Öt gyerek és az izé

E. Nesbit

1. fejezet: Szép, mint a nap

A ház három mérföldre volt az állomástól, de még öt perce sem zörgött velük a poros bérkocsi, amikor a gyerekek már kezdték kidugdosni a fejüket az ablakon, és azt kérdezgették: „Nem érünk már oda?” Valahányszor pedig elhaladtak egy ház mellett – ami nem túl gyakran esett meg –, mind azt kiáltották: „Ó, hát ez az?” De sosem az volt, míg csak föl nem értek a domb legtetejére, közvetlenül a krétabánya után, még a kavicsbánya előtt. Ott aztán állt egy fehér ház, zöld kerttel, mögötte gyümölcsössel, és anya azt mondta: „Megérkeztünk!”

„Milyen fehér ez a ház!” – mondta Robert.

„És nézzétek a rózsákat!” – mondta Anthea.

„Meg a szilvákat!” – mondta Jane.

„Egész rendes hely” – ismerte el Cyril.

A Baba azt mondta: „Sétikét akarok”; a bérkocsi pedig még egy utolsót zörrent és zökkent, aztán megállt.

A nagy tülekedésben, hogy azon nyomban kijussanak a kocsiból, mindenkinek megrúgták a lábát vagy ráléptek a lábfejére, de úgy látszott, ezt senki sem bánja. Anya, különös módon, egyáltalán nem sietett a kiszállással; és még miután lassan, a hágcsón lépkedve, a legkisebb ugrás nélkül lejutott, akkor is mintha inkább a ládák behordását akarta volna végignézni, sőt még a kocsist is kifizetni, ahelyett hogy csatlakozott volna ahhoz az első, dicsőséges rohanáshoz, amely végigvezetett a kerten, a gyümölcsösön meg a törött kapun túli tövises, bogáncsos, vadrózsás, szedres vadonon és a ház oldalánál álló kiszáradt szökőkúton. De ez egyszer a gyerekek voltak a bölcsebbek. A ház igazából egyáltalán nem volt szép; egészen közönséges ház volt, anya meglehetősen kényelmetlennek találta, és nagyon bosszantotta, hogy jóformán se polc, se szekrény nincs benne. Apa azt szokta mondani, hogy a tető meg a párkányzat vasdíszei olyanok, mint az építész rémálma. Csakhogy a ház messze kint állt a vidéken, másik háznak még a nyomát sem lehetett látni, a gyerekek pedig két esztendeje éltek Londonban úgy, hogy egyetlenegyszer sem jutottak el a tengerhez, még csak egy napra, kirándulóvonattal sem; így hát a Fehér Ház afféle tündérpalotának tűnt a szemükben, amelyet a földi paradicsomba helyeztek. Mert London a gyerekeknek olyan, mint a börtön, különösen, ha nem gazdag a családjuk.

Persze ott vannak az üzletek meg a színházak, Maskelyne és Cook előadásai meg minden, de ha a családodnak nincs sok pénze, nem visznek színházba, és az üzletekben sem vásárolhatsz; Londonban pedig nincsenek meg azok a jó dolgok, amelyekkel a gyerekek úgy játszhatnak, hogy sem bennük, sem magukban nem tesznek kárt – például fák meg homok, erdők meg vizek. Ráadásul Londonban majdnem mindennek rossz a formája – csupa egyenes vonal meg sík utca minden, ahelyett hogy mindenféle furcsa alakja volna, mint a dolgoknak vidéken. A fák mind különböznek egymástól, mint tudod, és biztosan neked is mondta már valami unalmas ember, hogy nincs két tökéletesen egyforma fűszál. Az utcákon viszont, ahol nem nőnek fűszálak, minden olyan, mint minden más. Ezért olyan rettentően rossz sok városi gyerek. Nem tudják, mi bajuk van, és nem tudják az apjuk, az anyjuk, a nagynénik, a nagybácsik, az unokatestvérek, a házitanítók, a nevelőnők meg a dajkák sem; én viszont tudom. És most már te is. A vidéki gyerekek is rosszak néha, de egészen más okból.

Mire a gyerekeket összefogdosták és megmosdatták a teához, már alaposan fölfedezték a kerteket meg a melléképületeket, és világosan látták, hogy a Fehér Házban biztosan boldogok lesznek. Az első pillanattól fogva így gondolták, de amikor kiderült, hogy a ház hátulját csupa fehér virágba borult jázmin futja be, és olyan illata van, mint egy üvegnek a legdrágább parfümből, amit csak születésnapra ajándékoznak; és amikor meglátták a csupa zöld, sima pázsitot, amely egészen más volt, mint a Camden Town-i kertek barna füve; és amikor rábukkantak az istállóra, fölötte a padlással, ahol még maradt egy kis régi széna, akkor már csaknem biztosak voltak benne; amikor pedig Robert megtalálta a törött hintát, kipottyant belőle, és tojásnyi púp nőtt a fején, Cyril meg odacsípte az ujját egy ketrec ajtajába, amelyben szemlátomást nyulakat lehetett volna tartani, ha egyszer lesznek nyulaik, többé már szemernyi kétségük sem maradt.

A legjobb az egészben az volt, hogy semmiféle szabály nem tiltotta, hogy valahová elmenjenek vagy valamit csináljanak. Londonban szinte mindenen ott a felirat: „Hozzányúlni tilos”, és bár a felirat láthatatlan, éppen olyan rossz, mert tudod, hogy ott van, vagy ha nem tudod, hát hamar a tudtodra adják.

