Meg­győ­ző érvek

Jane Austen

1. fejezet

Sir Walter Elliot, a Somerset grófságbeli kellynchi kastély ura, olyan ember volt, aki a maga szórakozására soha más könyvet nem vett kezébe, csak a „Baronetage”-t; ez adott elfoglaltságot üres óráiban, s vigaszt a gondterheltekben; itt ébredt benne csodálat és tisztelet, amikor a legrégebbi adományozásokból még fennmaradt néhány címen elmerengett; itt változtak maguktól szánalommá és megvetéssé a családi ügyekből támadt kellemetlen érzései, amint végiglapozta a múlt század szinte végeláthatatlan új címadományozásait; s itt, ha minden más lap hatástalan maradt is, a maga történetét olvashatta soha nem lankadó érdeklődéssel. Kedves kötete mindig ezen az oldalon nyílt ki:

A kellynchi kastély Elliotjai.

„Walter Elliot, született 1760. március 1-jén, 1784. július 15-én nőül vette Elizabethet, a Gloucester grófságbeli South Parkban lakó James Stevenson úr leányát; e hölgytől (meghalt 1800-ban) született gyermekei: Elizabeth, 1785. június 1-jén; Anne, 1787. augusztus 9-én; egy halva született fiú, 1789. november 5-én; Mary, 1791. november 20-án.”

A nyomdából eredetileg pontosan ezzel a szöveggel került ki a bekezdés; Sir Walter azonban javított rajta: a maga és családja tájékoztatására Mary születésének dátuma után odaírta ezeket a szavakat – „1810. december 16-án férjhez ment Charleshoz, a Somerset grófságbeli Uppercrossban lakó Charles Musgrove úr fiához és örököséhez” –, valamint a legnagyobb pontossággal bejegyezte azt is, a hónap mely napján veszítette el feleségét.

Ezután az ősi és köztiszteletben álló család története és felemelkedése következett a szokásos fordulatokkal: hogyan telepedett meg először Cheshire-ben; hogyan említi Dugdale; a főseriffi hivatal viselése, egy városi választókerület képviselete három egymást követő parlamentben, a hűséges szolgálatok és a II. Károly uralkodásának első évében elnyert baroneti méltóság, valamennyi feleségül vett Mary és Elizabeth felsorolásával; mindez összesen két csinos oldalt töltött meg a tizenkettedrét alakú kötetben, s a címerrel és jelmondattal zárult: „Fő lakóhelye: a Somerset grófságbeli kellynchi kastély”; a legvégén pedig megint Sir Walter kézírása következett:

„Az örökség várományosa: William Walter Elliot úr, a második Sir Walter dédunokája.”

Sir Walter Elliot jellemének alfája és ómegája a hiúság volt; hiú volt a külsejére és társadalmi állására. Fiatalon feltűnően szép férfi volt, és ötvennégy évesen még mindig igen jóképű. Kevés asszony gondolt nála többet a saját külsejére, s egyetlen újdonsült lord komornyikja sem örülhetett jobban a társadalomban elfoglalt helyének. Úgy vélte, a szépség áldásánál egyedül a baroneti cím áldása ér többet; s azt a Sir Walter Elliotot, akiben e két adomány egyesült, szüntelenül a legmelegebb tiszteletével és odaadásával övezte.

Külseje és rangja egyvalamiért méltán tarthatott igényt ragaszkodására: minden bizonnyal ezeknek köszönhette feleségét, akinek jelleme messze felülmúlta azt, amit a magáéval kiérdemelhetett volna. Lady Elliot kiváló asszony volt, értelmes és szeretetre méltó; ha megbocsátjuk azt az ifjúkori elvakultságot, amely Lady Elliottá tette, sem ítélőképessége, sem magatartása nem szorult utóbb soha elnézésre. Tizenhét éven át hol elnézte férje hibáit, hol enyhített rajtuk, hol leplezte őket, s öregbítette valódi tekintélyét; és bár ő maga nem volt a világ legboldogabb teremtése, kötelességei, barátai és gyermekei mégis annyira az élethez kötötték, hogy nem volt közömbös számára, mikor kell tőlük megválnia. Három leány, a két idősebb tizenhat és tizennégy éves: rettenetes örökség egy anya után, vagy inkább rettenetes felelősség, ha egy önhitt, ostoba apa felügyeletére és irányítására kell bízni őket. Volt azonban egy igen bensőséges barátnője, egy okos, derék asszony, akit az iránta érzett mély ragaszkodás arra indított, hogy a közelében, Kellynch falujában telepedjék le; s Lady Elliot leginkább az ő jóságára és tanácsaira számított mint a leghathatósabb segítségre azoknak a helyes elveknek és tanításoknak a megőrzésében, amelyekkel oly féltő gonddal nevelte leányait.

