1. fejezet

Anyám Torontóban vastag fekete Sharpie-val feliratozta a dobozainkat. Mire Austinba értünk, a feliratok már viccnek hatottak. KONYHAI VEGYES. KÖNYVEK, NEHÉZ. Az egyikre az volt írva: TÉL. A teherautó távozása óta bontatlanul állt a Wrighték ikerházának nappalijában, akár egy levél, amelyről már felbontás előtt tudod, mi van benne.

A dobozok napról napra kisebbre szabták a lakást. A kipakolás nem időjárás. Vagy megcsinálod, vagy a karton felfalja a padlót. Anya késő estig dolgozott az önkormányzatnál, a hőséggel szembeni ellenálló képesség tervezésén: azt próbálta kideríteni, mely városrészek főnek meg először, és mivel tartozik nekik a város. Úgy ért haza, mint akinek egy autó belsejének szaga ivódott a ruhájába. A TÉL feliratú dobozt kétszer is arrébb tettem, hogy odaférjünk a kanapéhoz. Ennyi volt minden hozzájárulásom az új életünkhöz.

Az első este anya megállt a hátsó hálószoba ajtajában, és azt mondta: – Ez lehet a tiéd. Mielőtt én bármit láttam volna belőle, aláírta a bérleti szerződést, beadta az iskolai nyomtatványokat, és a fal mellé tornyozta a kartondobozaimat. Nála ezt jelentette a kedvesség. Azt mondtam, majd később berendezem a szobát. A későbbből bontatlan dobozok sora lett. Ha sem Austint, sem az ikerházat nem választhattam meg, legalább a szobát várakoztathattam.

Az ikerház mindennek a rossz oldalán állt. A Sunline megálló három percre volt az ajtónktól, és pontosan oda vitt, ahová sosem kellett mennem. Ahhoz, hogy átjuss Dry Creeken, aztán az azonos nevű iskola mellett elhaladva elérd a városrészt, ahol az emberek szemlátomást csináltak is valamit, kellett egy átszállás, valakinek az anyja, vagy elég mersz ahhoz, hogy átvágj egy augusztuson, amely még nem egyezett bele, hogy véget érjen.

Tizenhat éves voltam, és egy hete jártam a Dry Creek Középiskolába – éppen elég ideje ahhoz, hogy megtanuljam: ha bocsánatot kérsz, amikor neked jön valaki, úgy néz rád, mintha bűncselekményt vallottál volna be.

Így kerültem az utolsó kicsengetés után a Calder buszfordulóhoz, ahol egy késői átszálló járatra várva a póznára tűzött szórólapot olvastam, mert nem volt ott semmi más olvasnivaló.

REUSE AUSTIN – állt rajta. IFJÚSÁGI SZELEKTÍV BONTÓBRIGÁD. NYITÓÜLÉS MA.

Alatta kézzel rajzolt, ferdén fénymásolt térkép következett: a forduló, mögötte a vízelvezetési szolgalmi sáv, észak felé futó szaggatott vonal egy MESQUITE TRACE feliratú téglalapig, a téglalap mellett pedig ugyanazzal a kézírással: MENJ GYALOG. VEGYÉL FEL RENDES CIPŐT.

Rendes cipőm volt, fuvarom nem, anya pedig még órákig nem ért volna haza.

Úgyhogy gyalog mentem.

A vízelvezető meder alja betonból volt, és száraz, mint egy tányér; középen zöld algacsík jelezte, hol járt legutóbb víz, a két partról pedig mesquite-fák hajoltak fölé. A csónakfarkú madarak végig kiabáltak velem. Félúton már teljesen átázott az ingem. Torontóban februárban nyitott kabátban futottam végig a Danforthon; itt meg egy lábon járó, átázott papírzacskó voltam.

