Amit az osztály elvesz
Diana Talbot
1. fejezet
A szobában valami sokkal régebbire kent friss latexfesték szaga érződött, ahogy az autóban az új légfrissítő sem tudja elhitetni senkivel, hogy nem utazott benne kutya.
Mitchell Brown az Északi kollégiumban állt az ajtóban, fél vállán az utazótáskájával, és számolt. A lépcsőház ajtaja, a mosdóé, ez itt, az a kettő a folyosón, amelyik mellett felfelé jövet elhaladt. Öt. Nem határozta el, hogy megszámolja őket. Csak úgy megtörtént, ahogy mások ropogtatják az ujjukat.
A szoba rá eső felén volt egy ágy, egy íróasztal, egy ablak, amelynek szúnyoghálója már olyan színű volt, mint a híg tea, meg egy fal, amelyen az új vakolat véget ért, a régi kő pedig folytatódott. A kő a sarkokban fénylett, kemény, szürke fénnyel, mint a mosogató belseje. Valaki laminált kártyát csavarozott a villanykapcsoló mellé: ÜDVÖZLÜNK A HALCYONBAN. HAT HÉT. DOLGOZZ KEMÉNYEN. A felső sarka már kezdett felválni, és Mitchell erős késztetést érzett, hogy visszanyomja.
Húsz perccel később megérkezett a szobatársa, egy megfoltozott hátizsákot meg egy szemeteszsákba rakott ágyneműt vonszolva maga után.
„Brian” – mondta a kölyök. „Payne. Mint a fájdalom.” A vicc nem talált célba; nyilván nem először. „Bocs. Ez – mások szokták előbb mondani, úgyhogy inkább én mondom előbb.”
„Mitchell.” Kezet nyújtott, Brian pedig úgy rázta meg, mintha valamit aláírnának. „Tiéd lehet az ablak, ha akarod. Nem ragaszkodom hozzá.”
„Az ablak.” Brian az ablakra nézett, aztán az ágyakra, aztán megint az ablakra. „Biztos? Mert nem akarok –”
„Biztos.”
Brian kapucnis pulóvere két számmal nagyobb volt a kelleténél, és szürke, mint a mosogatólé; az ujját a tenyerére húzta, mielőtt megfogta a kilincset, hogy becsukja az ajtót. Nem egészen riadt összerezzenés volt ez. Inkább egy szabály, amelyet olyan régóta követett, hogy már nem is tudott róla.
Mitchell folytatta a módszeres kipakolást: ruhák az alsó két fiókba, könyvek méret szerint egymásra az íróasztalon, a Halcyon Alapítvány lapos barna iratborítéka pedig minden holmi alá temetve, hogy ne kelljen a saját nevét látnia az ODAÍTÉLVE szó mellett. Beaver Fallsból egész úton az ölében utazott a boríték. Az anyja gumit húzott köré; ő így adott rá áldást.
Mögötte felsikordult az ágykeret.
„Eláll a faltól” – mondta Brian. „A feje. Eláll vagy –” Leguggolt, hunyorogva belenézett a résbe. „Valami nagy izé van itt hátul. Egy cső.”
„Segítsek?”
„Nem, nem. Megoldom. Megoldom.”
Mitchell épp egy pólót hajtogatott, amikor meghallotta a második, rövidebb sikordulást, aztán egy hangot, amelyet már egyáltalán nem az ágykeret adott. Az a halk, nedves lélegzetvétel volt, amelyet akkor hallat az ember, amikor a teste fél másodperccel hamarabb ért meg valamit, mint ő maga.
Brian térden állt, jobb kezét az arca elé tartotta, tenyérrel kifelé, mintha esküt tenne. A vér gyorsan felbuggyant a tenyerén húzódó redőből, megtöltötte a vonalakat, és csöpögni kezdett. Három csepp a padlódeszkákra, aztán egy negyedik. A deszkák öregek voltak és szomjasak, a cseppek beszívódtak, és a szélük azonnal megbarnult.
„Oké” – mondta Brian. „Oké. Ez – oké.”
„Ne csukd össze.” Mitchell már mozdult is. „Tartsd nyitva, tartsd fönt. A szívednél magasabban.”
Lent, az ágykeret mögötti résben, ahol a felújításhoz visszabontották a vakolatot, rézcsík állt ki a falból, fényesen, frissen feltárva; felső szélén ott volt az éles vágás, amelyet valakinek a lemezollója hagyott rajta. Nem szög. Nem rugó. Tiszta, fényes fémszalag, rajta még mindig úgy körömnyi darab Brian tenyeréből.
