Anne ott­hon­ra talál

L. M. Montgomery

1. fejezet: Mrs. Rachel Lynde meglepődik

Mrs. Rachel Lynde éppen ott lakott, ahol Avonlea főútja leereszkedett egy égerfákkal és nebáncsvirágokkal szegélyezett kis völgybe, amelyet a régi Cuthbert-birtok erdejének mélyén eredő patak szelt át; úgy hírlett, hogy erdei útján ez a patak még szilajul rohant tekervényes medrében, s medencék és zuhatagok sötét titkait rejtegette; mire azonban a Lynde-völgybe ért, csendes, jó magaviseletű kis vízfolyássá szelídült, mert Mrs. Rachel Lynde ajtaja előtt még egy pataknak is tisztességtudóan és illendően kellett elfolynia; alighanem tudta, hogy Mrs. Rachel ott ül az ablakában, éberen szemmel tart mindent, ami elhalad előtte, a patakoktól és a gyerekektől kezdve, s ha valami furcsát vagy oda nem illőt vesz észre, addig nem nyugszik, míg töviről hegyire ki nem deríti, mi áll a dolog mögött.

Avonleában és Avonleán kívül is épp elég ember akad, aki a maga dolgát elhanyagolva alaposan szemmel tudja tartani a szomszédaiét; Mrs. Rachel Lynde azonban azok közé a talpraesett teremtések közé tartozott, akik a maguk ügyeit is rendben tartják, s ráadásul a másokét is. Kiváló háziasszony volt; a dolgát mindig elvégezte, mégpedig jól; ő „vezette” a Varrókört, segített a vasárnapi iskola irányításában, és ő volt az egyházi Női Segélyegylet meg a Külmissziói Segélyegylet legszilárdabb támasza. Mrs. Rachelnek mindemellett bőven jutott ideje arra is, hogy órákon át elüldögéljen a konyhaablakánál, „pamut láncfonalból” kössön ágytakarókat – tizenhatot kötött már, amint azt az avonlea-i háziasszonyok ámulattal a hangjukban emlegették –, és éberen figyelje a főutat, amely átszelte a völgyet, majd felkanyargott a túlsó meredek, vörös dombra. Mivel Avonlea egy kis háromszögletű félszigeten feküdt, amely benyúlt a Szent Lőrinc-öbölbe, s két oldalról víz határolta, mindenkinek, aki idejött vagy innen távozott, azon a domboldali úton kellett végigmennie, s így át kellett esnie egy láthatatlan vesszőfutáson Mrs. Rachel mindent látó szeme előtt.

Egy június eleji délután is ott üldögélt. Melegen és ragyogón sütött be a nap az ablakon; a ház alatti lejtőn rózsaszínes-fehér virágok menyasszonyi pírjában állt a gyümölcsös, fölötte méhek miriádjai zsongtak. Thomas Lynde – az a szelíd kis ember, akit az avonlea-iak „Rachel Lynde férjének” neveztek – a csűrön túli domboldali földön vetette a kései tarlórépát; Matthew Cuthbertnek pedig messze odébb, a Zöld Oromnál, a patak menti nagy, vörös földön kellett volna ugyanezt tennie. Mrs. Rachel tudta, hogy ezt kellene tennie, mert előző este hallotta, amint Carmodyban, William Blair boltjában azt mondta Peter Morrisonnak, hogy másnap délután akarja elvetni a tarlórépamagot. Peter persze rákérdezett, mert Matthew Cuthbert egész életében tudvalevőleg soha semmiről nem adott felvilágosítást magától.

És Matthew Cuthbert most mégis ott hajtott át nyugodtan a völgyön, majd fel a dombra, egy munkával teli nap délutánján, fél négykor; ráadásul fehér gallért és a legjobb öltönyét viselte, ami világos bizonyítéka volt annak, hogy kifelé tart Avonleából; és a sárga kancát fogta a futókocsi elé, ami arra vallott, hogy jókora útra készül. Vajon hová megy Matthew Cuthbert, és miért megy oda?