A szolgalmi sáv egy csatornából kapaszkodott fel egy lakónegyedbe, amelyet a gondolat kellős közepén hagytak félbe. Járdaszegélyek, mögöttük házak nélkül. Tűzcsapok a gazban. Utcai lámpák, amelyek még egyszer sem gyulladtak ki. Az egyetlen elkészült utca végén kétszintes ház állt krémszínű burkolattal, kőburkolatos lábazattal és egy barna gyepfolttal ott, ahol valaki leterítette a gyepszőnyeget, aztán nem fizetett tovább a vízért.

A halott gyepen két fémlábon tábla állt, és semmi köze nem volt ahhoz, hogy bárkinek házat adjanak el.

BELLWEATHER DEVELOPMENT – TELEK BONTÁSRA ÍTÉLVE\nÚJRAHASZNÁLÁSI ENGEDÉLY: 42 NAPOS SZELEKTÍV BONTÁSI IDŐSZAK\n1. NAP A 42-BŐL\nBONTÁS: 42. NAP

Alatta kábelkötözővel rögzített, laminált munkarend lógott, rajta pirossal: CSAK NAPPALI VILÁGOSSÁGBAN. A sárga fény már végignyúlt a műkő burkolaton. Bármi legyen is ez, egyetlen esélyem volt rá, és akkor ért véget, amikor a napfény.

Úgy olvastam a visszaszámlálást, ahogy az ember egy parkolási táblát olvas. Csak egy szám volt, amelyet egy házhoz biggyesztettek.

***

Tucatnyi fiatal állt a halott gyepen. Egy írótáblás nő őrizte a bejáratot. A beton küszöbön frissen festett fehér vonal futott végig egyik szélétől a másikig: rossz helyre húzott rajtvonal.

Átléptem rajta.

– Lépj vissza – mondta a nő ugyanabban a hangnemben, ahogy az ember azt mondja: vigyázz a lépcsőre.

Visszatettem a lábam a festék mögé.

– Név?

– John Wright.

– Regisztráltál?

– A buszfordulónál láttam a szórólapot.

Felírt valamit. Negyven körül járhatott, az orrnyergén úgy leégve, mintha húsz éve folyamatosan ott égette volna a nap; az övén oldalfegyverként lógott egy spirálba tekert piros jelzőszalag. A nyakpántján lévő kártyán ez állt: AGUILAR ASSZONY. Az is rajta állt: Reuse Austin és REGISZTRÁLT HELYSZÍNI FELÜGYELŐ.

– John Wright, érkezés – mondta, felírta az időpontot, majd felém fordította az írótáblát, hogy lássam. – Helyszíni napló. A neved előbb kerül rá, mint a tested. Ha nincs név, sosem jártál itt. A biztosító szerint pedig aki sosem járt itt, az nem sérülhet meg.

Aláírtam. A kézírásom a szokásosnál is rosszabb lett.

– Ha én nem vagyok bent, senki sem lehet bent – mondta –, és a kifüggesztett nappali munkaidő után sem maradhat bent senki. Nincs áram, víz vagy gáz – mindhármat lekapcsolták az utcai csatlakozásnál, és úgy is maradnak, amíg le nem bontják a házat, tehát senki ne keressen kapcsolót vagy csapot. Ez mintaház. Be van rendezve, de sosem laktak benne, és nem lesz belőle olyan hely, ahová csak úgy bejártok. Senki sem alszik itt. Senki sem eszik itt születésnapi tortát. Ez nem a klubhelyiségetek.

Nevetés indult mögöttem. Aguilar asszony elnézett mellettem, és a nevetés elhalt.

– Omar már hallotta.

– Hatszor – mondta Omar, aki kényelmes fölénnyel volt a legmagasabb a gyepen, tizenhét körüli lehetett, és egy dobverő állt ki a hátsó zsebéből, akár egy ottfelejtett toll. – Évről évre jobb.

Aguilar asszony feltekerhető vászontokot nyomott a kezembe. Volt benne egy bitcsavarhúzó, két bit és egy rövid dugókulcs egyetlen fejjel. A dugókulcsfejet felírta.

