Az ár­tat­lan­ság kora

Edith Wharton

1. fejezet

A hetvenes évek elején, egy januári estén Christine Nilsson a Faustban énekelt a New York-i Academy of Musicban.

Noha már beszéltek arról, hogy a nagyváros távoli vidékein, „a negyvenes utcáktól északra” új operaházat emelnek, amely költségét és pompáját tekintve vetekszik majd a nagy európai fővárosok operaházaival, az előkelő világ még mindig beérte azzal, hogy telente újra összegyűljön a barátságos öreg Academy kopott, vörös-arany páholyaiban. A konzervatívok azért becsülték, mert kicsi volt és kényelmetlen, s így távol tartotta az „újonnan jötteket”, akiktől New York kezdett félni, de akikhez vonzódott is; az érzelmesek a történelmi emlékek miatt ragaszkodtak hozzá, a zenekedvelők pedig kiváló akusztikájáért, amely mindig oly kétséges adottsága a zenehallgatásra épített termeknek.

Madame Nilsson azon a télen most lépett fel először, s meghallgatására olyan közönség gyűlt össze, amelyet a napilapok már megtanultak „kivételesen ragyogónak” nevezni; saját kupéjukban, tágas családi landauerben vagy a szerényebb, de praktikusabb „Brown-féle bérkupéban” jutottak el az operába a csúszós, havas utcákon át. Brown-féle bérkupéban érkezni az operába csaknem olyan tiszteletre méltó volt, mint saját fogaton; ugyanígy távozni pedig azzal a roppant előnnyel járt, hogy az ember – a demokratikus elvekre tett tréfás célzás kíséretében – bekászálódhatott a sorban álló első Brown-kocsiba, ahelyett, hogy megvárta volna, míg saját kocsisának a hidegtől és a gintől vörösen duzzadó orra felragyog az Academy oszlopcsarnoka alatt. A neves bérkocsistálló-tulajdonos legmesteribb megérzései közé tartozott a felismerés, hogy az amerikaiak még annál is gyorsabban akarnak elszabadulni a mulatságból, mint amilyen gyorsan oda akarnak jutni.

Amikor Newland Archer kinyitotta a klubpáholy hátsó ajtaját, éppen akkor gördült fel a függöny a kerti jelenet előtt. Semmi akadálya nem volt, hogy a fiatalember korábban érkezzék: hétkor vacsorázott, hármasban az anyjával és a húgával, utána pedig elidőzött egy szivar mellett az üvegezett feketediófa könyvszekrényekkel és csúcsdíszes székekkel berendezett gótikus könyvtárszobában, a ház egyetlen helyiségében, ahol Mrs. Archer megengedte a dohányzást. Csakhogy először is New York világváros volt, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy világvárosban „nem illik” korán érkezni az operába; az pedig, hogy mi „illik” és mi nem, éppoly fontos szerepet játszott Newland Archer New Yorkjában, mint az a kifürkészhetetlen rettegés a totemektől, amely évezredekkel korábban ősei sorsát irányította.

Késlekedésének második oka személyes volt. Azért időzött el a szivarja mellett, mert lelke mélyén dilettáns volt, s egy rá váró élvezet elképzelése gyakran finomabb örömet szerzett neki, mint maga az élvezet. Kivált olyankor volt így, ha valami kifinomult gyönyörűség várt rá, mint többnyire; a pillanat pedig, amelyre ezúttal készült, olyan ritka és finom örömet ígért, hogy – nos, ha a primadonna színpadi ügyelőjével egyezteti az érkezését, akkor sem léphetett volna be az Academybe jelentőségteljesebb pillanatban, mint amikor az énekesnő éppen azt énekelte: „Szeret – nem szeret – szeret!”, s harmatcseppként tiszta hangokkal hintette be a hulló margarétaszirmokat.

Természetesen azt énekelte, hogy „M’ama!”, nem pedig azt, hogy „szeret”, mert a zenei világ megváltoztathatatlan és soha meg nem kérdőjelezett törvénye megkövetelte, hogy a svéd művészek előadta francia operák német szövegét olaszra fordítsák az angolul beszélő közönség könnyebb megértése végett. Newland Archer ezt éppoly természetesnek találta, mint az életét formáló többi szokást: például azt a kötelességét, hogy kék zománcmonogramjával díszített két ezüsthátú hajkefével válassza el a haját, és soha ne mutatkozzék a társaságban gomblyukába tűzött virág – lehetőleg gardénia – nélkül.