Ha Avonlea bármelyik másik férfijáról lett volna szó, Mrs. Rachel a jeleket ügyesen összevetve mindkét kérdésre elég jól megsejthette volna a választ. Matthew azonban olyan ritkán mozdult ki otthonról, hogy csak valami sürgős és szokatlan ügy szólíthatta el; ő volt a világ legfélénkebb embere, és utálta, ha idegenek közé kellett mennie, vagy bárhová, ahol esetleg beszélnie kellett. A fehér galléros, kiöltözött Matthew a futókocsiban bizony nem volt mindennapi látvány. Mrs. Rachel hiába törte a fejét, nem tudott mire jutni, és oda volt a délutáni jókedve.

„Teázás után átmegyek a Zöld Oromba, és megtudakolom Marillától, hová ment és miért” – határozta el végül a derék asszony. „Az évnek ebben a szakában nemigen jár a városba, látogatóba pedig soha nem megy; ha kifogyott volna a tarlórépamagból, nem öltözött volna ki, és nem futókocsival indult volna újabb adagért; orvosért meg nem hajtott elég sebesen. De tegnap este óta mégiscsak történnie kellett valaminek, ami útnak indította. Teljesen tanácstalan vagyok, bizony ám, és sem a lelkem, sem a lelkiismeretem nem nyugszik egy percig sem, míg meg nem tudom, mi vitte ki ma Matthew Cuthbertöt Avonleából.”

Teázás után Mrs. Rachel ennek megfelelően útnak indult; nem kellett messzire mennie; a Cuthbertek nagy, zegzugos, gyümölcsfáktól övezett háza szűk negyed mérföldnyire állt a Lynde-völgytől, felfelé az út mentén. Igaz, a hosszú bejáró jócskán megtoldotta a távolságot. Matthew Cuthbert apja, aki éppolyan félénk és hallgatag volt, mint később a fia, annak idején úgy választott helyet a házának, hogy ennél távolabb már csak akkor kerülhetett volna embertársaitól, ha magába az erdőbe vonul vissza. A Zöld Orom az irtásföld legtávolabbi szélén épült fel, és még mindig ott állt, alig láthatóan a főútról, amely mentén az összes többi avonlea-i ház oly barátságosan sorakozott. Mrs. Rachel Lynde szerint az ilyen helyen való életet életnek sem lehetett nevezni.

„Itt csak elvan az ember, bizony ám – mondta, ahogy végiglépkedett a vadrózsabokrok szegélyezte, mély keréknyomoktól barázdált, füves kocsiúton. – Nem csoda, hogy Matthew és Marilla is egy kicsit különc, ha itt élnek hátul, egymagukban. A fák nemigen nyújtanak társaságot, pedig Isten tudja, ha nyújtanának, volna itt belőlük elég. Én inkább embereket nézegetek. Igaz, elég elégedettnek látszanak; de hát gondolom, megszokták. Az ember mindent megszokik, még az akasztást is, ahogy az az ír mondta.”

Ezzel Mrs. Rachel kiért a kocsiútról a Zöld Orom hátsó udvarára. Csupa zöld, csupa rend és szabályosság volt ez az udvar, egyik oldalán hatalmas, pátriárkai méltóságú fűzfákkal, a másikon illedelmes jegenyenyárakkal. Egyetlen kósza gallyat vagy követ sem lehetett látni, mert ha lett volna, Mrs. Rachel bizony észrevette volna. Magában úgy gondolta, Marilla Cuthbert éppolyan gyakran söpri fel ezt az udvart, mint a házát. A földről is ehetett volna az ember anélkül, hogy túllépte volna a közmondásos piszokadagot.

