Az ál­mo­do­zó

George MacDonald

1. fejezet

Phantastes minden alakot „forrásukból” merítve,

Új köntösbe öltöztethet hamar.

Fletcher: A bíbor sziget

Es lassen sich Erzählungen ohne Zusammenhang, jedoch mit Association, wie Träume, denken; Gedichte, die bloss wohlklingend und voll schöner Worte sind, aber auch ohne allen Sinn und Zusammenhang, höchstens einzelne Strophen verständlich, wie Bruchstücke aus den verschiedenartigsten Dingen. Diese wahre Poesie kann höchstens einen allegorischen Sinn in Grossen, und eine indirecte Wirkung, wie Musik, haben. Darum ist die Natur so rein poetisch, wie die Stube eines Zauberers, eines Physikers, eine Kinderstube, eine Polter-und Vorrathskammer.

Ein Märchen ist wie ein Traumbild ohne Zusammenhang. Ein Ensemble wunderbarer Dinge und Begebenheiten, z.B. eine musikalische Phantasie, die harmonischen Folgen einer Aeolsharfe, die Natur selbst.

In einem echten Märchen muss alles wunderbar, geheimnissvoll und zusammenhängend sein; alles belebt, jeder auf eine andere Art. Die ganze Natur muss wunderlich mit der ganzen Geisterwelt gemischt sein; hier tritt die Zeit der Anarchie, der Gesetzlosigkeit, Freiheit, der Naturstand der Natur, die Zeit von der Welt ein.⁠ ⁠… Die Welt des Märchens ist die, der Welt der Wahrheit durchaus entgegengesetzte, und eben darum ihr so durchaus ähnlich, wie das Chaos der vollendeten Schöpfung ähnlich ist.

Novalis

Bizony mondom, uraim, ez nem ajtó. Hanem kis ablak, amely egy nagy világra nyílik.

Egy szellem …

⋮

A hullámzó erdőt s a néma forrást,

S a fodrozódó csermelyt s az esti homályt,

Mely most mélyíti a sötét árnyakat, szavául öltve,

Társalgott vele; mintha ő s a szellem

Volna minden, ami létezik.

Shelley: Alastor

Egy reggel azzal a szokásos zavartsággal ébredtem, amely az öntudat visszatértét kíséri. Fektemben szobám keleti ablakán néztem kifelé. Halvány barackszínű sáv szelt ketté egy felhőt, amely épp csak a látóhatár enyhe íve fölé emelkedett; a nap közeledtét jelezte. Ahogy a mély és látszólag álomtalan alvásban feloldódott gondolataim ismét kristályos formát kezdtek ölteni, a múlt éjszaka különös eseményei újra megjelentek ámuló tudatomban. Előző nap volt a huszonegyedik születésnapom. A törvényes jogaimba beiktató szertartások során egyebek közt átadták annak a régi írószekrénynek a kulcsait is, amelyben apám a magániratait tartotta. Mihelyt magamra maradtam, gyertyákat hozattam abba a szobába, ahol az írószekrény állt; hosszú évek óta először gyúlt ott világosság, mert apám halála óta érintetlenül hagyták a helyiséget. Ám a sötétség mintha túl régóta lakott volna itt ahhoz, hogy könnyen ki lehessen űzni, s mintha feketére festette volna a falakat, amelyekre denevér módjára csimpaszkodott: a gyertyák alig bírták megvilágítani a komor falikárpitokat, a mély faragású párkányzat mélyedéseibe pedig mintha még sötétebb árnyakat vetettek volna. A szoba távolabbi részeit mind a rejtély leple borította; legmélyebb redői a sötét tölgyfa írószekrény köré gyűltek, amelyhez most áhítat és kíváncsiság különös elegyével közeledtem. Talán arra készültem, hogy geológus módjára napvilágra hozzam az emberi világ néhány betemetett rétegét, kövületeikkel együtt, amelyeket a szenvedély elszenesített, a könnyek kővé dermesztettek. Talán megtudom, hogyan szőtte élete szövedékét apám, akinek élettörténetét nem ismertem; milyennek találta a világot, és hogyan hagyta őt hátra a világ. Talán csak földbirtokokról és pénzvagyonról szóló feljegyzéseket találok, arról, hogyan szerezték és biztosították őket; ismeretlen emberektől, viszontagságos időkön át szálltak rám, aki minderről keveset tudtam, vagy éppen semmit.

