Ethan Frome, avagy egy sze­re­lem csap­dá­ja

Edith Wharton

1. fejezet

Két lábnyi hó fedte a falut, a széljárta sarkokon hótorlaszok emelkedtek. A vasszínű égen jégcsapokként csüngtek a Göncölszekér csillagai, az Orion pedig hideg tüzeit villogtatta. A hold már lenyugodott, de az éjszaka olyan áttetsző volt, hogy a szilfák közt a házak fehér homlokzatai szürkének látszottak a hó hátterén, a bokorcsoportok fekete foltokként ültek rajta, a templom alagsori ablakai pedig messzire vetették sárga fénynyalábjaikat a végeláthatatlan hóhullámokon.

A fiatal Ethan Frome szapora léptekkel haladt a kihalt utcán, el a bank, Michael Eady új, téglából épült boltja és Varnum ügyvéd háza előtt, amelynek kapujánál két fekete lucfenyő állt. Varnumék kapujával szemben, ahol az út a Corbury-völgy felé ereszkedett, a templom karcsú fehér tornya és keskeny oszlopcsarnoka magasodott. Ahogy a fiatalember közeledett, a felső ablakok fekete árkádsort rajzoltak az épület oldalfalára, az alsó nyílásokból azonban, azon az oldalon, ahol a föld meredeken lejtett a corburyi út felé, hosszú fénysávok lövelltek elő. Megvilágították az alagsori ajtóhoz vezető út sok friss barázdáját, és láthatóvá tették a szomszédos szín alatt sorakozó szánokat, a vastag takarókkal borított lovakkal.

Teljes csönd volt, s a levegő olyan száraz és tiszta, hogy alig lehetett érezni a hideget. Frome inkább úgy érezte, mintha egyáltalán nem volna levegő, mintha a lába alatti fehér föld és a feje fölötti fémes kupola között semmi sem volna, ami sűrűbb az éternél. „Mintha légüres búrában volnék” – gondolta. Négy-öt évvel korábban egy évig járt egy worcesteri műszaki főiskolára, s egy barátságos fizikaprofesszor mellett kísérletezgetett a laboratóriumban; az onnan hozott képek még mindig fölbukkantak váratlan pillanatokban abban az egészen más gondolatvilágban, amelyben azóta élt. Az apja halála és az azt követő balszerencsék idő előtt véget vetettek Ethan tanulmányainak; de bár nem jutott bennük olyan messzire, hogy sok gyakorlati hasznukat vehette volna, táplálták a képzeletét, és megsejtették vele a dolgok mindennapi arca mögött rejlő roppant, ködös jelentéseket.

Ahogy hosszú léptekkel haladt a hóban, efféle jelentések sejtelme izzott az agyában, és összeolvadt a szapora járástól testét elöntő melegséggel. A falu végén megállt a templom sötét homlokzata előtt. Egy pillanatig ott állt, szaporán lélegezve, s végignézett az utcán mindkét irányban; rajta kívül senki sem járt arra. A corburyi út meredek szakasza Varnumék lucfenyői alatt Starkfield kedvenc szánkózóhelye volt, s tiszta estéken későig visszhangzott a templomsarok a szánkózók kiáltozásától; ma este azonban egyetlen szánkó sem sötétlett a hosszú lejtő fehérjén. Éjféli csönd ült a falun, és egész éber élete a templom ablakai mögött gyűlt össze, ahonnan a széles sárga fénysávokkal együtt tánczene áradt.

A fiatalember az épület oldala mellett haladva leereszkedett az alagsori ajtó felé. Hogy elkerülje a bentről kiáradó, árulkodó fénysugarakat, kerülőt tett az érintetlen havon át, és lassanként megközelítette az alagsori fal távolabbi sarkát. Onnan, továbbra is az árnyékban maradva, óvatosan előrearaszolt a legközelebbi ablakhoz; egyenes tartású, szikár testét hátrahúzva addig nyújtotta a nyakát, míg be nem pillanthatott a terembe.

