A vadon szava

Jack London

1. fejezet: Vissza az ősi világba

Buck nem olvasta az újságokat, különben tudta volna, hogy baj van készülőben, s nemcsak őrá vár, hanem a Puget-öböltől San Diegóig minden erős izmú, hosszú, meleg bundájú tengerparti kutyára. Mivel az Északi-sarkvidék sötétjében tapogatózó emberek sárga fémet találtak, s mivel a gőzhajózási és szállítóvállalatok nagy hírverést csaptak a lelet körül, ezrével tódultak az emberek Északra. Ezeknek az embereknek kutya kellett, mégpedig nagy testű kutya, erős izmokkal a nehéz munkához, dús bundával a fagy ellen.

Buck egy nagy háznál élt a napsütötte Santa Clara-völgyben. Miller bíró birtokának hívták. A ház az úttól beljebb állt, félig a fák közé rejtve; közöttük itt-ott kilátszott a széles, hűvös veranda, amely mind a négy oldalán körülfutott. Kavicsos kocsiutak kanyarogtak hozzá tágas, gyepes térségeken át, magas nyárfák összefonódó ágai alatt. Hátul még tágasabb volt minden, mint elöl. Hatalmas istállók álltak ott, bennük egy tucat lovász és istállófiú tanyázott; futónövényekkel befuttatott cselédházak sorakoztak, melléképületek végtelen, rendezett sora, hosszú szőlőlugasok, zöld legelők, gyümölcsösök és bogyósgyümölcs-ágyások. Azután ott volt az artézi kút szivattyútelepe meg a nagy betonmedence, amelyben Miller bíró fiai reggelente megmártóztak, a forró délutánokon pedig hűsöltek.

S e nagy birtokon Buck uralkodott. Itt született, és élete mind a négy évét itt töltötte. Igaz, más kutyák is voltak. Ekkora birtokon nem is lehetett másként, de azok nem számítottak. Jöttek-mentek, a népes kennelekben laktak, vagy észrevétlenül éldegéltek a ház zugaiban, mint Toots, a japán mopsz, vagy Ysabel, a mexikói kopaszkutya – különös teremtmények, amelyek ritkán dugták ki az orrukat az ajtón, s a földre is ritkán tették le a lábukat. Ott voltak viszont a foxterrierek, legalább húszan; szörnyű ígéreteket csaholtak Toots és Ysabel felé, akik az ablakokból néztek ki rájuk, egy egész sereg, seprűvel és felmosóval felfegyverzett szobalány oltalmában.

Buck azonban sem szobakutya, sem kennellakó nem volt. Az egész birodalom az övé volt. Belevetette magát az úszómedencébe, vagy vadászni ment a bíró fiaival; elkísérte Mollie-t és Alice-t, a bíró lányait hosszú alkonyi vagy kora reggeli sétáikra; téli éjszakákon a bíró lábánál hevert a könyvtárszoba lobogó tüze előtt; hátán vitte a bíró fiúunokáit, vagy meghempergette őket a fűben, és vigyázott minden lépésükre vad kalandjaik során, egészen az istállóudvar szökőkútjáig, sőt még azon is túl, ahol a karámok voltak meg a bogyósgyümölcs-ágyások. A terrierek között parancsoló méltósággal lépdelt, Tootsról és Ysabelről pedig egyáltalán nem vett tudomást, mert király volt – Miller bíró birtoka minden csúszó-mászó és repülő lényének királya, az embereket is beleértve.

Az apja, Elmo, a hatalmas bernáthegyi a bíró elválaszthatatlan társa volt, s minden jel arra vallott, hogy Buck az apja nyomdokaiba lép. Nem volt olyan nagy – mindössze száznegyven fontot nyomott –, mert az anyja, Shep, skót juhászkutya volt. Száznegyven fontjával s a jólétből és közmegbecsülésből fakadó méltóságával mégis igazi király módjára járhatott-kelhetett. A kölyökkora óta eltelt négy évben jóllakott arisztokrata életét élte; nemes önérzet töltötte el, sőt kissé el is telt magával, ahogy az elszigetelten élő vidéki urakkal olykor megesik. Attól azonban megóvta magát, hogy egyszerű elkényeztetett szobakutyává váljon. A vadászat meg a hozzá hasonló szabadtéri örömök nem hagyták elhájasodni, és megkeményítették az izmait; s akárcsak a hideg vízben fürdőző népeket, őt is erősítette és egészségben tartotta a víz szeretete.