„M’ama … non m’ama …” – énekelte a primadonna, majd a diadalmas szerelem végső kitörésével: „M’ama!” Közben ajkához szorította a megtépázott margarétát, és nagy szemét az apró termetű, barna Faust-Capoul sokat látott arcára emelte, aki szűk, bíborszín bársonyzekéjében és tollas süvegében hiába próbált olyan tisztának és hűnek látszani, mint gyanútlan áldozata.

Newland Archer a klubpáholy hátsó falának támaszkodva elfordította tekintetét a színpadról, és végignézett a nézőtér szemközti oldalán. Egyenesen vele szemben volt az öreg Mrs. Manson Mingott páholya; irdatlan kövérsége már régen lehetetlenné tette, hogy operába járjon, de az előkelő estéken a család néhány fiatalabb tagja mindig képviselte. Ezúttal a páholy elejét a menye, Mrs. Lovell Mingott és a lánya, Mrs. Welland foglalta el; a brokátba öltözött matrónák mögött, kissé hátrébb, egy fehér ruhás fiatal lány ült, elragadtatott tekintetét a színpadi szerelmesekre szegezve. Amikor Madame Nilsson „M’ama!” kiáltása felcsendült a néma nézőtér fölött – a páholyokban a „Margarétadal” alatt mindig elhallgattak –, meleg pír szökött a lány arcába, elöntötte homlokát egészen szőke hajfonatai tövéig, és ifjú keblének ívét is befutotta a nyakkivágást fedő szerény tüllbetét vonaláig, amelyet egyetlen gardénia tartott a helyén. A lány lesütötte szemét az ölében nyugvó hatalmas gyöngyvirágcsokorra, és Newland Archer látta, amint fehér kesztyűs ujjhegyeivel gyöngéden megérinti a virágokat. Elégedett hiúsággal vett lélegzetet, s tekintete visszatért a színpadra.

A díszletre nem sajnálták a pénzt; még azok is nagyon szépnek találták, akik hozzá hasonlóan ismerték Párizs és Bécs operaházait. Az előteret egészen a rivaldáig smaragdzöld szövet borította. A középtérben krokettkapukkal körülhatárolt, szimmetrikus, bolyhos zöld mohahalmok alkották a narancsfa formájú, de nagy rózsaszín és vörös rózsákkal teletűzdelt bokrok talapzatát. A rózsafák alatti mohából óriási árvácskák sarjadtak, jóval nagyobbak a rózsáknál, s erősen emlékeztettek azokra a virág alakú tolltörlőkre, amelyeket a gyülekezet nőtagjai készítettek felkapott lelkészeknek; itt-ott pedig egy rózsaágba oltott margaréta virágzott Mr. Luther Burbank távoli jövőben születő csodáit előlegező bujasággal.

E varázskert közepén Madame Nilsson halványkék szaténnal alábélelt hasítékokkal díszített fehér kasmírruhában, kék övéről csüngő retiküllel, muszlin ingbetétjének két oldalára gondosan elrendezett vaskos sárga hajfonatokkal, lesütött szemmel hallgatta M. Capoul szenvedélyes udvarlását, és ártatlan értetlenséget színlelt a szándékait illetően, valahányszor az szóval vagy pillantással hívogatón utalt a jobb oldali kulisszából ferdén előrenyúló takaros téglavilla földszinti ablakára.

„A drágám!” – gondolta Newland Archer, s pillantása visszaröppent a gyöngyvirágcsokrot tartó fiatal lányra. „Még csak nem is sejti, miről van szó.” Elmerült fiatal arcát a birtoklás borzongásával szemlélte; ebben a maga férfiúi beavatottságán érzett büszkeség gyöngéd áhítattal vegyült a lány feneketlen tisztasága iránt. „Együtt olvassuk majd a Faustot … az olasz tavaknál …” – gondolta, némiképp homályosan összekeverve tervezett nászútjának színterét azokkal az irodalmi remekművekkel, amelyeket férfiúi kiváltsága lesz feltárni menyasszonya előtt. May Welland csak aznap délután engedte sejtenie, hogy „érez iránta valamit” – New Yorkban ez volt a leányi vallomás szentesített fordulata –, s képzelete máris átugrotta a jegygyűrűt, az eljegyzési csókot meg a Lohengrin indulóját, és maga mellé varázsolta a lányt a régi Európa valamely igézetes színterére.