A kék elsősegélyes bádogdoboz Mitchell utazótáskájában volt, felülről a harmadik helyen, mert mindig a harmadik helyen volt. Kék zománc, fehér kereszttel, amelynek közepét szürkére koptatták a hüvelykujjak. Mielőtt bármi más lett volna, a nagyanyja varródoboza volt, és az alkoholos törlőkendők alatt még mindig ott lappangott benne a régi cérna halvány szaga.
Elővette, visszament, letérdelt a deszkákra, Brian pedig odanyújtotta neki a kezét.
Később, a gyengélkedőn, aztán azon a nyáron mindvégig ehhez a mozzanathoz tért vissza Mitchell: Brian odanyújtotta. Nem kellett kérni.
„Ezt ki kell öblíteni” – mondta Mitchell. „A réz piszkos, és ennek még sorjás is a széle. Akarod tudni, mit csinálok, vagy inkább csak csináljam?”
„Elmondhatod.” Brian hangja elvékonyodott és udvarias lett. „Inkább tudni szeretném. Nem szeretem, ha nem mondják el.”
„Rendben. Három dolog.” Letette közéjük a dobozt a padlóra, és a hüvelykujjával felpattintotta. „Először kiöblítem, és az jobban fog csípni, mint maga a vágás, és ez így van rendjén. Másodszor ráteszek egy gézlapot, és nyomom, erősebben, mint szeretnéd, és tovább, mint szeretnéd. Harmadszor leragasztom. Utána békén hagyod, és csütörtökre már unalmas lesz.”
„Csütörtökre már unalmas lesz.” Brian majdnem nevetésnek ható sóhajt eresztett ki. „Oké.”
Mitchell kezébe tette a kezét.
Hideg kéz volt egy ilyen meleg éjszakához. Mitchell biztosan tartotta, ujjaival Brian csuklója alatt, hüvelykujjával Brian hüvelykujjának töve mentén, és a szemetes fölött dolgozott a sóoldattal. A vágás átlósan húzódott végig a tenyér húsos részén, a mutatóujj alól lefelé, a csukló felé, és nem volt vészesen mély, de hosszú volt, a kézen pedig egy hosszú vágásból úgy folyik a vér, mint a víz egy rossz vízvezeték-szerelős viccben. Az öblítéstől Brian egész karja megmerevedett, de mozdulatlan maradt. Gyakorlata volt benne, hogy mozdulatlan maradjon. Mitchell elraktározta ezt, bár még nem tudta, miért.
„Beszélj” – mondta Mitchell. „Honnan jöttél?”
„Michiganből. Nagyjából.” A megmerevedett kar úgy tíz százaléknyit lazult. „A nagynéném Michiganben lakik. Előtte a másik nagynénémnél voltam. Ez olyan körforgásféle –” Elhallgatott. „Nyomod.”
„Nyomom.” A steril gézlap már rózsaszínű lett a hüvelykujja alatt. Mitchell laposan Brian tenyerére fektette a sajátját, a testsúlyával nyomta, és nem engedte el. Olyan sokáig maradt így egymáson a kezük, hogy körülöttük elcsendesedett a szoba. Valahol lent, az udvaron egy lány nevetett valakinek a bőröndjén. „Beszélj tovább.”
„Ösztöndíjas vagy.”
„Honnan veszed?”
„Elsősegélydobozt hoztál” – mondta Brian. „A táskád meg barkácsboltból van.”
Mitchell felnevetett, aztán megint meg kellett szilárdítania a kéztartását. „Ennél gonoszabb igazságot ma még senki sem mondott nekem.”
„Nem úgy értettem –”
„Tudom, hogy értetted. Ösztöndíjas vagyok. Mindent fedez. Anyám egy Sheetz parkolójában sírta el magát.” Felemelte a hüvelykujját, megnézte, aztán visszatette, és lassan elszámolt magában. „Oké. Már lassul.”
A fal tövében a régi kő egész idő alatt hűvös leheletet árasztott a karjára, amíg dolgozott, olyan hideget, amilyen augusztusban száll fel a pincéből, és amelynek semmi köze a kinti időjáráshoz. A Bellwether Hall 1891-től a Saint Orison Kórház volt, amíg aztán már nem volt az. A nyári akadémia zabkásaszínűre festette a folyosókat, és kijáratjelző táblák egész erdejét szerelte fel. A kő hideg maradt.