Ilyen kutya volt hát Buck 1897 őszén, amikor a klondike-i aranylelet a világ minden tájáról a fagyos Északra vonzotta az embereket. Csakhogy Buck nem olvasta az újságokat, és nem tudta, hogy Manuel, a kertész egyik segédje olyan ismerős, akit jobb elkerülni. Manuelnek volt egy nagy bűne. Imádott kínai lottót játszani. A játékban pedig volt egy nagy gyengéje is – hitt egy szisztémában; ez bizonyossá tette a kárhozatát. Mert egy szisztémához pénz kell, a kertészsegéd béréből pedig nem marad fölösleg a feleség és a népes gyereksereg eltartása után.

Manuel árulásának emlékezetes éjszakáján a bíró a Mazsolatermelők Egyesületének gyűlésén volt, a fiúk pedig egy sportklub szervezésével voltak elfoglalva. Senki sem látta, amikor Manuel Buckkal elindult a gyümölcsösön át; Buck azt hitte, csupán sétálni mennek. S egyetlen ember kivételével azt sem látta senki, amikor megérkeztek a College Park nevű kis megállóhoz, ahol csak jelzésre állt meg a vonat. Ez az ember beszélt Manuellel, s pénz csörrent közöttük.

„Becsomagolhatnád az árut, mielőtt átadod” – mondta nyersen az idegen; Manuel kétrét hajtott egy darab erős kötelet, és a nyakörv alatt Buck nyaka köré hurkolta.

„Csavard meg, attól aztán fulladozik rendesen” – mondta Manuel, s az idegen készségesen helyeselt egy mordulással.

Buck nyugodt méltósággal hagyta, hogy a nyakára tegyék a kötelet. Igaz, szokatlan eljárás volt, de megtanult bízni az ismerős emberekben, és bölcsebbnek tartotta őket önmagánál. Amikor azonban a kötél végei az idegen kezébe kerültek, fenyegetően felmordult. Csupán nemtetszését jelezte, mert büszkeségében azt hitte, már a jelzés is parancs. Meglepetésére azonban a kötél megfeszült a nyakán, és elzárta a lélegzetét. Hirtelen dühében a férfira ugrott, az viszont elébe mozdult, torkánál fogva magához szorította, és egy ügyes csavarással a hátára fordította. A kötél aztán könyörtelenül megszorult, Buck pedig őrjöngve vergődött, nyelve kilógott a szájából, hatalmas mellkasa hasztalan zihált. Soha életében nem bántak még vele ilyen gyalázatosan, és soha életében nem volt még ilyen dühös. De ereje fogyott, tekintete elüvegesedett, s már eszméletlen volt, amikor jelzéssel megállították a vonatot, és a két férfi bedobta a poggyászkocsiba.

Amikor legközelebb magához tért, homályosan érezte, hogy fáj a nyelve, és valamilyen járművön zötyög. Egy vasúti átjárónál megszólaló mozdony rekedt füttyéből megtudta, hol van. Annyit utazott már a bíróval, hogy a zötyögésről ráismert a poggyászkocsira. Kinyitotta a szemét, s tekintetében az elrabolt király féktelen haragja lobbant fel. A férfi a torkának ugrott, de Buck gyorsabb volt nála. Ráharapott a kezére, s nem eresztette, míg a fojtogatástól újból eszméletét nem vesztette.

„Ja, rohamai vannak – mondta a férfi, szétmarcangolt kezét a dulakodás zajára odajött poggyászkezelő elől rejtegetve. – A főnöknek viszem Friscóba. Van ott egy elsőrangú kutyadoktor, az úgy gondolja, meg tudja gyógyítani.”