Innen, a tiszta, fagyos sötétségből nézve a terem mintha a meleg párájában forrongott volna. A gázégők fémtükreiről hullámokban ömlött a nyers fény a fehérre meszelt falakra, s a terem végében álló kályha vasoldalai mintha vulkáni tüzektől lüktettek volna. A tánctéren lányok és fiatalemberek tolongtak. Az ablakkal szemközti oldalfal mentén egy sor konyhai szék állt; az idősebb asszonyok épp az imént keltek föl róluk. A zene ekkorra elhallgatott, s a muzsikusok – egy hegedűs meg a vasárnaponként harmóniumon játszó fiatal hölgy – sietve ettek-ittak a vacsoraasztal egyik sarkánál; az asztalon, amely a terem végi emelvényen állt, kifosztott pitéstálak és fagylaltostányérok sorakoztak. A vendégek indulni készültek, s a sokaság már megindult a folyosó felé, ahol a kabátok és kendők függtek, amikor egy fürge lábú, kócos fekete hajú fiatalember a terem közepére szökkent, és összecsapta a tenyerét. A jel nyomban hatott. A muzsikusok hangszereikhez siettek, a táncosok – némelyikük az induláshoz már félig felöltözve – fölsorakoztak a terem két oldalán, az idősebb nézők visszasurrantak a székeikre, a fürge fiatalember pedig, miután ide-oda furakodott a tömegben, előhúzott egy lányt, aki már cseresznyeszínű „fejkendőt” tekert a fejére, fölvezette a tánctér végébe, majd végigpörgette rajta egy virginiai reel szökellő dallamára.

Frome szíve szaporán vert. Feszülten igyekezett megpillantani a sötét hajú fejet a cseresznyeszínű fejkendő alatt, s bosszantotta, hogy más hamarabb észrevette. A reelt vezető fiatalember, aki úgy festett, mintha ír vér folyna az ereiben, jól táncolt, és partnere is átvette a hevét. Ahogy a lány végighaladt a soron, s könnyed alakja kézről kézre lendülve egyre gyorsabb köröket írt le, fejkendője lerepült a fejéről, és a válla mögött lobogott; Frome minden fordulatnál megpillantotta nevető, ziháló ajkát, a homlokát övező sötét hajfelhőt és sötét szemét, amely az egyetlen mozdulatlan pontnak tűnt a röpködő vonalak útvesztőjében.

A táncosok egyre gyorsabban mozogtak, s a muzsikusok, hogy lépést tartsanak velük, úgy gyötörték hangszereiket, akár a zsokék, amikor lovukat ostorozzák a célegyenesben; az ablaknál álló fiatalembernek mégis úgy tűnt, hogy a reelnek sohasem lesz vége. Tekintete néha a lány arcáról a partnerére tévedt, akinek arcára a tánc mámorában szinte arcátlan birtokosi önérzet ült ki. Denis Eady Michael Eadynek, a becsvágyó ír fűszeresnek volt a fia, aki rugalmasságával és arcátlanságával először ismertette meg Starkfieldet az „élelmes” üzleti módszerekkel, s akinek új, téglából épült boltja a próbálkozás sikeréről tanúskodott. Úgy látszott, fia is a nyomdokaiba lép, s egyelőre ugyanezekkel a fogásokkal igyekezett meghódítani a starkfieldi lányokat. Ethan Frome mindeddig beérte azzal, hogy hitvány fickónak tartsa; most azonban egyenesen rászolgált, hogy lovaglóostorral verjék végig. Különös volt, hogy a lány ezt szemlátomást észre sem vette: hogy elragadtatott arccal nézhetett föl a táncosára, és a kezébe ejthette mindkét kezét, anélkül, hogy láthatóan sértőnek érezte volna akár a tekintetét, akár az érintését.