Ez a barátnő és Sir Walter nem házasodtak össze, bármit vártak is ismerőseik e tekintetben. Tizenhárom év telt el Lady Elliot halála óta, s ők még mindig közeli szomszédok és meghitt barátok voltak; egyikük továbbra is özvegyember maradt, a másik özvegyasszony.

Hogy Lady Russell megállapodott korában, szilárd jellemével és igen jó anyagi körülményei között nem gondolt második házasságra, nem szorul mentegetésre a közvélemény előtt, amely inkább akkor hajlamos indokolatlanul elégedetlenkedni, ha egy asszony újra férjhez megy, mint ha nem; ám hogy Sir Walter sem nősült meg újra, az magyarázatot kíván. Tudassék tehát, hogy Sir Walter derék apához illően (miután egy-két fölöttébb észszerűtlen leánykérése a nyilvánosság tudta nélkül kudarccal végződött) azzal büszkélkedett, hogy drága leányai kedvéért nem házasodik meg. Egyik leányáért, a legidősebbért, valóban bármiről lemondott volna, amire nem vágyott túlságosan. Elizabeth tizenhat évesen megörökölte anyja jogait és tekintélyét, már amennyire ez lehetséges volt; s mivel igen szép volt, és nagyon hasonlított az apjára, mindig nagy befolyást gyakorolt rá, s ketten a legboldogabb egyetértésben éltek. Másik két gyermeke jóval kevesebbet ért. Mary némi kölcsönvett tekintélyre tett szert azzal, hogy Mrs. Charles Musgrove lett; Anne azonban, akit finom szelleme és kedves természete minden igazán értelmes ember szemében magasra emelt volna, sem apja, sem nővére szemében nem számított senkinek; szavának nem volt súlya, kényelme mindig háttérbe szorult – ő csak Anne volt.

Lady Russellnek viszont igen kedves és nagyra becsült keresztleánya, kedvence és barátnője volt. Lady Russell mindhármukat szerette; de csak Anne-ben vélhette újraéledni az anyjukat.

Néhány évvel korábban Anne Elliot igen csinos leány volt, üdesége azonban korán elhervadt; s mivel apja még szépsége teljében is kevés csodálnivalót talált benne (finom vonásaival és szelíd, sötét szemével oly merőben különbözött tőle), most, hogy megfakult és lesoványodott, semmi sem maradt benne, ami megbecsülést ébreszthetett volna iránta. Sohasem fűzött nagy reményeket ahhoz, hogy Anne nevét valaha kedves könyve más lapján is olvashassa, most pedig már semmi reménye sem volt erre. Rangban egyenlő házasságot egyedül Elizabethtől várhatott, hiszen Mary csupán egy régi, köztiszteletben álló, nagy vagyonú vidéki családdal lépett rokonságba, így hát mindenben ő tisztelte meg őket, s maga semmiféle megtiszteltetésben nem részesült: Elizabeth előbb-utóbb rangjához méltó házasságot köt majd.

Megesik, hogy egy nő huszonkilenc évesen szebb, mint tíz évvel korábban; s általában véve, ha sem betegség, sem aggodalom nem gyötörte, ez az az életkor, amikor bájaiból még alig vész el valami. Így volt ez Elizabethtel is: még mindig ugyanaz a szép Miss Elliot volt, akivé tizenhárom évvel korábban lett, s ezért Sir Walternek meg lehetett bocsátani, hogy megfeledkezett leánya koráról; vagy legalábbis csak félig kellett bolondnak tartani azért, hogy önmagát és Elizabethet változatlanul virulónak vélte mindenki más szépségének romjai között; mert azt nagyon is tisztán látta, mennyire öregszik családja és ismeretsége összes többi tagja. Anne arca beesett, Mary vonásai eldurvultak, a környéken minden arc csúnyult, s már régóta fájt neki, milyen gyorsan szaporodnak a szarkalábak Lady Russell halántéka táján.