A Fehér Ház egy domb szélén állt, mögötte erdővel – egyik oldalán a krétabányával, a másikon a kavicsbányával. Lent, a domb lábánál síkság terült el, furcsa formájú fehér épületekkel, ahol meszet égettek, egy nagy vörös sörfőzdével meg más házakkal; és amikor füstölögtek a nagy kémények, és lenyugvóban volt a nap, olyan volt a völgy, mintha aranyköd töltené be, a mészégető kemencék és a komlószárítók pedig addig csillogtak-villogtak, míg olyanok nem lettek, mint az Ezeregyéjszaka valamelyik elvarázsolt városa.

Most, hogy mesélni kezdtem neked erről a helyről, úgy érzem, folytathatnám is, és igen érdekes történetet kerekíthetnék mindazokból a hétköznapi dolgokból, amelyeket a gyerekek csináltak – tudod, éppen olyanokból, amilyeneket te is szoktál –, és te minden szavát elhinnéd; amikor pedig arról mesélnék, hogyan voltak a gyerekek kiállhatatlanok, ahogyan néha te is, a nagynénéid talán odaírnák ceruzával a történet margójára: „Milyen igaz!” vagy „Akárcsak az életben!”, te pedig meglátnád, és nagy valószínűséggel bosszankodnál rajta. Ezért csak azokat az igazán meghökkentő dolgokat mondom el, amelyek történtek velük, és a könyvet nyugodtan elöl hagyhatod, mert aligha fogja akár egy nagynéni, akár egy nagybácsi odaírni a történet szélére, hogy „Milyen igaz!” A felnőttek nagyon nehezen hiszik el az igazán csodás dolgokat, hacsak nincs rájuk valami, amit bizonyítéknak neveznek. A gyerekek viszont szinte bármit elhisznek, és ezt a felnőttek is tudják. Ezért mondják neked, hogy a Föld gömbölyű, akár a narancs, holott tökéletesen látod, hogy lapos és hepehupás; és ezért állítják, hogy a Föld kering a Nap körül, holott bármelyik nap magad is láthatod, hogy a Nap reggel fölkel, este pedig lefekszik, ahogy egy rendes Naphoz illik, a Föld meg tudja, hol a helye, és meg se moccan, úgy lapul, mint az egér. Mégis merem állítani, hogy mindezt elhiszed a Földről meg a Napról, és ha így van, akkor azt is könnyű lesz elhinned, hogy Anthea, Cyril és a többiek még egy hete sem voltak vidéken, amikor egy tündérre bukkantak. Legalábbis annak nevezték, mert ő is annak nevezte magát; és persze ő tudta a legjobban, csakhogy egy cseppet sem hasonlított semmiféle tündérre, akit valaha láttál, vagy akiről hallottál, esetleg olvastál.

A kavicsbányáknál történt. Apának váratlanul üzleti ügyben kellett elutaznia, anya pedig Nagymamához ment látogatóba, aki nem volt valami jól. Mindketten nagy sietséggel indultak el, és miután elmentek, a ház rettenetesen csöndesnek és üresnek tűnt; a gyerekek egyik szobából a másikba kószáltak, nézegették a csomagolásból a padlón maradt, még össze nem takarított papírfecniket és zsinegdarabokat, és azt kívánták, bárcsak volna mit csinálniuk. Cyril szólalt meg:

„Tudjátok mit? Fogjuk a margate-i ásóinkat, és menjünk ásni a kavicsbányákhoz. Játszhatjuk azt, hogy a tengerparton vagyunk.”

„Apa azt mondja, valaha az volt – mondta Anthea. – Azt mondja, több ezer éves kagylóhéjak vannak ott.”

Így hát elmentek. Persze jártak már a kavicsbánya peremén, és le is néztek, de lemenni nem mertek, nehogy apa azt mondja, hogy ott nem szabad játszaniuk; és ugyanígy voltak a krétabányával is. A kavicsbánya igazából nem veszélyes, ha az ember nem a peremén próbál lemászni, hanem szép lassan és biztonságosan kerül egyet az úton, mintha szekér volna.

Mindegyik gyerek a maga ásóját vitte, a Báránykát pedig felváltva cipelték. Ő volt a kisbaba, és azért hívták így, mert legelőször azt mondta: „Bee.” Antheát „Párducnak” nevezték, ami leírva butaságnak tűnik, de kimondva egy kicsit hasonlít a nevére.

A kavicsbánya igen nagy és tágas, a felső peremén fű nő, meg száraz, szívós szárú, lila és sárga vadvirágok. Olyan, mint egy óriás mosdótálja. Vannak benne kavicshalmok, meg üregek a tál oldalában, ahonnan kibányászták a kavicsot, magasan a meredek falakban pedig ott vannak az apró lyukak: a kis partifecskék kis házainak kis bejárati ajtajai.

A gyerekek persze várat építettek, de a várépítés elég silány szórakozás, ha az embernek semmi reménye rá, hogy egyszer csak besuhog a dagály, megtölti a vizesárkot, elmossa a felvonóhidat, és boldog befejezésül mindenkit legalább derékig eláztat.

