A skarlát betű

Nathaniel Hawthorne

1. fejezet: A börtönkapu

Egy faépület előtt szakállas férfiak tömege gyűlt össze, komor színű ruhában és szürke, magas, csúcsos kalapban; közéjük asszonyok vegyültek, némelyek csuklyában, mások hajadonfőtt. Az épület ajtaját vastag tölgyfagerendákból ácsolták, és vasszegekkel verték ki.

Az új gyarmatok alapítói, bármilyen utópiát álmodtak is meg kezdetben az emberi erény és boldogság jegyében, kivétel nélkül a legelső gyakorlati teendőik közé sorolták, hogy a szűz föld egy részét temetőnek, egy másik részét pedig börtön helyéül jelöljék ki. E szabályból kiindulva bátran feltételezhetjük, hogy Boston ősatyái valahol Cornhill környékén csaknem olyan korán megépítették az első börtönházat, mint ahogy kijelölték az első temető helyét Isaac Johnson telkén, a sírja körül, amely köré később a King’s Chapel régi temetőjének valamennyi sírja csoportosult. Annyi bizonyos, hogy mintegy tizenöt vagy húsz évvel a város alapítása után a fabörtönön már ott látszottak az időjárás okozta foltok és az öregedés egyéb jelei, s még sötétebbé tették összevont szemöldökű, komor homlokzatát. A tölgyfaajtó súlyos vasalatán ülő rozsda ősibbnek tetszett bármi másnál az Újvilágban. Mint mindaz, ami a bűnhöz tartozik, ez is olyannak látszott, mintha sohasem lett volna fiatal. A csúf épület előtt, közte és az utca keréknyoma között füves földdarab terült el, amelyet sűrűn felvert a bojtorján, a disznóparéj, a nikandra meg más efféle rút növényzet; mindez nyilván otthonosan érezte magát abban a földben, amely oly korán sarjasztotta ki a civilizált társadalom fekete virágát, a börtönt. A kapu egyik oldalán azonban vadon nőtt rózsabokor állt, szinte a küszöbnél eresztve gyökeret, s most, június havában, finom ékkövei borították; az ember úgy képzelhette, hogy ezek illatukat és törékeny szépségüket a belépő rabnak s a végzete elé kilépő, elítélt bűnösnek kínálják, annak jeléül, hogy a Természet szíve mélyén meg tudja szánni, és jóságos tud lenni hozzá.

Ez a rózsabokor különös véletlen folytán tovább él a történelemben; de nem vállalkozunk annak eldöntésére, hogy csupán a hajdani zord vadonból maradt-e fenn, még oly sokkal azután is, hogy kidőltek az óriási fenyők és tölgyek, amelyek eredetileg beárnyékolták – vagy pedig, amint azt hitelt érdemlő forrás alapján hihetjük, a szent életű Ann Hutchinson lába nyomán sarjadt ki, amikor belépett a börtönajtón. Mivel éppen elbeszélésünk küszöbén leltünk rá, s történetünk most készül kilépni e baljós kapun, aligha tehetünk mást, mint hogy leszakítjuk egy virágát, és átnyújtjuk az olvasónak. Reméljük, jelképe lehet az erkölcsi tanulság valamely kedves virágának, amelyre utunk során rálelhetünk, vagy enyhítheti egy emberi gyarlóságról és bánatról szóló történet elsötétülő végét.

---