– Kiadva neked. Mielőtt elmész, visszakerül hozzám, különben te nem kerülsz vissza többé. Még valami. – Rátette a kezét az övén lógó piros tekercsre. – Ez az enyém, és senki más nem érhet hozzá. Ha valamire piros kerül, az onnantól nem létezik számotokra. Vagy a szerkezet része, vagy közmű csatlakozik hozzá, vagy már eleve tönkremegy, és csak valami ürügyre vár. Nem vágjátok el, nem húzzátok meg, és nem próbálgatjátok, tényleg úgy van-e. Ami mást tart, marad. Amit szeretnétek, előbb megmutatjátok nekem, én pedig igent vagy nemet mondok. Ha nemet mondok, nem vitatkozunk, mert túl meleg van odakint, és a türelmem gyorsabban párolog, mint a vizem.

– Mi történik, ha valaki egyszerűen elvisz valamit? – Texasba érkezésünk óta ez volt a leghosszabb beszédem.

– Akkor a Bellweather visszavonja a telekre szóló engedélyt, és mindenki, aki ezen a gyepen áll, elveszíti a hátralévő 41 napot – felelte. – Az a srác is, aki június óta itt van. Ha eszedbe jutna valamit a hátizsákodba csúsztatni, értsd meg, kitől lopnál.

Senki sem nevetett. Az ajtó közelében álló lánynak spirálfüzet volt a kezében, és megállás nélkül járt a rotceruzája, de nem szavakat írt. A házat rajzolta le, az elülső fal nélkül, úgy, hogy egyszerre látszott minden szoba, minden felmetszve és kitárva.

– A matek a következő – mondta Aguilar asszony. – A 42. napon egy gép áll majd ezen az udvaron, utána pedig ez a cím puszta föld lesz. Amit addig engedélyezetten kiszereltek, az megmarad. Ami nem, az nem. Ezt a hatósági engedély mondja, és azt még soha senki nem tudta jobb belátásra bírni.

***

Odabent szőnyegragasztó, forró műanyag és halványan egér szaga érződött. A hőség rosszabb volt, mint kint: állt a levegő, minden ablak csukva volt, és úgy is maradt.

Úgy rendezték be, mintha embereket várnának. Fából készült almák a tálban az étkezőasztalon. Könyvek a polcokon, címükkel befelé fordítva. Törülközők olyan alakra hajtva, amelyet egyetlen törülköző sem vesz fel magától. Valaki elrendezett itt egy családot, aztán magát a családot nem szállította le, a hely pedig kikapcsolt árammal csak várt tovább.

A konyhában kötöttem ki, mert ott nem volt tömeg.

A hátsó fal mentén a szekrénysor a tartóoszlopokig futott, és át volt csavarozva a vázszerkezetbe – azoknak tehát annyi. A padló közepén, a konyhaszigeten túl azonban szabadon álló bemutatószekrény-test állt: ajtóstílusok bemutatására készült szekrénysor-utánzat, saját lábakon, egyetlen falhoz sem érve, munkalap nélkül, semmit sem tartva. Egy sehová sem tartozó bútordarab, amely úgy tett, mintha a ház része volna.

A külső zárópanelje egyetlen sík deszka volt, a színén készre kezelve, szép erezettel, a bútordarab teljes oldalát betöltve. Piros jelzőszalag sehol.

Letérdeltem, és megnéztem az alját.

Egyetlen dologhoz értek igazán, és rövid leszek, mert nem szeretek beszélni róla. Nem tudok parancsszóra viccet mondani, sem a megfelelő mondatot előhúzni egy folyosón. De ha ránézek egy szobára, meglátom benne a másik szobát. Anya régen úgy ért haza, hogy nyolcévesen minden bútort a padló közepére toltam, én pedig közöltem vele, hogy a kanapé összeveszett az ajtóval, és szétválasztottam őket.

A panel kötőelemei belülről voltak behajtva, és a szekrény vázában végződtek. Nem futottak tartóoszlopba. Semmibe sem futottak azon a dobozon kívül, amelyhez tartoztak.

Megkerestem Aguilar asszonyt.