Frome be szokott gyalogolni Starkfieldbe, hogy hazakísérje a felesége unokatestvérét, Mattie Silvert azokon a ritka estéken, amikor valamilyen szórakozási lehetőség becsalogatta a faluba. Maga a felesége vetette föl, amikor a lány hozzájuk költözött, hogy teremtsenek neki efféle alkalmakat. Mattie Silver Stamfordból jött, s amikor beköltözött Frome-ékhoz, hogy unokatestvérének, Zeenának segítsen, úgy gondolták, az a legjobb, ha – mivel nem kap fizetést – nem érzi túlságosan élesen a különbséget korábbi élete és egy starkfieldi tanya elszigeteltsége között. Ha ez nincs – gondolta Frome kesernyés gúnnyal –, Zeenának aligha jutott volna eszébe, hogy a lány szórakozásával törődjék.

Amikor a felesége először javasolta, hogy néha engedjék el Mattie-t egy estére, magában húzódozott attól, hogy a tanyán végzett kemény napi munka után még két mérföldet gyalogoljon a faluba és vissza; nem sokkal később azonban már azt kívánta, bárcsak Starkfield minden éjszakáját mulatozással töltené.

Mattie Silver egy éve élt a házában, s kora reggeltől egészen addig, amíg vacsoránál találkoztak, gyakran nyílt alkalma látni; de az együtt töltött percek közül egyik sem volt fogható azokhoz, amikor a lány belékarolt, s könnyű lépteivel szinte röpült, hogy lépést tartson az ő hosszú lépteivel, ahogy az éjszakán át hazamentek a tanyára. Már az első napon megkedvelte, amikor érte hajtott a Flatsre, s a lány a vonatból mosolyogva integetett felé, majd csomagjaival leugorva azt kiáltotta: „Te biztosan Ethan vagy!” Ő pedig, végigmérve karcsú alakját, arra gondolt: „Nem látszik valami ügyesnek a ház körül, de legalább nem zsörtölődős.” De nemcsak arról volt szó, hogy ez a házába költöző kis reményteli, fiatal élet olyan volt, mintha tüzet gyújtottak volna a hideg tűzhelyen. A lány több volt annál a derűs, hasznavehető teremtésnél, akinek kezdetben hitte. Volt szeme a látásra és füle a hallásra: megmutathatott, elmondhatott neki dolgokat, s megízlelhette annak boldogságát, hogy mindaz, amit átad neki, hosszan zengő visszhangokat hagy benne, amelyeket kedvére újra fölébreszthet.

Éjszakai hazaútjaikon érezte leginkább, milyen édes ez a lelki közösség. Mindig fogékonyabb volt a természet szépségének vonzására, mint a körülötte élők. Félbehagyott tanulmányai formát adtak ennek az érzékenységnek, s még legboldogtalanabb pillanataiban is mélyről fakadó, hatalmas meggyőző erővel szólt hozzá a mező és az ég. Ám ez az érzés mindeddig néma sajgás maradt benne, s a szomorúság fátylával vonta be a szépséget, amely kiváltotta. Azt sem tudta, érez-e még így valaki a világon, vagy egyedül ő az áldozata ennek a szomorú kiváltságnak. Aztán megtudta, hogy egy másik lélek is megremegett ugyanennek az ámulatnak az érintésétől: hogy mellette, az ő fedele alatt él, az ő kenyerét eszi egy teremtés, akinek azt mondhatja: „Az ott az Orion; az a nagy legény jobbra az Aldebaran, az a csomó apró meg – mintha méhek rajzanának – a Fiastyúk…”; vagy akit elbűvölhet egy páfrányok közül fölmeredő gránitszirt előtt, miközben kibontja előtte a jégkorszak roppant körképét és az utána következő idők hosszú, homályba vesző távlatait. Örömét nem utolsósorban annak köszönhette, hogy Mattie ámulatába, amelyet a tőle tanultak keltettek, az ő tudása iránti csodálat is vegyült. Más, nehezebben meghatározható, de még gyönyörűségesebb érzések is a néma öröm megrendítő erejével vonták őket egymáshoz: a napnyugta hideg vöröse a téli dombok mögött, a felhőnyájak röpte az aranyló tarlóval borított lejtők fölött, vagy a hemlokfenyők mélykék árnyékai a napsütötte havon. Amikor a lány egyszer azt mondta: „Olyan, mintha festve volna!”, Ethan úgy érezte, a megfogalmazás művészete ennél tovább nem juthat, és végre meglelték a szavakat lelkének titkos világára…

