A bá­tor­ság vörös jel­vé­nye

Stephen Crane

1. fejezet

A hideg csak vonakodva hagyta el a földet, s a visszahúzódó ködök mögül előtűnt a dombokon elnyúló, pihenő hadsereg. Ahogy a táj barnából zöldbe váltott, a hadsereg felébredt, és a híresztelések zajára izgatott remegés fogta el. Tekintetét az utakra vetette, amelyek a híg sár hosszú vályúiból lassan járható utakká alakultak. Lábánál folyó csobogott, partjainak árnyékában borostyánszínű; éjjel pedig, amikor a víz szomorú feketeségbe borult, a túlparton látni lehetett, ahogy az ellenséges tábortüzek vörös szemként izzanak a távoli dombok alacsony homlokán.

Egyszer egy bizonyos magas katonában felbuzdult az erény, és elszántan elindult inget mosni. Rohanva jött vissza a pataktól, s úgy lobogtatta ruhadarabját, mint egy zászlót. Csak úgy dagadt a hírtől, amelyet egy megbízható barátjától hallott, az pedig egy igazmondó lovaskatonától, aki szavahihető fivérétől tudta, a hadosztály főhadiszállásának egyik küldöncétől. Olyan fontoskodó képet öltött, mint egy vörösbe és aranyba öltözött hírnök.

„Holnap indulunk – az már biztos” – mondta fellengzősen egy csoportnak a század utcájában. „Jó messzire felmegyünk a folyó mentén, aztán átvágunk, és a hátukba kerülünk.”

Fennhangon, részletekbe menően vázolta figyelmes hallgatóinak egy roppant ragyogó hadjárat tervét. Amikor végzett, a kék ruhás katonák kisebb, vitázó csoportokra oszolva széledtek szét a zömök, barna kunyhók sorai között. Magára maradt egy néger szekeres, aki negyven katona vidám biztatására táncolt egy kétszersültes ládán. Búsan leült. Számtalan különös kéményből lustán szállt a füst.

„Hazugság! Ennyi az egész – ordas nagy hazugság!” – mondta hangosan egy másik közkatona. Sima arca kipirult, kezét durcásan a nadrágzsebeibe dugta. Sértésnek vette az egészet. „Én nem hiszem, hogy ez a vén, istenverte hadsereg valaha is megmozdul. Ide vagyunk szegezve. Az elmúlt két hétben nyolcszor készültem fel az indulásra, aztán még most se mozdultunk.”

A magas katona kötelességének érezte, hogy megvédje a híresztelés igazát, hiszen ő hozta közéjük. Kis híján összeverekedett miatta a nagyhangúval.

Egy tizedes káromkodni kezdett az egybegyűltek előtt. Mint mondta, épp most rakott drága deszkapadlót a házába. Kora tavasszal még nem sokat tett azért, hogy kényelmesebbé tegye a környezetét, mert úgy érezte, a hadsereg bármelyik pillanatban elindulhat. Az utóbbi időben azonban már az volt a benyomása, hogy valamiféle örökké tartó táborozásra rendezkedtek be.

A katonák közül sokan heves vitába bocsátkoztak. Egyikük szokatlan világossággal fejtette ki a vezénylő tábornok valamennyi tervét. Mások vitába szálltak vele, és azt állították, hogy más haditervek is vannak. Túlkiabálták egymást, sokan hiába igyekeztek magukra vonni a többiek figyelmét. Eközben a hírt hozó katona nagy fontoskodva sürgött-forgott. Szüntelenül kérdésekkel ostromolták.

„Mi újság, Jim?”

„Indul a hadsereg.”

„Ugyan, mit beszélsz? Honnan tudod?”

„Hát, vagy elhiszed, vagy nem, ahogy tetszik. Nekem aztán mindegy.”

Ahogy felelt, azon volt mit elgondolkodni. Kis híján éppen azzal győzte meg őket, hogy méltóságán alulinak tartotta bizonyítékokkal előállni. Nagy izgalomba jöttek tőle.