– A bemutatószekrény-sor a konyhában – mondtam. – Az oldallap.

Szótlanul követett vissza. Aguilarnál a hallgatás azt jelentette: jobb, ha megéri.

Rátettem az ujjam arra az illesztésre, ahol a panel a homlokkerethez ért, és végighúztam egészen az aljáig. – Ez csak burkolat. A csavarok a szekrénytestben végződnek. A testen nincs munkalap, nincs a falhoz rögzítve, és saját hátfala van, tehát az oldallap nem tartja össze. Ha levesszük, a bemutatódarab állva marad.

– És azért akarod, mert…

– Egyetlen deszka, sík, és elég hosszú ahhoz, hogy két ember ülhessen rajta.

A kelleténél egy másodperccel tovább nézett rám, aztán levett az övéről egy zseblámpát, bedugta a fejét abba a résbe, ahol a gépészeti akna feljött az alaplemezből, és jó ideig úgy maradt.

– Az akna használaton kívül – mondta, amikor előbújt. – Sem a falban, sem a szekrényben nincs működő közmű. Nem teherhordó. Engedélyezem.

A vigyorom elárult.

– Hé! – A metszetrajzos lány jött be mögöttünk: Jasmine, immár a füle mögé dugott ceruzával, és úgy vizsgálta a panelt, mint szerelő az ismeretlen motort. – Mennyi ebből a furnér?

– A színe készre kezelt. A hátoldala nyers.

– Szóval valódi deszka, jelmezben.

– Nagyjából.

– Akkor ennek ára is van. – Úgy mondta, mintha ezzel eldöntött volna egy magában folytatott vitát. – Odabent a dolgok fele habanyag. Elegem van a habanyag cipeléséből.

Omar egy gumigörgőkön futó, lapos acélplatform egyik végét fogva jött be. A rakfelületét mindenütt hegek borították, a REUSE AUSTIN feliratot pedig kétszer sablonozták rá, mert az első már lekopott. A Teherszán. Olyan gonddal tette le, mint aki egész életében a családja platós kocsiját rakodta.

– Az időszak végén ugyanennyi kerékkel kerül vissza a Teherszán – mondta. – Nem kérés. Fogd meg azt a sarkot.

Hárman betoltuk a panel alá.

***

– Mielőtt bárki bármit kivinne – mondta Aguilar asszony az ajtóból, felemelt telefonnal –, ellenőrzöm a Városi Hőségügyi Hivatalt.

Vártunk, amíg végiggörgette a képernyőt.

– Nincs érvényben riasztás. Tudd, mit jelent ez, új fiú: ha a város kiad egyet, a kültéri cipelés ott áll le, ahol épp vagytok. A Rookery raktárban egész nap válogathattok odabent, az a hely szellőzik. Itt viszont egyetlen lépést sem tesztek tovább teherrel.

– Az anyám írja ezeket – mondtam, mielőtt eldönthettem volna, hogy kimondom-e.

Omar felnézett. – Mit ír?

– A hőségriasztásokat. A városnak.

– Hm – mondta, és ennyi volt, de úgy mondta, hogy egy ujjnyival beljebb kerültem tőle a szobában, mint addig.

Kicsavartuk a csavarokat. Jasmine a felső sort vállalta, én az alsót, Omar pedig két tenyerét a panel színére fektette, nehogy az utolsó csavarnál ferdén váljon le. Az utolsó csavar elengedett. A panel lecsúszott a keretről a karunkba, mi pedig lebirkóztuk a szán rakfelületére.

Mögöttünk ott állt a szekrénytest, feltárt belsővel, továbbra is a lábán, továbbra is derékszögben, csupán az egyik oldala hiányzott.

Végiggurítottuk a nagy nappalin, a görgők hangosan zakatoltak a fautánzatú padlón, elhaladtunk a faalmákkal teli tál mellett, és az ajtó előtt megálltunk, mert Aguilar asszony felemelte a kezét.

Záróellenőrzés. Kétszer lefényképezte az üres keretet a konyhában, aztán visszajött, és kinyújtotta a kezét.