Az éjszakai útról a férfi a maga részéről igen ékesszólóan nyilatkozott San Francisco kikötőjében, egy kocsma mögötti kis fészerben.

„Csak ötvenet kapok érte – morogta –, és ezerért se csinálnám meg még egyszer, még ha készpénzben kapnám is.”

Keze véres zsebkendőbe volt bugyolálva, jobb nadrágszára térdtől bokáig végigszakadt.

„Mennyit kapott a másik pofa?” – firtatta a kocsmáros.

„Százat – hangzott a válasz. – Egy sou-val se érte be kevesebbel, Isten engem úgy segéljen.”

„Az összesen százötven – számította ki a kocsmáros. – És megéri, különben legyek német.”

A kutyarabló letekerte a véres kötést, és szemügyre vette szétmarcangolt kezét. „Ha nem kapom el a veszettséget –”

„Akkor csak azért, mert akasztófára születtél” – nevetett a kocsmáros. „Na, segíts még, mielőtt továbbállsz” – tette hozzá.

Kábultan, a torkában és nyelvében elviselhetetlen fájdalommal, félholtra fojtogatva Buck megpróbált szembeszállni kínzóival. De újra meg újra földre teperték és fojtogatták, míg sikerült lereszelniük a nyakáról a nehéz sárgaréz nyakörvet. Aztán levették a kötelet, őt pedig egy ketrecszerű ládába hajították.

Ott feküdt az elcsigázó éjszaka hátralevő részében, haragját és sebzett büszkeségét dajkálva. Nem értette, mit jelent ez az egész. Mit akarnak tőle ezek az idegen emberek? Miért tartják bezárva ebben a szűk ládában? Nem tudta, miért, de valami közelgő szerencsétlenség homályos érzése nyomasztotta. Az éjszaka folyamán többször is talpra szökkent, amikor zörögve nyílt a fészer ajtaja: azt várta, hogy a bírót pillantja meg, vagy legalább a fiúkat. De egy faggyúgyertya beteges fényénél mindannyiszor a kocsmáros puffadt képe kukucskált be hozzá. S mindannyiszor vad morgássá torzult a Buck torkában remegő örömteli ugatás.

A kocsmáros azonban nem háborgatta, reggel pedig négy férfi jött be, és felemelte a ládát. Újabb kínzók, állapította meg Buck, mert gonosz képű, rongyos, ápolatlan alakok voltak; a rács mögül tomboló dühvel acsargott rájuk. Azok csak nevettek, és botokkal böködték; ő tüstént a fogával esett a botoknak, míg rá nem jött, hogy épp ezt akarják. Erre mogorván lefeküdt, és hagyta, hogy a ládát szekérre emeljék. Azután ő és a láda, amelybe bebörtönözték, kézről kézre kezdett vándorolni. Átvették a gyorsáruiroda tisztviselői; egy másik szekéren hurcolták tovább; ládákkal és csomagokkal együtt kézikocsin feltolták egy gőzkompra; a hajóról egy nagy vasúti pályaudvarra tolták, s végül berakták egy gyorsárukocsiba.

Két napon és két éjszakán át vontatták ezt a gyorsárukocsit sikoltozó mozdonyok mögött; és két napon és két éjszakán át Buck nem evett, nem ivott. Haragjában morgással fogadta az árukísérők első közeledését, mire azok azzal vágtak vissza, hogy ingerelni kezdték. Amikor remegve és tajtékozva nekivetette magát a rácsnak, kinevették és csúfolták. Utálatos kutyák módjára morogtak és ugattak, nyávogtak, a karjukkal csapkodtak és kukorékoltak. Tudta, hogy merő ostobaság az egész; de annál súlyosabban sértette a méltóságát, s haragja nőttön-nőtt. Az éhség kevésbé bántotta, a víz hiánya azonban súlyos szenvedést okozott neki, és a végsőkig szította haragját. Feszült idegzetű, érzékeny állat lévén amúgy is lázba esett a bántalmazástól, s lázát kiszáradt, megduzzadt torkának és nyelvének gyulladása táplálta.

