A kis lord

Frances Hodgson Burnett

1. fejezet

Cedric minderről az égvilágon semmit sem tudott. Még csak nem is említették neki. Azt tudta, hogy a papája angol volt, mert a mamája elmondta neki; de olyan kicsi volt még, amikor a papája meghalt, hogy alig emlékezett rá: csak arra, hogy nagy volt, kék szemű, hosszú bajszú, és hogy nagyszerű volt, amikor a vállára vette és körbehordozta a szobában. A papája halála óta Cedric rájött, hogy jobb, ha nem beszél róla a mamájával. Amikor az apja beteg volt, Cedricet elküldték hazulról, s mire visszatért, már mindennek vége volt; az anyja pedig, aki szintén nagyon beteg volt, éppen csak kezdett újra üldögélni az ablak melletti székében. Sápadt volt és sovány, szép arcáról minden gödröcske eltűnt, a szeme nagynak és bánatosnak látszott, és fekete ruhát viselt.

„Édesem – szólalt meg Cedric (a papája mindig így hívta, és a kisfiú is eltanulta tőle). – Édesem, jobban van a papám?”

Érezte, hogy megremeg a mamája karja, erre feléje fordította göndör fejét, és az arcába nézett. Volt valami ezen az arcon, amitől úgy érezte, mindjárt elsírja magát.

„Édesem – kérdezte –, jól van?”

Aztán szerető kis szíve hirtelen megsúgta neki, hogy jobb lesz, ha mindkét karját a mamája nyaka köré fonja, újra meg újra megcsókolja, és puha arcával az övéhez simul; így is tett, a mamája pedig a vállára hajtotta az arcát, és keservesen sírt, úgy ölelte, mintha soha többé nem tudná elengedni.

„Igen, jól van – zokogta. – Egészen, egészen jól van, de nekünk – nekünk már nem maradt senkink egymáson kívül. Senkink.”

És akkor, bármilyen kicsi volt is, megértette, hogy a papája, az a nagy, szép, fiatal ember, többé nem jön vissza; hogy meghalt, ahogy már másokról is hallotta, bár azt nem tudta pontosan felfogni, miféle különös dolog okozta ezt a sok szomorúságot. Mivel a mamája mindig sírt, ha szóba hozta a papáját, magában elhatározta, hogy jobb, ha nem emlegeti előtte túl gyakran; és arra is rájött, hogy jobb, ha nem hagyja, hogy a mamája csak üljön, és mozdulatlanul, szótlanul bámuljon a tűzbe vagy ki az ablakon. A mamájával nagyon kevés embert ismertek, és olyan életet éltek, amelyet nagyon magányosnak lehetett volna nevezni, bár Cedric ezt csak nagyobb korában értette meg, amikor megtudta, miért nincsenek látogatóik. Akkor mondták el neki, hogy a mamája árva volt, és egészen egyedül állt a világban, amikor a papája feleségül vette. Nagyon szép volt, és társalkodónőként élt egy gazdag öreg hölgynél, aki nem volt hozzá kedves; egy napon pedig Cedric Errol kapitány, aki látogatóba ment a házhoz, meglátta, amint könnyes pillával felszalad a lépcsőn; és olyan kedvesnek, ártatlannak és szomorúnak látta, hogy nem tudta elfelejteni. Sok különös esemény után már jól ismerték és nagyon szerették egymást, és összeházasodtak, bár házasságukkal többek haragját magukra vonták. Legjobban mégis a kapitány apja haragudott, aki Angliában élt: dúsgazdag, nagy tekintélyű öreg nemesúr volt, igen indulatos, és rettenetesen utálta Amerikát meg az amerikaiakat. Két fia is idősebb volt Cedric kapitánynál; a törvény pedig úgy rendelkezett, hogy kettejük közül az idősebb örökölje a család nemesi címét és roppant gazdag, pompás birtokait; ha a legidősebb meghal, a következő lesz az örökös; így aztán, bár Cedric kapitány ilyen előkelő család tagja volt, nemigen számíthatott rá, hogy maga is nagyon gazdag lesz.