– Dugókulcsfej.

Összevetette a nevem melletti naplóbejegyzéssel, tett mellé egy jelet, a feltekert szerszámtokot a ládába dobta, majd a padlóra mutatott.

A panel úgy feküdt a Teherszánon, hogy az első éle nagyjából öt centivel maradt el a fehér vonaltól, Aguilar asszony pedig nem mozdult.

***

– Nem a tiéd – mondta.

– Tudom.

– Nem tudod, úgyhogy figyelj. Az a deszka a Bellweather Development deszkája, amíg a Bellweather földjén van. Ha címke nélkül kiviszed azon az ajtón, lopott tulajdonnal távozol a telekről, és mindaz bekövetkezik, amit az időszak visszavonásáról mondtam. Jasmine-nal és Omarral is.

Jasmine megint kinyitotta a füzetét. A Teherszánt rajzolta.

– Ez a festékcsík az egész munka lényege – mondta Aguilar asszony.

Megvárta, amíg a panel elülső éle ténylegesen elérte a festékcsík belső szélét. Aztán előhúzott a mellényéből egy számozott címkét, ráírt, majd átfűzte a szán rögzítőfülén és a deszka körül.

KILÉPTETŐCÍMKE 001.

– Most – mondta, és kilépett az ajtóból.

Húzni kezdtük. A görgők egyszerre, mindkét kerékkel átdöccentek a küszöbön – az ember csuklóján végigszaladó rántással –, a szán pedig kigördült a kavicsos előtérre, oda, ahol a kocsifelhajtó lett volna, bele a fény lapos, narancsszínű végébe, miközben a csónakfarkú madarak még mindig lármáztak.

Hat-hét fiatal tapsolt a halott gyepen. Tényleg tapsoltak egy darab szekrénynek.

Rátettem a kezem. Még meleg volt a háztól.

– Akkor ez az enyém – mondtam.

– Nem – felelte Aguilar asszony, és már írt is. – A brigádé. A címke átlépte a vonalat, az őrzés átszállt, és egyszerre szállt át mindannyiótokra, nem arra a gyerekre, aki megtalálta. Mindenkié marad, amíg egy meghirdetett ülésen, jegyzőkönyvezett konszenzussal ki nem jelölitek a felhasználását.

– A konszenzus azt jelenti…

– Azt, hogy minden szavazásra jogosult tag, aki az ülés megnyitása előtt bejelentkezett, végig ott maradt a felülvizsgálaton, és igent mondott. Egyetlen nem, egyetlen tartózkodás, egyetlen gyerek, aki kimegy telefonálni – nincs konszenzus, nincs kiosztás. – Rátette a kupakot a tollra. – Én pedig nem szavazok. Tanúsítom és leírom, amit eldöntötök, és szeretném jegyzőkönyvbe mondani, hogy ez a munkám legnehezebb része.

Vagyis én találtam meg, én szabadítottam ki, én cipeltem el, most mégis pontosan akkora tulajdonrészem volt benne, mint egy ismeretlen gyereknek, aki Gatorade-et ivott a járdaszegélyen.

Az igazságosság lett volna rá az érett szó. Ehelyett megint én voltam az új fiú, amiben mostanában bőven volt alkalmam gyakorlatot szerezni.

***

A vita még azelőtt elkezdődött, hogy a szán megállt volna.

– Homecoming – mondta Samantha Wagner, aki olyan lendülettel érkezett, mint aki egyszerre hat dolgot irányít, és ezt a beszélgetést már be is tervezte a költségvetésbe. – Hallgassatok végig. Ez az első engedélyezetten kihozott darab. Tegyük ki a Dry Creek közös terének falára egy ismertetőtáblával, és mostantól a meccsig az egész iskola elmegy előtte mindennap. Semmi más, amit ebben az időszakban kiszerelünk, nem kap ilyet.