Cyril barlangot akart ásni, hogy csempészesdit játszhassanak benne, a többiek viszont attól tartottak, hogy elevenen betemetné őket; így aztán végül minden ásó azon dolgozott, hogy a váron keresztül lyukat ássanak Ausztráliába. Ezek a gyerekek ugyanis elhitték, hogy a Föld gömbölyű, és hogy a túlsó oldalán a kis ausztrál fiúk és lányok valóban fejjel lefelé járnak, mint a legyek a mennyezeten, és a fejük a levegőbe lóg.

A gyerekek ástak, ástak és ástak, a kezük homokos lett, forró és piros, az arcuk pedig nyirkos és fényes. A Bárányka megpróbált homokot enni, és amikor kiderült, hogy nem barna cukor, aminek hitte, olyan keservesen sírt, hogy mostanra egészen kifáradt, és meleg, pufók gombócként aludt a félig kész vár közepén. Így aztán a bátyjai és a nővérei szabadon nekiveselkedhettek a munkának, és az Ausztráliába vezető lyuk hamarosan olyan mély lett, hogy Jane, akit röviden Cicának hívtak, kérlelni kezdte a többieket, hogy hagyják abba.

„Mi lesz, ha hirtelen beszakad a lyuk feneke – mondta –, és kipotyogtok a kis ausztrálok közé? Mind a szemükbe megy a homok.”

„Igen – mondta Robert –, és akkor megutálnak minket, és kövekkel dobálnak, és nem engedik, hogy megnézzük a kengurukat, az oposszumokat, a kék eukaliptuszokat, az Emu márkájú madarakat, se semmit.”

Cyril és Anthea tudta, hogy Ausztrália azért nincs ilyen közel, de beleegyeztek, hogy leteszik az ásókat, és kézzel dolgoznak tovább. Ez igen könnyen ment, mert a lyuk alján a homok nagyon puha volt, finom és száraz, akár a tengeri homok. És apró kagylóhéjak is voltak benne.

„Gondoljátok el, valamikor itt minden csupa vizes tenger volt, olyan locspocsos és csillogó – mondta Jane –, halakkal, tengeri angolnákkal, korallokkal meg sellőkkel.”

„Meg hajóárbócokkal és elsüllyedt spanyol kincsekkel. Bárcsak találnánk egy aranydublont vagy valamit!” – mondta Cyril.

„Hogy vitték el innen a tengert?” – kérdezte Robert.

„Nem vödörben, te buta! – mondta a bátyja. – Apa azt mondja, alul nagyon fölmelegedett a föld, mint te szoktál néha az ágyban, erre fölhúzta a vállát, és a tenger kénytelen volt lecsúszni róla, ahogy rólunk a takaró, a válla pedig kilógott, és szárazföld lett belőle. Menjünk kagylóhéjakat keresni; szerintem az a kis barlang jó helynek látszik, és látok ott valamit kikandikálni, mintha egy hajóroncs horgonyának a darabja volna, ebben az ausztrál lyukban meg kutya meleg van.”

A többiek beleegyeztek, Anthea azonban tovább ásott. Amit egyszer elkezdett, azt mindig szerette befejezni. Úgy érezte, szégyen volna itt hagyni azt a lyukat anélkül, hogy eljutott volna Ausztráliába.

A barlang csalódást okozott, mert nem voltak benne kagylóhéjak, a hajóroncs horgonyáról pedig kiderült, hogy csupán egy csákány letört nyelének a vége; a barlangi társaság éppen arra a belátásra jutott, hogy a homoktól szomjasabb lesz az ember, ha nem a tengerparton van, és valaki már föl is vetette, hogy menjenek haza limonádéért, amikor Anthea hirtelen felsikoltott:

„Cyril! Gyere ide! Jaj, gyere gyorsan! – Él! Meg fog szökni! Gyorsan!”

Mind visszasiettek.

„Nem csodálnám, ha patkány volna – mondta Robert. – Apa azt mondja, azokkal tele vannak a régi helyek – ez pedig elég régi lehet, ha több ezer évvel ezelőtt még itt volt a tenger –”

„Talán kígyó” – mondta Jane borzongva.

„Nézzük meg! – mondta Cyril, és beugrott a lyukba. – Én nem félek a kígyóktól. Szeretem őket. Ha kígyó, megszelídítem, és mindenhová követni fog, éjszakánként pedig megengedem neki, hogy a nyakam köré tekeredve aludjon.”

„Azt már nem! – mondta Robert határozottan. Cyrillel egy hálószobában aludt. – De ha patkány, akkor megengedheted.”

„Jaj, ne butáskodjatok! – mondta Anthea. – Nem patkány, annál sokkal nagyobb. És nem is kígyó. Van lába, láttam, és szőre is! Ne – ne az ásóval! Megsérted! Ássatok kézzel!”

„Hogy inkább ő sértsen meg engem! Hát persze, még mit nem!” – mondta Cyril, és megragadott egy ásót.

„Jaj, ne! – mondta Anthea. – Mókus, ne! Én – butaságnak hangzik, de mondott valamit. Igazán, becsületszavamra mondott valamit –”

„Mit?”

„Azt mondta: »Hagyj békén.«”

Cyril azonban csupán annyit jegyzett meg, hogy a húgának bizonyára elment az esze, aztán Roberttel ásni kezdtek, Anthea pedig a lyuk szélén ült, és hol fölpattant, hol visszaült a nagy melegtől és izgalomtól. A fiúk óvatosan ástak, és hamarosan már mindenki láthatta, hogy valóban mozog valami az ausztrál lyuk fenekén.