Ahogy a templom előtt állt a sötétben, ezek az emlékek az eltűnt dolgok fájdalmas élességével tértek vissza. Nézte, amint Mattie kézről kézre pörög végig a tánctéren, s azon tűnődött, hogyan is hihette valaha, hogy unalmas beszéde érdekli a lányt. Ő maga csak Mattie közelében volt vidám, s ezért a lány vidámsága a közöny nyilvánvaló bizonyítékának tűnt előtte. Táncosaira ugyanazzal az arccal tekintett föl, amely mindig úgy fölragyogott, mint a napnyugta fényétől kigyúló ablak, valahányszor őt megpillantotta. Két-három olyan mozdulatát is megfigyelte, amelyekről ostoba hiúságában azt hitte, neki tartogatja: ahogy hátravetette a fejét, ha mulatott valamin, mintha meg akarná ízlelni nevetését, mielőtt szabadjára engedi, és ahogy lassan leeresztette a pilláját, ha valami elbűvölte vagy meghatotta.

A látvány elszomorította, s szomorúsága fölébresztette szunnyadó félelmeit. A felesége sohasem mutatta, hogy féltékeny volna Mattie-re, de mostanában egyre többet zúgolódott a házimunka miatt, és kerülő utakon hívta föl a figyelmet a lány ügyetlenségére. Zeena mindig is „beteges” volt, ahogy Starkfieldben mondták, és Frome-nak el kellett ismernie, hogy ha valóban olyan rossz az egészsége, mint hiszi, akkor erősebb kar segítségére szorul annál, amely oly könnyedén pihent az övében az éjszakai hazaútjaikon. Mattie-nek nem volt veleszületett érzéke a háztartáshoz, és neveltetése sem segített ezen a hiányosságán. Gyorsan tanult, de feledékeny volt és álmodozó, s nemigen vette komolyan a dolgot. Ethan úgy gondolta, ha olyan férfihoz menne feleségül, akit szeret, fölébredne benne a szunnyadó ösztön, s pitéi és pogácsái a megye büszkeségei lennének; de a háziasszonykodás önmagában nem érdekelte. Kezdetben olyan ügyetlen volt, hogy Ethan nem bírta megállni, hogy nevessen rajta; de Mattie vele nevetett, s ettől még jobban összebarátkoztak. Minden tőle telhetőt megtett, hogy kisegítse a gyakorlatlan lányt: a szokottnál korábban kelt, hogy begyújtson a konyhában, már este behordta a fát, és elhanyagolta a fűrészmalmot, inkább a tanyán dolgozott, hogy napközben segíthessen neki a ház körül. Szombat esténként még le is lopózott fölsúrolni a konyhapadlót, miután a nők lefeküdtek; Zeena pedig egyszer vajköpülés közben lepte meg, és egyik különös pillantását vetve rá, szótlanul elfordult.

Mostanában más jelei is mutatkoztak felesége rosszallásának, éppoly megfoghatatlanok, de még nyugtalanítóbbak. Egy hideg téli reggelen, amint a sötétben öltözött, s gyertyája a rosszul záródó ablak huzatában pislákolt, meghallotta felesége hangját a háta mögül, az ágyból.