Mrs. Rachel határozottan bekopogott a konyhaajtón, és amikor behívták, belépett. A Zöld Orom konyhája vidám helyiség volt – vagy vidám lett volna, ha kínos tisztasága nem kölcsönöz neki valamit egy használaton kívüli fogadószoba hangulatából. Egyik ablaka keletre, a másik nyugatra nézett; a nyugatin, amely a hátsó udvarra nyílt, szelíd júniusi napfény áradt be; a keletit azonban, ahonnan a bal kéz felőli gyümölcsös fehéren virágzó cseresznyefáira és lent, a patak völgyében bólogató karcsú nyírfákra lehetett látni, kúszónövények szövevénye vonta zöldbe. Itt szokott ülni Marilla Cuthbert, ha egyáltalán leült; mindig kissé bizalmatlanul nézte a napfényt, amelyet túlságosan táncos kedvűnek és felelőtlennek talált ebben a komolyan veendő világban; és most is itt ült, kötögetett, mögötte az asztalon vacsorához volt terítve.

Mrs. Rachel még be sem csukta rendesen az ajtót, máris számba vett magában mindent, ami az asztalon volt. Három tányért tettek ki, vagyis Marilla nyilván azt várta, hogy Matthew hazahoz valakit teázni; de az edények hétköznapra valók voltak, és csak vadalmabefőtt meg egyféle sütemény került az asztalra, tehát a várt vendég nem lehetett különösebben fontos vendég. De akkor mire vélje Matthew fehér gallérját és a sárga kancát? Mrs. Rachel valósággal beleszédült ebbe a szokatlan rejtélybe a csendes, cseppet sem titokzatos Zöld Orom körül.

„Jó estét, Rachel – mondta élénken Marilla. – Igazán szép esténk van, ugye? Nem ülsz le? Hogy vannak a tieid?”

Marilla Cuthbert és Mrs. Rachel között különbözőségük ellenére – vagy talán éppen azért – mindig is volt valami, amit jobb szó híján barátságnak nevezhetnénk.

Marilla magas, sovány asszony volt, csupa szöglet, egyetlen gömbölyű vonal nélkül; sötét hajában már megjelent néhány ősz szál, és mindig kemény kis kontyba csavarta hátul, amelyen két dróthajtű meredt át harciasan. Olyan asszonynak látszott, aki nem sokat látott a világból, lelkiismeretének parancsaihoz viszont mereven ragaszkodik, és valóban ilyen is volt; de a szája táján akadt egy enyhítő vonás, amelyből, ha csak egy árnyalatnyival is határozottabban kirajzolódott volna, humorérzékre lehetett volna következtetni.

„Mi mind elég jól vagyunk – mondta Mrs. Rachel. – Csak attól tartottam egy kicsit, hogy te nem, amikor ma megláttam Matthew-t útnak indulni. Azt hittem, talán az orvoshoz megy.”

Marilla szája megértőn megrándult. Számított Mrs. Rachel látogatására; tudta, hogy ha szomszédasszonya meglátja Matthew-t minden érthető ok nélkül elkocsizni, nem bír majd a kíváncsiságával.

„Ó, dehogy, egészen jól vagyok, bár tegnap nagyon fájt a fejem – mondta. – Matthew Bright Riverbe ment. Egy kisfiút veszünk magunkhoz egy új-skóciai árvaházból, a ma esti vonattal érkezik.”

Ha Marilla azt mondta volna, hogy Matthew egy ausztráliai kenguru elé ment Bright Riverbe, Mrs. Rachel akkor sem lepődhetett volna meg jobban. Öt másodpercre valósággal megnémult. Fel sem lehetett tételezni, hogy Marilla tréfát űz vele, Mrs. Rachel mégis szinte kénytelen volt ezt feltételezni.

„Ezt komolyan mondod, Marilla?” – szegezte neki a kérdést, amikor visszanyerte a hangját.

„Igen, persze” – felelte Marilla, mintha egy rendesen vezetett avonlea-i gazdaságban a szokásos tavaszi munkák közé tartozna, hogy kisfiúkat hozatnak az új-skóciai árvaházakból, nem pedig hallatlan újítás volna.