Ekkor Anthea felkiáltott: „Én nem félek. Hadd ássak én!” Térdre vetette magát, és kaparni kezdett, mint a kutya, amikor egyszer csak eszébe jut, hová ásta el a csontját.

„Ó, szőrt éreztem! – kiáltotta félig nevetve, félig sírva. – De igazán! Tényleg!” Ekkor hirtelen száraz, rekedtes hang szólalt meg a homokban; mind hátraugrottak, és a szívük csaknem akkorát ugrott, mint ők maguk.

„Hagyj békén” – mondta. Most már mindenki hallotta a hangot, és mind a többiekre néztek, vajon ők is hallották-e.

„De mi látni szeretnénk téged” – mondta Robert bátran.

„Bárcsak kijönnél!” – mondta Anthea, aki szintén nekibátorodott.

„Hát jó – ha ez a kívánságod” – felelte a hang, a homok pedig megmozdult, megperdült és szerteszóródott, és valami barna, szőrös, kövér lény gurult elő a lyukba. Lepergett róla a homok, ő pedig ott ült, ásítozott, és a kezével a szeme végét dörzsölgette.

„Azt hiszem, elaludhattam” – mondta nyújtózkodva.

A gyerekek körbeállták a lyukat, és nézték a lényt, akit találtak. Érdemes volt nézni. A szeme hosszú szarvakon ült, mint a csigáé, és ki-be tudta húzogatni őket, akár a távcsövet; a füle olyan volt, mint a denevéré, pocakos teste pókra emlékeztetett, és sűrű, puha szőr borította; a karja és a lába is szőrös volt, a keze és a lábfeje pedig olyan, mint a majomé.

„Mi a csuda ez? – kérdezte Jane. – Hazavigyük?”

A lény Jane felé fordította hosszú szemét, és azt mondta:

„Ez mindig ilyen marhaságokat beszél, vagy csak az a vacak teszi ilyen butává, amit a fején hord?”

Beszéd közben megvetően nézett Jane kalapjára.

„Nem akar ő buta lenni – mondta Anthea szelíden. – Egyikünk sem akar az lenni, akármit gondolsz is! Ne félj; nem akarunk bántani, tudod.”

„Engem bántani? – mondta. – Én félek? Hát ilyet! Úgy beszéltek, mintha afféle akárki volnék.” Minden szőrszála fölborzolódott, akár a macskának, ha verekedni készül.

„Hát – mondta Anthea még mindig kedvesen –, talán ha tudnánk, kiféle-miféle vagy, eszünkbe jutna valami, amitől nem leszel mérges. Eddig, úgy látszik, minden szavunktól az lettél. Ki vagy? És ne haragudj meg! Mert igazán nem tudjuk.”

„Nem tudjátok? – mondta. – Hát, azt tudtam, hogy megváltozott a világ – de – hát, igazán – Komolyan azt akarjátok mondani, hogy nem ismertek föl egy Psammeadet, ha láttok egyet?”

„Egy Sammyadd? Ez nekem görögül van.”

„Mindenkinek az – mondta a lény élesen. – Hát akkor egyszerű angolsággal: homoktündér. Nem ismertek föl egy homoktündért, ha láttok egyet?”

Olyan szomorúnak és megbántottnak látszott, hogy Jane sietve megszólalt: „Persze, most már látom, hogy az vagy. Most, hogy jobban megnézünk, egészen világos.”

„Jó néhány mondattal ezelőtt kezdtetek nézni” – mondta mogorván, és megint összegömbölyödött a homokban.

„Jaj, ne menj el megint! Beszélgess még velünk! – kiáltotta Robert. – Nem tudtam, hogy homoktündér vagy, de amint megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy a legeslegcsodálatosabb, akit valaha láttam.”

A homoktündér ettől egy árnyalattal kevésbé tűnt barátságtalannak.

„Nem a beszélgetés ellen van kifogásom – mondta –, amíg elég illedelmesek vagytok. De csak az udvariasság kedvéért nem fogok veletek társalogni. Ha szépen szóltok hozzám, talán válaszolok, talán nem. Na, mondjatok valamit.”

Persze senkinek sem jutott eszébe semmi, míg végül Robertnek be nem ugrott, hogy „Mióta laksz itt?”, és ezt rögtön meg is kérdezte.

„Ó, emberemlékezet óta – jó néhány ezer éve” – felelte a Psammead.

„Mesélj el mindent! Kérünk!”

„Minden benne van a könyvekben.”

„De te nem vagy bennük! – mondta Jane. – Ó, mondj el magadról mindent, amit csak tudsz! Semmit sem tudunk rólad, pedig olyan kedves vagy.”

A homoktündér megsimította hosszú, patkányszerű bajszát, és elmosolyodott mögötte.

„Kérünk, mesélj!” – mondták a gyerekek egyszerre.

Csodálatos, milyen gyorsan megszokja az ember a dolgokat, még a legmeghökkentőbbeket is. Öt perccel korábban a gyerekeknek éppúgy sejtelmük sem volt róla, mint neked, hogy létezik a világon olyasmi, hogy homoktündér, most pedig úgy beszélgettek vele, mintha egész életükben ismerték volna.