„A doktor nem akarja, hogy ne legyen, aki ellásson” – mondta színtelen, nyafogó hangján.

Azt hitte, alszik, és a hangjára összerezzent, pedig Zeenából hosszú, titkolózó hallgatás után gyakran váratlanul törtek elő a szavak.

Megfordult, és ránézett: alakja homályosan rajzolódott ki a sötét kartonpaplan alatt, magas járomcsontú arca szürkés árnyalatot kapott a párna fehérségétől.

„Hogy ne legyen, aki ellásson?” – ismételte.

„Ha azt mondod, hogy nem telik cselédlányra, amikor Mattie elmegy.”

Frome ismét elfordult, fölvette a borotváját, és lehajolt, hogy meglássa feszesre húzott arcát a mosdóasztal fölötti foltos tükörben.

„Mi az ördögért menne el Mattie?”

„Hát úgy értem, amikor férjhez megy” – szólalt meg mögötte vontatott hangon a felesége.

„Ugyan, dehogy hagyna itt bennünket, amíg szükséged van rá” – felelte, erős húzásokkal borotválva az állát.

„Én ugyan nem szeretném, ha valaha is azt mondanák rólam, hogy útjába álltam egy olyan szegény lánynak, mint Mattie, hogy férjhez menjen egy olyan talpraesett legényhez, mint Denis Eady” – válaszolta Zeena a panaszos önlemondás hangján.

Ethan dühösen meredt arcára a tükörben, s hátravetette a fejét, hogy a fülétől az álláig húzza a borotvát. Nem remegett a keze, de ez a testtartás ürügyet adott arra, hogy ne válaszoljon rögtön.

„És a doktor nem akarja, hogy ne legyen, aki ellásson” – folytatta Zeena. „Azt akarta, hogy beszéljek veled egy lányról, akiről hallott, és aki talán eljönne –”

Ethan letette a borotvát, és nevetve fölegyenesedett.

„Denis Eady! Ha csak erről van szó, azt hiszem, nem olyan sürgős lány után nézni.”

„Hát én szeretnék veled erről beszélni” – mondta Zeena makacsul.

Kapkodva, ügyetlen mozdulatokkal bújt a ruhájába. „Rendben. De most nincs időm; már így is késésben vagyok” – felelte, a gyertya fényéhez tartva régi ezüst hagymaóráját.

Zeena mintha ezzel lezártnak tekintette volna a dolgot: némán feküdt, és figyelte, amint Ethan a vállára húzta a nadrágtartóját, és kapkodva a kabátjába dugta a karját; de amikor az ajtó felé indult, hirtelen, metsző hangon megszólalt: „Gondolom, most már mindig elkésel, amióta minden reggel borotválkozol.”

Ez a szúrás jobban megijesztette, mint bármelyik homályos célzás Denis Eadyre. Igaz volt, hogy Mattie Silver érkezése óta rászokott a mindennapos borotválkozásra; de a felesége mindig aludni látszott, amikor a téli sötétben fölkelt mellőle, s ostobán azt hitte, Zeena semmi változást nem vesz észre rajta. Régebben egyszer-kétszer már elfogta némi nyugtalanság amiatt, ahogyan Zenobia hagyta történni a dolgokat, mintha észre sem venné őket, majd hetekkel később egy odavetett mondattal elárulta, hogy mindvégig mindent följegyzett magában, és levonta a maga következtetéseit. Mostanában azonban nem maradt hely a gondolataiban efféle homályos aggodalmaknak. Maga Zeena is nyomasztó valóságból testetlen árnyékká halványult. Egész életét Mattie Silver látványa és hangja töltötte ki, és már el sem tudta képzelni, hogy ez másként is lehetne. De most, ahogy a templom előtt állt, és látta, amint Mattie Denis Eadyvel pörög végig a tánctéren, seregnyi addig semmibe vett célzás és fenyegetés fonta felhőbe a gondolatait…

---