Egynek mégis örült: a kötél lekerült a nyakáról. Azzal tisztességtelen előnyhöz jutottak; de most, hogy nincs rajta, majd megmutatja nekik. Soha többé nem tesznek kötelet a nyakára. Ezt szilárdan elhatározta. Két napon és két éjszakán át nem evett és nem ivott, s e két gyötrelmes nap és éjszaka alatt olyan haragot halmozott fel magában, amely rosszat ígért annak, akinek elsőként gyűlik meg vele a baja. Szeme vérbe borult, dühöngő ördöggé változott. Annyira megváltozott, hogy maga a bíró sem ismert volna rá; az árukísérők pedig megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor Seattle-ben lerakták a vonatról.

Négy férfi óvatosan bevitte a ládát a szekérről egy magas fallal körülvett kis hátsó udvarba. Kijött egy köpcös ember, nyakánál jócskán kinyúlt vörös pulóverben, és aláírta a kocsis könyvét. Buck megérezte, hogy ez lesz a következő kínzója, s vadul nekivetette magát a rácsnak. Az ember komoran elmosolyodott, és hozott egy baltát meg egy furkósbotot.

„Csak nem engeded ki most?” – kérdezte a kocsis.

„De bizony” – felelte a férfi, s belevágta a baltát a ládába, hogy szétfeszítse.

A négy ember, aki a ládát behozta, egy szempillantás alatt szétrebbent, s a fal tetején elfoglalt biztonságos helyéről készült végignézni a mutatványt.

Buck nekiesett a szilánkokra hasadó fának, belemélyesztette a fogait, nekiveselkedett, birkózott vele. Ahol kívül lecsapott a balta, ott termett ő belül, vicsorogva, morogva, s éppolyan dühödt türelmetlenséggel akart kijutni, mint amilyen nyugodt elszántsággal akarta kiengedni a vörös pulóveres ember.

„Na, te vörös szemű ördög” – mondta, amikor már akkora nyílást bontott, hogy Buck teste átférjen rajta. Ugyanakkor ledobta a baltát, s a furkósbotot áttette a jobb kezébe.

S Buck valóban vörös szemű ördög volt, ahogy ugrásra húzta össze magát: szőre meredezett, szája habzott, vérbe borult szemében őrült fény csillogott. Két nap és két éjszaka visszafojtott indulatától feszülő száznegyven fontnyi dühvel egyenest a férfira vetette magát. Még a levegőben volt, s épp a férfiba mart volna, amikor olyan ütés érte, hogy megtört a lendülete, és fogai gyötrelmes csattanással összevágódtak. Megpördült, és a hátával meg az oldalával csapódott a földnek. Soha életében nem ütötték még meg furkósbottal, és nem értette, mi történt. Ugatásba, de még inkább sikoltásba hajló morgással máris talpon termett, és a levegőbe vetette magát. Újra jött az ütés, s ő megint nagyot zuhanva vágódott a földre. Ezúttal már tudta, hogy a furkósbot az, de őrjöngésében nem ismert óvatosságot. Tizenkétszer rohant rá, s a furkósbot mindannyiszor megtörte a rohamát, és földre sújtotta.

Egy különösen kegyetlen ütés után feltápászkodott, de túlságosan kábult volt ahhoz, hogy nekirontson. Erőtlenül tántorgott ide-oda, orrából, szájából, füléből folyt a vér, gyönyörű bundáját véres nyálfröccsenések pettyezték. A férfi aztán előrelépett, és szándékosan irtózatos ütést mért az orrára. Minden addigi szenvedése semmi volt ehhez a metsző fájdalomhoz képest. Csaknem oroszlánéhoz fogható vad ordítással újra a férfira vetette magát. A férfi azonban jobbjából a baljába kapta a furkósbotot, nyugodtan elkapta Buckot az alsó állkapcsánál, s ugyanakkor lefelé és hátra rántotta. Buck egy teljes kört írt le a levegőben, aztán még egy felet, majd fejével és mellkasával a földnek csapódott.