Behúzta a szemét, és azt mondta:

„Milyen szépen süt a nap – egészen, mint a régi időkben. Most honnan szerzitek be a Megatheriumokat?”

„Mit?” – kérdezték a gyerekek egyszerre. Nagyon nehéz mindig észben tartani, hogy nem illik azt kérdezni: „Mit?”, különösen meglepetésünkben vagy izgalmunkban.

„Sok mostanában a pterodaktilusz?” – folytatta a homoktündér.

A gyerekek nem tudtak válaszolni.

„Mit kaptok reggelire? – kérdezte a tündér türelmetlenül. – És ki adja nektek?”

„Tojást meg szalonnát, kenyeret meg tejet, zabkását és ilyesmit. Anya adja. Mik azok a Mega-hogyishívjákok meg a Ptero-micsodák? És van, aki ilyesmit reggelizik?”

„Hát az én időmben szinte mindenki pterodaktiluszt reggelizett! A pterodaktiluszok egy kicsit a krokodilokra hasonlítottak, egy kicsit meg a madarakra – úgy tudom, roston sütve nagyon finomak voltak. Tudjátok, az úgy volt: akkoriban persze rengeteg homoktündér élt, kora reggel kiment az ember, és keresett egyet, s ha megtalálta, az teljesítette a kívánságát. Az emberek reggel, még reggeli előtt leküldték a kisfiaikat a tengerpartra a napi kívánságokért, és a család legidősebb fiának igen gyakran azt mondták, hogy kívánjon egy Megatheriumot, főzéshez feldarabolva. Akkora volt ugyanis, mint egy elefánt, úgyhogy jó sok hús volt rajta. Ha pedig halat akartak, Ichthyosaurust kértek – annak húsz és negyven láb között volt a hossza, úgyhogy jutott belőle bőven. Szárnyasnak ott volt a Plesiosaurus; azon is akadt jócskán lecsipegetnivaló. A többi gyerek aztán kívánhatott mást. De ha vendégség volt, szinte mindig Megatheriumot kívántak; meg Ichthyosaurust, mert az uszonya nagy ínyencségnek számított, a farkából pedig leves készült.”

„Rengeteg hideg hús maradhatott” – mondta Anthea, aki elhatározta, hogy egyszer majd jó háziasszony lesz.

„Ó, dehogy – mondta a Psammead –, az nem lett volna rendjén. Hiszen napnyugtakor persze minden maradék kővé változott. Még most is mindenfelé találni Megatheriumok meg effélék kővé vált csontjait, legalábbis ezt mondják nekem.”

„Kik mondják?” – kérdezte Cyril; a homoktündér azonban összevonta a szemöldökét, és szőrös kezével nagyon gyorsan ásni kezdett.

„Jaj, ne menj el! – kiáltották mindannyian. – Mesélj még arról, amikor Megatherium volt reggelire! Akkor is ilyen volt a világ?”

Abbahagyta az ásást.

„Egy cseppet sem – mondta. – Ahol én éltem, szinte mindenütt homok volt, a fákon szén termett, a tengeri csigák pedig akkorák voltak, mint a teástálcák – még most is találni belőlük; kővé váltak. Mi, homoktündérek a tengerparton laktunk, a gyerekek pedig lejöttek a kis kovakő ásóikkal és kovakő vödreikkel, és várakat építettek nekünk, hogy azokban lakjunk. Több ezer éve már ennek, de úgy hallom, a gyerekek még mindig építenek várakat a homokban. Nehéz leszokni arról, amit megszokott az ember.”

„De miért nem laktatok tovább a várakban?” – kérdezte Robert.

„Szomorú történet – mondta a Psammead komoran. – Azért, mert azok mindenáron vizesárkot akartak építeni a várak köré, a ronda, nedves, bugyborékoló tenger pedig befolyt, és persze amint egy homoktündér vizes lett, megfázott, és rendszerint meg is halt. Így aztán egyre kevesebben lettünk, és valahányszor valaki tündért talált, és kívánhatott valamit, Megatheriumot kívánt, és kétszer annyit evett, mint amennyit kívánt, mert megeshetett, hogy hetekig nem jut újabb kívánsághoz.”

„És te is vizes lettél?” – érdeklődött Robert.

A homoktündér megborzongott. „Csak egyszer – mondta. – A bal felső bajszom tizenkettedik szőrszálának a vége – nyirkos időben még most is megérzem a helyét. Csak egyszer történt meg, de nekem éppen elég volt. Amint a nap megszárította szegény drága bajszomat, elmentem. Elsiettem a part hátsó szélére, és mélyen a meleg, száraz homokba házat ástam magamnak; azóta is ott vagyok. A tenger pedig később máshová költözött. És most már nem mondok többet.”

„Csak még egyet, kérünk! – mondták a gyerekek. – Most is tudsz kívánságokat teljesíteni?”

„Persze – felelte. – Nem teljesítettem a tiédet néhány perccel ezelőtt? Azt mondtad: »Bárcsak kijönnél!«, én meg kijöttem.”

„Ó, kérünk, nem kaphatnánk még egyet?”

„De igen, csak gyorsan. Már unlak benneteket.”