Mrs. Rachel úgy érezte, mintha alaposan fejbe kólintották volna. Felkiáltójelekben gondolkodott. Egy fiú! Hogy éppen Marilla és Matthew Cuthbert fogadjanak örökbe egy fiút! Egy árvaházból! Hát ez a világ csakugyan a feje tetejére állt! Ezek után már semmin sem lepődik meg! Semmin!

„Mégis hogy jutott ilyesmi az eszetekbe?” – firtatta rosszallóan.

Az ő tanácsát nem kérték ki, így hát kénytelen volt rosszallni a dolgot.

„Hát, már egy ideje gondolkodunk rajta – tulajdonképpen egész télen – felelte Marilla. – Mrs. Alexander Spencer karácsony előtt egy nap feljött hozzánk, és azt mondta, tavasszal hoz egy kislányt a hopetoni árvaházból. Egy unokatestvére ott lakik, Mrs. Spencer meglátogatta, és mindent tud az árvaházról. Matthew-val azóta időről időre beszélgettünk a dologról. Úgy gondoltuk, egy fiút veszünk magunkhoz. Matthew már öregszik, tudod – hatvanéves –, és nem olyan fürge, mint valaha. A szíve is sokat kínozza. És tudod, milyen rettenetesen nehéz lett bérest találni. Mást soha nem lehet kapni, csak azokat az ostoba, félig felnőtt kis francia fiúkat; és mire az ember a maga szokásaihoz szoktatja, és megtanítja valamire, már fogja magát, és odébbáll a homárkonzervgyárakba vagy az Államokba. Matthew eleinte azt ajánlotta, hozzunk egy Barnardo-fiút. De erre kereken azt feleltem, hogy »nem«. »Lehetnek rendesek – nem mondom, hogy nem azok –, de nekem nem kellenek londoni utcakölykök – mondtam. – Legalább itt született gyereket kapjak. Bárkit hozunk, kockázat mindenképpen lesz. De nyugodtabb leszek, és mélyebben alszom éjszakánként, ha a gyerek Kanadában született.« Így aztán végül elhatároztuk, hogy megkérjük Mrs. Spencert, válasszon nekünk egyet, amikor átmegy a kislányáért. A múlt héten hallottuk, hogy indul, így megüzentük neki a Carmodyban lakó Richard Spencerékkel, hogy hozzon egy értelmes, életrevaló fiút, úgy tíz-tizenegy éveset. Úgy döntöttünk, ez a legjobb kor – elég idős ahhoz, hogy mindjárt hasznát lehessen venni a ház körüli munkákban, és elég fiatal ahhoz, hogy még rendesen felnevelhessük. Jó otthont akarunk adni neki, és iskolába akarjuk járatni. Ma táviratot kaptunk Mrs. Alexander Spencertől – a postás hozta el az állomásról –, hogy a ma esti fél hatos vonattal jönnek. Matthew ezért elment Bright Riverbe a fiú elé. Mrs. Spencer ott hagyja. Ő maga persze továbbutazik White Sands állomására.”

Mrs. Rachel büszke volt rá, hogy mindig kimondja, amit gondol; most is így tett, amint a meghökkentő hír nyomán elrendezte a gondolatait.

„Hát, Marilla, kereken megmondom, szerintem borzasztó ostobaságot tesztek – kockázatos dolgot, bizony ám. Nem tudjátok, kit vesztek magatokhoz. Egy idegen gyereket hoztok a házatokba, az otthonotokba, és az égvilágon semmit sem tudtok róla, sem arról, milyen a természete, sem arról, miféle szülei voltak, sem arról, milyen ember lesz belőle. Hiszen épp a múlt héten olvastam az újságban, hogy a sziget nyugati részén egy ember meg a felesége kihozott egy fiút az árvaházból, az meg éjszaka felgyújtotta a házukat – szándékosan gyújtotta fel, Marilla –, és majdnem szénné égette őket az ágyukban. És másik esetet is tudok, amikor egy örökbe fogadott fiú kiszívogatta a tojásokat – sehogy sem tudták leszoktatni róla. Ha kikérted volna a tanácsomat a dologban – márpedig nem kérted, Marilla –, én azt mondtam volna, hogy az ég szerelmére, eszetekbe se jusson ilyesmi, bizony ám.”