Elizabeth nem volt olyan maradéktalanul elégedett önmagával, mint az apja. Tizenhárom éve volt a kellynchi kastély úrnője, s olyan magabiztosan és határozottan vezette és igazgatta a házat, hogy soha senki sem gondolhatta fiatalabbnak a koránál. Tizenhárom éve töltötte be a háziasszony tisztét, szabta meg otthon a ház törvényeit, indult elsőnek a négyfogatú kocsihoz, s lépett ki közvetlenül Lady Russell után a vidék valamennyi szalonjából és ebédlőjéből. Tizenhárom tél visszatérő fagyai látták, amint ő nyitja meg mindazokat a rangos bálokat, amelyekre a szomszédság szűk köre alkalmat adott, s tizenhárom tavasz bontotta virágait, amikor apjával felutazott Londonba, hogy évről évre néhány hétig élvezze a nagyvilág örömeit. Emlékezett minderre, s tudta, hogy huszonkilenc éves; ez némi bánkódással és aggodalommal töltötte el; tökéletesen bizonyos volt abban, hogy még mindig ugyanolyan szép, mint valaha, de érezte a veszélyes esztendők közeledtét, s nagy örömére szolgált volna, ha biztosan tudja, hogy az elkövetkező egy-két évben illendően megkéri a kezét egy férfi, akiben baroneti vér folyik. Akkor aztán ismét ugyanolyan örömmel vehette volna kezébe a könyvek könyvét, mint kora ifjúságában; most azonban nem kedvelte. Hogy minduntalan saját születésének dátuma került elébe, s utána más házasság nem következett, csak legkisebb húgáé, kellemetlen olvasmánnyá tette számára a könyvet; s nemegyszer, ha apja felütve hagyta mellette az asztalon, elfordított tekintettel csukta be és tolta el magától.

Ezenkívül csalódás is érte, amelynek emlékét ez a könyv, kivált pedig saját családjának története, szükségképpen mindig felidézte. Az örökség várományosa, éppen az a William Walter Elliot úr, akinek jogait apja oly nagylelkűen védelmezte, csalódást okozott neki.

Már egészen fiatal leányként elhatározta, hogy feleségül megy hozzá, amint megtudta, hogy ha nem születik fiútestvére, ő lesz a következő baronet; apja pedig mindig is ezt szánta neki. Fiúkorában nem ismerték; de nem sokkal Lady Elliot halála után Sir Walter kereste vele az ismeretséget, s bár közeledése nem talált szívélyes fogadtatásra, kitartóan próbálkozott, elnézéssel viseltetve az ifjúkor szerény tartózkodása iránt; s egyik tavaszi londoni kirándulásukon, amikor Elizabeth még ifjúsága első virágában volt, Mr. Elliot kénytelen volt megismerkedni velük.

Akkoriban igen fiatal ember volt, épp jogi tanulmányaiba fogott; Elizabeth pedig rendkívül megnyerőnek találta, s ez megerősítette minden hozzá fűzött tervüket. Meghívták a kellynchi kastélyba; az év egész hátralevő részében róla beszéltek és őt várták; de nem jött el. A következő tavasszal újra látták Londonban, ugyanolyan megnyerőnek találták, megint bátorították, meghívták és várták, s megint nem jött; legközelebb pedig már az a hír érkezett felőle, hogy megnősült. Ahelyett, hogy az Elliot-ház örököse számára kijelölt úton kereste volna boldogulását, egy alacsonyabb származású, gazdag nővel kötött házassága árán vásárolta meg függetlenségét.

Sir Walter ezt rossz néven vette. A család fejeként úgy érezte, ki kellett volna kérni a véleményét, kivált miután oly nyilvánosan pártfogásába vette a fiatalembert; meg is jegyezte: „Hiszen kétségtelenül láttak bennünket együtt, egyszer Tattersallnál, kétszer pedig az alsóház előcsarnokában.” Hangot adott rosszallásának, de annak láthatólag csekély súlya volt. Mr. Elliot meg sem próbált mentegetőzni, s éppoly kevéssé óhajtotta a család további figyelmét, amilyen méltatlannak Sir Walter tartotta rá: minden érintkezés megszakadt közöttük.

Mr. Elliotnak ez a fölöttébb kínos története több év múltán is haraggal töltötte el Elizabethet, aki önmagáért is kedvelte a férfit, de még inkább azért, mert apja örököse volt, s akinek erős családi büszkesége csakis benne látta Sir Walter Elliot legidősebb leányának méltó párját. A-tól Z-ig egyetlen baronet sem akadt, akit szíve szerint ily készségesen ismert volna el egyenrangúnak. A férfi azonban oly gyalázatosan viselkedett, hogy bár Elizabeth most (1814 nyarán) fekete szalagokkal gyászolta Mr. Elliot feleségét, nem tarthatta érdemesnek arra, hogy újra rá gondoljon. Első házasságának szégyenén talán még túl lehetett volna lépni – hiszen semmi ok nem volt feltételezni, hogy utódok örökítik tovább –, ha nem tett volna ennél is rosszabbat; de mint jó barátok szokásos közbelépése révén megtudták, mindnyájukról a legnagyobb tiszteletlenséggel beszélt, s éppen arról a vérről szólt a legnagyobb lenézéssel és megvetéssel, amelyből maga is származott, meg azokról a méltóságokról, amelyek később őt illetik majd. Ezt nem lehetett megbocsátani.