Leragasztotta a kötést Brian tenyerén, az ujjak tövénél két rögzítőcsíkkal, hogy ne húzódjon meg, ha ökölbe szorítja a kezét. Aztán feltakarította a padlót, mert a vér úgy beleszárad a régi deszkába, mint a folt az ingbe, a csomagolópapírokat és az elhasznált gézlapot a szemetesbe dobta, a kék elsősegélyes bádogdobozt pedig a saját íróasztalára tette, a könyvei mellé.
„Kösz” – mondta Brian. Úgy nézett a saját kezére, mintha egy harmadik emberé volna a szobában. „Tényleg. A legtöbben kollégiumi felügyelőért mentek volna.”
„A kollégiumi felügyelő meg űrlapért ment volna.”
„A kollégiumi felügyelő meg űrlapért ment volna” – ismételte Brian lassan, aztán majdnem elmosolyodott.
Azzal töltötték az estét, hogy lakottá tegyék a szobát: Mitchell bútorokat tologatott, Brian pedig elvégezte az egy kézzel is elvégezhető munkákat. Brian apró, szabályos négyzetekké hajtogatta a cukorkáspapírokat, mielőtt kidobta őket. A cipőit az ágy alá sorakoztatta, sarkukkal egy vonalban. Amikor kipakolt, minden holmija elfért három fiókban, és mégis úgy rendezte el őket, mintha ellenőrzésre számítana.
A rézcsík ott maradt, ahol volt. Mitchell visszaszorította az ágykeretet a falhoz, hogy eltakarja, és feljegyezte a telefonjába, hogy reggel szóljon valakinek, aztán, mert tizenhat éves volt, és a napja már tizenegy órája tartott, teljesen megfeledkezett a feljegyzésről.
Takarodó előtt nem sokkal Brian leült az ágya szélére, és az íróasztali lámpa alá tartotta a kezét.
„Feszül” – mondta.
Mitchell letette a könyvét. „Hogy feszül? Úgy, hogy a ragasztó húzza a szőrt, vagy úgy, hogy elzsibbadtak az ujjaid?”
„Nem tudom. Feszül.”
„Add ide. Ne szedd le a kötést.”
Brian odanyújtotta a kezét, Mitchell pedig a csuklójánál fogta meg, vigyázva, hogy ne érjen a kötéshez, és a hüvelykujja begyével egyenként megnyomta Brian körmeit. Mindegyik újra rózsaszín lett, még mielőtt kettőig számolhatott volna. Az ujjak melegek voltak. A ragasztó fölött semmi, amit duzzanatnak lehetett volna nevezni.
„Nincs baj” – mondta. „Jó a keringés. Azért feszül, mert feszülnie kell – ez tartja össze a sebszéleket. Holnapig magadon hagyod.”
„Holnapig.”
„Holnapig. Ha az ujjaid kifehérednek, elkékülnek vagy elzsibbadnak, ébressz fel, levágom a kötést, és újrakötöm. Egyébként nagyon mélyen fogok aludni.”
Brian hanyatt feküdt a takaróján, bekötött kezét a mellkasán nyugtatta, Mitchell pedig lekapcsolta a lámpát.
Az iskola az ajtó fölötti polchoz csavarozta az órát. Vaskos, régi digitális darab volt piros számokkal, amilyet két dollárért kapni egy garázsvásáron, és búgott. A sötétben ez volt a szoba leghangosabb tárgya.
11:09.
„Kérdezhetek valamit?” – szólalt meg Brian.
„Persze.”
„Hallottál korábban csengőt? Tegnap este ilyenkor –” Elhallgatott. „Nem is volt tegnap este. Úgy értem, a pasas a pultnál azt mondta, hogy van csengő.”
„Van csengő.” Mitchell az eligazításra váró sorban hallott róla, egy felügyelő adta elő viccként, aki már három nyarat dolgozott itt. „Abból az időből maradt, amikor ez még kórház volt. Műszakváltás. Senki nem szerelte ki a szerkezetét, úgyhogy még mindig szól, és állítólag rosszkor szól, és már akkor is rosszkor szólt, amikor az itteniek közül még senki sem született meg.”
„Rosszkor.”
„Tizenegy tizenháromkor, vagy valami ilyesmi. Őrült egy időpont, bármiről legyen is szó.”
11:11.
„Az négy perc különbség” – mondta Brian. „Ha tizenegy tizenötkor kéne szólnia.”