Volt egy fiatal közkatona, aki mohón leste a magas katona szavait meg bajtársai különféle megjegyzéseit. Mikor már eleget hallott a menetelésekről és támadásokról folyó eszmecserékből, visszament a kunyhójába, és átbújt az ajtóul szolgáló, kacifántos nyíláson. Egyedül akart maradni néhány új gondolatával, amelyek az utóbbi időben foglalkoztatták.

Lefeküdt a széles priccsre, amely keresztben végignyúlt a helyiség egyik végében. A másik végében kétszersültes ládák szolgáltak bútorul. A tűzhely körül álltak. A gerendafalon egy képes hetilap képe függött, a facövekeken három puska sorakozott egymással párhuzamosan. A kézre eső kiszögelléseken felszerelési tárgyak lógtak, egy kis tűzifarakáson pedig néhány bádogedény hevert. Tetőül összehajtott sátor szolgált. A kinti napfény rátűzött, s a sátor halványsárgán derengett tőle. Egy apró ablak fehérebb fény ferde négyszögét vetette a holmival telezsúfolt padlóra. A tűz füstje olykor megfeledkezett az agyagkéményről, és a helyiségbe gomolygott; ez az ingatag, agyagból és gallyakból tákolt kémény pedig szüntelenül azzal fenyegetett, hogy lángba borítja az egész építményt.

Az ifjú ámulatában kissé elrévedt. Hát végre harcolni fognak. Holnap talán csata lesz, és ő is ott lesz benne. Egy ideig erőfeszítésébe került, hogy elhiggye. Nem tudott teljes bizonyossággal hinni az előjelnek, amely szerint hamarosan részese lesz a világ nagy eseményei egyikének.

Persze egész életében csatákról álmodozott – homályos, véres küzdelmekről, amelyek lendületükkel és tüzükkel megborzongatták. Képzeletében sok ütközetben látta magát. Elképzelte, hogy népek élnek biztonságban sasszemű vitézségének árnyékában. Ébren azonban bíborvörös foltoknak látta a csatákat a múlt lapjain. A letűnt dolgok közé sorolta őket, a súlyos koronákról és magas várakról alkotott képzeletbeli képei mellé. A világtörténelem egy szakaszát a háborúk korának tartotta, de azt gondolta, ez a kor már régen a látóhatár mögé süllyedt, és örökre eltűnt.

Ifjú szeme otthonról bizalmatlanul fürkészte a hazájában dúló háborút. Biztos csak afféle játék az egész. Már rég lemondott róla, hogy görög eposzba illő küzdelmet lásson. Ilyesmi többé nem lesz, mondogatta. Az emberek jobbak lettek, vagy félénkebbek. A világi és vallási nevelés kiirtotta belőlük az ösztönt, hogy egymás torkának essenek, vagy pedig a szilárd pénzügyi rend tartotta féken a szenvedélyeket.

Többször is lángoló vágy fogta el, hogy beálljon katonának. Nagy hadmozdulatok híre rázta meg az országot. Talán nem voltak kimondottan homérosziak, de úgy tűnt, sok dicsőséget rejtenek magukban. Menetelésekről, ostromokról, ütközetekről olvasott, és arra vágyott, hogy mindezt láthassa. Szüntelenül munkáló elméje hatalmas, színekben tobzódó képeket rajzolt elé, amelyek lélegzetelállító tettektől izzottak.

Az anyja azonban kedvét szegte. Úgy tett, mint aki kissé megveti az efféle harci lelkesedést és hazafiságot. Nyugodtan le tudott ülni, és látszólag minden nehézség nélkül sok száz okot felsorolt, miért van őrá sokkal nagyobb szükség a farmon, mint a csatatéren. Az ifjú az anyja bizonyos szófordulataiból tudta, hogy a szavait mély meggyőződés diktálja. Ráadásul úgy hitte, hogy az anyját erkölcsileg támadhatatlan indíték vezeti a vitában, s ez is az asszony mellett szólt.

Végül azonban eltökélten fellázadt a becsvágya színére vetülő sárga fény ellen. Az újságok, a falusi szóbeszéd, a saját képzelgései fékezhetetlen izgalomba hozták. Csakugyan nagyszerűen harcoltak odalent. Az újság csaknem mindennap döntő győzelemről számolt be.