Biztosan sokszor gondoltál már arra, mit tennél, ha teljesülhetne három kívánságod, és lenézted az öregembert meg a feleségét a véres hurkáról szóló mesében, és meg voltál győződve róla, hogy ha neked volna ilyen lehetőséged, egy pillanatnyi habozás nélkül eszedbe jutna három igazán hasznos kívánság. Ezek a gyerekek sokszor megbeszélték már ezt, de most, hogy hirtelen itt volt a lehetőség, képtelenek voltak dönteni.

„Gyorsan!” – mondta a homoktündér mogorván. Senkinek sem jutott eszébe semmi, csak Antheának sikerült felidéznie egy Jane-nel közös titkos kívánságukat, amelyet sosem árultak el a fiúknak. Tudta, hogy a fiúkat nem érdekli – de még mindig jobb, mint a semmi.

„Azt kívánom, hogy mindannyian olyan szépek legyünk, mint a nap” – mondta nagy sietve.

A gyerekek egymásra néztek, de mind azt látták, hogy a többiek egy cseppet sem szebbek a szokottnál. A Psammead kitolta hosszú szemét, és mintha visszatartotta volna a lélegzetét, egyre csak fújta föl magát, míg kétszer olyan kövér és szőrös nem lett, mint azelőtt. Hirtelen hosszú sóhajjal kieresztette a levegőt.

„Attól tartok, igazán nem megy – mondta mentegetőzve. – Biztosan kijöttem a gyakorlatból.”

A gyerekek rettenetesen csalódottak voltak.

„Ó, próbáld meg még egyszer!” – kérték.

„Nos – mondta a homoktündér –, az az igazság, hogy tartalékoltam egy kis erőt, hogy a többiek kívánságait is teljesíthessem. Ha beéritek napi egy kívánsággal, mindannyian együttvéve, azt hiszem, össze tudom szedni magam annyira. Beleegyeztek?”

„Igen, ó, igen!” – mondta Jane és Anthea. A fiúk bólintottak. Nem hitték, hogy a homoktündér képes rá. A lányokkal mindig sokkal könnyebb elhitetni valamit, mint a fiúkkal.

Messzebbre nyújtotta a szemét, mint valaha, és csak dagadt, dagadt és dagadt.

„Nagyon remélem, hogy nem tesz kárt magában” – mondta Anthea.

„Vagy nem reped szét a bőre” – mondta Robert aggódva.

Mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor a homoktündér, miután már akkorára dagadt, hogy csaknem kitöltötte a homokba ásott lyukat, hirtelen kifújta a levegőt, és visszanyerte rendes méretét.

„Ez rendben van – mondta erősen lihegve. – Holnap már könnyebben fog menni.”

„Nagyon fájt?” – kérdezte Anthea.

„Csak a szegény bajszom, köszönöm – felelte. – De te kedves, figyelmes gyerek vagy. Jó napot.”

Hirtelen hevesen kaparni kezdett kezével-lábával, és eltűnt a homokban. A gyerekek ekkor egymásra néztek, és mindegyikük egyszer csak egyedül találta magát három vadidegennel, akik mind ragyogóan szépek voltak.

Néhány pillanatig tökéletes csöndben álltak. Mindegyikük azt hitte, hogy a testvérei elkóboroltak, ezek az idegen gyerekek pedig észrevétlenül odalopakodtak, amíg ő a homoktündér dagadó alakját figyelte. Anthea szólalt meg elsőnek:

„Bocsáss meg – mondta igen udvariasan Jane-nek, akinek most hatalmas kék szeme volt, és rozsdavörös hajfelhő keretezte az arcát –, nem láttál erre két kisfiút meg egy kislányt?”

„Éppen ezt akartam kérdezni tőled” – mondta Jane. Ekkor Cyril felkiáltott:

„Hiszen te vagy az! Megismerem a lyukat a kötényeden! Te Jane vagy, igaz? Te meg a Párduc vagy; látom a piszkos zsebkendődet, amit elfelejtettél kicserélni, miután elvágtad a hüvelykujjadat! A kutyafáját! Mégiscsak teljesült a kívánság. Mondjátok, én is olyan szép vagyok, mint ti?”

„Ha te vagy Cyril, nekem sokkal jobban tetszettél azelőtt – mondta Anthea határozottan. – Olyan vagy az aranyhajaddal, mint a képen a fiatal karénekes; nem csodálnám, ha fiatalon meghalnál. És ha az ott Robert, akkor olyan, mint egy olasz verklis. Teljesen fekete a haja.”

„Ti ketten meg olyanok vagytok, mint a karácsonyi képeslapok, hát csak ennyit mondok – buta karácsonyi képeslapok – mondta Robert mérgesen. – Jane haja meg egyszerűen sárgarépa.”

Valóban abban a velencei árnyalatban játszott, amelyet a művészek annyira csodálnak.

„Hát, semmi értelme egymást szapulni – mondta Anthea. – Menjünk a Báránykáért, és cipeljük haza ebédelni. Meglátjátok, a cselédek rettenetesen megcsodálnak majd minket.”

A Baba éppen ébredezett, amikor odaértek hozzá, és nem volt a gyerekek között egy sem, aki meg ne könnyebbült volna, látva, hogy legalább ő nem szép, mint a nap, hanem ugyanolyan, mint máskor.

„Gondolom, még túl kicsi ahhoz, hogy magától értetődően rá is vonatkozzanak a kívánságok – mondta Jane. – Legközelebb külön meg kell említenünk.”