„Két perc különbség, ha tizenegy tizenötkor kéne szólnia.”
„Ja. Kettő.” Szünet. „Bocs. A fejem nem – lüktet a kezem.”
„Lüktetni fog. Most kezdődik az unalmas rész.”
11:12.
Mitchell ott feküdt, az összecsukott szemüvege az ablakpárkányon, körben a szoba szélei szürkéskékbe fordultak, a tenyere laposan a takarón, ahogy gyerekkora óta aludt, és az alsó fiókban lapuló barna iratborítékra gondolt, meg a hat hétre, meg arra, hogy furcsa volna-e már az első napon megkérdezni a szobatársától, szokott-e egyáltalán valakivel együtt vacsorázni.
Váltottak a számjegyek.
A csengő pontosan ugyanabban a pillanatban szólalt meg. Igazi, súlyos rézhang jött valahonnan a régi szárny tetőteréből, végigfutott a kövön, bejutott Mitchell ágyának keretébe, és felkúszott a gerincén, mintha valaki magára az épületre ütött volna rá.
„Ó” – mondta Brian.
És Mitchell jobb keze felnyílt.
Később is csak így tudta elmondani. Először nem vágás volt. Felnyílás, egy vonal, amelyet a mutatóujja alól lefelé, a csuklója felé húzott egy köröm, amelyet nem látott, aztán fél másodpercnyi semmi, aztán egyszerre megérkezett az egész fájdalom, forrón, pontosan körülhatároltan, késve.
Már talpon volt, és égett a lámpa, de arra nem emlékezett, hogyan ment át a szobán.
A kezéről vér folyt az íróasztalra. Ráhullott a kék elsősegélyes bádogdobozra, gyöngyökké állt össze a zománcon, lecsorgott a fehér kereszten, és tócsába gyűlt a doboz tövénél. Kinyújtott karral állt, és sehogy sem tudott értelmet találni benne.
„Mitchell.” Brian hangja mögüle, egészen halkan. „Mitchell.”
Brian felült, jobb kezét maga elé tartotta, a ragasztószalag laza, szürke hurokban lógott róla. A kötés tisztán vált le. Alatta a tenyere tenyér volt. Bőr, vonalak, egy korábbról ott maradt száraz, barna maszat, amely pergett lefelé, amikor megdörzsölte a hüvelykujjával.
Megmozgatta az ujjait. Ökölbe szorította a kezét. Szétnyitotta.
„Nem fáj” – mondta.
„Ne.” Mitchell hallotta, hogy felerősödik a tájszólása, azok a lapos nyugat-pennsylvaniai magánhangzók, amelyekkel az anyja is beszélt, és nem tudott tenni ellene. „Ne csináld ezt. Ne szorítsd ökölbe.”
„Egyáltalán nem fáj.”
Az óra alatt álltak, kinyújtott kézzel. Brian egészen közel lépett, és tenyerét felfelé fordítva Mitchellé mellé tartotta, így a két kezük egymás mellett feküdt a lámpafényben, mint egy lap és annak a másolata.
A vágás ugyanúgy futott. A mutatóujj alatt, ugyanannál a redőnél indult, ugyanolyan hosszan húzódott átlósan, ugyanott ért véget a csukló fölött. Ugyanaz a sekély rész fent, ahol a réz először belekapott, ugyanaz a mélyebb közép. Nem tükörkép volt. Ha Brian kezét Mitchellére fektették volna, a vonalak pontosan fedték volna egymást.
„Ugyanaz” – mondta Brian. „Nem hasonló. Ugyanaz.”
„Tudom, mi ez.” Mitchell hangja furcsán és nyugodtan szólt, azon a hangon, amelyen az anyjához beszélt, amikor otthon félrementek a dolgok, és valakinek úgy kellett beszélnie, mint egy felnőttnek. „Hozd ide a telefonomat. A párkányon van. Hozd ide, és semmi máshoz ne nyúlj.”
„Te most mit –”
„Hozd a telefont.”
Brian odahozta a telefont. Mitchell az óra alatti polcnak támasztotta a csuklóját, Brian begyógyult tenyerét is az övé mellé tartatta, és úgy készítette el a képet, hogy a piros számok is rákerüljenek, 11:13, a kövér, olcsó, garázsvásári számjegyek éppen a fölött a két kéz fölött, amelynek nem lett volna szabad így kinéznie. Négyszer vagy ötször is lefényképezte. Megfordította a kezét, és megint lefényképezte. Az ujjai nyomot hagytak a képernyőn.