Egy este, amikor az ágyában feküdt, a szél a templom harangjának kongását hozta felé: valamelyik lelkes ember rángatta vadul a kötelet, hogy hírül adja egy nagy csata elferdített hírét. Az éjben ujjongó nép e hangjától hosszan reszketett az izgalom mámorában. Később lement az anyja szobájába, s így szólt: „Mama, beállok katonának.”

„Henry, ne légy bolond” – felelte az anyja. Aztán arcára húzta a takarót. Aznap éjszakára ennyiben maradt a dolog.

Másnap reggel mégis elment az anyja farmja közelében fekvő városba, és beállt az ott alakuló századba. Amikor hazaért, az anyja éppen a tarka tehenet fejte. Négy másik várt a sorára. „Mama, beálltam katonának” – mondta neki bátortalanul. Rövid csend támadt. „Legyen meg az Úr akarata, Henry” – felelte végül az anyja, majd tovább fejte a tarka tehenet.

Amikor katonaruhában állt az ajtóban, s szemében az izgalom és a várakozás fénye már-már elhomályosította az otthontól való elszakadás bánatának derengését, látta, hogy két könnycsepp csíkot húz az anyja sebhelyes arcán.

Csalódást okozott neki azonban, hogy az anyja egyetlen szóval sem említette: a pajzsával térjen haza, vagy a pajzsán. Magában már felkészült egy szép jelenetre. Néhány mondatot is kigondolt, amelyekről úgy vélte, meghatóan hangzanak majd. Az anyja szavai azonban romba döntötték a terveit. Makacsul hámozta a krumplit, és így szólt hozzá: „Légy óvatos, Henry, és jól vigyázz magadra ebben a háborúskodásban – légy óvatos, és jól vigyázz magadra. Ne hidd, hogy mindjárt az elején elverheted a lázadók egész hadseregét, mert nem verheted el. Csak egy kis legény vagy a sok másik között, és csendben kell maradnod, meg azt tenned, amit mondanak. Ismerlek én, Henry.”

„Kötöttem neked nyolc pár zoknit, Henry, és a legjobb ingeidet is mind becsomagoltam, mert azt akarom, hogy a fiam éppúgy melegben és kényelemben legyen, mint bárki más a hadseregben. Ha kilyukad valamelyik, rögtön küldd haza nekem, hogy megstoppolhassam.”

„És mindig gondosan válogasd meg, kivel barátkozol. Sok rossz ember van a hadseregben, Henry. A hadsereg elvadítja őket, és semmit sem szeretnek jobban, mint rossz útra vinni meg ivásra és káromkodásra tanítani az olyan fiatal legényt, mint te, aki alig volt még távol az otthonától, és mindig ott volt mellette az anyja. Az ilyenektől tartsd távol magad, Henry. Nem akarom, hogy valaha is olyasmit tégy, Henry, amit szégyellnél elmondani nekem. Csak képzeld azt, hogy figyellek. Ha ezt mindig észben tartod, azt hiszem, nem jársz majd rossz úton.”

„Apádra is mindig emlékezz, gyermekem, és arra, hogy egész életében egy korty szeszt sem ivott, és ritkán káromkodott mérgében.”

„Nem is tudom, mit mondhatnék még neked, Henry, csak azt, hogy miattam soha ne húzd ki magad a kötelességed alól, gyermekem. Ha egyszer úgy adódik, hogy választanod kell a halál és valami hitványság között, akkor, Henry, ne gondolj másra, csak arra, mi a helyes, mert sok asszonynak kell effélét elviselnie manapság, és az Úr mindnyájunkra gondot visel.”

„A zoknikról meg az ingekről el ne feledkezz, gyermekem; egy csésze szederlekvárt is tettem a holmid mellé, mert tudom, hogy azt mindennél jobban szereted. Isten veled, Henry. Vigyázz magadra, és légy jó fiú.”

Persze türelmetlenül szenvedte végig a beszédet. Nem egészen erre számított, s bosszús arccal viselte a dolgot. Valami bizonytalan megkönnyebbüléssel indult útnak.