Ez a jóbi vigasztalás láthatólag sem meg nem sértette, sem meg nem rémítette Marillát. Rendületlenül kötött tovább.

„Nem tagadom, hogy van valami abban, amit mondasz, Rachel. Nekem is voltak aggályaim. De Matthew rettenetesen ragaszkodott hozzá. Láttam rajta, hát engedtem. Matthew olyan ritkán ragaszkodik valamihez, hogy ha mégis, mindig úgy érzem, kötelességem engedni. Ami pedig a kockázatot illeti, ezen a világon szinte mindenben van kockázat, amit az ember tesz. Ha már itt tartunk, abban is van kockázat, ha valakinek saját gyerekei vannak – belőlük sem mindig lesz rendes ember. Új-Skócia meg aztán egészen közel van a szigethez. Nem mintha Angliából vagy az Államokból hozatnánk. Nem különbözhet olyan nagyon mitőlünk.”

„Hát, remélem, jól sül el a dolog – mondta Mrs. Rachel olyan hangon, amely világosan elárulta kínzó kétségeit. – Csak aztán ne mondd, hogy nem szóltam előre, ha felgyújtja a Zöld Oromot, vagy sztrichnint szór a kútba – hallottam egy esetről Új-Brunswickban, amikor egy árvaházi gyerek ezt tette, és az egész család szörnyű kínok között halt meg. Csakhogy ott lányról volt szó.”

„Hát, mi nem lányt hozunk – felelte Marilla, mintha a kutak megmérgezése merőben női tudomány volna, és fiú esetében nem kellene tartani tőle. – Soha eszembe sem jutna lányt magamhoz venni, hogy felneveljem. Csodálkozom Mrs. Alexander Spenceren, hogy erre vállalkozik. De hát ő attól sem riadna vissza, hogy az egész árvaházat örökbe fogadja, ha egyszer a fejébe venné.”

Mrs. Rachel szívesen maradt volna, amíg Matthew haza nem ér az importált árvájával. De meggondolta, hogy legalább jó két óra eltelik még az érkezéséig, és úgy döntött, felmegy az úton Robert Bellékhez, és elmondja nekik a hírt. Ez biztosan páratlan szenzációt kelt majd, Mrs. Rachel pedig nagyon szeretett szenzációt kelteni. El is ment tehát, Marilla némi megkönnyebbülésére, aki érezte, hogy Mrs. Rachel borúlátásának hatására újraélednek a kételyei és a félelmei.

„Hát ez aztán mindenen túltesz, ami volt és ami lesz! – fakadt ki Mrs. Rachel, amikor már biztonságban odakint volt a kocsiúton. – Már igazán azt kell hinnem, hogy álmodom. Hát én bizony sajnálom azt a szegény gyereket, de még mennyire. Matthew és Marilla semmit sem tudnak a gyerekekről, és elvárják majd, hogy bölcsebb és megállapodottabb legyen a tulajdon nagyapjánál, már ha volt neki egyáltalán nagyapja, ami kétséges. Valahogy olyan különös arra gondolni, hogy gyerek legyen a Zöld Oromban; soha nem volt ott egy sem, hiszen Matthew és Marilla már felnőttek voltak, amikor az új ház felépült – ha ugyan voltak valaha gyerekek, amit nehéz elhinni, ha rájuk néz az ember. A világért sem lennék annak az árvának a helyében. Jaj, de sajnálom, bizony ám.”

Így öntötte ki Mrs. Rachel a szívét a vadrózsabokroknak; de ha láthatta volna azt a gyereket, aki ugyanebben a pillanatban türelmesen várakozott a Bright River-i állomáson, még nagyobb és még mélyebb lett volna a szánalma.

---