Hogy találgatásaim végére járjak, s elűzzem a mind jobban körém gyülemlő borzongást – mintha a halottak közeledtek volna –, az írószekrényhez léptem; megtaláltam a felső részébe illő kulcsot, némi nehézség árán felnyitottam, odahúztam egy súlyos, magas támlájú széket, és leültem a temérdek apró fiók, tolólap és iratrekesz elé. A középen elhelyezett kis szekrényke ajtaja azonban különösen megragadta a figyelmemet: mintha ott rejtőzött volna e régóta elrejtett világ titka. Megtaláltam a kulcsát. Az egyik rozsdás zsanér megreccsent és eltört, amikor kinyitottam az ajtót; mögötte több kis iratrekesz tárult elém. Ezek azonban jóval sekélyebbek voltak a kis szekrénykét körülvevő rekeszeknél, amelyek egészen az írószekrény hátáig nyúltak, ezért arra következtettem, hogy mögöttük is kell lennie valamilyen hozzáférhető üregnek; s csakugyan kiderült, hogy külön keretbe építették őket, így az egész egy darabban kihúzható volt. Mögötte afféle hajlékony csapórácsra bukkantam, amely szorosan egymáshoz illesztett, vízszintes falécekből állt. Sokáig kutattam, s mindenféleképpen próbáltam megmozdítani, míg végre az egyik oldalon felfedeztem egy alig kiálló acélcsúcsot. Egy közelben heverő régi szerszám hegyével többször is erősen megnyomtam, míg végül engedett, és benyomódott; a kis tolólap hirtelen felcsapódott, s egy üreg tárult fel mögötte – üres volt, csupán az egyik sarokban hevert egy kis kupac elszáradt rózsaszirom, melynek hosszan megmaradó illata már rég elillant; egy másik sarokban pedig kis szalaggal átkötött iratcsomó feküdt, s a szalag színe a rózsaillattal együtt enyészett el. Szinte féltem hozzájuk nyúlni, oly némán tanúskodtak a feledés törvényéről; hátradőltem a székemben, és egy pillanatig néztem őket, amikor hirtelen egy parányi nőalak állt a kis üreg küszöbén, mintha épp akkor lépett volna elő a mélyéből; alakja olyan tökéletes volt, mintha életre és mozgásra kelt apró görög szobrocska volna. Ruhája sosem válhatott divatjamúlttá, mert egyszerűen természetes volt: nyakánál pántba ráncolt, derekán övvel összefogott köntöse a lábáig ért. A ruhájára azonban csak utóbb figyeltem fel, bár korántsem lepődtem meg annyira, amennyire egy ilyen jelenés láttán várható lett volna. Mégis, azt hiszem, némi csodálkozást láthatott az arcomon, mert egy yardnál is közelebb lépett hozzám, és olyan hangon szólalt meg, amely különös módon még ebben az élettelen szobában is az alkonyat, a nádas folyópartok és a halk szél érzetét idézte fel bennem:

„Anodos, ilyen apró teremtést még sosem láttál, ugye?”

„Nem – feleltem –, és igazság szerint most is alig hiszem el, hogy ilyet látok.”

„Ó, ti férfiak már csak ilyenek vagytok: elsőre semmit sem hisztek el; pedig elég nagy ostobaság, ha a puszta ismétlődés győz meg benneteket arról, amit önmagában hihetetlennek tartotok. De nem vitatkozni akarok veled, hanem teljesíteni egy kívánságodat.”

