer némi csodálkozással pislogott a szemüvege mögül. „Miért volt az baj?”

„Csak mert összekuszálta a kis következtetéseinket. Az esküvője alkalmából, azt mondja?”

„Igen, uram. Megnősültem, így hát otthagytam a kórházat, s vele minden reményemet is, hogy szakorvosi praxist folytathassak. Saját otthont kellett teremtenem.”

„No, no, végtére mégsem tévedtünk olyan nagyot – mondta Holmes. – És most, dr. James Mortimer –”

„Csak Mr., uram, csak Mr. – szerény M.R.C.S.”

„S amint látom, a pontosság embere.”

„A tudomány műkedvelője, Mr. Holmes; kagylókat szedegetek a nagy, ismeretlen óceán partján. Úgy vélem, Mr. Sherlock Holmeshoz van szerencsém, és nem –”

„Nem, ő a barátom, dr. Watson.”

„Örvendek, uram. Hallottam már emlegetni a nevét a barátjáéval együtt. Nagyon érdekel az ön személye, Mr. Holmes. Nemigen számítottam ennyire hosszúkás koponyára, sem ilyen fejlett szemöldökívekre. Nem bánná, ha végighúznám az ujjamat a falcsonti varratán? Koponyájának öntvénye, uram – amíg az eredeti hozzáférhetővé nem válik – bármelyik antropológiai múzeumnak díszére válna. Nem kívánok túlzottan hízelegni, de bevallom, sóvárgok a koponyája után.”

Sherlock Holmes egy kézmozdulattal székre tessékelte különös látogatónkat. „Látom, uram, ön éppúgy lelkesedik a maga szakterületéért, mint én a magaméért – mondta. – Mutatóujjából ítélve saját maga sodorja a cigarettáit. Gyújtson rá bátran.”

A férfi papírt és dohányt vett elő, s meglepő ügyességgel sodorta a papírba a dohányt. Hosszú, remegő ujjai olyan fürgék és nyughatatlanok voltak, mint egy rovar csápjai.

Holmes hallgatott, de rövid, villanó pillantásaiból láttam, mennyire érdekli különös társunk. „Gondolom, uram – szólalt meg végül –, nem csupán azért tisztelt meg tegnap este, majd ma ismét a látogatásával, hogy megvizsgálja a koponyámat?”

„Nem, uram, nem; bár örülök, hogy erre is alkalmam nyílt. Azért jöttem önhöz, Mr. Holmes, mert beláttam, hogy magam nem vagyok gyakorlatias ember, s mert váratlanul egy igen súlyos és rendkívüli problémával kerültem szembe. Mivel pedig tudom, hogy ön Európa második legkiválóbb szakértője –”

„Valóban, uram! Megkérdezhetem, kié a megtisztelő első hely?” – kérdezte Holmes némi ingerültséggel.

„A szigorúan tudományos gondolkodású ember számára Monsieur Bertillon munkássága mindig rendkívül vonzó.”

„Akkor nem volna jobb, ha hozzá fordulna?”

„Uram, azt mondtam: a szigorúan tudományos gondolkodású ember számára. A gyakorlati ügyekben azonban önnek köztudomásúlag nincs párja. Remélem, uram, nem voltam akaratlanul –”

„Csak egy kissé – mondta Holmes. – Azt hiszem, dr. Mortimer, bölcsen tenné, ha minden további teketória nélkül szíves volna világosan elmondani, pontosan miféle probléma megoldásához kéri a segítségemet.”

---