Anthea előreszaladt, és kitárta a karját.

„Gyere a Párducodhoz, kicsikém” – mondta.

A Baba rosszallóan nézett rá, és a szájába dugta homokos, rózsaszín hüvelykujját. Anthea volt a kedvenc nővére.

„Gyere már” – mondta Anthea.

„Mej el innen!” – mondta a Baba.

„Gyere a Cicádhoz” – mondta Jane.

„Párduckámat akarom” – mondta a Bárányka szomorúan, és megremegett az ajka.

„Na gyere, vén harcos – mondta Robert –, gyere lovacskázni Yobby hátán.”

„Ááá, jossz, jossz fiú!” – üvöltötte a Baba, és végképp eltörött a mécses. A gyerekek ekkor már a legrosszabbat is tudták. A Baba nem ismerte meg őket!

Kétségbeesve néztek egymásra, és ebben a nagy bajban mindegyiküknek rettenetes volt, hogy a testvérei vidám, barátságos, közönséges, csillogó, jókedvű kis szeme helyett csupán vadidegenek gyönyörű szemével találkozik a pillantása.

„Ez aztán igazán borzalmas – mondta Cyril, miután megpróbálta fölvenni a Báránykát, a Bárányka pedig karmolt, mint egy macska, és bömbölt, mint egy bika. – Össze kell barátkoznunk vele! Nem vihetem haza úgy, hogy ennyire ordít. Képzeljétek, össze kell barátkoznunk a saját kisbabánkkal! – Ez már igazán butaság.”

Mégis pontosan ezt kellett tenniük. Több mint egy órába telt, és a feladatot cseppet sem könnyítette meg, hogy a Bárányka addigra olyan éhes volt, mint egy oroszlán, és olyan szomjas, mint egy sivatag.

Végül beleegyezett, hogy ezek az idegenek felváltva hazavigyék, de mivel nem volt hajlandó ilyen új ismerősökbe kapaszkodni, teljes súlyával rájuk nehezedett, és rettenetesen kifárasztotta őket.

„Hála az égnek, itthon vagyunk! – mondta Jane, és betántorgott a vaskapun Martha felé, aki ott állt a bejárati ajtóban, kezével beárnyékolta a szemét, és aggódva kémlelt kifelé. – Tessék! Vedd már át a Babát!”

Martha kikapta a Babát a karjából.

„Hála az égnek, ő épségben hazakerült – mondta. – Hol vannak a többiek, és a jó ég szerelmére, ti ugyan kik vagytok?”

„Hát persze hogy mi vagyunk azok” – mondta Robert.

„És kikből áll az a »mi«, ha szabad tudnom?” – kérdezte Martha megvetően.

„Mondom, hogy mi vagyunk, csak éppen szépek, mint a nap – mondta Cyril. – Én vagyok Cyril, ezek pedig a többiek, és borzasztó éhesek vagyunk. Engedj be, és ne légy ostoba tökfilkó.”

Martha csak átkozta Cyril szemtelenségét, és megpróbálta az orrára csapni az ajtót.

„Tudom, hogy másképp nézünk ki, de én Anthea vagyok, és olyan fáradtak vagyunk, az ebédidő pedig rég elmúlt.”

„Akkor menjetek haza ebédelni, akárkik vagytok is; és ha a mi gyerekeink vettek rá titeket erre a komédiára, megmondhatjátok nekik a nevemben, hogy megkapják a magukét, csak hogy tudják, mire számítsanak!” Ezzel aztán valóban becsapta az ajtót. Cyril vadul csengetett. Semmi válasz. Kisvártatva a szakácsnő kidugta a fejét az egyik hálószoba ablakán, és azt mondta:

„Ha el nem hordjátok magatokat, méghozzá de rögtön, elmegyek a rendőrségért.” Azzal lecsapta az ablakot.

„Hiába – mondta Anthea. – Jaj, gyertek, gyertek már, mielőtt börtönbe juttatnak minket!”

A fiúk azt mondták, ez képtelenség, az angol törvények szerint senkit sem lehet börtönbe zárni pusztán azért, mert szép, mint a nap, de azért követték a többieket a dűlőútra.

„Gondolom, napnyugta után megint önmagunk leszünk” – mondta Jane.

„Nem tudom – mondta Cyril szomorúan. – Lehet, hogy most már másképp van – elég sok minden megváltozott a Megatheriumok kora óta.”

„Jaj! – kiáltott fel hirtelen Anthea. – Talán kővé változunk napnyugtakor, mint a Megatheriumok, hogy másnapra ne maradjon belőlünk semmi.”

Sírni kezdett, és Jane is. Még a fiúk is elsápadtak. Senkinek sem volt kedve megszólalni.

Borzasztó délután volt. Nem volt a közelben olyan ház, ahol a gyerekek egy darab kenyérhéjat vagy akár csak egy pohár vizet kérhettek volna. A faluba nem mertek lemenni, mert látták, hogy Martha arra indul egy kosárral, és a faluban rendőr is volt. Igaz, mind szépek voltak, mint a nap, de sovány vigasz ez, ha az ember farkaséhes, és szomjas, mint a szivacs.