Csakhogy a természet olyan adományokkal ruházta fel a legfiatalabb fiút, amelyekből a bátyjainak nem juttatott. Szép arca volt, erős, arányos, kecses termete; ragyogó mosolya és kedves, vidám hangja; bátor volt és nagylelkű, a szíve a legjóságosabb a világon, és úgy tűnt, mindenki szeretetét el tudja nyerni. Bátyjai azonban nem ilyenek voltak: egyikük sem volt szép, különösebben jószívű vagy okos. Fiúkorukban, Etonban nem voltak népszerűek; az egyetemen nem törődtek a tanulással, tékozolták az idejüket és a pénzüket, és kevés igazi barátot szereztek. Apjuknak, az öreg grófnak folyton csalódást és szégyent okoztak; örököse nem hozott dicsőséget nemesi nevére, s úgy látszott, semmi más nem lesz belőle, mint önző, pazarló, jelentéktelen ember, akiből minden férfias és nemes tulajdonság hiányzik. Az öreg gróf nagyon keserű dolognak tartotta, hogy éppen annak a fiának jutott minden jó adottság, minden báj, minden erő és szépség, aki csupán a harmadik a sorban, és csak igen kis vagyont kap majd. Néha szinte gyűlölte a szép fiatalembert, mert úgy tűnt, neki jutott mindaz a jó, aminek az előkelő címhez és a nagyszerű birtokokhoz kellett volna társulnia; büszke, makacs öreg szíve mélyén mégis nagyon szerette a legfiatalabb fiát, akár akarta, akár nem. Egyszer, amikor megint elfogta az ingerültség, elküldte Amerikába utazgatni; úgy gondolta, elküldi egy időre, hogy ne bosszantsa a folytonos összehasonlítás a bátyjaival, akik akkoriban féktelen életmódjukkal igen sok gondot okoztak neki.

Hanem úgy hat hónap múltán magányosnak kezdte érezni magát, és titokban vágyott rá, hogy újra lássa a fiát, ezért levelet írt Cedric kapitánynak, és hazaparancsolta. Levele útközben keresztezte azt, amelyet a kapitány épp akkor írt az apjának, hogy beszámoljon a szép amerikai lány iránt érzett szerelméről és házassági szándékáról; a grófot pedig vad harag fogta el, amikor megkapta ezt a levelet. Bármilyen indulatos volt is, életében még soha nem ragadta el úgy a harag, mint amikor a kapitány levelét olvasta. A komornyikja, aki a szobában volt, amikor a levél megérkezett, azt hitte, őméltóságát megüti a guta, olyan őrjöngve tombolt. Egy órán át dühöngött, akár egy tigris, aztán leült, és levélben megparancsolta a fiának, hogy soha többé ne jöjjön régi otthona közelébe, és ne írjon sem az apjának, sem a bátyjainak. Közölte vele, hogy élhet, ahogy tetszik, és meghalhat, ahol tetszik; a családjából örökre kitagadja, az apjától pedig soha életében ne várjon segítséget.

A kapitányt nagyon elszomorította a levél; nagyon szerette Angliát, és szívből szerette a szép otthont, ahol született; még rossz természetű öreg apját is szerette, és együtt érzett vele csalódásai miatt; de tudta, hogy ezután nem számíthat a jóindulatára. Eleinte azt sem igen tudta, mihez fogjon; nem munkára nevelték, és az üzleti életben sem volt tapasztalata, de volt benne bátorság és jókora elszántság. Eladta hát az angol hadseregben viselt tiszti rangját, némi nehézség árán állást talált New Yorkban, és megnősült. Nagyot fordult az élete ahhoz képest, ahogyan Angliában élt, de fiatal volt és boldog, és remélte, hogy kemény munkával még sokra viszi. Egy csendes utcában volt kis háza, ott született meg a kisfia is, és szerény körülményeik közt olyan vidáman, derűsen éltek, hogy egy pillanatra sem bánta meg, hogy feleségül vette a gazdag öreg hölgy szép társalkodónőjét, csupán azért, mert olyan kedves volt, és ő szerette, és a lány is szerette őt. Csakugyan nagyon kedves asszony volt, s a kisfia rá is hasonlított, meg az apjára is. Bár ilyen csendes, olcsó kis házban született, úgy látszott, nála szerencsésebb kisbaba még sosem élt. Először is mindig egészséges volt, ezért senkinek sem okozott gondot; másodszor olyan jó természete, olyan bájos szokásai voltak, hogy mindenkinek örömet szerzett; harmadszor pedig olyan gyönyörű volt, mintha csak festették volna. Nem kopaszon jött a világra, hanem dús, puha, finom szálú, aranyszínű hajjal, amely a végén begöndörödött, és hathónapos korára már laza fürtökbe simult; nagy barna szeme volt, hosszú szempillája és ennivaló kis arca; a háta olyan erős volt, és olyan pompás, erős lába volt, hogy kilenc hónapos korában egyszer csak megtanult járni; kisbabához képest olyan jó modora volt, hogy öröm volt megismerkedni vele. Úgy látszott, mindenkit a barátjának tekint, s ha az utcán valaki megszólította, amint a babakocsijában ült, először kedvesen és komolyan az idegenre nézett barna szemével, aztán bájos, barátságos mosoly követte a pillantást; ennek pedig az lett a következménye, hogy csendes utcájuk környékén nem akadt senki – még a sarki fűszeres sem, akit a világ legzsémbesebb teremtményének tartottak –, aki ne örült volna, ha láthatja és beszélhet vele. És hónapról hónapra egyre szebb és egyre érdekesebb lett.

Amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy a dajkájával sétálni menjen, maga után húzva kis kocsiját, rövid fehér szoknyácskában, göndör szőke haján hátratolt nagy fehér kalappal, olyan szép, erős és pirospozsgás volt, hogy mindenki felfigyelt rá; a dajkája pedig hazatérve azokról a hölgyekről mesélt a mamájának, akik megállíttatták a hintójukat, hogy megnézzék és megszólítsák, és hogy mennyire örültek, amikor ő vidáman elbeszélgetett velük a maga kis módján, mintha mindig is ismerte volna őket. Legnagyobb vonzereje abban rejlett, amilyen vidáman, félelem nélkül, a maga kedvesen furcsa kis módján barátkozott az emberekkel. Azt hiszem, ez abból fakadt, hogy nagyon bízott az emberekben, és jóságos kis szíve mindenkivel együtt érzett, s azt kívánta, hogy mindenki éppolyan jól érezze magát, amilyen jól ő maga szerette érezni magát. Ezért olyan hamar megértette, mit éreznek a körülötte élők. Talán azért is erősödött benne ez a képesség, mert olyan sokat volt az apjával és az anyjával, akik mindig szeretetteljesek, figyelmesek, gyöngédek és jólneveltek voltak. Otthon soha egyetlen rosszindulatú vagy udvariatlan szót sem hallott; mindig szerették, simogatták, gyöngéden bántak vele, s gyermeki lelke így tele volt jósággal és ártatlan, meleg érzésekkel. A mamáját mindig szép, kedveskedő neveken hallotta szólítani, ezért maga is ezeket használta, amikor hozzá beszélt; mindig látta, hogy a papája vigyáz rá, és nagy gonddal óvja, s így ő is megtanulta, hogy vigyázzon rá.

Így aztán, amikor megértette, hogy a papája többé nem tér vissza, és látta, milyen szomorú a mamája, jóságos kis szívében lassanként megfogant a gondolat, hogy mindent meg kell tennie, amit csak tud, hogy boldoggá tegye. Alig volt több kisbabánál, de erre gondolt, valahányszor felmászott a mamája ölébe, megcsókolta, és göndör fejét a nyakához hajtotta; amikor odavitte neki megmutatni a játékait és képeskönyveit; és amikor csendesen odakucorodott mellé, miközben a mamája a pamlagon feküdt. Ahhoz még túl kicsi volt, hogy más tennivalót is kitaláljon, megtette hát, ami tőle tellett, s el sem tudta volna képzelni, mekkora vigaszt jelentett neki.

„Ó, Mary! – hallotta egyszer, amint a mamája régi cselédjéhez beszél. – Biztos vagyok benne, hogy a maga ártatlan módján segíteni próbál nekem – tudom, hogy így van. Néha szeretettel, tűnődve néz rám, mintha sajnálna, aztán odajön, megsimogat, vagy megmutat valamit. Olyan kis ember már; igazán azt hiszem, hogy érti.”

Ahogy nőtt, sok apró, kedvesen különös szokása alakult ki, s ezekkel nagyon elszórakoztatta és lekötötte az embereket. Olyan jó társaság volt az anyjának, hogy az asszony szinte nem is vágyott más társaságára. Együtt sétáltak, együtt beszélgettek, együtt játszottak. Egészen kicsi korában megtanult olvasni; attól fogva esténként lefeküdt a kandalló előtti szőnyegre, és hangosan olvasott – hol meséket, hol olyan vaskos könyveket, amilyeneket a felnőttek olvasnak, néha még az újságot is; Mary pedig ilyenkor gyakran hallotta a konyhából, hogy Mrs. Errol milyen jóízűen nevet a kisfiú különös mondásain.