Mégis, amikor a kapuból visszanézett, ott látta az anyját a krumplihéjak között térdelni. Fölemelt barna arca könnyfoltos volt, sovány teste reszketett. Lehajtotta a fejét, és továbbment; hirtelen szégyen fogta el a szándékai miatt.

Otthonról az iskolába ment, hogy elköszönjön számos iskolatársától. Elámulva, csodálattal tolongtak körülötte. Most már érezte a közöttük tátongó szakadékot, s csendes büszkeségtől dagadt a keble. Őt és néhány ugyancsak kék ruhát öltött társát egy egész délutánon át valósággal elhalmozták kiváltságokkal, és ez nagyon is ínyükre volt. Peckesen jártak-keltek.

Egy bizonyos világos hajú lány vidáman ugratta harci kedve miatt, de volt egy másik, sötétebb hajú lány is, akit kitartóan nézett, s úgy látta, kék egyenruhája és rézgombjai láttán a lány elcsendesedett és elszomorodott. Mikor végigment a tölgyfasorok közt futó ösvényen, hátrafordította a fejét, és észrevette a lányt az egyik ablakban: távozását figyelte. Amint megpillantotta, a lány rögtön a magas faágak között az eget kezdte bámulni. Látta, mennyi kapkodás és sietség volt a mozdulatában, ahogy másfelé fordult. Gyakran gondolt erre.

Washington felé menet csak úgy szárnyalt a lelke. Az ezredet állomásról állomásra etették, dédelgették, míg az ifjú végül már azt hitte, bizonyára hős. Bőkezűen osztották a kenyeret, a hideg húsokat, a kávét, a savanyúságot meg a sajtot. Ahogy a lányok mosolyában sütkérezett, az öregemberek meg veregették és dicsérgették, érezte, hogy egyre több erő gyűlik benne hatalmas fegyvertényekre.

A sok megállással tarkított, körülményes utazgatást több hónapnyi egyhangú tábori élet követte. Azt hitte, az igazi háború élethalálharcok sorozata, köztük kevéske idővel az alvásra meg az evésre; de amióta az ezrede a hadszíntérre ért, a hadsereg alig csinált mást, mint egy helyben ült, és igyekezett melegen tartani magát.

Így aztán lassanként visszatért régi elképzeléseihez. Görög eposzba illő küzdelmek többé nem lesznek. Az emberek jobbak lettek, vagy félénkebbek. A világi és vallási nevelés kiirtotta belőlük az ösztönt, hogy egymás torkának essenek, vagy pedig a szilárd pénzügyi rend tartotta féken a szenvedélyeket.

Már csupán egy hatalmas kék erőfitogtatás részének tekintette magát. Az volt a dolga, hogy amennyire lehet, a maga kényelméről gondoskodjon. Szórakozásul malmozhatott az ujjaival, és találgathatta, miféle gondolatok nyugtalanítják a tábornokokat. Ezenkívül gyakorlatoztatták és gyakorlatoztatták és megszemlélték, aztán gyakorlatoztatták és gyakorlatoztatták és megszemlélték.

Az ellenségből mindössze néhány folyóparti előőrsöt látott. Napbarnított, bölcselkedő társaság volt, olykor elgondolkodva rálőttek a kék ruhás előőrsökre. Ha utóbb szemrehányást tettek nekik érte, rendszerint sajnálkoztak, és isteneikre esküdöztek, hogy a fegyverek az engedélyük nélkül sültek el. Az ifjú egyik éjjel őrszolgálat közben a vízen át beszélgetett egyikükkel. Kissé rongyos férfi volt, ügyesen köpött a két cipője közé, és jókora adag szelíd, gyermeki magabiztosság volt benne. Az ifjú személy szerint rokonszenvesnek találta.

„Jenki, te aztán átkozottul rendes fickó vagy” – tudatta vele a másik. A mozdulatlan levegőben hozzálebegő szavak hallatán egy időre sajnálni kezdte, hogy háború van.

