Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete

Robert Louis Stevenson

1. fejezet: Az ajtó története

Mr. Utterson, az ügyvéd zord arcú férfi volt, akinek vonásait sohasem derítette mosoly; beszédében hűvös, szűkszavú és feszélyezett; érzelmei kimutatásában tartózkodó; sovány, nyurga, porlepte, komor, és mégis valamiképpen szeretetre méltó. Baráti összejöveteleken, ha a bor is ízlett neki, valami mélységesen emberi csillant fel a szemében; valami, ami a szavaiban sohasem kapott hangot, ám nemcsak a vacsora utáni arc néma jeleiben nyilatkozott meg, hanem még gyakrabban és hangosabban a tetteiben is. Önmagával szigorú volt; ha egyedül maradt, gint ivott, hogy fékezze a nemes borok iránti vonzalmát; s bár szerette a színházat, húsz éve nem lépte át egyetlen színház küszöbét sem. Másokkal azonban köztudottan elnéző volt; néha szinte irigykedve csodálkozott, micsoda túlfűtött életkedv munkál a vétkeik mögött; s bármilyen szorult helyzetben inkább hajlott arra, hogy segítsen, mint arra, hogy feddjen. „Káin eretneksége felé hajlok – szokta mondogatni a maga sajátos módján. – Hagyom, hogy a testvérem a maga útján jusson a pokolra.” E természeténél fogva gyakran úgy hozta a sors, hogy ő maradt a lejtőre jutott férfiak utolsó tisztességes ismerőse, az utolsó ember az életükben, aki jó hatással volt rájuk. S amíg ezek az emberek felkeresték az irodájában, egy árnyalattal sem változtatott irántuk tanúsított viselkedésén.

Kétségtelen, hogy ez könnyen ment Mr. Uttersonnak; hiszen még legjobb pillanataiban is alig mutatta ki érzéseit, s barátságait is mintha ugyanilyen, mindenkire kiterjedő jóindulat alapozta volna meg. Szerény emberre vall, ha készen fogadja el a baráti kört, amelyet a véletlen a kezébe ad; az ügyvéd is így tett. Barátai vagy a rokonai voltak, vagy azok, akiket legrégebben ismert; ragaszkodása, akárcsak a borostyán, az idő múlásával nőtt, s nem kellett hozzá, hogy a másik különösképpen hozzá illő ember legyen. Kétségkívül innen eredt az a kötelék is, amely távoli rokonához, Mr. Richard Enfieldhez, az ismert világfihoz fűzte. Sokan törték rajta a fejüket, mit találhat ez a két ember egymásban, vagy miféle közös témájuk lehet. Akik vasárnapi sétáikon találkoztak velük, azt mondták, egy szót sem szólnak, feltűnően unott képet vágnak, s szemmel látható megkönnyebbüléssel üdvözlik, ha felbukkan egy barátjuk. A két férfi mindennek ellenére rendkívül nagyra becsülte ezeket a sétákat, minden hét legfőbb ékkövének tekintette őket, s nemcsak a kínálkozó szórakozásokról mondtak le, hanem még az üzleti ügyek sürgetésének is ellenálltak, hogy zavartalanul élvezhessék őket.

Úgy esett, hogy egyik ilyen kószálásuk alkalmával London egyik forgalmas negyedének mellékutcájába vezetett az útjuk. Kis utca volt, olyan, amilyet csendesnek szokás mondani, hétköznaponként azonban virágzott benne a kereskedelem. Úgy látszott, valamennyi lakójának jól ment a sora, s mind egymással versengve remélték, hogy még jobb lesz, nyereségük fölöslegét pedig csinosítgatásra költötték; így aztán az üzletportálok hívogatóan sorakoztak az utca mentén, akár a mosolygó eladólányok. Még vasárnap is, amikor hivalkodóbb bájait eltakarta, s viszonylag gyér volt a forgalma, úgy ragyogott ki az utca szennyes környezetéből, mint tűz az erdőben; frissen festett spalettáival, gondosan kifényesített rézvereteivel, mindenütt szembetűnő tisztaságával és derűjével rögtön megragadta és gyönyörködtette a járókelő tekintetét.