„Bizony – mondta Mary a fűszeresnek –, nem is lehet nem nevetni azokon a furcsa kis szokásain – meg azokon az öreges mondásain! Hát nem bejött a konyhámba azon az estén, amikor megnevezték az új elnökjelöltet, s megállt a tűz előtt, akár egy festmény, két kezét a kis zsebébe dugta, és az az ártatlan kis arca olyan komoly volt, akár egy bíróé? Azt mondja nekem: »Mary – azt mondja –, engem nagyon érdekel a választás. Republikánus vagyok, és Édesem is az. Te is republikánus vagy, Mary?« »Dehogyis – mondom én –, én aztán igazi demokrata vagyok!« Erre olyan szemmel néz fel rám, hogy elérzékenyül tőle az ember, és azt mondja: »Mary – azt mondja –, tönkremegy az ország.« Azóta pedig egyetlen napot se hagy ki, hogy ne győzködne, változtassam meg a politikai nézeteimet.”

Mary nagyon szerette, és nagyon büszke is volt rá. Születése óta szolgált az anyjánál; az apja halála után pedig szakácsnő, szobalány, dajka és minden más is volt egy személyben. Büszke volt a kisfiú formás, erős testére, szép modorára, de leginkább fénylő, göndör hajára, amely hullámosan borult a homlokára, és bájos, hosszú hajfürtökben omlott a vállára. Kora reggeltől késő estig szívesen dolgozott, hogy segítsen a mamájának megvarrni és rendben tartani a kis öltönyeit.

„Hogy arisztokrata? – mondogatta. – Bizony, szeretném én látni azt a gyereket az Ötödik sugárúton, aki ilyen szép, és ilyen délcegen is jár. Utánafordul minden férfi, asszony meg gyerek, amikor az asszonyom régi ruhájából varrt kis fekete bársonyszoknyájában lépeget; emelt fővel, a göndör haja meg csak úgy lobog és ragyog. Akár egy ifjú lord.”

Cedric nem tudta, hogy olyan, mint egy ifjú lord; azt sem tudta, mi az a lord. Legjobb barátja a sarki fűszeres volt – a zsémbes fűszeres, aki hozzá soha nem volt zsémbes. Mr. Hobbsnak hívták, és Cedric nagyon csodálta és tisztelte. Úgy gondolta, igen gazdag és hatalmas ember lehet, hiszen annyi minden volt a boltjában – aszalt szilva, füge, narancs, keksz –, és volt egy lova meg egy szekere is. Cedric szerette a tejesembert, a péket meg az almaárus asszonyt is, de mindannyiuk közül Mr. Hobbsot szerette a legjobban; olyan bizalmas barátság fűzte hozzá, hogy mindennap ellátogatott hozzá, és gyakran jó sokáig elüldögélt mellette, miközben a nap eseményeit vitatták meg. Igazán meglepő volt, mennyi beszédtémát találtak – például július negyedikét. Ha egyszer július negyedikéről kezdtek beszélni, valóban úgy tűnt, sohasem érnek a végére. Mr. Hobbsnak nagyon rossz véleménye volt „a britekről”, és elbeszélte az amerikai függetlenségi háború egész történetét; ámulatba ejtő, hazafias történeteket mondott az ellenség galádságáról és a függetlenségi háború hőseinek bátorságáról, sőt nagylelkűen még a Függetlenségi nyilatkozat egy részét is elmondta.

Cedric úgy fellelkesült, hogy ragyogott a szeme, kipirult az arca, szőke fürtjei pedig összeborzolódtak, kócos üstökké kuszálódtak. Hazaérve alig bírta kivárni az ebéd végét, annyira szerette volna elmesélni a mamájának. Talán éppen Mr. Hobbs keltette fel benne először a politika iránti érdeklődést. Mr. Hobbs szeretett újságot olvasni, ezért Cedric sokat hallott róla, mi történik Washingtonban; Mr. Hobbs azt is elmagyarázta neki, hogy az elnök teljesíti-e a kötelességét vagy sem. És amikor egyszer választás volt, Cedric az egészet nagyszerűnek találta, s Mr. Hobbs és Cedric nélkül alighanem tönkre is ment volna az ország.

Mr. Hobbs elvitte megnézni egy nagy fáklyás felvonulást, s a fáklyavivők közül később sokan emlékeztek egy lámpaoszlop mellett álló testes férfira, aki a vállán tartott egy szép, kiáltozó kisfiút; a gyerek a sapkáját lengette a levegőben.