Különféle veteránok meséltek neki történeteket. Némelyek szürke ruhás, szakállas hordákról beszéltek, amelyek könyörtelen káromkodások közt nyomultak előre, és kimondhatatlan vitézséggel rágták a dohányt; vad katonák roppant tömegeiről, amelyek hunok módjára söpörtek előre. Mások rongyos, örökké éhező emberekről szóltak, akik csüggedt puskaport pufogtattak el. „A pokol kénköves tüzén is átrohannak, hogy megkaparintsanak egy kenyereszsákot, és az ilyen gyomrok nem bírják sokáig” – mondták neki. E történetek nyomán az ifjú maga elé képzelte a kifakult egyenruhák hasítékain át kimeredő vörös, eleven csontokat.

Mégsem bízhatott teljesen a veteránok meséiben, mert az újoncok az ő prédáik voltak. Sokat beszéltek füstről, tűzről, vérről, de nem tudta megítélni, mennyi ebből a hazugság. Folyton azt ordították felé: „Friss halak!”, és egyáltalán nem lehetett megbízni bennük.

Most azonban belátta, nem sokat számít, miféle katonákkal kerül szembe, ha egyszer azok harcolnak, márpedig ezt senki sem vonta kétségbe. Volt ennél komolyabb gond is. Priccsén fekve ezen töprengett. Matematikai úton próbálta bebizonyítani magának, hogy nem fog elfutni a csatából.

Korábban sohasem érezte szükségét, hogy túlságosan komolyan birkózzék ezzel a kérdéssel. Életében bizonyos dolgokat magától értetődőnek vett, sohasem vonta kétségbe, hogy végül sikert arat, és alig törődött az eszközökkel meg az odavezető utakkal. Most azonban valami nagy fontosságú dologgal került szembe. Hirtelen eszébe ötlött, hogy a csatában esetleg futásnak eredhet. Kénytelen volt beismerni, hogy ami a háborút illeti, semmit sem tud önmagáról.

Régebben hagyta volna, hogy ez a kérdés ott ácsorogjon elméje külső kapui előtt, most azonban úgy érezte, kénytelen komolyan foglalkozni vele.

Valami kis páni félelem kezdett ébredezni benne. Ahogy képzelete előreszaladt a csatába, iszonyú lehetőségeket látott. A jövő leselkedő fenyegetéseit szemlélte, s hiába próbálta maga elé képzelni, hogy szilárdan áll közöttük. Felidézte a törött pengéjű dicsőségről szőtt látomásait, de a közelgő zűrzavar árnyékában az a gyanúja támadt, hogy megvalósíthatatlan képek ezek.

Felugrott a priccsről, és idegesen járkálni kezdett fel-alá. „Uramisten, mi van velem?” – mondta hangosan.

Úgy érezte, ebben a válságban semmi hasznát sem veszi azoknak a törvényeknek, amelyek szerint eddig élt. Amit csak megtanult magáról, itt semmit sem ért. Ismeretlen mennyiség volt. Belátta, hogy újra kísérleteznie kell, ahogyan egészen fiatalon tette. Ismereteket kell gyűjtenie önmagáról, és addig is elhatározta, hogy folyvást résen lesz, nehogy azok a tulajdonságai, amelyekről semmit sem tud, örökre szégyenbe hozzák. „Uramisten!” – ismételte rémülten.

Egy idő múlva a magas katona ügyesen becsusszant a nyíláson. A nagyhangú közkatona követte. Veszekedtek.

„Jól van” – mondta a magas katona, ahogy belépett. Kifejező mozdulattal intett a kezével. „Vagy elhiszed, vagy nem, ahogy tetszik. Csak annyi a dolgod, hogy leülj, és várj, amilyen nyugodtan csak tudsz. Aztán hamarosan megtudod, hogy igazam volt.”

Bajtársa makacsul felmordult. Egy pillanatra úgy tűnt, valami nyomós visszavágást keres. Végül azt mondta: „Hát azért te se tudsz mindent a világon, igaz?”

„Nem is mondtam, hogy mindent tudok a világon” – vágott vissza élesen a másik. Különféle holmikat kezdett szorosan egymás mellé rakosgatni a hátizsákjába.

Az ifjú abbahagyta az ideges járkálást, és lenézett a szorgoskodó alakra. „Biztosan lesz csata, Jim?” – kérdezte.