Az egyik saroktól két ajtónyira, kelet felé haladva bal kéz felől, egy udvar bejárata szakította meg a házak sorát; s éppen ott egy baljós épülettömb oromfala ugrott ki az utcára. Kétszintes volt; egyetlen ablak sem látszott rajta, csupán egy ajtó az alsó szinten, fölötte pedig az elszíneződött fal vak homloka; minden részlete régóta tartó, gyalázatos elhanyagoltságról árulkodott. Az ajtó, amelyen sem csengő, sem kopogtató nem volt, felhólyagosodott és foltos volt. Csavargók húzódtak be lomhán az ajtómélyedésbe, s az ajtótáblákon gyújtották meg a gyufájukat; gyerekek boltosdit játszottak a lépcsőkön; egy-egy iskolásfiú a díszléceken próbálgatta a kését; s csaknem egy emberöltő óta nem akadt senki, aki elkergette volna ezeket az alkalmi látogatókat, vagy helyrehozta volna pusztításuk nyomait.

Mr. Enfield és az ügyvéd a mellékutca túloldalán haladtak; amikor azonban a bejárattal egy vonalba értek, Enfield felemelte a botját, és rámutatott.

„Észrevette már azt az ajtót?” – kérdezte; s amikor társa igennel felelt, hozzátette: „Nekem egy igen különös történet jut róla eszembe.”

„Valóban? – kérdezte Mr. Utterson kissé megváltozott hangon. – És mi volt az?”