Egyáltalán nem kívánta, hogy a leendő Mrs. Newland Archer együgyű legyen. Úgy képzelte, hogy – felvilágosító társaságának hála – olyan társasági tapintatra és szellemi fürgeségre tesz majd szert, hogy megállja a helyét a „fiatalabb társaság” legnépszerűbb férjes asszonyai mellett is; ebben a körben bevett szokás volt kivívni a férfiak hódolatát, s közben játékosan elhárítani. Ha hiúsága mélyére ásott volna – amihez olykor már közel járt –, azt a vágyat találja ott, hogy felesége éppoly jártas legyen a világ dolgaiban, és éppoly buzgón igyekezzék tetszeni, mint az a férjes asszony, akinek varázsa két, kissé nyugtalan esztendőn át fogva tartotta a képzeletét; természetesen a legcsekélyebb jele nélkül annak a gyarlóságnak, amely kis híján tönkretette e boldogtalan teremtés életét, Archer terveit pedig egy egész télre felborította.

Arra sohasem szánt időt, hogy végiggondolja, hogyan születhet meg a tűznek és a jégnek ez a csodája, s hogyan maradhat fenn egy kíméletlen világban; de beérte azzal, hogy elemzés nélkül vallja ezt a nézetet, hiszen tudta, hogy ugyanezt vallják mindazok a gondosan kikefélt, fehér mellényes, gomblyukukban virágot viselő urak, akik egymást váltották a klubpáholyban, barátságosan üdvözölték, majd bírálón fordították látcsövüket azoknak a hölgyeknek a köre felé, akiket ez a rendszer termelt ki. Szellemi és művészeti kérdésekben Newland Archer határozottan különbnek érezte magát a régi New York-i úri világ e válogatott példányainál; valószínűleg többet olvasott, többet gondolkodott, sőt a világból is jóval többet látott bármelyiküknél. Külön-külön mind elárulták, hogy alatta állnak; együtt azonban „New Yorkot” képviselték, s a férfiak közti összetartás megszokása arra késztette, hogy minden erkölcsinek nevezett kérdésben elfogadja az elveiket. Ösztönösen érezte, hogy e tekintetben bajos volna – s nem is igen férne össze az illemmel –, ha a maga útját járná.

„Nahát – szavamra!” – kiáltott fel Lawrence Lefferts, és hirtelen elkapta látcsövét a színpadról. Mindent egybevetve Lawrence Lefferts volt New Yorkban az „illem” legfőbb szaktekintélye. Valószínűleg mindenkinél több időt szentelt e bonyolult és lenyűgöző kérdés tanulmányozásának; ám a tanulás egymagában nem magyarázhatta tökéletes és könnyed jártasságát. Elég volt végignézni rajta, kopasz homlokának lejtésétől és szép szőke bajuszának ívétől egészen sovány, elegáns alakjának túlsó végén a hosszú, lakkcipős lábfejéig, hogy az ember érezze: az „illem” ismerete csak veleszületett lehet annál, aki ilyen fesztelenül tud ilyen jó ruhákat hordani, s ilyen magas termettel ilyen hanyag kecsességgel mozogni. Mint egy fiatal csodálója egyszer megjegyezte róla: „Ha valaki meg tudja mondani az embernek, pontosan mikor viseljen fekete nyakkendőt az esti öltözékhez és mikor ne, hát Larry Lefferts az.” A báli cipő vagy lakk „Oxford” kérdésében pedig soha senki nem vitatta a tekintélyét.

„Istenem!” – mondta, s némán átadta látcsövét az öreg Sillerton Jacksonnak.