Itt nem bírtam megállni, hogy közbe ne vágjak egy ostoba kérdéssel, amelyet azonban nem volt okom megbánni:

„Hogyan adhat meg vagy tagadhat meg bármit is egy ilyen parányi teremtés, mint te?”

„Huszonegy év alatt ennyi bölcsességre tettél szert? – kérdezte. – A forma sokat számít, a méret semmit. Pusztán viszonyítás dolga. Gondolom, hat láb magas uraságod nem érzi magát egészen jelentéktelennek, bár mások szemében bizony kicsinek látszol öreg Ralph bácsikád mellett, aki legalább egy jó fél lábbal magasodik föléd. De nekem olyan keveset számít a méret, hogy akár ostoba előítéleteidhez is igazodhatom.”

E szavakkal leugrott az írószekrényről a padlóra; ott már magas, nyájas hölgyként állt előttem, sápadt arccal, nagy kék szemmel. Sötét haja hullámosan, de nem fürtökben omlott le hátul a derekáig, s sötét hátterén élesen kirajzolódott fehér köntösbe öltözött alakja.

„Most – mondta – már hinni fogsz nekem.”

Most már láthattam szépségét; jelenléte lenyűgözött, s éppoly ellenállhatatlan, mint amilyen megfoghatatlan vonzalom húzott felé. Alighanem kinyújtottam felé a karomat, mert egy-két lépést hátrált, és így szólt:

„Te ostoba fiú, ha megérinthetnél, fájdalmat okoznék neked. Különben is, a legutóbbi Szent Iván előestéjén töltöttem be a kétszázharminchét évet; és a nagyanyjába, tudod, nem szerethet bele az ember.”

„De te nem vagy a nagyanyám” – mondtam.

„Honnan tudod? – vágott vissza. – Gondolom, a dédapáidról ennél jóval régebbre visszamenően is tudsz egyet s mást; a dédanyáidról azonban egyik ágon sem tudsz sokat. De térjünk a tárgyra. A kishúgod tegnap éjjel egy tündérmesét olvasott fel neked.”

„Igen.”

„Amikor befejezte, a könyvet becsukva azt mondta: »Van tündérország, testvérem?« Te sóhajtva felelted: »Azt hiszem, van, ha az ember meg tudná találni az oda vezető utat.«”

„Igen; de egészen másra gondoltam, mint amire te, úgy látszik, gondolsz.”

„Nem számít, szerinted mire gondolok. Holnap megtalálod a Tündérországba vezető utat. Most nézz a szemembe.”

Mohón engedelmeskedtem. Szemei ismeretlen vágyakozással töltöttek el. Valahogy eszembe jutott, hogy anyám meghalt, amikor még csecsemő voltam. Egyre mélyebbre és mélyebbre néztem beléjük, míg úgy szét nem terültek körülöttem, akár a tengerek, én pedig elmerültem a vizükben. Minden mást elfeledtem, mígnem az ablaknál találtam magam; komor függönyei szét voltak húzva, s én az egész égboltot néztem, a holdfényben sziporkázó apró csillagokat. Alattam tenger terült el, halotti mozdulatlanságban, a holdfényben őszfehéren; öblökbe ívelt, fokokat és szigeteket került meg, s messze, messze nyúlt, nem tudtam, hová. Jaj, nem tenger volt, hanem a holdtól fényesre csiszolt, alacsonyan ülő köd. „Valahol csak van ilyen tenger!” – mondtam magamban. Egy halk, édes hang felelt mellettem –

„Tündérországban, Anodos.”

Megfordultam, de nem láttam senkit. Bezártam az írószekrényt, bementem a szobámba, és lefeküdtem.

Mindezt felidéztem, amint félig lehunyt szemmel feküdtem. Hamarosan meggyőződhettem, hogy igaz volt a hölgy ígérete: ezen a napon megtalálom a Tündérországba vezető utat.

---