„Nos, így történt – felelte Mr. Enfield. – Hazafelé tartottam valahonnan a világ végéről, egy koromsötét téli hajnalon, úgy három óra tájt, s a város olyan részén vitt át az utam, ahol szó szerint semmi sem látszott a lámpákon kívül. Utca utca után, és mindenki alszik – utca utca után, mind kivilágítva, mintha körmenetre készültek volna, és mind üres, akár egy templom –, míg végül abba a lelkiállapotba kerültem, amikor az ember csak fülel, egyre fülel, s már azt kívánja, bárcsak meglátna egy rendőrt. Egyszer csak két alakot pillantottam meg: az egyik egy apró termetű férfi volt, aki jó tempóban, döngő léptekkel haladt kelet felé, a másik pedig egy nyolc-tíz évesforma kislány, aki egy keresztutcán futott, ahogy csak a lába bírta. Nos, uram, a sarkon persze összeütköztek; s aztán jött az iszonyat: a férfi nyugodtan végigtaposott a gyermek testén, és otthagyta sikoltozva a földön. Így elmondva semmiségnek hangzik, de látni pokoli volt. Nem olyan volt, mint egy ember; olyan volt, mint valami átkozott Dzsagannátha. Elkurjantottam magam, futásnak eredtem, galléron ragadtam az úriembert, s visszavittem oda, ahol már jókora csoport állta körül a sikoltozó gyermeket. Teljesen nyugodt volt, nem tanúsított ellenállást, de olyan förtelmes pillantást vetett rám, hogy attól éppúgy kivert a veríték, mint a futástól. Akik előjöttek, mind a kislány családjához tartoztak; hamarosan megérkezett az orvos is, akiért elküldték a gyermeket. Nos, a doktor szerint a kislánynak nem esett nagy baja, inkább csak megijedt; s az ember azt hihette volna, hogy ezzel vége is a dolognak. Volt azonban egy különös körülmény. Én már első pillantásra megundorodtam az úriembertől. A gyermek családja is, ami természetes volt. Az orvoson azonban elcsodálkoztam. Szokványos, száraz patikus volt, meghatározhatatlan korú, színtelen figura, erős edinburghi tájszólással, és körülbelül olyan érzelmes, mint egy duda. Nos, uram, ő sem különbözött tőlünk; valahányszor a foglyomra nézett, láttam, hogy a doktor rosszul lesz és elfehéredik a vágytól, hogy megölje. Tudtam, mi jár a fejében, ahogy ő is tudta, mi jár az enyémben; s mivel ölésről szó sem lehetett, beértük a második legjobb megoldással. Megmondtuk az embernek, hogy tudunk és fogunk is akkora botrányt csapni ebből, hogy a neve London egyik végétől a másikig bűzleni fog. Ha voltak barátai vagy bármi hitele, megígértük, hogy mindezt elveszíti. S miközben heves fenyegetéseket zúdítottunk rá, tőlünk telhetően visszatartottuk tőle az asszonyokat, mert úgy tomboltak, mint a hárpiák. Sohasem láttam még ilyen gyűlölködő arcokat egy gyűrűben; ő meg ott állt középen, valamiféle sötét, gúnyos hidegvérrel – meg is volt ijedve, azt láttam –, de úgy tartotta magát, uram, akár maga a Sátán. »Ha hasznot akarnak húzni ebből a balesetből, természetesen tehetetlen vagyok« – mondta. »Minden úriember szeretné elkerülni a botrányt« – mondja. »Mondják meg az összeget.« Nos, addig szorítottuk, míg bele nem egyezett, hogy száz fontot ad a gyermek családjának; nyilvánvalóan szívesebben makacskodott volna; de volt valami fenyegető az egész társaságunkban, s végül beadta a derekát. Ezután meg kellett szerezni a pénzt; s mit gondol, hová vezetett bennünket? Éppen ahhoz az ajtós épülethez! Előrántott egy kulcsot, bement, s rövidesen visszatért nagyjából tíz fonttal aranyban, a fennmaradó összegről pedig egy bemutatóra szóló, a Coutts banknál beváltható csekkel, amelyet olyan névvel írtak alá, amelyet nem nevezhetek meg, noha történetem egyik lényeges pontja; mindenesetre igen jól ismert név volt, gyakran látni nyomtatásban. Az összeg borsos volt; de az aláírás ennél több pénzre is biztosítékot jelentett, feltéve, hogy valódi. Megengedtem magamnak, hogy felhívjam az úriember figyelmét: az egész ügy kétesnek tűnik, s a valóságban az ember nem megy be egy pinceajtón hajnali négykor, hogy aztán egy másik ember csaknem száz fontra szóló csekkjével jöjjön ki. De ő teljesen nyugodt és gúnyos maradt. »Nyugodjék meg – mondja –, önnel maradok, amíg a bankok kinyitnak, és magam váltom be a csekket.« Így aztán mind elindultunk, az orvos, a gyermek apja, a barátunk meg én, s az éjszaka hátralevő részét a lakásomon töltöttük; másnap pedig, miután megreggeliztünk, együtt elmentünk a bankba. Magam nyújtottam be a csekket, s megmondtam, hogy minden okom megvan rá, hogy hamisítványnak tartsam. Szó sem volt róla. A csekk valódi volt.”

„Ejnye, ejnye” – mondta Mr. Utterson.

„Látom, ön is úgy érez, ahogy én – mondta Mr. Enfield. – Igen, csúnya történet. Az én emberem ugyanis olyan alak volt, akivel senki sem állhatott szóba, valósággal pokolra való ember; a csekk kiállítója pedig az illendőség mintaképe, ráadásul híres, és (ami még rosszabbá teszi a dolgot) az a fajta ember, aki, ahogy mondani szokás, jót tesz. Zsarolás, gondolom; egy tisztességes ember borsos árat fizet néhány ifjúkori csínyéért. Ezért nevezem azt az ajtós épületet a Zsarolás házának. Bár, tudja, még ez sem magyaráz meg mindent” – tette hozzá, s e szavakkal gondolataiba merült.

Merengéséből Mr. Utterson meglehetősen váratlan kérdése zökkentette ki: „És azt nem tudja, hogy a csekk kiállítója ott lakik-e?”

„Éppen neki való hely, ugye? – felelte Mr. Enfield. – De történetesen megjegyeztem a címét; valamelyik téren lakik.”