„Hát persze” – felelte a magas katona. „Hát persze. Csak várj holnapig, és meglátod az egyik legnagyobb csatát, amit valaha vívtak. Csak várj.”

„A mindenit!” – mondta az ifjú.

„Na, most aztán látsz majd harcot, fiam, igazi, hamisítatlan harcot” – tette hozzá a magas katona, olyan képpel, mint aki mindjárt csatát mutat be a barátai kedvéért.

„Höh!” – szólt a nagyhangú az egyik sarokból.

„Hát, könnyen lehet, hogy ebből a hírből is az lesz, mint a többiből” – jegyezte meg az ifjú.

„Dehogy lesz” – felelte ingerülten a magas katona. „Dehogy lesz. Hát nem elindult ma reggel az egész lovasság?” Dühösen körülnézett. Senki sem vitatta az állítását. „A lovasság ma reggel elindult” – folytatta. „Azt mondják, alig maradt lovasság a táborban. Richmondba mennek, vagy hová, mi meg harcolunk az összes déli komával. Valami ilyesmi cselt találtak ki. Az ezred is megkapta a parancsot. Most mondta nemrég egy fickó, aki látta őket a főhadiszállásra menni. És az egész táborban áll a bál – ezt akárki láthatja.”

„Ugyan már!” – mondta a nagyhangú.

Az ifjú egy ideig hallgatott. Végül megszólította a magas katonát: „Jim!”

„Mi az?”

„Mit gondolsz, hogy állja majd meg a helyét az ezred?”

„Hát, szerintem rendesen harcolnak majd, ha egyszer benne lesznek” – mondta a másik hűvös tárgyilagossággal. Ügyesen élt a harmadik személlyel. „Persze sokat csúfolták őket, amiért újoncok, meg minden; de szerintem rendesen harcolnak majd.”

„Gondolod, hogy akad olyan a fiúk közt, aki elfut?” – kérdezte tovább az ifjú.

„Ó, lehet, hogy néhányan elfutnak, de ilyen minden ezredben akad, főleg amikor először kerülnek tűzbe” – mondta a másik elnézően. „Persze az is megeshet, hogy az egész banda nekilódul és elfut, ha mindjárt az elején nagy harcba keveredik, de az is lehet, hogy ott maradnak, és harcolnak, mint a veszettek. De semmire se lehet mérget venni. Persze még sohasem voltak tűzben, és nem valószínű, hogy az első alkalommal egyszerre elverik a lázadók egész hadseregét; de szerintem némelyiknél jobban fognak harcolni, másoknál meg rosszabbul. Én így gondolom. »Friss halaknak« hívják az ezredet, meg mindennek; de a fiúk jó fajtából valók, és a legtöbben úgy harcolnak majd, mint az ördög, ha egyszer lőni kezdenek” – tette hozzá, az utolsó négy szót hatalmas nyomatékkal ejtve.

„Ó, te azt hiszed, hogy tudod –” – kezdte megvetően a nagyhangú katona.

A másik vadul felé fordult. Gyors szóváltásuk során különféle furcsa jelzőket aggattak egymásra.

Az ifjú végül közbevágott. „Gondoltál már arra, hogy esetleg te is elfutsz, Jim?” – kérdezte. A mondat végén felnevetett, mintha csak tréfának szánta volna. A nagyhangú katona is kuncogott.

A magas közkatona legyintett. „Hát – mondta nagy komolyan –, arra már gondoltam, hogy némelyik csetepatéban Jim Conklinnak túlságosan melege lehet, és ha egy csomó fiú nekilódulna és elfutna, hát azt hiszem, én is nekilódulnék és elfutnék. És ha egyszer futásnak erednék, úgy futnék, mint az ördög, az biztos. De ha mindenki a helyén állna és harcolna, hát én is ott állnék és harcolnék. A mindenit, én aztán igen. Fogadni mernék rá.”

„Höh!” – mondta a nagyhangú.

Történetünk ifjúja hálát érzett bajtársa szavaiért. Attól tartott, hogy minden harcban még ki nem próbált katonát nagy és megalapozott önbizalom tölt el. Most valamelyest megnyugodott.

---