Nem sokkal e választás után történt – Cedric akkor hét és nyolc év között járt – az a nagyon különös dolog, amely olyan csodálatos változást hozott az életébe. Az is különös volt, hogy éppen azon a napon, amikor megtörtént, Angliáról meg a királynőről beszélgetett Mr. Hobbsszal, s Mr. Hobbs igen kemény szavakkal illette az arisztokráciát, és különösen a grófok meg a márkik ellen háborgott. Forró délelőtt volt; Cedric katonásdit játszott néhány barátjával, aztán bement a boltba, hogy megpihenjen, és ott találta Mr. Hobbsot, amint igen haragos arccal nézte az Illustrated London News egyik lapját, amelyen valamilyen udvari szertartás képe volt.

„No – mondta –, most még így megy ez náluk; de majd megkapják a magukét, ha egyszer felkelnek azok, akiken eddig tapostak, és a levegőbe röpítik őket – grófokat, márkikat, valamennyit! Közeleg az az idő, jobb, ha vigyáznak!”

Cedric szokás szerint feltelepedett a magas hokedlire, hátratolta a kalapját, és Mr. Hobbs iránti tisztelete finom jeléül zsebre dugta a kezét.

„Sok márkit ismert már, Mr. Hobbs? – kérdezte Cedric. – Vagy grófot?”

„Nem – felelte felháborodva Mr. Hobbs. – Azt már nem! Csak kerüljön egyszer ide valamelyikük; ennyit mondok! Én aztán nem tűröm, hogy kapzsi zsarnokok üldögéljenek a sóskekszes hordóimon!”

És olyan büszke volt arra, amit mondott, hogy büszkén körülnézett, és megtörölte a homlokát.

„Talán nem lennének grófok, ha tudnák, mi a helyes” – mondta Cedric, akiben valami bizonytalan együttérzés ébredt szerencsétlen helyzetük miatt.

„Dehogynem! – mondta Mr. Hobbs. – Még büszkék is rá! A vérükben van. Hitvány egy társaság.”

Javában beszélgettek, amikor megjelent Mary.

Cedric azt hitte, talán cukorért jött, de nem azért. Mary szinte sápadtnak látszott, és mintha izgatott lett volna valami miatt.

„Gyere haza, drágám – mondta. – Az asszonyom hívat.”

Cedric lecsúszott a hokedliről.

„Azt szeretné, hogy elkísérjem, Mary? – kérdezte. – Viszontlátásra, Mr. Hobbs. Majd még találkozunk.”

Meglepve látta, hogy Mary elképedve bámul rá, s nem értette, miért csóválja egyre a fejét.

„Mi baj, Mary? – kérdezte. – A hőség teszi?”

„Nem – felelte Mary. – De különös dolgok történnek velünk.”

„Megfájdult Édesem feje a naptól?” – kérdezte aggodalmasan.

De nem erről volt szó. Amikor hazaért, egy kupé állt az ajtó előtt, és a kis szalonban valaki a mamájával beszélgetett. Mary felsietett vele az emeletre, ráadta legszebb, krémszínű flanelből készült nyári öltönyét, derekára kötötte a piros sálat, és kifésülte göndör fürtjeit.

„Hogy lordok? – hallotta Mary szavait. – Meg a főnemesség meg a köznemesség. Ó, a fene egye meg őket! Lordok, bizony – micsoda balszerencse!”

Az egész igazán rejtélyes volt, de biztosra vette, hogy a mamája elmondja majd, mit jelent ez a nagy izgalom, így hagyta, hadd siránkozzon Mary, s nemigen kérdezősködött. Amikor felöltözött, leszaladt, és bement a szalonba. Egy magas, sovány, éles vonású öregúr ült egy karosszékben. Az anyja sápadt arccal állt a közelében, s Cedric látta, hogy könnyes a szeme.

„Ó, Ceddie!” – kiáltott fel, és a kisfiához szaladt, magához ölelte, és riadtan, zaklatottan megcsókolta. „Ó, Ceddie, drágám!”

A magas öregúr felállt a székből, és átható tekintettel Cedricre nézett. Ahogy nézte, csontos kezével keskeny állát dörzsölgette.

Egyáltalán nem látszott elégedetlennek.

„Szóval – mondta végül lassan –, szóval ő a kis Lord Fauntleroy.”

---