„És arról az – ajtós épületről sohasem kérdezősködött?” – kérdezte Mr. Utterson.

„Nem, uram; tapintatból nem tettem – hangzott a válasz. – A kérdezősködéssel szemben nagyon erős fenntartásaim vannak; túlságosan is az ítélet napját idézi. Ha feltesz egy kérdést, az olyan, mintha megindítana egy követ. Ön békésen üldögél egy domb tetején; a kő meg elgurul, más köveket is megindít; s egyszer csak valami nyájas öreg fickót (épp azt, akire a legkevésbé gondolt volna) fejbe talál a saját hátsó kertjében, és a család kénytelen megváltoztatni a nevét. Nem, uram, nekem ez a szabályom: minél inkább bajszagú egy ügy, annál kevesebbet kérdezek.”

„Igen jó szabály” – mondta az ügyvéd.

„De magam azért alaposan megfigyeltem azt a helyet – folytatta Mr. Enfield. – Háznak is alig mondható. Nincs másik ajtaja, s ezen az egyen sem jár ki vagy be senki, csak nagy ritkán a kalandomban szereplő úriember. Az első emeleten három ablak néz az udvarra; alul egy sincs; az ablakok mindig csukva vannak, de tiszták. Van aztán egy kémény is, amely rendszerint füstöl; tehát valakinek ott kell laknia. De még ez sem olyan biztos; mert az udvar körül annyira összezsúfolódnak az épületek, hogy nehéz megmondani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.”

Egy darabig megint szótlanul sétáltak tovább; aztán megszólalt Mr. Utterson: „Enfield, jó ez a szabálya.”

„Igen, azt hiszem, jó” – felelte Enfield.

„De azért – folytatta az ügyvéd – van egy dolog, amit szeretnék megkérdezni: szeretném megkérdezni annak az embernek a nevét, aki végigtaposott a gyermeken.”

„Nos – mondta Mr. Enfield –, nem látom, mi baj származhatna belőle. Hyde nevű ember volt.”

„Hm – mondta Mr. Utterson. – Hogy néz ki ez az ember?”

„Nem könnyű leírni. Valami nincs rendjén ennek az embernek a külsejével; valami kellemetlen, valami egyenesen visszataszító. Sohasem láttam még férfit, aki ennyire ellenszenves lett volna, s mégis alig tudom, miért. Valami torzulásnak kell lennie rajta; nagyon torznak hat, bár nem tudnám megmondani, mitől. Különös külsejű ember, s mégsem tudok rajta semmi szokatlant megnevezni. Nem, uram; nem boldogulok vele; nem tudom leírni. És nem az emlékezetemmel van baj; mert mondhatom, ebben a pillanatban is látom magam előtt.”

Mr. Utterson ismét szótlanul ment egy darabon, s szemlátomást súlyos gondolatok foglalkoztatták. „Biztos benne, hogy kulcsot használt?” – kérdezte végül.

„Kedves uram…” – kezdte Enfield, akit egészen kizökkentett a meglepetés.

„Igen, tudom – mondta Utterson. – Tudom, hogy ez különösnek tűnhet. Az az igazság, hogy azért nem kérdezem a másik fél nevét, mert már ismerem. Látja, Richard, a története elevenembe vágott. Ha valamiben pontatlan volt, jobb, ha helyesbíti.”

„Azt hiszem, szólhatott volna előre – felelte a másik kissé sértődötten. – De pedáns pontossággal mondtam el mindent, hogy az ön szavával éljek. A fickónál volt kulcs; sőt most is megvan neki. Még egy hete sincs, hogy láttam, amint használta.”

Mr. Utterson mélyet sóhajtott, de egy szót sem szólt; a fiatalember pedig kisvártatva tovább beszélt. „Ez is arra tanít, hogy jobb hallgatni – mondta. – Szégyellem, hogy ennyit fecsegtem. Egyezzünk meg abban, hogy ezt soha többé nem hozzuk szóba.”

„Szívből egyetértek – mondta az ügyvéd. – Kezet adok rá, Richard.”

---