„Vér van a dobozon” – mondta Brian.
„Hagyd.”
„De ha valaki –”
„Hagyd, Brian, ez bizonyíték.” A szó kicsúszott a száján, mielőtt végiggondolhatta volna. Hogy mit bizonyít, és kinek, arról fogalma sem volt. Tizenhat éves volt, ösztöndíjas, hat órája vett részt egy programban, amelybe négy esszé megírásával jutott be, és egy olyan sebből vérzett, amelyet soha nem szerzett.
Brian már a szemetesnél volt. Kiemelte az elhasznált gézlapot, a laza ragasztószalagot és a védőpapírcsíkokat, mindet egyetlen barnásvörös, keményedő csomóba ragadva.
„Reggel kiürítik a szemeteseket” – mondta. „A villanykapcsoló mellett a kártyán az áll, hogy reggel kiürítik a szemeteseket.”
A csengő óta Mitchell most először nézte meg rendesen. Brian ott állt, valaki más beszáradt vérét tartotta a meggyógyult kezében, szürkéskék szeme könnyes volt, a tekintete nem rebbent, és már két lépéssel előrébb járt.
„Tedd egy zacskóba” – mondta Mitchell. „Egy tisztába. Ne érjen hozzá semmihez.”
Ekkor ráérős léptek közeledtek a folyosón, valaki az első esti ellenőrző körútját járta, a zseblámpafény ütemesen haladt vele, és mindketten megdermedtek. Mitchell a saját pólójába tekerte a kezét, a hasához szorította, és háttal az ajtónak azokat az ajtónyílásokat számolta, amelyeket nem látott, öt volt belőlük, öt, öt, miközben a fény végigsöpört az ajtó alatti résen, a léptek megálltak, aztán továbbmentek.
Az alvásról nem beszéltek; egyszerűen lemondtak róla. Mitchell az ágykeretnek támaszkodva ült, és a bal kezével ügyetlenkedve cserélgette a gézlapokat. Vele szemben Brian az ölében tartotta a lezárt zacskót, meggyógyult tenyerét pedig a lámpafény felé fordítva várta, hogy meggondolja magát.
Valamikor, amikor a legrosszabb volt, Brian azt mondta: „Sajnálom”, Mitchell pedig azt: „Mit”, és Briannek nem volt válasza, és utána sokáig egyikük sem mondott semmit.
Az intézet napkeltét jelző reggeli szignálja a modern belső udvar felől hallatszott, felvételről szólt, négy lágy elektronikus hang, amely még soha senkinek nem okozott fájdalmat. Az ablak mostanra olyan színű lett, mint a fölözött tej.
„Hadd csináljam én” – mondta Brian.
„Mit.”
„A kezedet. Te is elláttad az enyémet.” Már nyúlt is a doboz felé, aztán megállt, és visszahúzta az ujjait, mert ilyen ember volt. „Ha akarod. Figyeltem. Öblítés, nyomás, ragasztás. Három dolog.”
Mitchell a tenyerére nézett. Éjszaka ragacsos lett és csúnya, és kétszer is újra felnyílt, amikor megfeledkezett róla, és rosszul mozdult.
Odanyújtotta.
Brian a két kezébe vette, és pontosan úgy csinálta végig az egészet, ahogy Mitchell megmutatta neki, lassan és óvatosan, a nyelvét a fogai közé szorítva. Kiöblítette, és úgy csípett, ahogy Mitchell megígérte, hogy csípni fog. Nyomta, és inkább túl sokáig nyomta, mint túl rövid ideig. Leragasztotta, az ujjak tövénél két rögzítőcsíkkal, hogy ne húzódjon meg, ha Mitchell ökölbe szorítja a kezét.
Aztán hátraült a sarkára, mögötte szürkén kezdett világosodni a régi kő, és mindketten Mitchell kezét nézték.
A vérzés elállt. A kötés tiszta volt, fehér, és úgy feszült, ahogy kell.
A seb még mindig ott volt.
„Nem ment vissza” – mondta Brian.
Mitchell felállt. Zsebre tette a telefont, benne a fényképekkel, meg a lezárt zacskót az előző esti kötéssel, és felvette a kék elsősegélyes bádogdobozt, amelynek fehér keresztjén barna folyóvá száradt a vér, mert az szóba sem jöhetett, hogy a takarítóknak otthagyja az asztalon.
„Vedd fel a cipődet” – mondta. „A gyengélkedőre megyünk.”