Newland Archer követte Lefferts pillantását, és meglepetten látta, hogy felkiáltását egy új alak megjelenése váltotta ki az öreg Mrs. Mingott páholyában. Karcsú fiatal nő volt, valamivel alacsonyabb May Wellandnél; halántéka körül apró, szoros fürtökbe göndörödő barna haját keskeny gyémántpánt tartotta a helyén. A fejdísz az akkoriban „Jozefina-külsőnek” nevezett megjelenést kölcsönözte neki, s ezt a stílust követte a sötétkék bársonyruha szabása is: a ruhát kissé színpadiasan a melle alatt fogta össze egy nagy, régimódi csattal záródó öv. E szokatlan ruha viselőjének láthatólag fel sem tűnt az öltözéke keltette figyelem; egy pillanatra megállt a páholy közepén, és arról tanakodott Mrs. Wellanddel, helyénvaló-e, hogy elfoglalja az asszony helyét elöl, a jobb oldali sarokban; aztán halvány mosollyal engedett, és leült Mrs. Welland sógornőjével, a szemközti sarokban elhelyezkedő Mrs. Lovell Mingott-tal egy sorba.

Mr. Sillerton Jackson visszaadta a látcsövet Lawrence Leffertsnek. A klub egész társasága ösztönösen feléje fordult, várva, mit mond az öreg; mert az öreg Mr. Jackson éppoly nagy szaktekintélye volt a „családnak”, mint Lawrence Lefferts az „illemnek”. New York unokatestvéri rokonságának minden ágát-bogát ismerte; nemcsak az olyan bonyolult kérdéseket tudta megvilágítani, hogy milyen kapcsolat fűzi Mingottékat – Thorleyékon keresztül – a dél-karolinai Dallasékhoz, vagy milyen rokonság köti a philadelphiai Thorleyék idősebb ágát az albanyi Chiversékhez (akiket a világért sem szabad összetéveszteni a University Place-i Manson Chiversékkel), hanem minden család fő jellemvonásait is fel tudta sorolni: így például Leffertsék ifjabb ágainak (a Long Island-i ágaknak) mesés fösvénységét; vagy Rushworthék végzetes hajlamát a meggondolatlan házasságokra; vagy az albanyi Chiverséknél minden második nemzedékben visszatérő elmebajt, ami miatt New York-i unokatestvéreik sohasem voltak hajlandók beházasodni hozzájuk – az egyetlen gyászos kivétel szegény Medora Manson volt, aki, mint mindenki tudta … de hát az anyja Rushworth volt.

E családfaerdőn kívül Mr. Sillerton Jackson keskeny, beesett halántékai között s puha, ezüstszín hajbozontja alatt lajstromot őrzött a legtöbb botrányról és rejtélyről is, amely az elmúlt ötven évben a New York-i társaság háborítatlan felszíne alatt parázslott. Oly messzire terjedtek az értesülései, s oly éles és hű volt az emlékezete, hogy őt tartották az egyetlen embernek, aki meg tudta volna mondani, kicsoda valójában Julius Beaufort, a bankár, és mi lett a jóképű Bob Spicerrel, az öreg Mrs. Manson Mingott apjával, aki házasságkötése után nem egészen egy évvel oly rejtélyesen eltűnt (jókora összegű, kezelésére bízott pénzzel), éppen azon a napon, amikor a Battery régi operaházában zsúfolt nézőtereket elbűvölő szép spanyol táncosnő Kubába induló hajóra szállt. Ám e rejtélyeket és még sok másikat Mr. Jackson gondosan magába zárta; nemcsak kényes becsületérzése tiltotta, hogy bármit is továbbadjon abból, amit bizalmasan közöltek vele, hanem azt is pontosan tudta, hogy diszkréciójának híre szaporítja az alkalmakat, amikor megtudhatja, amit tudni akar.

A klubpáholy tehát látható feszültséggel várakozott, miközben Mr. Sillerton Jackson visszaadta Lawrence Lefferts látcsövét. Öreg, eres szemhéjai alól egy pillanatig némán szemügyre vette a figyelő társaságot fátyolos kék szemével; aztán elgondolkodva pödört egyet a bajuszán, és csak ennyit mondott: „Nem hittem volna, hogy Mingotték megpróbálkoznak ezzel.”

---