Utoljára rontott neki. A férfi rámérte azt a súlyos ütést, amelyet szándékosan olyan sokáig tartogatott, Buck pedig összecsuklott, és teljesen eszméletlenül rogyott a földre.

„Ez aztán ért a kutyák betöréséhez, azt mondom!” – kiáltott fel lelkesen az egyik ember a fal tetején.

„Én bármikor szívesebben törnék be indián pónikat, vasárnap meg akár kétszer is” – felelte a kocsis, miközben felmászott a szekérre, és elindította a lovakat.

Buck visszanyerte az eszméletét, az erejét azonban nem. Ott feküdt, ahol elzuhant, s onnan figyelte a vörös pulóveres embert.

„»Buck névre hallgat«” – mondogatta magában a férfi, a kocsmáros levelét idézve, amely a láda és tartalma feladását jelentette be. „Hát, Buck, fiam – folytatta barátságos hangon –, megvolt a kis csetepaténk, s most az a legjobb, ha ennyiben hagyjuk. Megtanultad, hol a helyed, én pedig tudom, hol az enyém. Legyél jó kutya, akkor minden rendben lesz, és jól megy majd a sorod. Ha meg rossz kutya leszel, kiverem belőled a szuszt is. Érted?”

Beszéd közben félelem nélkül megsimogatta azt a fejet, amelyet olyan könyörtelenül vert; s bár Buck szőre a kéz érintésére akaratlanul is felborzolódott, tiltakozás nélkül tűrte. Amikor a férfi vizet hozott neki, mohón ivott, később pedig bőséges adag nyers húst habzsolt be a kezéből, darabról darabra.

Legyőzték (ezt tudta), de nem törték meg. Egyszer s mindenkorra belátta, hogy furkósbotos ember ellen nincs esélye. Megtanulta a leckét, és egész további életében sohasem felejtette el. Az a furkósbot kinyilatkoztatás volt számára. Ez avatta be az ősi törvény uralmába, s ő maga is kész volt alkalmazkodni hozzá. Az élet tényei vadabb arcukat mutatták; ő meg nem rettenve állt velük szemben, de természetének minden addig szunnyadó ravaszsága felébredt benne. Múltak a napok, s más kutyák is érkeztek, ládákban és kötélvégen, némelyek szelíden, mások őrjöngve és üvöltve, ahogy ő is érkezett; s látta, amint egytől egyig a vörös pulóveres ember uralma alá kerülnek. Minden egyes kegyetlen mutatvány láttán újra meg újra bevésődött Buckba a lecke: a furkósbotos ember törvényhozó és úr, akinek engedelmeskedni kell, hízelegni azonban nem feltétlenül. Ez utóbbiban Buck sohasem volt vétkes, bár látott olyan megvert kutyákat, amelyek hízelegtek a férfinak, csóválták a farkukat, és nyalogatták a kezét. Olyan kutyát is látott, amely sem hízelegni, sem engedelmeskedni nem volt hajlandó, s amelyet az uralomért vívott küzdelemben végül megölt a férfi.

Időnként idegen férfiak jöttek, akik izgatottan, hízelegve meg mindenféle hangon tárgyaltak a vörös pulóveres emberrel. S valahányszor pénz cserélt köztük gazdát, az idegenek elvittek egy vagy több kutyát. Buck tűnődött, hová kerülhetnek, mert soha nem jöttek vissza; de nagyon félt a jövőtől, s mindannyiszor örült, ha nem őt választották.

Végül mégis rá került a sor: egy apró termetű, aszott ember érkezett, aki tört angol szavakat meg sok különös, nyers felkiáltást köpködött, amelyeket Buck nem értett.

„A szentségit! – kiáltott fel, amint megpillantotta Buckot. – Ez aztán piszok jó kutya! Mi? Mennyi?”

„Háromszáz, és ennyiért ajándék – vágta rá a vörös pulóveres ember. – És ha egyszer az állam pénze, egy szavad se lehet, mi, Perrault?”