Ilyenek voltak Elizabeth Elliot gondolatai és érzései; ezek a gondok keserítették meg, ezek az izgalmak színezték életének egyhangúságát és előkelőségét, jómódját és ürességét; ilyen érzések tették érdekessé a hosszú, eseménytelen életet ugyanabban a vidéki társaságban, s töltötték ki az üres órákat, hiszen házon kívül nem volt szokása hasznos tevékenységet végezni, s nem volt sem olyan tehetsége, sem tanult készsége, amellyel odahaza elfoglalhatta volna magát.

Újabban azonban más is foglalkoztatni és aggasztani kezdte. Apjának mind több gondot okozott a pénz. Tudta, hogy most azért veszi kezébe a „Baronetage”-t, hogy elűzze gondolataiból a kereskedők tetemes számláit és ügyvivőjének, Mr. Shepherdnek kellemetlen célzásait. A kellynchi birtok jól jövedelmezett, de nem futotta belőle arra a fényes életmódra, amelyet Sir Walter a birtok urához illőnek tartott. Amíg Lady Elliot élt, rend, mértékletesség és takarékosság uralkodott, s ennek hála Sir Walter kiadásai éppen csak a jövedelmén belül maradtak; vele együtt azonban minden ilyen józanság is meghalt, s attól kezdve férje állandóan többet költött a jövedelménél. Kevesebbet nem is költhetett volna; csupa olyasmit tett, ami Sir Walter Elliotnak parancsoló kötelessége volt; ám bármily vétlen volt is, nemcsak egyre súlyosabban eladósodott, hanem oly sűrűn emlékeztették is erre, hogy immár hiába próbálta akár csak részben is eltitkolni leánya elől. Már a múlt tavasszal, Londonban tett neki néhány célzást; sőt odáig ment, hogy ezt kérdezte: „Tudnánk takarékoskodni? Eszedbe jut bármi, amin takarékoskodhatnánk?” Elizabeth pedig, meg kell adni neki, a női riadalom első hevében komolyan töprengeni kezdett, mit lehetne tenni, s végül a takarékoskodás két módját javasolta: vonjanak meg néhány fölösleges jótékony adományt, és mondjanak le a szalon újrabútorozásáról; e két ötletet utóbb azzal a szerencsés gondolattal toldotta meg, hogy elmaradhatna az ajándék is, amelyet évről évre vinni szoktak Anne-nek. Ám ezek az intézkedések, bármily jók voltak is önmagukban, nem enyhíthettek kellőképpen a bajon, amelynek teljes nagyságát Sir Walter hamarosan kénytelen volt feltárni előtte. Elizabeth semmi hathatósabbat nem tudott javasolni. Méltánytalannak érezte, ami vele történt, s szerencsétlennek önmagát, akárcsak apja; és egyikük sem tudta kitalálni, hogyan csökkenthetnék kiadásaikat anélkül, hogy méltóságuk csorbát szenvedne, vagy kényelmükről elviselhetetlen mértékben kellene lemondaniuk.

Sir Walter csak birtokának egy kis részével rendelkezhetett szabadon; de ha a birtok minden acre földje elidegeníthető lett volna, az sem változtatott volna semmin. Arra még leereszkedett, hogy ameddig csak joga engedte, jelzáloggal terhelje birtokát, de arra sohasem ereszkedett volna le, hogy eladja. Nem; ennyire sohasem hozna szégyent a nevére. A kellynchi birtokot épen és egészben kell továbbörökítenie, ahogyan ő is kapta.

Tanácsot kértek két bizalmas barátjuktól: a szomszédos mezővárosban lakó Mr. Shepherdtől és Lady Russelltől; s apa és leánya egyaránt mintha azt várta volna, hogy egyikük vagy másikuk kitalál valamit, ami megszünteti pénzzavarukat és csökkenti kiadásaikat, anélkül, hogy akár ízlésük, akár büszkeségük bármiben hiányt szenvedne.

---