Háromszor próbálták hiába rávenni a Fehér Ház cselédeit, hogy engedjék be őket, és hallgassák meg a történetüket. Aztán Robert egyedül ment oda, abban a reményben, hogy az egyik hátsó ablakon bemászhat, és úgy kinyithatja az ajtót a többieknek. De egyik ablakot sem érte el, Martha pedig egy emeleti ablakból egy mosdókancsónyi hideg vizet zúdított a nyakába, és azt mondta:

„Takarodj innen, te undok kis olasz majom!”

Végül sorban leültek a sövény alá, lábukat a száraz árokba téve, várták a napnyugtát, és azon töprengtek, hogy amikor a nap valóban lemegy, kővé változnak-e, vagy csak a régi, természetes önmagukká; és még mindig mind magányosnak érezték magukat az idegenek között, és igyekeztek nem a többiekre nézni, mert bár a hangjuk a sajátjuk volt, az arcuk olyan ragyogóan szép, hogy egyenesen bosszantó volt rájuk nézni.

„Én nem hiszem, hogy kővé változunk – mondta Robert, megtörve a hosszú, szomorú csöndet –, mert a homoktündér azt mondta, holnap is teljesíti egy kívánságunkat, és azt nem tudná, ha kőből lennénk, igaz?”

A többiek azt felelték, hogy „Nem”, de ettől egyáltalán nem vigasztalódtak meg.

Újabb, még hosszabb és még szomorúbb csönd következett, amelyet Cyril tört meg azzal, hogy hirtelen megszólalt: „Nem akarlak megijeszteni benneteket, lányok, de azt hiszem, nálam már elkezdődött. A lábam egészen elhalt. Kővé változom, tudom, hogy kővé változom, és egy perc múlva ti is.”

„Nem baj – mondta Robert kedvesen. – Talán csak te leszel kőből, mi többiek pedig megússzuk, és nagy becsben tartjuk majd a szobrodat, és virágfüzéreket akasztunk rá.”

Amikor azonban kiderült, hogy Cyrilnek csupán elzsibbadt a lába, mert túl sokáig ült rajta, és gyötrelmes bizsergéssel visszatért belé az élet, a többiek meglehetősen megharagudtak.

„Így ránk ijeszteni a semmiért!” – mondta Anthea.

A harmadik és mind közül legszomorúbb csöndet Jane törte meg. Azt mondta:

„Ha ezt mégis megússzuk, megkérjük a Sammyaddot, intézze úgy, hogy a cselédek semmi változást ne vegyenek észre, akármit kívánunk is.”

A többiek csak mordultak egyet. Túlságosan el voltak keseredve ahhoz, hogy akár csak jó fogadalmakat tegyenek.

Végül az éhség, a félelem, a bosszúság és a fáradtság – négy igen kellemetlen dolog – összefogott, hogy valami kellemest hozzon nekik, ez pedig az álom volt. A gyerekek sorban feküdtek és aludtak, szép szemük csukva, szép szájuk nyitva. Anthea ébredt fel elsőnek. A nap már lenyugodott, és alkonyodott.

Anthea jó erősen megcsípte magát, hogy biztos legyen a dolgában, és amikor kiderült, hogy még mindig érzi a csípést, úgy döntött, nem változott kővé, majd megcsípte a többieket is. Ők is puhák voltak.

„Ébredjetek! – mondta az örömkönnyeivel küszködve. – Minden rendben, nem vagyunk kőből. És ó, Cyril, de kedvesen csúnya vagy a régi szeplőiddel, a barna hajaddal meg az apró szemeiddel! És ti is mind!” – tette hozzá, nehogy féltékenyek legyenek.

Amikor hazaértek, Martha alaposan összeszidta őket, és elmesélte, mi történt az idegen gyerekekkel.

„Szemrevaló kis csapat, azt meg kell hagyni, de olyan szemtelenek!”

„Tudom” – mondta Robert, aki tapasztalatból tudta, milyen reménytelen volna megpróbálni bármit is megmagyarázni Marthának.

„És hol a csudában voltatok ilyen sokáig, ti kis haszontalanok?”

„A dűlőúton.”

„Miért nem jöttetek haza órákkal ezelőtt?”

„Miattuk nem tudtunk” – mondta Anthea.

„Kik miatt?”

„A gyerekek miatt, akik szépek voltak, mint a nap. Napnyugta utánig ott tartottak minket. Nem jöhettünk vissza, amíg el nem mentek. Nem is tudod, mennyire utáltuk őket! Jaj, kérlek, adj már valami vacsorát – olyan éhesek vagyunk!”

„Éhesek! Azt el is hiszem – mondta Martha mérgesen. – Egész nap odakint csavarogtok. Hát remélem, megtanultátok belőle, hogy ne álljatok össze idegen gyerekekkel – könnyen lehet, hogy kanyaró után küldték ide őket! Most pedig jól figyeljetek: ha megint meglátjátok őket, ne szóljatok hozzájuk – egyetlen szót se, még csak rájuk se nézzetek –, hanem azonnal gyertek el, és mondjátok meg nekem. Majd elintézem én a szépségüket!”

„Ha valaha mégis meglátjuk őket, szólunk” – mondta Anthea; Robert pedig gyöngéd pillantást vetett a hideg marhasültre, amelyet a szakácsnő éppen behozott egy tálcán, és félhangon, szíve mélyéből hozzátette:

„És nagyon vigyázunk majd, hogy soha többé ne is lássuk őket.”

És azóta sem látták őket.

---