– Látják – mondta Omar. – De nem ülnek rajta. Tegyük egy buszmegállóba. Tudod, mi van a Sunline-nál? Egy pózna. Augusztusban ott állnak az emberek a póznánál, karjukban egy kisbabával, és nincs hová letenniük.

– Egy pad egy megállóban, amelyet senki sem fényképez le.

– Sam, az emberek nem azért vannak abban a megállóban, hogy lefényképezzék őket.

– Bárhová kerül – mondta Jasmine fel sem nézve –, látszódjon rajta, mibe került. Ne csiszoljátok el a csavarok helyét. Ne fessétek le a nyers hátoldalt. Valaki valódi fából épített egy hamis konyhát, és bontásra ítélte, mielőtt bárki vizet forralt volna benne. Ha kicsinosítjuk, senki sem tanul belőle semmit. – Megfordította a füzetét. A panel robbantott ábráját rajzolta le: a színoldalt, a magot és a kis csavarokat, amelyek ott lebegtek, ahol korábban végződtek.

Lássák, használják, vagy legyen őszinte. Úgy látszik, kettőt lehetett választani.

Leguggoltam a Teherszán mellé, a tenyeremet a deszkára fektettem, és megtettem azt, amit szoktam.

– Vágjuk háromfelé – mondtam. – A hosszú darab lesz az ülőlap. A két rövid a láb, keresztlapolással összeillesztve, a csavarlyukakkal kifelé, hogy meg lehessen számolni őket. Ketten elférnek rajta, tehát pad lesz, nem emlékmű, és akár egy iskolai falhoz, akár a Sunline póznája alá odafér anélkül, hogy más tárggyá változna. Az ülőlap alatt a nyers oldal nézzen fölfelé. Aki rajta ül, és lenéz, látni fogja, miből készült.

Egy másodpercig csak a csónakfarkú madarak feleltek.

– Rajzold le – mondta Jasmine, és átnyújtotta a ceruzát.

Rosszul lerajzoltam egy bejelentkezési lap hátuljára. Jasmine nagyjából kilenc másodperc alatt helyesen újrarajzolta. Felém nyújtotta a ceruzát, de amikor érte nyúltam, mégsem engedte el.

– Jössz a következő alkalomra?

– Ha anyám aláírja.

– Szerezd meg az aláírást.

Elengedte. A rajz elkészülte után is nálam maradt a ceruza.

Omar azt mondta, a lábak oldalra torzulnak, ha nem kötjük össze őket merevítővel; Samantha azt mondta, az iskolai elhelyezés azt jelenti, hogy még az építési hét előtt oda kell szállítani. Aguilar asszony mindebből semmit sem írt le. Még semmi sem számított hivatalosnak.

A 001-es címke ott feküdt a Teherszánon, számmal, de úti cél nélkül.

– A kiosztásról meghirdetett ülésen döntünk – mondta Aguilar asszony. – Nem ma. Ma kihoztatok valamit, ami túléli a házat. Első napnak ez megteszi.

A nap elérte a kerítés vonalát. A munkaidő egyetlen pillanat alatt véget ért, egy olyan óra szerint, amellyel senki sem vitatkozott.

Az asztalnál felírtam a nevem az ifjúsági névsorba, ő pedig utána elém csúsztatott egy lapot.

– Gondviselői aláírás. Hozd vissza aláírva, különben látogató vagy, a látogatók pedig a gyepen maradnak.

Az utolsó fényben hazagyalogoltam a vízelvezető meder mentén, a nyomtatványt feltekerve szorítottam az öklömben, nehogy a tenyerem izzadsága átáztassa. Elértem az átszálló járatot, majd beengedtem magam egy olyan ikerházba, amelynek olyan szaga volt, mint ahol senki sem főz. Anya autója még nem állt a helyén. Levettem a TÉL feliratú dobozt a kanapéról, és a pultra tettem a nyomtatványt, hogy anya biztosan meglássa, pontosan a pult széléhez igazítva, ahogy olyasmit tesz le az ember, amiért már eldöntötte, hogy harcolni fog.

Még 41 nap maradt, és egy deszka, amely mindenkié volt.