Perrault elvigyorodott. Ahhoz képest, hogy a szokatlan kereslet az égig verte a kutyák árát, nem volt méltánytalan összeg egy ilyen remek állatért. A kanadai kormány nem jár rosszul, s sürgönyei sem fognak lassabban célba jutni. Perrault értett a kutyákhoz, s Buckra nézve tudta, hogy ezerből ha egy ilyen akad – „Tízezerből egy” – jegyezte meg magában.

Buck látta, hogy pénz cserél közöttük gazdát, s nem lepődött meg, amikor az apró, aszott ember elvezette őt meg Curlyt, a jó természetű újfundlandit. Ekkor látta utoljára a vörös pulóveres embert, s amikor Curlyvel a Narwhal fedélzetéről a távolodó Seattle-t nézte, utoljára látta a meleg Délt is. Perrault levitte őket a fedélközbe, s átadta egy fekete arcú óriásnak, akit François-nak hívtak. Perrault kanadai francia volt és sötét bőrű; François azonban kanadai francia félvér, s kétszer olyan sötét bőrű. Újfajta emberek voltak Buck számára (s később még sok hasonlóval hozta össze a sorsa), s bár nem szerette meg őket, őszintén tisztelni kezdte mindkettőjüket. Hamar megtanulta, hogy Perrault és François igazságos emberek, nyugodtan és részrehajlás nélkül tesznek igazságot, s túlságosan jól ismerik a kutyák természetét ahhoz, hogy egy kutya túljárjon az eszükön.

A Narwhal fedélközében Buck és Curly két másik kutya társaságába került. Egyikük nagydarab, hófehér fickó volt a Spitzbergákról, akit egy bálnavadászhajó kapitánya hozott el onnan, s aki később egy földtani kutatóexpedíciót kísért el a Barrens-vidékre. Barátságos volt, a maga álnok módján: a másikra mosolygott, miközben valami alattomos csínyen törte a fejét, mint például amikor mindjárt az első étkezéskor elcsent Buck eleségéből. Amint Buck rávetette magát, hogy megbüntesse, François ostora süvítve szelte a levegőt, s előbb csapott le a vétkesre; Bucknak már csak a csontot kellett visszaszereznie. Úgy ítélte, François igazságosan járt el, s a félvér becsülete nőni kezdett Buck szemében.

A másik kutya nem barátkozott, s vele sem barátkoztak; az újonnan érkezőket sem próbálta meglopni. Komor, mogorva fickó volt, s világosan Curly értésére adta, hogy egyetlen vágya, hogy békén hagyják, és ha nem hagyják békén, baj lesz. „Dave” volt a neve; evett és aludt, közbe-közbe ásított, és semmi sem érdekelte, még akkor sem, amikor a Narwhal átkelt a Sarolta királyné-szoroson, s úgy dülöngélt, bukdácsolt és hányta-vetette magát, mintha ördög bújt volna belé. Amikor Buck és Curly izgalomba jöttek, a félelemtől félig eszüket vesztve, ő felemelte a fejét, mintha bosszankodna, egy közönyös pillantásra méltatta őket, ásított, és újra elaludt.

Éjjel-nappal a hajócsavar fáradhatatlan ütemére lüktetett a hajó, s bár a napok alig különböztek egymástól, Bucknak feltűnt, hogy az idő egyre hidegebbre fordul. Végül egy reggel elcsendesedett a hajócsavar, s a Narwhal megtelt izgalommal. Ezt ő is megérezte, akárcsak a többi kutya, és tudta, hogy változás közeleg. François pórázra fogta őket, és felvitte a fedélzetre. Amint megtette az első lépést a hideg fedélzeten, Buck mancsa valami fehér, kásás anyagba süppedt, amely nagyon hasonlított a sárra. Horkantva hátraugrott. A levegőből is egyre hullott ez a fehér holmi. Megrázta magát, de megint hullott rá belőle. Kíváncsian megszimatolta, aztán felnyalt belőle egy keveset. Csípett, akár a tűz, s a következő pillanatban eltűnt. Nem tudta mire vélni. Megpróbálta újra, ugyanazzal az eredménnyel. A körülállók harsányan nevettek, ő pedig elszégyellte magát, maga sem tudta, miért, hiszen most látott életében először havat.

---